Tolna Megyei Népújság, 1989. november (39. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-25 / 280. szám

1989. november 25. TOLNATÁJ - 7 A színház polihisztora Emlékezés Nádasdy Kálmánra Operaházunk együttese a közelmúlt­ban felújította Giacomo Puccini két egy- felvonásosát, A köpenyt és a Gianni Schichit. Ezzel emlékezett a két mű fordí­tójára, Nádasdy Kálmánra, aki november 25-én lett volna 85 esztendős. A Budapesten született Nádasdy (Graff) Kálmán tulajdonképpen zeneszerzőnek készült, de 1922-ben segédrendezőként szerződtették az Operaházhoz. 1925-ben a Zeneművészeti Főiskola hallgatójaként négy évig Kodály Zoltán növendéke lett. Utóbb mégis vonzotta a színház, 1933-tól visszakerült az operai társulathoz, de már rendezőnek. Pályatársai a színházművé­szet polihisztorának nevezték, mert olyan rendkívüli tehetséggel rendelkezett, amiért méltán kapott háromszor is Kossuth-díjat, és Kiváló Művész kitüntetést. Amint múlt az idő, főrendező lett belőle, majd az Opera­ház igazgatója. Mi volt csodálatos rendezői tevékeny­ségének titka? Mindenekelőtt az, hogy hatásosan és eredményesen ragadta meg a szereplők és a kórus színészi fel­adatait is. Egyaránt értett az operák, pró­zai darabok, operettek, film- és rádióren­dezésekhez. Felejthetetlenek voltak ren­dezései, hogy csak néhányat említsünk az opera műfajából: Bartók: A kékszakál­lú herceg vára; Kodály Zoltán: Székely fonó; Mozart: Don Juan; Beethoven: Fi- delio; Puccini: Turandot. Rendezésével eljutott olyan híres dalszínházakba, mint a milánói Scala vagy a bécsi Staatsoper. Egészen természetes, hogy a magyar színészképzés sem tudta nélkülözni Ná­dasdy Kálmánt, aki elfoglaltsága mellett még a Színház- és Filmművészeti Főis­kola tanári, majd főigazgatói posztját is elvállalta, különleges érzékkel külön fog­lalkozva a tehetséges színészjelöltekkel. De hogyan látták Nádasdy Kálmánt kortársai? Amikor 75. születésnapját ün­nepelték, Major Tamás így írt köszöntőjé­ben: „Nagy Endre, Bartók, Reinitz, Ko­dály, Márkus László voltak a mesterei. Failonival és Klempererrel együtt dolgo­zott. Akiktől tanult, akik véres harcokban fedezték fel az élet és a művészet törvé­nyeit, és döbbentették rá öt is az általuk megtalált igazságokra. Számára a tanu­lás megrázó élmények sorozata. Ezeket adja át az ifjúságnak - ahogy az ő meste­rei tartották kötelességüknek, hogy meg­osszák vele tudásukat.” 1980. április 17-én Mikó András, az Operaház akkori főrendezője arra kérte a Televízió ott forgató stábját, hogy oltsák el a fényeket, és egyperces néma csend­del adózzanak az éjszaka váratlanul el­hunyt Nádasdy Kálmán emlékének... Akik találkozhattak vele, mint e sorok írója is, azok számára tudása, humánu­ma, tehetsége örökké emlékezetes ma­rad. KRISTÓF KÁROLY Anyaszeretet Dilidi felnézett az égre, és szive na­gyot dobbant. Azonnal megrántotta anyjának a karját.- Odanézz, anyu, egy ufó! - suttogta áhítattal. A November 7. téri villamosmegálló­ban álltak. Az asszony követte fia tekin­tetét, majd rémülten közelebb húzta magához Dilidit. - Te jó szagú isten! Mi lesz ebből?! Dilidi mintha nem is hallotta volna a kétségbeesett szavakat, kigúvadt sze­mekkel bámult fölfelé. Néhány várako­zó szintén nyújtogatni kezdte a nyakát. A szikrázó, kora délutáni napsütésben nem volt nehéz megpillantani a méltó­ságteljesen lebegő csészealjat a No­vember 7. tér fölött.