Tolna Megyei Népújság, 1989. november (39. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-11 / 268. szám

1989. november 11. TOLNATÁJ - 7 Kiállítás Gyönkön Az idő egybefolyt Szabó Béla alkotásai között Amikor egy-egy kiállításon körbetekint a látogató, nyilvánvaló, hogy a látnivaló ragadja meg, s mind azt ami mögötte tör­tént, az alkotás keservét, kínját még csak nem is sejtjük. Nem túlzott a kifejezés, mert a müvek kinban születnek. Az alkotó magában hordozza a kifejezni váló lát­ványt, s amikor önmagában, belül képpé épül a mondanivaló, őt magát foglalja bir­tokba a nyugtalanság. Mert a mondani­való századok óta egy: minden művész az egyetlen, az igaz szépség kifejezésére törekszik. Egyiptom óta, vagy Óbabiíon ideje óta ezt az utat járja minden alkotó. Végül is mit kíván kimondani? Egyértelműen bizonyítani kívánja, hogy a szép, melyet meglátott, s látványát átélte ott és akkor, csak belőle és általa válhat művészi értékű valósággá. Az em­ber három témát tart újra és újra megal- kothatónak: a természetet, melyben ben­ne él, önmagát, tehát az emberideált, vé­gül azokat, melyeket maga hozott létre. Kezének munkáit. Amikor néhány nappal előbb Szabó Béla otthonában mintegy válogattuk a kiállításra gyűjtött műveket, óhatatlanul előkerültek a rejtett kérdések, egy-egy munkához mi tartozik leginkább. Akkor nyilvánult meg előttem a nyitó gondolat, mondanivalójáért minden művész meg­szenved. S most idézem Szabó Béla val­lomását, ha nem is szó szerint, mégis híven. Két müvéről kérdezgettem. Az egyik virágcsendélet, a másik tájkép. „Amikor ezt a két képet festettem - mondta a festőművész -, körülöttem és mellettem az idő egybefolyt. A legnehe­zebb napok voltak, betegágy mellett, fes­tővászon előtt. A mondanivaló belül alko­tásra késztetett, az élet minden pillanat­ban megállásra szorított, s e kettősség eredményezte a két munkát. Talán most, hogy megenyhült körülöttem a szoron­gás, úgy ragaszkodom ezekhez a ké­peimhez, hogy legszívesebben azzal jel­lemezném: nekem a legkedvesebbek." Virágcsendélet és természeti kép. Amikor magamba mélyedtem elemez­tem, bontogattam egyetemes és egyetlen jelentését a virágcsokornak, akkor döb­bent felém a felismerés, hogy Szabó Béla olyan művészi teljesítményét fejtegetem a magam számára, melyet egyszerűen művészi bravúrnak is mondhatnék. A ha^ talmas lila virágok a vázában is az élet­szépségről beszélnek. A lilák sötétje mé­gis feleleveníti az elmúlás nehéz gondo­latát, s mindezekhez a festő odavarázsol valami különösséget: a nefelejcs kék, ap­ró szirmait, a kis jelentéktelen virágszála­kat ugyanebbe a nehéz vaskos vázába, s ezzel a bravúrral feloldja számomra a szomorúságot. A kék színekről úgy tart­juk, a hidegséget hordozzák. Ebben a va-, nációban éppen ezek a virágszálak bontják meg a súlyos egyensúlyt és csil­lantják meg a reményt, az élet reménysé­gét. A Keresztúri szőlőhegy, hazánk egy kicsi darabja, egészen más gondolatokból ra­kódott egybe, s milyen csodálatos, hogy szinte együtt született a kettő. A néző, tehát én magam előtt látom lebegni a Pannon tá­jat. Minden áttetsző, mégis minden valósá­gos, megfogható, ugyanakkor olyan minta mesevilág. Ezek azok a művészi megfogal­mazások, amelyek előtt megállva arra gon­dol az ember, milyen jó volna mindig ilyet nézni. Különös a szókép, milyen jó volna a megbékélést látni. Mert ez a szőlőhegy fel­hőivel, fáival kicsit megelevenedett mese. És a felzaklatottságban az ember ezt a nyu- galmasságot óhajtja igazán. Szabó Béla Marcaliból indult. A pannon táj alföldje, ez a? egykori mezőváros, ahol együtt található a mélyfekvésű láp és be­rek, magaslatain a termőhátság, határában mindig honos volt az erdő és közel hozzá a tüneményes víztükör, a Balaton. Szépsé­gekért nem kellett a szomszédba járni. A képzőművészet után áhítozván Budapest­re került gimnáziumba, majd innen nyert felvételt a főiskolára. Még a szerencsések közé tartozik, hiszen tanárai között ott talál­ható Szőnyi István, Kádár György, Doma- novszki Endre. Ahogyan tőle hallottam, a gimnáziumi előképzés sem volt tartalmat­lan, hiszen olyan alapokat nyert Újvári La­jostól, Komjáthy Gyulától, melyeket mindig megemleget, ha az kerül szóba, mik voltak művésszé válásának meghatározói. Szabó Béla a Derkovics ösztöndíj elnyerése után a maga útját járta. Nem a mesterek követé­se, hanem önmaga kifejezésmódjának megtalálása volt a lényeg, minden törekvés ilyen irányba igazgatta és mozgatta. A nagy hármast, a klasszikust, az emberideál szépségét, a test fel nem fedezett csodáit maga is állandóan kereste, kutatta, rajzolta és festette. A táj varázsát, mely bámulatba ejti az embert, mikor a nagy egésznek a képre került szimbólumát magunk előtt lát­juk, s eltűnődhetünk hogyan vált ilyenné, mi indította a művészt, hogy akkor és ott ezt bontogassa számunkra közérthetőnek. Azt a kívánkozást, amely egy mélyebb léleg­zettel tudatosul a nézőben oly módon, hogy magam is szeretnék ott lenni, dombok ölén, hegyek lábánál, úton, ezt csak azok tudják igazán belülről megfesteni, akik ennek áhí­tatát is átérzik. Szabó Béla ezt az áhítatot tudja átsugározni munkáira, s ezekből ka­pok ízelítőt én, a néző, s ez a művésszel való azonosulás legmegrendítőbb pillanata. Amikor magam is ott ballagok hazatérőjé­vel, belemélyedek csendéleteinek hangu­latába, s krétarajzai nyomán megragadom azokat a finomságokat, melyeket az emberi testen igazán a művész tud észrevenni. A kiállítások üzenetközvetítések. A mű­vész üzenetei életről, örömről, szomorú­ságról, emberről, szépségről, finomságról, tájról, a természet titkainak kibontásáról. Meggyőződésem, mi most itt ennek va­gyunk a tanúi és örömmel, megnyugvással és megbékéléssel fogadjuk a festőművész üzeneteit. FÁBIÁN GYULA Gottvald Károly felvételei Pakson készültek, ahol Makovecz Imre tervei alapján épül a katolikus templom i Építőművészet Képes kárpitok a 19-20. századból Két évvel ezelőtt, 1987-ben már ren­deztek az Iparművészeti Múzeumban egy nagy sikerű kiállítást, ahol a magyar gyűjteményben fellelhető 17-18. századi képes kárpitokat mutatták be. Abban a brüsszeli, német, francia, olasz faliképe­ket felsorakoztató anyagban nem volt magyar munka, merthogy a legkorábbi kárpitok Magyarországon a 19. század utolsó éveiben készültek. A sorozatot folytató, s az Európai és magyar kárpitok (a 19. század végétől a II. világháborúig) című kiállítás viszont jó­szerével magyar művekre épít. Márcsak azért is, mert bár a múzeum a múlt szá­zad végén tudatos gyűjtőmunkával az európai kárpitok néhány élvonalbeli da­rabját is meg tudta szerezni, az I. világhá­ború után már nem volt vásárlási lehető­sége. Jelentős viszont a múzeum magyar kárpitgyűjteménye, amelyben valameny- nyi hazai irányzat képviselve van. A17-18. században oly népszerű fali­kárpit Európa-szerte a 19. században nyerte vissza rangját. Éppen az angol preraffaeliták iparművészeti érdeklődé­séből következően, mert ez a művész- csoport a kor jellegtelen, gépi termékei­vel szemben a kézművesség becsületét hirdette meg. William Morris manufaktú­rájában bútort, ötvöstárgyakat, szőnye­geket, terveztek. Hasonló törekvések fi­gyelhetők meg azoknál a francia meste­reknél is, akik Gauguin köré gyűltek és fával, kerámiával, üveggel dolgoztak, szőnyeget terveztek. E körbőt.alakult ki a Nabi (Próféta) csoport, melynek stílus­alakító törekvéseiben Rippl-Rónai József is részt vett. Skandináviából ered a nép­művészet motívumainak, a népi kárpitok egyszerű technikájának újra felfedezése (skandináv gobelin). Rippl-Rónain kívül a magyaros sze­cessziónak Nagy Sándor, Horti Pál és Vaszary János volt a megteremtője. Sző­nyegterveiket az itthon és külföldön is si­kert sikerre halmozó németeleméri mű­helyben szőtték. Az angol preraffaeliták példáját követte az 1904-ben alakult gödöllői iparművészeti telep, melynek tagjai a nemzeti ipar fellen­dítését tűzték ki feladatul maguk elé, s en­nek a megvalósítására a népéletben, a népművészetben találtak példát. Stílusuk a szimbolizmust és a szecessziót követte. A művésztelepet vezető Körösfői Krisch Ala­dár és Nagy Sándor mellett a Gödöllőn megforduló művészek - Mihály Rezső, Zichy István, Remsey Jenő, Hende Vince - is terveztek kárpitokat. A két háború közötti időszak magyar szőnyegszövő művésze­tében három irányzatot emel ki a kiállítás: a festői stílust, amelynek Rudnay Gyula és Iványi Grünwald Béla volt a legjelesebb Vaszary János: Vásár képviselője; a Pekáry István, Basilides Bar­na, Basilides Sándor és Domanovszky Endre által képviselt római iskola néven számon tartott csoport törekvéseit; vala­mint az egy művész, Ferenczy Noémi nevé­hez fűződő irányzatot. (kádár) Szepesi Attila: Miniatűrök Tanya Túl a szélső házakon, a városszéli lámpákon, egy rejtett völgyben, a Testvérhegy oldalában áll egy tanya. Mintha az Alfdöldröl sodorta volna ide a véletlen, egész idegen a tájban. A kútban föl-le jár a favödör, tyúkok kapirgálnak a szénabog­lya tövében. Egy macska lép a földön, hátát felpúposítja - cserebogarakra vadászik. Egy szamár meredt szemmel bá­mulja meg a váratlan vendéget, akinek lábához odasompo­lyog egy-két bozontos, vészjóslóan hallgatag pásztorkutya is. A tér idegen redőjében rejtőzik ez a házikó, kertjével és ku­sza udvarával, ahol az idő a maga szeszélyeit követi. A szélső szénaboglyákon túl, a kinti világban történjék akárni, ez a tit­kos zúg nem változik, mozdulatlanul fonódik a félhomályba, a napsütésbe - Ázsiát játszik, középkort, kívül a történelmen, kívül az évszakok körén. Fönn tűz a tavaszi Nap, itt megrekedt a hó - nagy, kormos kupacokban áll a ház oldalánál. Lila-sár­ga csészegombák virítanak az árokparton, az elkorhadt akácról nagy cimpák lógnak alá: a barna fülgomba csoport­jai. Riadtan ugrál a kövek hátán egy barázdabillegető. Egy varjú töpreng az ágon, mintha ittfelejtette volna a tél. Sárkány- repülő száll magasan a ház felett, árnyéka végigfut a rejtett völgyön, a házfalakon, de a szárnyas ember s a titkos tanya ideje nem ugyanaz. Föntről ellátni az új lakótelepek soráig, a Dunán vontatott uszályokig. Itt égtájak, évszakok összekeve­rednek. Rádnéz egy korhadt, torzfejű kapuzsábé. A mohos tetőn rikolt egy kuvik. A virágok őre Február végén, március elején, mikor a tavasz napról napra közeledik, de a tél még makacsul tartja magát, az Óbudai-szi­get avarlepte mélyedéseit elborítja a kék csillagvirág. A haj­nali fagyok, a hófoltok csöppet sem zavarják, hagymája az őszről maradt meleget idáig őrizte, bimbót, leveleket hajt, és megelőzve a salátaboglárkát, de még az igénytelen martila­put is, virágot bont. Az egyik fához kikötve, épp a csillagvirá­gok közelében, egy kutya fekszik. Fejéta lábára hajtja, pihen. Először értetlenül néztem: mit keres itt ez a tacskó? Aztán rá­jöttem, hogy a kutya nem pihen, rég megdöglött. Valaki sza­badulni akart tőle, kikötötte a fához, és sorsára hagyta. Talán napokig, hetekig kínlódott, amíg kimúlt végleg. Mikor történt, nem tudhatom. Talán még ősszel, tél közepe táján - mert a hó tartósíthatta a kadávert, s a kutyán kívülről nem látszik a pusz­tulás. Mintha a kék virágokat őrizné - csupa kék szirom a fák köze, kék pöttyök lepik az ütköző füvet, a bokrok alját. A rózsák mestere A legenda szerint Gül Baba, a bektasi vándordervis emlé­két őrzik a rózsatövek, a nevüket viselő budai dombon, a Du­na felett. Itt ápolgatta-gondozta őket valaha a derék török, az öreg vándor, aki a távoli Aranyszarv-öböl partján született, valahol Sztambul peremén, de otthonát itt találta meg, a száz- tornyú városban. A halál mégsem itt érte utol - épp szülőföldjén járt, a gályás partokon, a tevék a karavánszerájok, a janicsárok és mézes szavú örmény kereskedők városában, amikor elérte az utolsó óra. Álom ereszkedett a szemére: szállni kezdett, s újra Bu­dán találta magát, szeretett városában, kedves rózsalugasai közt, melyek a mai napig rá emlékeznek. Utcanév is idézi itt a vándor török alakját, meg tűrbe, szép ívű temetőkápolna, de virágai egyszerűbben és igazabban őrzik az emlékét: a szir­mok közül öreg, hunyorgó szeme néz rád, a levelekből tenye­re ráncai, ujjai görbülete. A kísértetház A magas kőkerítésen túl, borostyánnal belepve áll az öreg ház. Rég nem lakja senki. Az ablakokat leszedték, a falak om­ladoznak. Az udvart ellepi a burjánzó csalán é's vadrózsa. Lét­rák, bódék, ajtók szuette favázai, autóroncsok, ládák. Kóbor macska fészkel az áttekinthetetlen kúszaságban. Az emele­ten galambok. Mégis, a második emeleti ablakban éjszakáról éjszakára felgyullad a lámpa. Halványan, de határozottan világit, mintha valaki - tücsökarcú csavargó, guberáló vénasszony - vissza­járna emlékeit leltározni, sorba rakni a görbült szögeket, az elgurult gombokat. Világit az egyetlen ablakszem a boros­tyánlepte falon. Csendélet

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents