Tolna Megyei Népújság, 1989. november (39. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-25 / 280. szám

4 NÉPÚJSÁG 1989. november 25. (Nép)szavazás A legutóbb két éve, 1987 októberében járult az urnákhoz az akkor 14,4 milliósra becsült egyiptomi lakosság, hogy nép­szavazáson megerősítse tisztségében vagy elvi lehetőségként elvesse a kairói parlament által megválasztott elnökjelöl­tet, a második mandátumra pályázó Hoszni Mubarakot. A zajos, sok energiát és nem kevés pénzt felemésztő választá­si kampánynak megvolt az eredménye: tizenkét és fél millióan voksoltak, azaz a jogosultak 88,47 százaléka. Az érvényes szavazatok 97,12 százaléka volt az „igen”. „Nem”-et csupán 360 ezren mondtak. Érvénytelen volt 267 ezer sza­vazólap, amelyeket hibásan vagy sehogy nem töltöttek ki. A meglepetés, az esetleges „vissza­utasítás” ezúttal is - akárcsak az „intéz­mény fennállása” óta mindig - elmaradt. Hatástalannak bizonyult a fundamenta­lista szervezetek bojkottfelhívása, s a mindig készültségben levő rendőri ala­kulatokat sem kellett rendbontók ellen bevetni. A 7000 éves Egyiptom történetében a néptömegek gyakorlatilag mindig a hata­lom mellett voltak, egyszemélyi uralko­dóra csupán egyének vagy szűkebb csoportok mondtak „nem”-et - például 1952-ben Faruk király korhadt rendsze­rére a Mohammed Negib és Gamal Abdel Nasszer vezette „szabad tisztek” moz­galma. A lakosság túlnyomó többsége az utóbb megszilárdult hatalom mellé állt. A népszavazás intézménye alkotmá­nyos formában először természetesen csak a királyság összeomlása, a „júliusi forradalom” után jelenhetett meg. Az új, „arab szocialista” elemekkel átszőtt ha­talmi struktúra kialakítása után -1956 jú­niusában - referendumra hívták az or­szág népét, amely 99,9 százalékos kimu­tatott aránnyal jóváhagyta Egyiptom első - 6 éves mandátummal a parlament által kijelölt - megválasztott elnökét: Gamal Abdel Nasszert. Ez az eredmény ugyan­úgy az ötvenes évek szovjetunióbeli gya­korlatához közelített, mint a létrejött egyiptomi felépitménystruktúra. A szűk körű erős vezetés (az elnök és környeze­te) mellett a lényeges ügyekbe sem a kai­rói parlamentnek, sem az akkori egyetlen pártnak, az Arab Szocialista Uniónak nem volt beleszólása. A kővetkező - Nasszer számára rend­kívül fontos - népszavazásra az 1967-es „hatnapos háború” során elszenvedett egyiptomi (és szíriai) vereség után került sor. Új, a frissen levont katonai, illetve kül- és belpolitikai következtetésekre épült programját vitte a nép elé Nasszer - ily módon is szembeszállva a személye­ket ért kritikákkal. Az 1968. májusi refe­rendumon az „igen” szavazatok aránya 99,98 százalékos volt. Nasszer halála után az utód, Anvar Szadat - akinek „liberális, demokratizá­ló” lépései a lakosságot sújtó 'rgen ke­mény, esetenként diktatórikus intézke­désekkel párosultak hogy helyzetét megszilárdítsa, és szinte minden fonto­sabb politikai manőverét jóváhagyassa, a „népi pecséthez” gyakran folyamodott, főként az 1973 októberi - Egyiptomban a nagy győzelemként elkönyvelt - hábo­rú után. Ekként 1974 májusában 99,95 százalékos támogatást mutathatott ki az „októberi iratokban” összegzett, akkor még igen homályosan körvonalazott bél­és külpolitikai, valamint gazdasági törek­véseihez. A szadati „nyitott kapuk” politi­kája rendkívül nehéz helyzetbe hozott tíz­milliókat az országban. Az 1977-es „éh­séglázadás" leverése után az elnöknek mégis lehetősége volt arra, hogy népsza­vazáson jóváhagyassa a szabadságjo­gok kemény korlátozásával járó rendkí­vüli intézkedéseket. Két évre rá, 1979. áprilisában „referen­dumpecsét” került egyiptomi-izraeli bé­kekötésre is, amelyet pedig - a helyi saj­tó szerint - a lakosság többsége negatí­van ítélt meg. Ezzel egybekötve arra is „felhatalmazást” kapott Szadat, hogy fel­oszlassa a régi, bírálatai miatt kényel­metlen parlamentet, és az új választáson már saját pártjának, az újonnan alakított Nemzéti Demokratikus Pártnak az embe­reit juttassa be, kényelmes bő kétharma­dos többséggel, a törvényhozásba. Szadat idejében az utolsó népszava­zásra - amely ismét „tökéletes jóváha­gyást” eredményezett - 1981 szeptem­berében került sor. Ezúttal 10 pontos csomaghoz, a „nemzeti egység megőr­zése dokumentumához” kérte, és kapta meg a támogatást, vagyis a tömeges megtorláshoz, amely a palackjából ki­szabadult iszlám fundamentalista „szel­lemet” és a baloldalt sújtotta. Az 1981. október 6-i győzelmi díszszemlén azután egy muzulmán integrista csoport, a Dzsi- had tagjai meggyilkolták Anvar Szada- tot. Eszes Tibor (Kairó) Jordánia A jordániai választásokat csak a jordá- niai politika szemszögéből lehet megítél­ni. Igaz, a nyolcvan képviselői mandátu­mért végül is 649 képviselőjelölt versen­gett (közöttük először tizenkét nő, de egyiküket sem választották meg), hivata­losan nem indultak pártok s inkább sze­mélyek vetélkedtek. Valójában bonyolultabb a helyzet, s ki­rajzolódtak bizonyos erővonalak. A legna­gyobb sikert a különböző iszlám funda­mentalista irányzatok érték el. A Muzulmán Testvériség, amelyet betiltottak az ország­ban, jótékonysági szervezetként jelentke­zett, s akár minden negyedik helyet is ma­gáénak mondhat a nyolcvantagú képvise­lőházban. A palesztinok - noha a lakosság csaknem fele palesztin származású - köz­vetlen jelölést nem tettek, a Felszabaditási Szervezet szándékosan kerülte ezt. Izrael­ben ugyanis gyakran állítják, van már pa­lesztin állam, s ez Jordánia, márpedig egy palesztin lista óhatatlanul ezt az érzést erő­sítené. Azért akadtak a PFSZ-hez közelálló jelöltek, hatan Havatme Demokratikus Frontjához kötődtek, vagy nyolcán az ille­galitásból kilépő kommunistákhoz. Voltak a baathistákhoz, valamint az arab naciona­lista irányzatokhoz húzó indulók is. A man­dátumok 23 százalékát különben keresz­tény, beduin és a cserkesz lakosság kül­dötteinek tartják fenn, noha arányuk csak 10 százalék. Viszont különösen királyhűek. Az új parlament összetételénél ezért érdekesebbek a választás körülményei. Az utolsó általános választásokat 1967 áprilisában tartották, tehát még a június­ban Izraelhez került Ciszjordánia részvé­telével. A parlamentet 1974-ben felosz­latták, 1984-ben pótválasztásokkal ki­egészítve újjáalakították, majd tavaly végleg szélnek eresztették. Most először választanak tehát törvényhozást kizáró­lag a Jordán keleti partján. Ez a törekvés egybeesett a szükség- helyzettel: az idén áprilisban a gazdasági elégedetlenség politikai mozgalommá csapott át Jordánián. A másik part felke­lésére célozva keleti Intifádának nevez­ték. Ez engedményekre sarkallta a királyi udvart. Szabadon engedték a politikai foglyokat (csupán az a hetven személy van még rács mögött, aki megpróbált fegyveresen áthatolni a megszállt terüle­tekre); lazítottak a sajtóellenőrzésen; kiír­ták a választásokat. A kampányban sok olyasmi elhang­zott, amiért egy éve még szigorított bör­tön járt volna. (Egyetlen példa az ammani lapok beszámolója alapján: a főváros ötödik választókerületében az egyik je­lölt, Ali Sleiman banktisztviselő igy szólt a hallgatóságához: - „Miért nem szabad nálunk hangosan és szabadon gondol­kodni?”) Közben kormányfők és minisz­terek sűrűn cserélődtek, de a nagy túlélő (fizikailag a kilenc merénylet, politikailag a válságszakaszokat tekintve) az ország kulcsfigurája, Husszein király maradt. Sőt, a jelek szerint megerősödhetett. A lakosság láthatta az „adj király demokrá­ciát!” elnevezésű jordániai játék sikerét s az új parlament tagolatlansága, szét­szórtsága nyilván felértékeli az uralko­dót, mint nemzeti integrációs vezetőt. A szelet mintha kifogták volna a vitorlából, de ez a szél aligha szűnik meg fújni. Az igazán nagy kérdés, hogy mi következik most a választások nyomán. Mennyire iz­mosodnak a demokrácia hadállásai, le­het-e folyamatokat szigorúan ellenőrzött vágányokon tartani. Ráadásul Jordánia belpolitikai krízisei mindig a térség, a Közel-Kelet szélesebben vett válságán belül bontakoztak ki, s nem elválaszthatóak a palesztin problematikától S6m RÉTI ERVIN (MTI-PRESS) Bulgária A bulgáriai változások első szakasza a hét végén lezárult: a várakozástól némi­leg eltérően mégis Petar Mladenovot, a BKP KB új főtitkárát választotta az állam­tanács elnökévé a nemzetgyűlés. A veze­tés úgy véli: hosszabb távon feltétlenül szükséges ezen a szinten is a párt- és az állami funkciók szétválasztása, ám a je­lenlegi szakaszban az a fontos, hogy a mindenki bizalmát élvező Mladenov tölt­se be mindkét tisztséget. A javaslatot elő­terjesztő Pencso Kubadinszki érve, hogy a párt tekintélyével kell megtámogatni az államfőt, kevéssé meggyőző: tekinté­lye ez idő szerint Mladenovnak van, nem a pártnak. Errői Kubadinszki, Jordan Jo- tov és Ivan Panev PB-tagok már a parla­ment épületéből kilépve meggyőződhet­tek: a tüntetők lemondásukat követelő tábláival találták szembe magukat. A nemzetgyűlés megszavazta a kor­mány jelentős szerkezeti és személyi átalakítását: Georgi Atanaszov miniszter- elnök javaslatára visszaállították a pénz­ügy-, valamint a belkereskedelmi minisz­tériumot, újként megalakult az ipari és technológiai, továbbá az építésügyi és városfejlesztési minisztérium, az állami környezetvédelmi bizottság minisztériu­mi rangot kapott, elnöke a kormánytagja lett. Mint fölösleges csúcsszervet, meg­szüntették az országos oktatási, tudomá­nyos és kulturális tanácsot, s ugyanerre jutottak a termelés szférájában az ágaza­tokat vagy részágazatokat tömörítő, úgy­nevezett asszociációk (egyesülések). Nemcsak minisztériumokat „rehabili­táltak”, hanem politikusokat is: ebben a szellemben lett kormányelnök-helyettes Sztojan Mihajlov, az egykori ideológiai KB-titkár, akit Zsivkov tavaly a KB-ből is kizáratott, a november 16-í KB-ülésen vették vissza. Ugyanekkor kizárták a PB- ből, és a KB-ből Milko Balevot, Grisa Fili- povot és Dimitar Sztojanovot. A párt és a kormány minden vezető testületéből me­nesztették Zsivkov rokonait és kedven­ceit: Petko Dancsevet és Sztojan Ovcsa- rovot, s persze a fiát - Vladimir Zsivkovot. Politikai bizottsági tag és KB-titkár lett Andrej Lukanov, aki személyes barátja is Mladenovnak: együtt tanultak a moszk­vai IMO-n. PB-tag lett a haszkovói és a plovdivi területi első titkár, valamint a központi revíziós és ellenőrző bizottság elnökévé félreállított Nacso Papazov. Új miniszterelnök-helyetteseket ne­veztek ki, a nemzetgyűlésben leváltották az összes elnökhelyettest (az államta­nács elnökhelyetteseiről van szó), vala­mint a parlamenti bizottságok elnökeit. Az új alkotmány kidolgozására rég meg­alakult, de eddig semmit sem végzett bi­zottság élére is Petar Mladenov került. Talán az eddig félre állítottak közé sorol­ható a 48 éves Bojko Dimitrov is, Georgi Dimitrov fogadott fia, aki most külügymi­niszter lett. Hivatásos diplomata ugyan, de nagykövet csak Kubában volt eddig. Az elmúlt években a KB külügyi osztályá­nak helyettes vezetőjeként dolgozott, mígnem idén nyáron Prágába - a béke és szocializmus problémái szerkesztőségébe - száműzte Zsivkov „rosszkedve”. A politikai átalakítást és Bulgária nem­zetközi jó hírét konkrétan szolgáló intézke­dés volt a büntető törvénykönyv 273. pa­ragrafusának törlése. Ezzel itt is megszűnt „a gondolkodásra gyakorolt önkény” - nem minősül ugyanis többé bűncselek­ménynek a hatalomnak nem tetsző néze­tek hangoztatása. Megszabadultak priu­szuktól, akiket korábban ilyen vádak miatt Ítéltek el, s amnesztiában részesültek a büntetésüket most töltők. Arról nem hang­zott el adat: hányán voltak-vannak ilyenek. A közvélemény egyfajta eufóriában él: a péntek délután még a hivatalos szervek ál­tal összehívott gyűlés sem egészen szerve­zőik elképzelése szerint zajlott le. A nem­zetgyűlést közvetítette a rádió és a televízió, s az ott látottak hatása alatt a gyűlés részt­vevői már választást, új alkotmányt, a veze­tésben még jócskán fellelhető dogmatiku­sok lemondását kezdték követelni - no, és persze a „Zsivkov-maffia” bírósági felelős­ségre vonását. Ezt a lavinát egy nyugalma­zott tábornok, Szlavcso Transzki indította el, aki a parlamentben fél órán át részletez­te, hogyan tette tönkre az országot és a pártot Todor Zsivkov önkényuralma. A független szervezetek felhívására - ez már helyet kapott a televízióban is - közel százezren gyűltek össze vasárnap a Nevszki székesegyház előtti téren. Tizen­hét szónoknak tapsoltak csaknem három órát át, helyeselve azok követeléseit: az azonnali választásokat, az új alkotmányt, a török nemzetiségű bolgár állampolgárok eredeti nevének visszaadását, s lényegé­ben a többpártrendszert is, amikor azt szorgalmazták, hogy legyen független a nagy múltú parasztpárt, a most közönsé­ges tömegszervezetként vegetáló bolgár földműves népi szövetség, s működjék a „kis demokratikus" liberális párt, az értel­miségiek egykori pártja. Az ismert író, Ra- doj Ralin szavai szerint „a pártokra nem azért van szükség, hogy hatalomra jussa­nak, hanem hogy ne fajulhasson el a hata­lom...” Vasárnap újabb - ezúttal egészen spontán - kétezres tüntetés követelte a többpárti szabad választásokat. A párt és az állam vezetésének csúcsán végbement változások támogatására