- Nem is olyan, mint a képregények­ben -jelentette ki néhány pillanat múl­tán Dilidi. - Ennek péládul egészen máshol van a fedélzeti kabinja, s akár­csak a repülőgépek, fékszárnyak segít­ségével ereszkedik lejjebb... Nem cso­dálkoznék, ha pillanatok alatt lelődöz- nék az egész teret! - Jobb kezét csípő­jéhez szorította, míg a másikat kissé előrébb rakta a levegőben. - Ta-ta-ta- ta-ta!- Azonnal hagyd abba! - súgta az anyja. - A végén még tényleg elhiszik, hogy van nálad fegyver...- Ugyan, mama! - húzta el a száját Dilidi. - Ha ellenséges szándékkal jön­nének, már rég megsemmisítettek vol­na bennünket! Fogadok, hogy barát­kozni akarnak velünk! - Aztán csodál­kozva körülnézett a villamosmegálló járdaszigetén. - A többiek?- Elmenekültek - válaszolta az anyja.- Látom - bólintott lemondóan Dilidi. - Ott szoronganak a kapuk alatt.- Nem kéne nekünk is inkább átsza­ladnunk? - kérdezte az asszony. Dilidi éppen válaszolni akart, amikor megérkezett a villamos A kocsiban egyetlen üres hely volt, egy újságot olvasó férfival szemben, amit Dilidi azonnal el is foglalt. Épp hogy csak egymásra pillantottak, s a férfi is­mét elmerült a betűk tengerében, Dilidi pedig megvárta, amíg átrobognak a Duna felett (nagyon szeretett a Duna fe­lett villamosozni), majd meghúzta any­jának a kabátját. Az asszony lehajolt hozzá.- Egy indián - súgta a fülébe, és sze­mével a férfi elé intett. - Méghozzá a legvérengzőbb fajtából. Tudod, hogy mit csinálnak ezek a tuszkarórák a sá- padtarcúakkal?... Dilidi anyján végigfutott a remegés.- És mit akarsz most tenni? - kérdez­te elfúló hangon. Dilidi apró öklöcskéjével a levegőbe csapott.- Az a szerencséje, hogy per pillanat elástuk a csatabárdot - súgta, majd bosszúsan az ablak felé fordította a fe­jét. Az asszony néhány pillanatig szomo­rúan figyelte Dilidit, majd lehajolt hozzá.- És ha bűnöző lenne? Dilidi ábrázata földerült.- A titokzatos fojtogató? - kérdezte izgatottan. Az asszony bólintott.- Akkor vigyázni kell, mert ha észre­veszi, hogy tudjuk a titkát, végünk! - fűzte tovább a szót Dilidi, majd igyeke­zett unott arcot vágni, bár szeme időről időre végigsiklott a férfin. Aztán elővette zsebkendőjét, s mint- hacsak az orrát törölné, alig hallhatóan megszólalt: - Hány nőt is tett el láb alól? Az asszony az Esti Hírlapba pillantott.- Ez idáig hatot - válaszolta. A villamos az utolsó előtti megállóhoz közeledett. A férfi összehajtogatta az újságját, majd anélkül, hogy Dilidire pillantott volna, az ajtó felé indult. Amint elhagyta a villamost, néhány civilruhás férfi fogta körül. Dilidi még látta, amint csuklóján megvillant a bi­lincs. Önbetörés Diplikár Dénes, a híres bestselleríró egy borongós, téli éjszakán, kénytelen volt bemászni saját lakásának a szellő­zőablakán. A dolog előzménye a követ­kezőképpen történt: Diplikár Dénes egész délutánját a Hangulat borozóban egy Hirtscheid nevű kriminológussal töltöte (több nagyfröccs társaságá­ban), majd hazafelé indulván, kapatos- ságában elvesztette a csuklóján fityegő kézitáskáját, melyben pénzén és iratain kívül a lakáskulcsát is tartotta. Diplikár Dénes egy ideig tanácstala­nul dülöngélt ajtaja előtt, majd nagy ne­hezen föltornázta magát a kilincsre, ki- feszitette az ajtó fölötti szellőzőablakot, és a szűk nyíláson hangos szuszogá- sok közepette bemászott a lakásba. Miután könnyített magán, első útja a frizsiderhez vezetett. Már éppen bele­kortyolt volna egy pohár nagyrédei riz- lingbe, amikor csöngettek. Diplikár Dé­nes ábrázata felderült: mivel a kései órán már nem várt látogatót, biztos volt benne, hogy a becsületes megtaláló hozta vissza a táskáját... Pohárral a kezében az előszobába lépett, és kinyitotta a ráccsal védett hosszúkás ablakot. Odakint három tagbaszakadt rendőr várakozott egy alacsony, dülledt szemű civil társaságában. A dülledt szemű, amint megpillantotta a bestsellerírót, diadalittasan a rendőrökhöz fordult: - Ő volt az, semmi kétség! Ezer közül is felismerném azt a rusnya pofáját! Az elöl álló törzsőrmester - nagyda­rab, pirospozsgás ember, akin látszott, hogy élete nagy részét a szabad leve­gőn töltötte - a civilre pillantott, mire az abbahagyta a sipítozást. A törzsőr ezután Diplikár Dénesre emelte tekintetét.- Maga mászott be ebbe a lakásba? - kérdezte.- Én - válaszolta Diplikár Dénes.- És milyen célból? - A törzsőrmes­teren látszott, hogy a végére akar járni a dolgoknak. A bestselleríró belemártotta nyelvét a borba.- Rámjött a szükség... Meg aztán szomjas is voltam... Az egyik zászlós, akinek egyébként olyan bajsza volt, mint Sztálinnak, vész­jósló mozdulattal közelebb lépett a rácshoz, de a pirospozsgás szemével máris hátrébb tolta.- Gondolom, már sikerült mind a két vágyát kielégítenie... - Megköszörülte a torkát. - Mihez akar most kezdeni? A bestselleríró tűnődött egy keveset, majd megrándította a vállát: - Lefek­Szikszai Károly: Három metszet szem... Azt hiszem, rám fér egy kis pihe­nés... A főtörzs kutatóan Diplikár Dénes szeme közé nézett: - Ön talán itt lakik? Diplikár Dénes elvigyorodott.- Csak-csak kikövetkeztette a dolgo­kat! A rendőr nyelt egyet, és tenyerét be­dugta a rácson.- Ha megnézhetném az igazolványát... A bestselleríró megitta a maradék bort, majd megrázta a fejét.- Szívesen megmutatnám, de ez a kí­vánsága per pillanat, lehetetlen. Ugyanis az összes papírjaimat elvesztettem a la­káskulcsommal együtt. A dülledt szemű civil ismét fölvisított:- Ugye megmondtam! Hiszen láttam, amikor bemászott! Az én szemem, kérem szépen, olyan, akár a sasé! A rendőr Diplikár Déneshez fordult- Ebben az esetben velünk kell jönnie...- De hát mit követtem el? - érdeklődött Diplikár Dénes.- Ezt majd odabent kiderítjük - vála­szolta a törzsőr. Diplikár Dénes a szellőzőablakra né­zett, majd a mártírok nyugalmával meg­szólalt: - Hogy én mégegyszer megmász- szam ezt az ajtót?! Soha! Inkább jöjjenek be maguk!... A törzsőr igyekezett türtőztetni magát.- Nézze, mi hárman vagyunk... Maga meg csak egyedül.-Tudja mit? Hozok egy létrát, úgy köny- nyebben bemászhatnak! - válaszolta Diplikár Dénes, és elhagyta az előszobát. Aztán létra helyett egy könyvvel tért visz- sza. Egy Körkép antológiával, melyben abban az évben kilencvenkilenc író Sze­repelt. Diplikár Dénes kikereste benne saját fényképét, majd az egész kötetet kiadta a rácson.