Tolna Megyei Népújság, 1989. november (39. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-25 / 280. szám
6 - TOLNATÁJ 1989. november 25. írás (Megjegyzés nélkül) Mindenki áhítattal figyeli az ünnepséget. A szónokok - egy püspök, egy ezredes - emelkedetten beszélnek, egy diák lly- lyés versét szavalja: Haza a magasban. Majd a tér másik oldalán katonák tűnnek fel, díszmenetben hozzák a történelmi zászlókat; mindenki lélekzetét visszafojtva figyeli őket. Ekkor szólal meg mögöttem egy hang, trillázva, ahogy fiatal nők beszélnek, akik még nem tudják, hogy éveik elillannak, fiatalságuk tükre széttörik. Ezt csicsergi:- Hej, de jót röhögnék, ha az egyik katona hanyatt esne! Kuncog is hozzá, előre élvezi a mulatságot. De a mulatság elmarad, a katonák bizton lépkednek, büszkén viszik a történelmi lobogókat, a trillázó nőnek be is kell érnie ennyivel. (Film a tévében) Amerikai film, nagyon rossz, de nem ez a fontos. Hőse egy zseniális újságíró, aki oly sistergő cikkeket ír, hogy az olvasók mániákusan veszik a lapot, amelynek példányszáma napról napra nő. Jó lenne olvasni, mit ír a távoli kolléga, mi a titka, végre a mű dicsérje mesterét, ne az ügyefogyott szövegkönyv. Főnöke, a kapzsi laptulajdonos, egyszer csak ráparancsol, most pedig azonnal írja meg ezt és ezt, itt a nagy téma. A zseniális újságíró vonakodik, fáradt, éjfél is elmúlt, kedve sincs. A kapzsi laptulajdonos azonban legott pénzt kínál, sok pénzt, annyit, hogy nem is tudom, mennyi lehet labilis forintunkra átszámítva. A zseniális újságíró végre neki- durálja magát, fogja a telefont s már diktálja is zseniális cikkét. Valamit értek a szakmához, felajzva figyelem hát minden szavát, talán tanulhatok belőle. De a zseniális újságíró, aki ezreket keres dollárban - kár, hogy nem jegyeztem le szavait - olyan gyatra szöveget diktál, mint egy bukásra álló elemista. Ez lenne hát a nagy riport? Vagy odaát ilyen alant jár az olvasók ízlése? Ehhez képest a magyar újságírás legalsó régióiban is Márai színvonalú stiliszták sanyargatják az írógépet. Késő van, szombat este, nyilván sok diák is ül a tévé előtt. Nem lenne jobb, ha inkább a Toldit olvasnák? (Vagy Hérodotoszt...) Igen, vagy Hérodotoszt, a görög történetírót, akinek hatalmas műve Muraközy Gyula kiváló fordításában nemrég jelent meg s éjszakánként, elalvás előtt, növekvő érdeklődéssel olvasom. Új meg új meglepetéssel szolgál, pedig igazán nem ismeretlen, valamikor Geréb József majd száz év előtti fordítását is olvastam, de talán az is fokozza örömömet, hogy azóta jártam Hellaszban, íróasztalomon néhány márványdarab is van, amit az Akropoliszról hoztam, ami inkább az illúziót táplálja, mert úgy tudom, éjszakánként teherautóval viszik a szent hegyre a márványtörmeléket, hogy az áhítatosságban is kapzsi utas vihessen magával szerény emléket. De ez nem érdekel, illúziók nélkül nem mennénk semmire, egyébként is, aki - belépődíj ellenében - felmegy az Ak- ropoliszra vagy elhajózik Szalamisz szigete mellett, jobbára csak a helyszínt látja, mert csaknem mindent befalt az idő, a többi képzeletére és szerény ismeretére tartozik. Hérodotosszal azonban másként vagyunk. Pontosan eligazít a történelemben, lépésről lépésre nyomon követhetjük az, elbizakodott Xerxész ámokfutását a Helleszpontoszon át Athénig s tovább Szalamiszig. A gőg vezette, az őrült dölyf, a hübrisz, bár nincs szívünkben káröröm, elégtétellel látjuk hitványsága vesztét, a Püthia jósszavának teljesültét. De Hérodotosz másra is tanít. Például alázatra, mert ez a két és fél ezer éves szerző kitűnően tudott írni, szabatos mondatait, stílusának