Tolna Megyei Népújság, 1989. november (39. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-25 / 280. szám
1989. november 25. TOLNATÁJ -5 Magyarországon ismeretes módon 1945-ben ért véget a II. világháború, aminek jövőre lesz 45 éve. Érdekes módon a legfőbb résztvevő, a Szovjetunió hivatalos jelentéseiben ezt sose nevezték felszabadításnak, de mert azóta nemzedékek számára így vált közismertté, maradjunk ennél a kifejezésnél. Az nem kevésbé ismeretes, hogy a megyeszékhelyen és környékén már sokkal előbb átrohant a front. Volt, ahol annyira rohant, hogy később ez a sebesség komoly gondokat okozott a helytörténészeknek. Például azoknak is, akik a szekszárdi járásban lezajlott eseményekkel 25 évvel később foglalkoztak. Eközben ugyanis arra kellett rádöbbeniük, hogy Bogyiszlót a szovjet csapatok egész egyszerűen elfelejtették felszabadítani. Tolnán már rég bennvoltak, amikor a helyőrség parancsnokának a figyelmét valakik felhívták arra, hogy van ám itt, a víz túlsó oldalán, egy falu, oda se ártana kimenni. A parancsnok hintóba ült és különösebb erőfeszítés nélkül el is végezte a felszabadítás műveletét. Ebben - az 1944. november 29-i helyben készült jegyzőkönyv tanúbizonysága szerint - nagy segítségére volt Andona Mihály bogyiszlói polgár. Az illető Ukrajnában látta meg a néhai cár atyuska napját és az I. világháborúban esett fogságba. Itt maradt, tolmácsolt, méghozzá olyan sikerrel, hogy tevékenységét a községi elöljáróság - lásd az előbbi jegyzőkönyvet - jónak látta 1 hold 408 négyszögöl faiskola juttatásával honorálni. Nem valószínű, hogy sokan kerestek volna többet a felszabadításban való részvételükkel. A faiskola egészen a téeszszervezésig az övé is maradt. Akkor felszabadították ennek gondjaitól... (ORDAS) Ez nem Csalogány utca! Paneles panaszok Meddig lehet még a nadrágszíjat szorítani? Lapunk október 28-án megjelent számában közöltük a „Csatári Csalogány” című írást, amelyben a TÁÉV által a szekszárdi Csalogány utcában épített lakások minőségéről esett szó. Néhány nappal később levelet kaptunk Kishonti Jánosné szekszárdi olvasónktól, amelyben arra hívta fel a figyelmünket, hogy a régebbi panellakások minősége és állapota viszont nagyon siralmas és ezeket is a TÁÉV építette. Felkerestük a panaszos levél íróját, hiszen sokakat érintő kérdésekről van szó, megyénkben is több tízezren élnek hasonló lakásokban. Mint a levélíró elmondta, kilenc éve boldogan költöztek ők is a Béri Balogh Ádám utca 39-es számú tízemeletes épületbe, ám kezdettől fogva a mai napig is sok keserűséget okozott a lakás gyenge minősége, az építők trehány munkája, pedig a vételár már akkor is igen magas volt. Már az első évben adódtak súlyos problémák. A nyers fából készült nyílászárók megvetemedtek, a mázolás lepörgött róluk, a tapéta lernállott a falról. Az északi oldalon levő konyha és kisszoba beázott, ha innét érkezett zápor, mert a panelelemek repedezettek, az ablakkeretek és a beton közötti tömítések hiányosak voltak. Előfordult, hogy olyan sok víz került a hálószobába, hogy a franciaágy teljes vastagságában átnedvesedett. A nyugati oldalon levő háromszobás lakások még rosszabb helyzetben vannak, hiszen többnyire innét érkeznek a viharos esők, ezek a lakások ma is gyakran beáznak. Egy megrepedt szennyvízcső miatt sokáig áztak az alattuk lakók is. Amikor kiderült, hogy hol a hiba, a konyhában fel kellett szedni a linóleumot a javításhoz. Megdöbbenéssel tapasztalták, hogy a burkolat alatti aljzatbeton gödreit szeméttel, törmelékkel töltötték fel az építők. Az ilyen és ehhez hasonló apróbb-na- gyobb hibákat sokáig lehetne sorolni, ám van még egy tanulságos eset, amely az egész lakótömböt érinti. Az épület mellett van egy akna, ahol a vízvezeték-hálózat elágazik a környező - Béri Balogh Ádám út 23- 59-ig - panelházak felé. Az aknában egyetlen vízóra található, mégpedig az elágazás előtt. Ez azt jelenti, hogy az itt lakó 62 család fizette évekig az egész környék - összesen 302 lakás - vízfogyasztását, ami 140-150 ezer forint volt évente. Amikor kiderült a hiba, bírósági úton sikerült 280 ezer- forintot visszaperelni a Víz- és Csatornamű Vállalattól, a problémát azonban nem szüntették meg. Olyan megoldás született, hogy a környező lakóházak fizetnek összesen mintegy évi 73 ezer forint átalányt ennek az épülettömbnek, így azonban az itt lakó 62 család ugyanannyit fizet, mint a többi 240 együttesen. Pedig e méltánytalanságot egyszerű műszaki megoldással meg lehetne szüntetni, csak az a baj, hogy ez a megoldás senki másnak nem érdeke, csak az itt lakóknak. „Én nem tudom dicsérni sem a TÁÉV, sem a lakásszövetkezet szolgálatkészségét, munkáját”, mondja Kishonti Jánosné. Havonta és négyzetméterenként 11 forint közös költséget fizetnek, a felújítási alapban mégis nagyon kevés pénz gyűlt ösz- sze. Pedig hamarosan 10 éves lesz az épület és elkövetkezik a liftek kötelező felújításának ideje. Hogy hon- nét lesz erre pénzük - körülbelül 1 millió forint - azt még nem tudják. A lakásszövetkezet rendre jóval többet emelt le a felújítási alapból a tényleges költségeknél. Példa erre, hogy a két lépcsöház belső festésére 150 ezer forintot irányoztak elő, amit a lakók túl soknak találtak, végül maguk oldották meg a problémát 50 ezer forintból. Aki teheti, menekül ezekből a lakásokból. Az emberek idegeit felőrli, a családok hangulatát megrontja a rengeteg probléma, a szolgáltatók, hivatalok nemtörődömsége, packá- zása. Az ilyen lakásokban élők teljes mértékben kiszolgáltatottak, kénytelenek fizetni a rohamosan emelkedő díjakat az akadozó, romló minőségű szolgáltatásokért. A családok nagy része már a fizetőképesség határán áll és mindenki fél a jövőtől. Tisztességes munkával szerzett jövedelemből egyre kevésbé lehet egy lakást és egy családot fenntartani. Meddig lehet még a nadrágszíjat szorítani?- áa - Fotó: - gk mmm'm miiM’i „Nehéz a munka... de vannak virágok is” Fogd meg ki sem nyújtott kezem! A sekrestyés gyűjti a vonalkódot Beszáguldott a lakótelepi házak közé egy csendesen továbbadott hír: - „Gyújtsál te is, mindenféle nyugatnémet árucikkek csomagolásáról árazonosító vonalkódot... tudod a spray hátulján az a vonalkás kis papír izé... Siess, mert kétezer kell. Ha összegyűlt, akkor elküldjük németbe és egy igazi tolókocsit kaphat érte az a srác, aki nemrég még a mi sulinkba járt...” S a gyerekek adták szájról szájra a hírt, megtudta szülő és szomszéd, ismerős és ismeretlen, kollektíva és széthúzásáról hírhedt brigád, járókelő és vásárló. Segített itt mindenki, óvoda és iskola, ruházati szövetkezetes és vasiparis, ki tudná sorolni ki nem. Ebben az elembertelenedett hajszában, a kenyérért folytatott küzdelemben közénk szökött egy darab emberség, egy kis együttérzés. Bakonyi Ilona tanárnő közölte kis kollektívájával a hírt először Bonyhádon, a Ilias Számú Általános Iskolában.- Kolléganőm húgától származó az információ, aki a szekszárdi tanítóképző főiskolán tanít. Gyűjtenénk-e? Mi pedig nekiláttunk, s gyűjtöttük. Mindenki segített, pedig ígéretként is csupán a köszönöm szó hangzott el mint ellenérték. Két gyermekünk is tolókocsiba kényszerült, rájuk gondoltunk, hiszen egy motoros tolókocsihoz csak a motor többe kerül mint 30 ezer forint. Amikor összegyűlt a kétezer darab, mi elküldtük a fővárosi Pető Intézet címére, s reménykedve várjuk, sikerül-e akciónk?! Amikor először felhívtam a Pető Intézet igazgatónőjét, dr. Háry Máriát, még nem túl sok információval tudott szolgálni. íme: - Intézetünk hirdetőtábláján szerepelt maga a felhívás, de nem tudtuk, honnan ered, ki a kezdeményező. Elsőként csak arra sikerült fényt deríteni, hogy egy konduktor kezdte a gyűjtést. A teli zacskók csak úgy eltűntek egyszerre. De ki gyűjti, hová gyűjti, erről bizony nem sokat tudtunk.” Az akció nagyszerűségén lelkendeztem, amikor az igen elfoglalt igazgatónő csendes kedvességgel csak ennyit mondott: - „Nehéz hivatás... de vannak virágok is.” Bizony vannak. S messzire nyúlnak ezeknek a virágoknak a szárai, a fővárostól 170 kilométerre levő kisvárosba is eljut híre mindennek.- „Hívjon holnap újra, talán sikerül kideríteni ki indította, s milyen intézetünkön kívüli gyerekeket segíthet az akció” - búcsúzott dr. Háry Mária. S másnap újra hívtam. Igaz, előtte felkerestem Baka Pétert, aki 16 éves lesz, s tolókocsiba kényszerítette a sors. Mit tud a dologról, mit hallott, s főként mit érez?!- Nagyon örültem a kezdeményezésnek. Jólesett, a lelkem mélyén bizakodó is vagyok, de a realitás mást diktál... igaz, engem annyi csalódás ért már, eggyel több vagy kevesebb...?! Neki kinyílna a világ, ha önállóan sétára indulhatna azzal a bizonyos motoros tolókocsival. Csak hát egy tolókocsira motort is 30 ezer forintért szerelnek, s ennyi pénzt a Baka család nem tud összehozni.- Talán ha most én kérhetném a... - mondja bizonytalanul Péter a mondat első felét, elhallgatva a többit. Igen, talán ha Bonyhád üzemei, gyárai, szövetkezetei, kollektívái, s bárki aki segíteni tud, úgy döntene... Az az érzése, a lll-as számú iskola kollektívája vállalná a közvetítéssel járó feladatokat, a pénzgyüjtést... Mert ha a soha ki sem nyújtott kezet meg tudnánk fogni, akkor segítenénk igazán. De térjünk vissza az ügyhöz, a vonalkódok gyűjtéséhez. Újabb s újabb telető-, nők, a Pető Intézet igazgatónőjének nyomozómunkája, s kiderül, hogy Rajzó Éva másodéves hallgató tud többet az ügyről. Telefon neki is, a délutáni szakmai gyakorlatból lopjuk el a beszélgetésre az időt.- Egy ismerősöm megkért, gyűjtsék én is vonalkódot, s mi gyűjtöttünk. Tette ezt más is, úgy tudom, a kőbányai Szent László katolikus plébánia fogja össze az ügyet, Kiss György sekrestyéshez jutnak el a négyes jelzésű kódok. Legalábbis az ismerősöm oda vitte. Újabb telefonok. Először egy hang, aki nem volt hajlandó bemutatkozni, annyit elmond, náluk ilyen sekrestyés nem dolgozik, az ügyről hallott, de semmi közelebbit nem tud. Két újabb plébánia számát adta meg. Kada utca, nem jelentkezett, a Sörgyár utcai plébánián nem tudnak a dologról. Újra a Szent Lászlót hívom. A plébánia vezetője kedves, készséges: - Lehet, hogy elkéstünk a gyűjtéssel, nem tudni, valóban lesz-e Így már valami is belőle. Természetesen ismerem Kiss urat, a mi sekrestyésünk. Gyűjtik a kódot a X. és XI. kerületben is. A cím, ahová küldeni kell a vonalkódot, kóvályog ide-oda a fővárosban, de közelebbit nem tudunk. Tele van az akcióval egész Magyarország. Mindenütt lelkesen gyűjtik. Ne csináljanak túl nagy propagandát belőle, mert semmi nem biztos, mint mondtam. Fiatalok kezdték az akciót, nem egyházi akció, csak a segítség hozzá egyházi. Beszéljen Kiss György sekrestyéssel. Kiss György sekrestyés: - A nagykórus egyik tagja említette az akciót, a lehetőséget. A templomban kihirdettük, s megindult a gyűjtés. A leány, aki indította a mi akciónkat, mindenütt érdeklődött. A minisztériumban azt mondták neki, lehetséges, hogy tréfáról van szó. Aztán azt is hallottuk, hogy a szentendrei ferencesek ' tudnak róla többet. I Telefon oda is, ahol kiderül, nem Szentendrén, hanem a XI. kerületi városmajori plébánián intézik ezt. S végül, valami bíztató jel. S íme: - Lambert Zoltán káplán ■ vagyok. Egy karitatív érzelmű, kedves gimnazista kislány hozta a hírt, az akciót. Kétségeimről szólok, a sok hiábavaló telefonról, a róka fogta csuka állapotáról, s az emberi bizalomról, mert egyre inkább az az érzés kerít hatalmába, hogy valaki S visszaél az emberi jóhiszeműséggel.- Ha ez valóban visszaélés, netán szélhámosság, az egyház nevének, jó hírének semmibevevése, gúnyűző tréfa... akkor az szörnyű lenne - mondja Lambert Zoltán káplán. Emberek! Ilyet nem lehet tenni s ha csupán egy rosszul szervezett akció, úgy azt javaslom, kérjék a televízió segítségét, s tudódjon ki végre, kinek kell a vonalkódot elküldeni, lesz-e érte rokkantkocsi. Fogjuk meg ezeket a soha ki nem nyújtott kezeket! ^ SZABÓ SÁNDOR A beköltözés öröme csak pillanatokig tart, a gyenge minőség okozta bosszúságok évekig megkeserítik a lakók életét Egy elfelejtett felszabadítás