- Látják? Ez én vagyok. A rendőrök sokáig gusztálták Diplikár Dénes arcmását. Az egyikük kijelentette: - Nekem ez gyanús. Erre a Sztálin-bajszos mint a rövidlá­László-Kovács Gyula: Megtartó hatalom Mi a vers? Minden! Maga az egész. Küzdelem. Az élet. A fájdalmas szépségű nő. A lé­lek ikaruszi nyughatatlansága. Nem meghatározható, nem lehet kisajátítani és nem állhat érdekek kereszttüzében. Mi a vers? A Magyar értelmező kéziszótár sze­rint a nyelvi kifejezések szabályos, rit- musos, kötött formája. Számomra, éle­tem megtartó hatalma. Aranyág, amely gyönyörű szívemből hajt ki. Szelídsé­gem és vadságom. És az ő szelídsége. Csak szeretni és gyűlölni lehet, vadul és megnyugvással. És letisztulni a csontokig! Elbújdosni a versben Nagy László-san. Keresem a csöndet, a szavak csöndjét. A tökéletes csöndet! Kere­sem őt és a hangot, ami megakadt a torkomban. Elhagytak a mondatok, elhagyott ő, elhagyott a vers. A füvek is fölzokogtak fájdalmukban és a fecskék elsiratták a nyarat. Sehol a csönd. És nem is lesz, amíg belül ki nem öljük magunkból a fájdal­mat, a kiáltást, a sírást. Nincs vers, de van közömbösség, országos lelki meghasonlottság, ebben a szálkáso­dó, megmérettető időben. És vannak halottaink, egyre többen. A farkasréti fák alatt, a mohácsi síkon, Iszkázon, a zengővárkonyi református temetőben. Nem jártam még arra; azt mondják, nagyon szerette a szelídgesztenyése­ket. S a végakarata az volt, hogy oda temessék. Zen-gő-vár-kony, Zen-gő- vár-kony. Dallam, ritmus, harmónia. Legszebben decemberben szól, a tisz­ta egekig hatol és a lelkűnkig. Vers, versem, versed. Hol van élet­ben tartó hatalmunk? Pedig kellene, nagyon kellene, hiszen varjak kormoz­zák be az eget, ebben a szálkásodó, megmérettető időben. mint dávid zsoltárai olyan halk és szomorú volt a hangod hogy azt hittem megszakad a szívem lógtak a piszkosfekete felhők szinte ránkrogyasztották az eget az alig félórája evett őszibarack íze is megkeseredett a számban megkeseredett akár a frontról hazatérő katonák arcán a mosolygás halk és szomorú volt a hangod még a távíródrótok zizegése is elnyomta mintha összeesküdött volna ellenünk minden az Isten is elhallgatott és süket csöndbe burkolta önmagát körülöttem nem volt semmi csak a te hangod szólt s mint dávid zsoltárai hullottak szádról a szavak gyönyörűségesen és fájdalmasan a magasban fecskék siratták el a nyarat messziről harangzúgást hozott a szél valahol az alföldön utolsó imájukat mormolták el az öregasszonyok és eltáncolták parázna álmaikat valahol megcsörrent egy telefon hangod halk volt és szomorú s mint dávid zsoltárai hullottak szádról a szavak gyönyörűségesen és fájdalmasan tók, egészen közelről kezdte nézni a fotót. Megvizsgálta a ragasztást, megrázta a la­pokat. - Szóval maga író - szűrte a fogai közt. Diplikár Dénes meghallotta.- Méghozzá nem is akármilyen - felel­te.- És miket szokott irogatni? - kérdezte, majd mint aki bűnjelet talál, jelentősen a pirospozsgásra nézett: öt évvel ezelőtti aktnaptár volt, két oldal közé beszorulva. A bestselleríró válasz helyett ismét el­tűnt; hóna alatt néhány színes fedelű könyvvel tért vissza, egyenként kiadogat­ta a rendőröknek. - Tudományos-fan­tasztikus történetek, és bűnügyi regé­nyek. Ha netán politikát keresnének ben­ne, ki se nyissák... Garantáltan politika- mentes művekről van szó, mert engem nem érdekel a politika...- Ezzel nincs egyedül - bólintott a Sztálin-bajszos, miközben zsebébe sül­lyesztette az aktnaptárt, és belelapozott Diplikár Dénes egyik könyvébe. Félóra elteltével Diplikár Dénes mégis­csak megjelent hóna alatt a létrával. Óva­tosan az ajtóhoz támasztotta, és megkö­szörülte a torkát: a rendőrök abbahagy­ták az olvasást, és kelletlenül a bestseller­íróra pillantottak.- Mondtam én, hogy mégiscsak jobb lesz, ha maguk másznak be hozzám - suttogta -, a végén még megfáznak itt ne­kem! Mindjárt kész a forralt bor, meglát­ják, milyen jól fog esni majd olvasás köz­ben... A rendőrök összenéztek, bólintottak, majd mászni kezdtek.- Ugye a kövér ölte meg az ufópa­rancsnokot, hogy megszerezze magának a kincset? - lihegte a Sztálin-bajszos, mi­közben átpréselte magát a szellőzőabla­kon, és megkapaszkodott a létrában. Dilidi talányosán mosolygott.- Szerintem a kertésznek sémi köze a gyilkossághoz - jegyezte meg a másik zászlós, aki már éppen a kilincsre tette a lábát. - A nyakam rá, hogy a házigazda mérgezte meg a bort. Becsalogatta azt a három hülyét, aztán kampec, kinyírta a szerencsétleneket... A pirospozsgás mradt utoljára. Már elérte a létra legfelső fokát, amikor észre­vette a falnak támaszkodó szemtanút.- Hé, maga! - szólt oda neki. A szemta­nú fölemelte fejét, és kiguvadt szemét a törzsőrmesterre emelte. - Maga most már hazamehet! Majd mi befejezzük az intézkedést... A meghívó D., a megőszült, ám öregségére is ne­mes vonású iró az évek során akkora szaktekintélyt harcolt ki magának a krimi­nológia és a science fiction tudományá­ban, hogy nélküle egyetlen hazai vagy nemzetközi kongresszust sem rendeztek sehol a világon. Amikor nem sokkal nyolcvanharmadik születésnapja előtt megkapta a meghívót, először azt hitte, hogy a postás rossz cím­re kézbesítette, de amikor már harmad­szor vizsgálta meg nagyitóval a címzést, be kellett látnia, hogy a küldemény neki szól. Ez állt benne: „Kedves barátunk! Ezúton tudatjuk ve­led, hogy folyó év december 24-én, Kus- kál Ferenc, az utolsó magyar partizán és ellenálló életének százegyedik évében itthagyott bennünket. Ebből az alkalom­ból úgy döntöttünk - hála a békés egy­más mellett élésnek, a tartós világbéké­nek és a fasizmus teljes felszámolásának -, hogy szövetségünket, mely hős elle­nállóinkat tömörítette magába, megszün­tetjük, mivel fungálásához nincs többé le­hetőség. Egyben pedig megalakítjuk az Ifjú Ellenállók Nosztalgia és Hagyomány- őrző Egyesületét. Szeretnénk, ha meg­szüntetési, illetve megalakulási ünnepsé­günkön részt vennél, valaminttapasztala- taid átadásával segítséget nyújtanál gyermekeink felkészítésében a követke­ző KI MITTUD?-ra, vetélkedőre, stb. Meg­jelenésedre feltétlen számítunk.” D., mivel irtózottá politikától, papírt, tol­lat vett elő, és írni kezdett: „Kedves barátaim! Puritán ember lévén sosem szerettem az ünnepeket, különösen, ha az hivatal­ból történik. Egyébként egészségi állapo­tom sem engedi meg, hogy részt vegyek nagy horderejű vállalkozástok alapkövé­nek megszüntetésében, illetve lerakásá­ban...” Kevésnek találta ezt a két mondatot, így még odakanyarított egy harmadik, amo­lyan bölcselkedő D.-i záróakkordot: „És ne feledjétek, több nap, mint kolbász!” E levél megírása után D.-nek nem je­lenthetett meg több könyve. Epilógus: D. ismerősei, barátai, tisztelői attól tar­tottak, hogy az öreg szív, már nem fogja elbírni ezt a traumát. De tévedtek. Ugyanis mint kiderült, D. sosem szere­tett írni, így most már végre-valahára, napjait kedvenc időtöltésének szentel­hette: vagy ufókat keresett fönn az égen, vagy halottakat lenn a bokorban...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents