Tolna Megyei Népújság, 1989. november (39. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-11 / 268. szám
4 - TOLNATÁJ 1989. november 11. Kastélypárti vagyok avagy a malteros kezű operaénekes Tamásiban A boldogságot nem lehet ajándékba kapni Udvarbelsö ma Nem hallgatom meg a másik felet, miként azt az igazság bajnokainak hitbéli kötelessége is előírja! Egyik felet sem hallgatom meg! Én ugyanis kastélypárti vagyok! Ebből a helyzetből engedhetem ezt magamnak. így summázom állásfoglalásomat minden olyan kérdésben, mely a múlt évszázadok, évtizedek hagyatékának, örökségének az értékmentés, ápolás - még tovább - a kultúra terjesztésének alapos gyanújába keveredve keres választ. Az alábbiakban konkrét példát citálva húzom alá iménti állításomat. * Tamási, 1989. 1987. 1985... Lehetséges, hogy jobb lenne 1786, 1770-es évszámokat jelölnöm történetem kezdetéül? Nem teszem, mert több száz, netán ezeroldalas história kerekedne belőle. E számok szorosan kapcsolódnak a Tamásiban található Eszterházy-kastély életéhez. Építők, építtetők hagyták az utókorra ezeket a számokat kőbe, vasba és később sok-sok drága papírra vésve. Ez utóbbi fogyasztásához lapunk is hozzájárult - olykor-olykor - szerény mértékben. Ne szaporítsam tehát - bár kenyerem - a szót! Újabb hírek röppentek föl a tamási kastélyról. Akik figyelemmel kisérik, vagy bármi oknál fogva közelebb kerülve az ügyhöz, nyomon követik a kastély sorsát, tudják, hogy a kocka ugyan elvettetett, de mégsem egyértelmű - egyesek szerint - az állása. Azok kedvéért ismétlem csupán a tényt, akik most kapcsolódnak a kastély körül forgolódókhoz. Tehát: midőn állami tulajdonba jegyeztetett - e dolgozatom tárgya - vagyis a tamási Eszterházy-kastély, ennek minden öröme az új tulajdonost illette. Egy pár esztendeje, hogy ürömre váltott az érzés. A tulajdonlásban következett változás miatt. * A több évtizedes felhőtlenségböl egyszerre viharos perek hulltak. Mindez akkor, mikor az állam - vagy nevezzük Tamási Város Tanácsa - lemondott a kastély egyre kevesebb örömöt fialó tulajdonjogáról és eladta egy nem normális vevőnek. Ez utóbbi jelző úgy értendő, hogy a vevő, a kastély vásárlójának gondolkodása eltér a hétköznapi emberekétől, a normálisnak elfogadottól. Mikor adásvételi szerződés formájában is megörökítették szándékukat, úgy érezhették sokan - leginkább a magamfajta kastélypártiak, történt valami nagyszerű dolog hazánkban, megyénkben. A nem normális vevő - vagy nevezzük Horváth Bálint és Mészöly Katalin operaénekes házaspár, később „Kultúra Gazdasági Munkaközösség” - azt a célt tűzte maga elé, hogy megmentia kastély (tapintatosan fogalmazva) megromlott állagát a további pusztulástól. Nem zárójelben jegyzem meg: ez önmagában is nemes gesztusként került a kastélypártiak alapszabályai közé. Az újjávarázsolt épület hasznosítása is a város, a megye, hazánk érdekeiben történt volna, amennyiben későbbi céljait megvalósíthatja a normálistól eltérő gondolkodású „Kultúra Gmk.”. Terveikben az szerepel, hogy ismeretségi, baráti körükben népszerű énekesek, művészek otthonává is tegyék a tamási kastélyt, ahol fiatal külföldi énekesek részére, nyaranta kurzusokat szerveznek. Aki első hallásra nem érti e szándék jelentőségét, nagyságát, ne is erőltesse fantáziáját, mert károsodás érné! Ez történt - remélem - azokkal is, akik a tulajdonosi váltást kákának tekintették és csomót kerestek, keresnek rajta. Minden hasonlat tiszte a sántitás, mégis ro- konítom kastélyjztorimat Arany János: A fülemüle című költeményének tartalmi sugallatával, mely némi tanulsággal is szolgálhat. A kiinduló alaphelyzet: „rossz szomszédság: török átok.” (Idézet a versből.) * Kötelességem lenne - ha kastélypárti nem volnék - e török átok viselőit, a szomszédokat megszólítani. Pártállásomból fakadó nézetem szerint az első mondatok máris a nem normálisak felé billentenék az igazság mérlegének serpenyőjét, és a kákások (a csomót keresők), továbbra is szaporíthatnák korrupciót feltételező, ügyészségi irataik számát, közben feledik a kastélyhoz fűződő egykori viszonyukat. (A jogállást most ne jelöljük.) Szóval a kákások is példát adhattak volna, hiszen szabad préda volt a kastély, de csak az IDŐ jelentkezett, a legnagyobb úr. Ő aztán fittyet hány a nem normálisra és a kákásra egyaránt. Dolgozik rendületlenül a kastélyon! Láttatja keze munkáit! Vele kelt párbajra, a megjelenésre normálisnak tetsző „Kultúra Gmk” - vagy nevezzük Horváth Bálintnak! Úgy döntött, hogy (kákások figyelem!) megigazítja a kétszáz éves tetőn a megcsúszott, megrepedt cserepeket, hogy az eső ne áztassa a padlást, a tető- szerkezetet. Újra építtette a kéményeket, felújította a vakolatot, meszelt, mázolt, festeni is elkezdett volna éppen, mikor tudatták velem, mégse gondolja, hogy mindezt megteheti, mert - mi köze az épülethez? Normális ember ekkor fogja a sátorfáját és a már meglévő ügyvédje segítségével kamatostul visszaperel minden fillért, több millió forintot. Kitől is? Kákások? H. B. - mint tudjuk - nem normális, tehát marad! Maltert kever egyetlen segítő kőművesének. Azt tudni kell, hogy a város széles nyilvánossága örömmel fogadta a művészházaspár jöttét, terveit! Ők koncertet adtak, bemutatkozásul egy mun- kásőrszázadnak is, akik elvtársi jobbjukat, baljukat felkínálták a kastélyépítő énekeseknek. No, de hol van már a tavalyi hó és hol a munkásőrség? Hol azok, akik a művészet iránti tiszteletből tapsolták a tehetséget Tamási színpadán? Ma egy kézen könnyen számlálható ki kopogtat a kastély kapuján baráti köszöntéssel. Köztük van egy szomszédban lakó kislány. * Egyszer volt, hogy ez a kislány játékos jókedvvel nyújtott egy szem diót a kastély jelenlegi tulajdonosának (a kákásokra tekintettel) nevezzük Horváth Bálintnak.- Nekem hoztad? - kérdezte a malteros kezű operaénekes.- Igen! Törd meg! - válaszolta kedves tekintettel a kislány. Az operaénekes kérgesre keményeden tenyerében roppant a dió, a bél elvált a héjától. Ekkor a kislány odakapott és bekapta a dióbelet... Ártatlan mese! Nem is tekinteném szimbólikus, jelképes értékűnek, ha kastélypárti nem volnék. DECSI KISS JÁNOS Fotó: GOTTVALD KÁROLY Zeneiskolai tanárok a hangszereknél. Fölcsendül Mozart Török indulója. Kilenc felnőtt, négy gyerek vonul be egy kis emberpalántával, bimbódzó reménységgel a Szek- szárd Városi Tanács tanácstermébe. Vers hangzik el, fiatalember mondja, olyan őszinte átérzéssel, olyan kidolgozott dikcióval, olyan kellemes orgánummal, mintha az orgonán hangzana fel a vox humana... Szeghalmi Attilának hívják. Egyetemista. A picit Sebestyén Hajnalkának hívják. Most már, az ünnepélyes fogadalomtétel után, melynek szövege így kezdődik: „Ünnepélyesen fogadjuk, hogy gyermekünket legjobb tudásunk és meggyőződésünk szerint családját, embertársait és magyar hazánkat szerető igaz emberré neveljük” - és ami a névadó szülők fogadalmával folytatódik - hivatalosan is így nevezik. Tanúsítják az aláírások. Felbúg a Weltmeister elektromos orgona, diadalmasan emelkedik föl a fuvola kristálytiszta hangja. Az első padsorban gondos kezek göngyöl- getik ki a steril szalvétából, mely egyúttal melegen is tartja, a kamillateás cumisüveget, kisbabák megnyugtatóját. A kisbaba a névadási szertartás bonyodalmai közt egy picit össze- borzolódik. De épp csak annyira, amennyi kell, hogy valóban emberinek érezze az átélő a helyzetet. Meghitten borzas, és meghitten emberi mindaz, ami elhangzik. Itt a szertartás nem tartja be az egyházaknál szokásos szigorú ceremoniális rendet. Itt arra fektetnek súlyt: kapcsolat, őszinte, igaz emberi kapcsolat teremtődjön a megjelentek között. Társadalmi a szertartás, társadalmi az intézet. Manapság, amikor kaleidoszkópszerű látványt nyújt a pillanatonként alakuló társadalom, sokan vannak, akiket az nyugtat meg, ha embertársakat tudnak maguk mellett a leg- meghittebb családi ünnepek pillanataiban. Hozzájuk is szólnia kell valakinek, aki ugyanannak a nagy közösségnek tagja, mint az ünnepelő, de aki ezt az ünnepet demokratikusan megosztja vele. Az, aki szól, az, aki ezt megrendezi, társadalmi élményteremtő. * A Társadalmi Eseményeket Rendező Iroda egy szombati napját, annak névadó és házasságkötő ünnepségeit kísérjük figyelemmel. A társadalom élményteremtői, Várdáné Kiss Edit' és Botosné Tóth Ildikó kezében a szál virág a gyermek társadalmi szentsége iránti elismerés szimbólumává nemesül. Kisdobosok is összesereglenek a következő névadóra: most a fuvolát fölváltja a hegedű, mintegy harminc felnőtt és négy-öt kisgyerek vonul be a terembe, a névadó szülők fogadalomtétele hangzik fel: „Ünnepélyesen fogadjuk, hogy a kis László életének alakulását figyelemmel kísérjük..." Csillag az égen csillog csodaszépen - éneklik leheletfinom, halk hangon a kisdobosok. Érezni, hogy a kisgyereknek énekelnek, áhítattal és szeretettel. Aztán felhangzik a beszéd: „Kedves szülők! Családjukban nagy esemény történt, amikor kisgyermekük született...” Lacika magabiztosan áll a felnőttek között. Lehet, hogy emlékezni fog erre a szertartásra. Csokornyakkendőt visel. * Délután. Óvónéni esküvőjére eljönnek az óvodások, köszönteni a pedagógust. Vass Éva anyakönyvvezető ujjai a nemzetiszínű szalagon babrálnak, azt igazgatják, felhangzik a nászinduló, lassú léptekkel bevonul az ifjú pár: Szauter Erika és Vesz- tergombi Antal. A násznép betölti a tanácstermet Ebben a teremben közös kincsünk a felhangzó Corelli-, Vivaldi-, Mozart- zene, a József Attila-vers, a legszebb emberi kapcsolatok iránti tisztelet érzése. Akár fiatalok kötnek házasságot, akár idősebb korukban egymásra találók, a tisztelet, a tapintat és az emberi melegség hatja át a szertartást, melynek főszereplője mindig a gyermek, az ifjú pár... A polgári -szertartás élményteremtői, akiknek nem kevés munkájukba kerül, hogy kulturált, méltó módon álljanak az ember mellett élete nagy eseményeiben, szerényen húzódnak a háttérbe, míg a vőlegény és a menyasz- szony egy-egy szál nekik átnyújtott virággal megköszöni szüleinek, hogy fölnevelték őket, és halkan figyelmeztetnek valamennyiünket arra, hogy a boldogságot nem lehet ajándékba kapni. Tenni kell érte. Ök az események élménnyé varázslásával tudnak ehhez hozzájárulni. DOMOKOS ESZTER Wosinsky visszatér Muzeális gondok Wosinsky Mór patinás irodabútorai között fogad dr. Vadas Ferenc múzeum- igazgató. Érdekes, hogy mennyire meghatározza a beszélgetés hangulatát a környezet! Úgy mondanám, hogy „van hova nézni”, vannak faragott formák, idomok ezeken a berendezési tárgyakon, amiken a házigazda, vagy a vendég egy- egy villanásnyi időre megpihentetheti a szemét, mig az újabb kérdéshez vagy válaszhoz gondolatokat toboroz. (Pontosító megjegyzés: persze elsősorban egymásra figyelnek és nem a cirádákra.) Mikor Wosinskyről „kiderült”, hogy apátplébános volt - a háború utáni tisztogatások idején - emlékével együtt használati tárgyait is száműzték. Bútorait felhajigálták a padlásra, onnan hozatta le a roncsokat és adott nekik új életet dr. Vadas Ferenc. Először a múzeum raktározási gondjairól beszélünk. Talán úgy lehetne ösz- szefoglalni a helyzetet, hogy szanaszét vannak bérelt raktárhelyiségeik a megyében, de egyrészt minden telített, másrészt nincs aki felügyeljen rájuk.- A régészeti leleteket el tudjuk helyezni épületen belül - mondja az igazgató - egy vasvázrendszerrel kétszintessé tettük a rakodóteret. Ide a kész, restaurált tárgyakat pakoljuk. A még fel nem dolgozott anyagot pedig - nem éghető! - lemez konténerekben tároljuk a padláson. (Több ezer csont van itt.) A régészetnél jóval mostohább körülmények között vannak a néprajz-, képző- és iparművészet, az újkortörténet, az irodalomtörténet és a természettudomány tárgyai. Bérelt raktárakban, kis tételekben, szétszórva. Évente több százezer forint bérleti díjat fizetünk ki, de ennek ellenére sem tudjuk megnyugtatóan elhelyezni értékeinket. Mindenütt óriási a zsúfoltság. Ajándékba adott nagyobb méretű dolgokat - kocsikat, mezőgazdasági eszközöket, stb. - el sem fogadhatunk. Nincs hova tenni. És nincs aki gondozza, karbantartsa, megőrizze őket. A 82-es revíziónál például 10125 elveszett tárgyat könyvelhettünk el. A raktározás megoldatlansága országos probléma. Helyi gond viszont az, hogy egyedül Tolna megyében nincs gyűjteménykezelői státus. Kellene legalább két ember, aki vigyázza a készleteinket.- Nem elképzelhető, hogy egy felszabaduló laktanyaépületet megkap a múzeum?- Ha megkapnánk, köszönettel vennénk. Akár vidéken is. Akár a levéltárral közösen is. (Mely intézmény szintén raktározási gondokkal küzd.) A továbbiakban a gyűjtemények, a föld alatti és föld feletti kincsek tulajdonlásáról kérdezem a direktort.- Vannak - kezdi - magán- és köz- gyűjtemények. A magángyűjtemény kritériumai: személyi tulajdonban áll, egy helyen őrzött és kezelt, a szakmúzeum által védetté nyilvánított. A közgyűjtemény pedig állami vagy szövetkezeti tulajdonban van. Előfordulnak kevert formák is, hogy például egy épület (tájház) a szövetkezeté, a benne kiállított berendezés pedig egy magángyűjtemény. A föld méhe, a föld alatt talált kincs az minden esetben az államé. Még ha a saját telkén ássa ki valaki, akkor is. Egyébként nem divat a „rejtegetés”. Bejelentik, s ennek több előnye is van. Egyrészt a régészek hitelesítik, feltárják a környéket. Másrészt komoly jutalmat kap a megtaláló. (Sokszor jóval többet, mint gondolnánk, mert a tudományos értéke lehet lényegesen nagyobb egy tárgynak, mint első ránézésre hinnék.) Harmadrészt előny az erkölcsi elismerés is. Ha valakiről megjelenik a lapban, hogy „ő találta meg”, annak jobban örül, mint a pénznek.- Évente hány bejelentés érkezik?- Bejelentés sok van, de ami igazán nagy érték, az kevesebb. Tavaly 12 jelentős lelőhelyre bukkantunk lakossági segítséggel. Például Kajdacson Árpád-kori templom és temető maradványait, a naki halastónál nagy mennyiségű bronz-, római és Árpád-kori leletanyagot, Várdombon pedig 4200 darab XV-XVII. századi ezüstpénzt találtak munkatársaink. Kezemben tartom a Béri Balogh Ádám Múzeum 1989. évi munkatervét. Lapozgatom. Persze nem tehet benne „a terven felüli" változás, az, hogy ebben az esztendőben, Wosinsky bútorai után, a neve is méltó helyére - az épület homlokára - került... -y-r