méltóság- teljes emelkedettségét tanítani kellene ma is, módszeréről nem is szólva. Egy mondatát szó szerint idézem: „Kötelességem mindent feljegyezni, amit hallottam, de korántsem kötelességem mindent az utolsó szóig el is hinni, és egész művemben ehhez a felfogásomhoz tartom magam.” Tökéletes írói program s mindig időszerű. Az volt néhány éve s az ma is - de nem folytatom. Érjük be annyival, hogy Hérodotosztól érdemes lenne tanulni. Stílust is, magatartást is. Mindkettőre nagy szükség van napjainkban. CSÁNYI LÁSZLÓ közben Szentmihályi Szabó Péter: Csömör Ünnep van, s ünnepelni mégsem... Valami baj van velem. Nem vagyok elvtársam, sem magyar testvérem. Velem kibabrál a történelem. Már a puszta létezés is milyen nehéz! Csak egyben tartani a testet és a lelket, csak tenni még, bár erőtlen hull a kéz, fegyelmezetten nem kérni még kegyelmet, s olvasni híreket, ha elhágy a józan ész, pöröl az asszony és sírva néz a gyermek. Ünnep volt, fáklyák lobogtak, kiabálták, hogy éljen, éljen! Én nem tudtam bízni ebben a lelkes százezerben, a hol munkásököl, hol lázadó tömegben, csak egyszerűen: féltem. Drescher J. Attila: Virágénekek Harsány illata volt s szúrt a kezem felsebezte hosszasan bomló szirmát egy vihar tönkretette. A másik meg nem sértett úrrá sem lett felettem s szellő sem kellett hozzá hogy könnyen elfeledjem. ... A virágok meg végképp semmit nem értenek fölöttük zeng az ég s ők csak sejdítenek - hogy ez a nyár lejárt s e sugár lesz a végső karcos ősz zizeg fagyot lehel a lépcső A virágok még mindig semmit nem értenek pedig a mese - régi: új évszak közeleg Most már vigyázzunk mert a szabadság éppoly törékeny mint harckocsikra tűzött virágszál (1989) Most a Balaton pihen Fotó: GOTTVALD KÁROLY Két évtizeddel ezelőtt, 1970-ben frissen végzett, fiatal tanár volt Légrády Viktor. A bonyhádi közgazdasági szakközépiskolában tanított és úgyszólván mindennel foglalkozott, ahogy ez egy fiatal tanárhoz illik: oktatott, verseket - s olykor színdarabokat - irt, fordított, önképzőkört, színjátszókört, sőt filmklubot vezetett. Légrády Viktor azóta országosan népszerű tankönyvíróvá lett.- Verseket és színdarabokat ma már titokban sem ír, de ma is új és új módon döbbent meg bennünket művészi sokoldalúságával. Ezt nemcsak a Corvina, a Magvető és az Európa Kiadónál megjelent remek fordításai vagy a főiskolai hallgatókat deleje- ző gitárjátéka igazolják, hanem a HögyéAranylóan ragyogó fény, komor, sötét árnyék Légrády Viktor hőgyészi kiállításán szén látható, minden korábbi művénél nagyszerűbb festményei ésakvarelljei is. Mert a Légrády-versek, a Légrády-for- dítások, a színjátszás, a gyermekkori he- gedülést folytató gitározás után a 80-as évek elején a Légrády-képek korszaka is elérkezett. Festői jelentkezését egyöntetű elismerés fogadta, amit számos hazai tárlat és díj, a magyar tévé róla készített tudósítása és a finnországi Poriban rendezett kiállításon való részvétele is tanúsíthat. Sokan emlegették és sokan emlegetik képeinek líraiságát. Akik egy negyed- százada ismerik őt, nagyon is tudják, mennyire igaz ez az első hallásra felszínesnek látszó megállapítás. A „fehér izzása” szinte valamennyi festményén és rajzán ott ragyog Légrády Viktornak, akár a „természeti", akár a „városi” tematikájú képeire tekintünk. Egy művészt természetesen mindig jellemeznek az általa feldolgozott témák, tárgyak vagy helyszínek. A költő és a festő Légrády Viktort is nehezen képzelhetnénk el az életút egy-egy konkrét állomására-a nógrádi tájakra, a Sió mellékére vagy a Kaukázusra - utaló művek nélkül. Számos kép alatt ott a „magyarázat”: „Reggel a Börzsönyben”, „Ipolyártér”, „Kaukázusi pillanat”. Az „Ipoly-ár- tér" és a „Sió-part” azonban egy magasabb szinten kezd valami hasonlót jelenteni és a még átfogóbb általánosítás régiójában a konkrét téma elsődleges fontossága is elhalványul. Valahogy olyanformán, ahogy erre kedves írója, Anton Pavlovics Csehov célzott hajdanán. „Jelöljön meg bármilyen tárgyat vagy témát, mondjuk ezt a tintatartót, és én arról önnek elbeszélést írok”. Bárki ellenében meggyőződéssel állíthatom, hogyha Légrády Viktor tintatartókat festene, azokat is a rá jellemző, Lég- rády-stílusban jelenítené meg, és ha kissé összeszedné magát, bármikor egy igazi Légrády-verset is kanyarítana, mondjuk, „A tintásüveg” címmel... Mikor az ő képeit nézem, számomra ugyanaz a fehéren izzó fény világít a városi bérház lépcsőházának ablakából és a déli verőfényben tündöklő tájból, mint abból a háromszakaszos fiatalkori verséből - itt és ott is ugyanaz a fény szervezi maga köré a teret. Ha ablakokat fest, nem kilátástalan, bedeszkázott, tűzfalra vagy „sehová” sem nyíló szerkezeteket ábrázol, mint R. Magritte vagy olykor M. Duchamps, hanem a külső és a belső határán álló, valamilyen magasztos, vágyott ismeretlent jelző „fényhordozókat”, amelyeknek - vagy akiknek - fénye hol csupán felcsillantja, hol pedig felragyogtatja az alattuk homályló sötétséget. Ez a fény térben szinte a dolgok mögül, időben talán a távoli múltból vagy a messzi jövőből világít felénk és képvilágának olyan elemeivel kapcsolódik egybe, mint a nap, az égbolt vagy az égbe nyúló hegyormok. Mindannyiukban közös az, hogy „fényhordozók”, hogy tiszták, hogy fenségesek, hogy konkrét és átvitt értelemben is „emelkedettek”. Az emelkedett és tiszta törvények szerint élő ember minden időkben a földi tájékozódást segítő csillagos és napfényes magasságokba tekintett, ahogy Mózes is hegyen vette át a földi élet vitelének törvényeit, a kőtáblákat. Légrády Viktor fényt sugárzó, a földi sötét lépcsőházakat, a hűvös mezőket és ligeteket szelíd fénybe vonó égboltjai, napjai és ablakai szintén nemcsak önmagukban érdekesek vagy szépek, hanem a művészetben való megvilágosodás és megtisztulás, a művész minden tevékenységében sóvárgott tökéletesség jelzései. A művészet mindig betölt bizonyos „életvezetési”, az élet gyötrelmeit megjelenítő és azokat legyűrni segítő funkciót, és ez fokozott mértékben jellemző Légrády Viktor festészetére. Ö is azt teszi, mint kedves költője, Oszip Mandelstam: „szépséggel, értékekkel és képekkel” igyekszik betölteni, nem külső, hanem belső módszerekkel próbál „kolonizálni”, lakhatóvá tenni egy időnként kopárrá és hűvössé váló evilágiságot. Tíz évvel ezelőtt, amikor Pestlőrincen lakott és egy csodás platánfa zöldellt az ablaka előtt, dolgozott, élt és nem festett képeket. Ma, amikor egy évek óta felújításra váró, omladozó, sötét bérházban kell laknia, inkább behajtja szobájának ablaktábláit és az újjászületés, a megújulás zöld színével festett erdős hegyhátakat, tavaszra váró mezőket és fasorokat helyez el rajtuk képek formájában. Az otthon után sóvárgó és a maguk sajátos eszközefvel „otthont" teremtő alkotók egyszerre naiv és heroikus gesztusával teszi ezt, azokéval, akik a végletes helyzetekben világtalanul is verset írnak és akik a hallásukat elveszítve is zenét komponálnak. Nagyon egyszerűen és szépen fejezte ki ezt egyik felnőtt tanítványa: „Aranylóan ragyogó fény, komor, sötét árnyék - a képek nemcsak esztétikai élményt nyújtanak, hanem életerő is meríthető belőlük, úgy mint Beethoven zenéjéből”. SZÁNTÓ GÁBOR ANDRÁS Fotó: rz Úton a Csóványos felé Szigetcsúcs
