Tolna Megyei Népújság, 1989. november (39. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-11 / 268. szám
6 - TOLNATAJ T 1989. november 11. Földet ér vándorlásunk Régi szeptemberi emlék: a kollégiumi faliújság versekkel teletűzdelve, népművelő szakos hallgatók bemutatkozása. Azóta is sokszor megtapasztalhattam, hogy a népművelés hivatásos művelőiben milyen erős az önkifejezés igénye. Mi másnak lenne tulajdonítható, hogy került már ki a szakmából szobrász, filmrendező, színházi szakember, szerkesztő és újságíró, a kollégák közül legtöbben mégis talán a költészet vonzásában élnek, jó néhányan a szélesebb közvélemény megbecsülését is élvezik. Népművelés és költészet ilyetén „személyi összefonódásával” magyarázható, hogy a Magyar Népművelők Eggyesületének elnöksége örömmel vállalta: megjelenteti a népművelő költők antológiáját. Az első évtizedhatárhoz érkezett egyesület (alapíttatott 1979-ben) ebben a formában is jelt kíván adni a szakma belső világáról, mert e kötet bizonyára egy érdekes, szép, emberközeli hivatásról szóló lírai jelentésnek tekinthető. Ajánlom minden versbarát megtisztelő figyelmébe - írja Horváth László a népművelő költők Földet ér vándorlásunk címmel megjelent versantológiájának előszavában. Ebből közlünk néhány verset a megyénkben élő, innen elszármazott népművelők alkotásai közül. Balipap Ferenc: Másféle idő (Csoóri Sándornak) Hát akkor fűszálak, kazal-göncölök, jegenye-suhancok újra. Vállamnak szikla-nyár, kezembe kasza. Hát akkor nem emlék, nem szándék többé; másféle tett. Letépni áruló fojtást az őszről, sutyorogjon, szakítson tüdő-gát levegőn valami áradást, kell ide, valami földindító visszavonulás, tüntető vállrángatások közé ültetett másféle idő! Devecseri Zoltán: Berzsenyi csöndje Nem dúl már port az éggel összezavarva halottas ének; fű sír csak, jégverte faág, s kövül fészekbe madárszó... Pallérozatlan elmével asszony ringatja a gyermek-időt, dörgő férfirajzzal májusnak villáma tornyosul, hajnali csillagnak sincs gyújtható ének: néma homály virulmánya lombosodik düheinkre.-..! Sérült havas szerelmünkön északi szél karmol végsőt - A Ság teteje messze sötétlik már repülő életünk napja, ege. zárva s a Házban kőből faragott Ódától dől össze az Asztal...! Drescher J. Attila: Majd Van már házam és borom is van - most vettem negyvenért (ha vendég jönne még) magam nem termelek Csak emberfőket képezek pincét nem: tornyot építek hogy grádicsán az értelem följebb szökjék Reménytelen bortalan hontalan Majd akkor lesz hazám? Majd attól igazán s a város számbavesz? Tűkévé Tőke Tesz? Utak és emlékek (Weimari asszonyságok) A Herder-templom és a Graben között minden nagyon öreg, az utcák macskakövén még visszhangzik a régen meghalt dámák lépteinek kopogása, pedig már unokáik is vénséges anyókák, akik délutánonként ölbe ejtett kézzel ülnek a földbe süppedt házak előtt, s arra gondolnak, mikor hozza a nyugdijat a postás, s mikor kopogtat be egyszer a postás helyett a halál. A Grabenen túl vége a világnak, ez már a Jakobsfriedhof örök csendje, százados fákkal és néhány nagyon öreg madárral, amelyek akkor is itt röpködtek, amikor Goethe kegyelmes úr örök hűséget esküdött Christianénak. Mert ez is itt történt, 1806. október 19-én, a környezethez illően zajtalan, feltűnés nélkül. Szegény Christiane! Amikor Goethe „lelkiismereti házasságot” kötött vele, nem sokkal itáliai útja után, 1788. július 22-én, - mert ezt is feljegyezte - még viruló szépség volt, melyből a valódi házasságra semmi nem maradt. Az évek során rútul elhízott, arca kivörösödött, talán a bortól és a pezsgőtől, amire ugyancsak rákapott. Nem telt bele tíz év, s Christiane a Frauenplanról mint Goethéné átköltözött a Jakobsfriedhofba s azóta is egyedül didereg a lapos kővel borított sírban, mert a kegyelmes úrnak, aki a halált sem siette el, előkelőbb környezet dukált, fejedelme mellett. Más is történt. Schillert 1805-ben temették a ma is látható tömegsírba, ahonnan 1826-ban emelték ki csontjait. Goethe mgához vette koponyáját, napokig íróasztalán tartotta, azután majd egy évig a könyvtárban őrizték, s csak 1827-ben került Schiller teteme a Fürstengruftba, a fejedelmi sírboltba, hogy itt várja Goethét. Meg akartam nézni a templomot, de be volt zárva s nem volt értelme, hogy megkeressem az egyházfit; építészetileg jelentéktelen, XVIII. századi szabvány. Lucas Cranach sírjának sincs jelentősége, az eredeti követ bevitték a Herder-templomba, s ide csak a másolata jutott. De Christiane itt maradt, mintha halálában is hű akart volna lenni esküvője boldogságának pillanatához. Sokáig ődöngtem a sírja körül. Ilyen az élet, ténsasszony, mondtam vállat vonva, lám, kegyed tudta az illemet és a mértéket, amit soha nem lépett túl, nem hivalkodott férje rangjával, akinek egyébként sokáig a nevét sem tudta leírni, s örökre a Ge- heimerat maradt neki. Vagy legyünk csak pontosak, ténsasz- szony, a halál is ilyen, lám az urak az elmúlásban is összetartanak, Steinné nagysága is, a múlhatatlan szerelem, odaát nyugszik a Geheimerat közelében, csak a feleséget semmizték ki még a halál nyomorúságában is. Vagy nem is ez a fontos, ténsasszony kérem? A hűség nem vár jutalmat, önmagáért és önmagában van, beéri saját tényével? Esőre hajló őszi délután volt. Siettem, másnap utaznom kellett. A kapuból bizonytalanul intettem; majd legközelebb folytatjuk. Mert tudtam, hogy visszatérek majd, Christiánéért, a hűség tanulságáért? Minek is firtatnánk? (Kfsértetjárás Nagyőrön) Nagyőr-Késmárk és Podolin között - mint a neve mutatja - valóban őrvár volt, székely és kabar határőrök lakták, majd a titokzatos templáriusok kapták meg, akiknek komor történetéhez Jókai képzelete is tett keveset. A miles templi egyházi lovagrendet jelentett s kedetben oly szegények voltak, hogy két lovag ült egy lovon, mint a rend címere is mutatja. A Szentföld védelmére fogadtak szegénységet, szüzességet és engedelmességet, s közben annyi kincset raboltak, hogy gazdagságuk gyanút keltett, s minden elképzelhető gonoszság, titkos bűn, fekete misék véres vádja tapadt nevükhöz, hogy Szép Fülöp francia király máglyára küldött minden rendtagot, akit csak elfoghatott. Végül a pápa feloszlatta a tulajdonképpen már nem is létező rendet. A nagyőri templáriusok bűneinek nyoma sem maradt, ami ma is látható, azt egy derék humanista építette, bizonyos Horváth- Stancsics Gergely a XVI. század végén. A kastélyt később a Thökölyek bírták, majd újabb száz esztendő múltával egy kisfiú bolyongott a komor falak között, akiről az újkori legenda azt beszélte, hogy cigányok rabolták el s éveken át velük rótta az utakat. Ebből persze egy szó sem igaz, mert Mednyánszky László mindig egyedül rótta az utakat, a Kárpátokban és egész Európában, s közben szünet nélkül rajzolt és festett, mert csak abban a világban volt igazán otthon, amit ő teremtett, vonalakból és színekből. S egy másik árny, emennél jóval fakóbb, Czóbel Istváné, aki Mednyánszky rokona volt, s a reménydús Justh Zsigmond barátja, aki német nyelven írta meg roppant művét, Die Geist der Kultur címen, s aminek szerzője szándéka szerint meg kellett volna fejtenie a világrejtélyt, de azóta sem olvasták, nyilván senki nem volt kíváncsi a rejtélyre. „A házban egy térdnadrágos, mókusképü, evetfürgeségű öreguracska lakott” - adjuk át Krúdynak a szót, de akiről csak azt derítette ki, hogy „testvérbátyja ama Czóbel Minka nevű költőnőnek”: Az erre bolyongó Krúdy urat érthető okokból jobban érdekelték a podolini takácsnék vagy a késmárki lupanár kertészkedő örömhölgyei, minta mókusképű öreguracska, aki reményeiben csalódva már csak a múlt kísérletei között élt, maga is kísértetté válva. Árnya is mellékes és jelentéktelen, akár beállhatna templá- rius barátnak a még mélyebb múltba. Mert az elhagyatott parkban Mednyászky emléke leng a tavaszi szélben a nagyon öreg fák között, szinte ott áll egyik képe mögött, amit a képzelet hív elő a félfeledésből: a szép harangtorony a hegyre mutat, a Bé- lai-Tátra titokzatos csúcsára, melynek fehér szépsége emlékezve csillog a tavaszi fényben. Mehetünk is tovább, barátaim. CSÁNYI LÁSZLÓ Vonaton Kintről ütközők fémes csengése hallatszik, sípszó, vagonok csattanása.- Beszállás! Tessék beszállni! A másodosztályú kocsi folyosóján fekete szemüveges férfi tájékozódik fehér botjával. Az egyik fülke előtt megáll. Hallgatózik.- Jó napot kívánok! Elhallgat. Vár.- Van itt még szabad hely? Vár.- Van itt valaki, kérem? Vár, majd a fülkébe lép. Behúzza az ajtót, s a padot tapogatva az ablak felé megy. A botot és a táskát a csomagtartóba teszi, majd az ablakhoz ül. Enyhén őszülő haj, szürke vászonöltöny, kalap. Az ajtó felől sietős léptek zaja hallatszik, majd egy erőszakos férfihang tör át a zajon.- Klári! Találtál valamit?- Itt van egy fülke, de ül benne egy ember.- Egy ember?- Egy napszemüveges.- Nem tesz semmit. Nyisd ki az ajtót! Először a férfi lép be a fülkébe két hatalmas bőröndöt cipelve. Széles arcán csillog a veríték.- Klári, te az ablakhoz ülsz, hogy láss is valamit. Egy bőrönd ide, a másikat meg oda. Jól ülsz, Klárikám? Szeretem, ha ilyen kényelmesen utazik az ember.- Nagyon jó.- Akkor rendben. Összehúzná a lábát, uram, a feleségem szeret kényelmesen ülni. '- Elnézést.- Ennyit csak megengedhet magának az ember.- Természetesen. Elnézést.- Klárikám, ne vegyünk mi is ilyen napszemüveget? Klárika huncutul nevet.- Nagyon cuki lesz.- Veszünk is... Neked is, nekem is. Megengedhetjük magunknak. Más ám az, ha ilyen napszemüveggel érkezünk az üdülőbe. A fekete szemüveges férfi megmozdul.- Kérem, ez nem olyan, nem csak egyszerű napszemüveg.- Hallod te ezt, Klári? Hogy nem olyan! Azt gondolja, akkor nem tudom megvenni? Hogy nem napszemüveg. Azt gondolja, most másztam le a falvédőről? Jó, mi, Klári? Látom, jó lesz, ha megtudja, hogy kivel beszél. ■ - Nagyon örülök.- Nagy Jenő hentes. És nem is akármilyen hentes. Megkérdezheti a vágóhídon. Látott már mga igazi marhát, mindenre elszánt bikát? Nézzen csak igazán rám! Klárika tudna erről nyilatkozni. Klárika a sarokba bújik, csak a lenszőke haja látszik.- Ne ilyen hangosan, nem kell ezt mindenkinek tudni.- Titok? Miért lenne titok. Ha nagy marháról van szó, csak a Jenő nevét hallod a Vágóhídon. Látom járatlan ezen a területen. Csak felvesszük a napszemüveget, elbújunk a fekete szemüveg mögött.- Jenő!- Tudom én, amit tudok. Klári szoknyája mind jobban felcsúszik. Jenő büszkén rakja széles tenyerét a formás térdre. A fekete szemüveges férfi mereven néz maga elé.- Átlátok én magán. Azt gondolja, itt van ez az öreg api a fiatal feleségével, az öreg kopasz csak hadd cipelje a bőröndöket, maga meg...- Kérem...- Azt gondolja, hogy nem láttam, hogy állandóan a feleségem lábait nézi?- Na ugye. Jenő mindent tud! Nem a falvédőről másztam le. Ez fix! Nagyon jól ismerem az ilyen fazonokat.- Jenő!- Te hallgass! Látod, semmit sem tud mondani.- Nagy úr, én...- Ismerem az ilyen alakokat. Felrakja a napszemüveget, és azt gondolja, neki áll a világ.- Kérem...- Fogja be a száját! Öreg apinak néz, de én még nem rettenek vissza, megteszem a magamét. Mondd meg neki, Klári!- Persze, hogy megteszed, Jenő.- Már reggel négykor talpon vagyok, főzök, mosok, elfutok a boltba, hogy a feleségem tovább maradhasson az ágyban, munka után rohanok haza, és akkor megjelenik maga.- Nagy úr...- És most csend, most én beszélek! Álljon fel, állj fel, ha veled beszélek! Azt gondolod, hogy az öreg nem veszi észre, hogy kiéhezett kéjenc módján lesed fiatal feleségemet? Jól nézd meg ezeket az izmos karokat! Ezek az izmos karok egy csapással terítenek le egy marhát, most te vagy soron. ,- Jenő, ne Jenő!- Most pedig utoljára kérdezlek. Miért tetted? Öreg apinak néztél? Mi?- Kérem, én nem látok.- Hogy?- Én vak vagyok.- Vak! Így néznek ki! Szóval még szem- telenkedsz is!- Ezért hordom ezt a fekete szemüveget.- Nem versz át. A vakok fehér bottal járnak. Az meg nincs!?- Ott van a csomagtartóban. Jenő feláll a padra...- Micsoda ember maga, micsoda emberek! ... És a vonat lassan beleveszett a tájba. F. L.