egy­más után sorakoztak fel a szakszervezetek, az ifjúsági szövetség, a parasztpárt és a hadsereg. Vasárnapi hír, hogy Mladenov a néphadsereg parancsnoki karával találko­zott, ahol Dobri Dzsurov hadseregtábor­nok, nemzetvédelmi miniszter arról biztosí­totta: a katonákat is magával ragadja a nép lelkesedése, a hadsereg egyetért a refor­mokkal. Ez a találkozó azért sem mellékes, mert a Zsivkov eltávolításában Dzsurovnak tulajdonított kulcsszerep okán sokan felté­telezték, hogy övé lesz az államtanács el­nökének széke. Ha akarta volna, minden bizonnyal igy is történt volna, ám a mahol­nap 75 esztendős tábornok, aki egykor a parancsnoka volt annak a partizánosztag­nak, amelynél Zsivkov a KB összekötőié­ként működött, aligha voltak ilyen ambíciói. NAGY KÁROLY (Szófia) Radzsiv Gandhi indiai miniszterelnök kormánya október közepén úgy döntött, hogy november végére - a vártnál leg­alább egy hónappal korábbi időpontra - kiírja az országos parlamenti választáso­kat. Az osztatlan meglepetéssel fogadott elhatározásnak szinte már születése pil­lanatában kétféle értelmezése került for­galomba. Az egyik szerint a Kongresszus (I) párt vezérkara - vagy inkább Radzsiv Gandhi, mert a döntést személyesen ő hozta - maradéktalanul kiaknázta az időzítés jo­gában rejlő helyzeti előnyét, s ezzel el is érte az ilyenkor elérendő célt: kibillentet­te egyensúlyából az ellenzéket. A másik szerint a miniszterelnök kimenekülni próbált a körmére égő Bofors-botrány elől, amelytől ugyan már két és fél éve nincs nyugta, de amelyről ennyi idő után sejteni lehetett, hogy a választások előtti utolsó hónapokban minden egyes újabb fordulatával több kárt tud okozni, mint korábban együttvéve. Az utóbbi néhány hét tendenciákat is jelző tanulságai közül az tűnik a legfontosabbnak, hogy mind­két értelmezés helytálló, de november 22. és 26. között egyik sem fog felismer­hető hatást gyakorolni a választások eredményére. Tágabb összefüggésben az időzítés korántsem volt annyira váratlan. Végül is az ellenzék hónapok óta küszködött az­zal, hogy felülemelkedjen történelmi átokként ránehezedő megosztottságán, s ha valamire bizton számíthatott, az ép­pen az volt, hogy ez irányú törekvéseinek eredményessége a számára legalkal­matlanabb időpontban méretik ie. A Bofors-ügy kitűnő kötőanyagnak bi­zonyult ugyan, de szakítószilárdságát a választások kiírásáig nem is tehette pró­bára semmi. Ráadásul fölöslegessé, sőt zavaróvá vált, mihelyt a koalícióépítés hétköznapi kényszerűségei kötötték le az ellenzéki pártok figyelmét. Itt követke­zett be a választási előkészületek első igazi meglepetése: a kongresszussal szemben álló erők centrumát alkotó öt­párti nemzeti frontnak és szövetségesei­nek 528 választókörzet közül több mint 400-ban sikerült közös jelöltet állítaniuk a kormánypárt jelöltjével szemben. Ez nemcsak a rendelkezésükre álló idő rö­vidsége miatt volt figyelemre méltó telje­sítmény, hanem azért is, mert öt szövet­ségi államban - köztük a kulcsfontossá­gú Uttar Pradesben - az országos vá­lasztásokkal egyidejűleg helyi törvény­hozási választásokat is tartanak. A kongresszus párt abból a feltétele­zésből indult ki, hogy az ellenzék talán képes lesz rendezni sorait, de többszö­rösen nehéz feladat elé kerül, ha ezt az állami-helyi politika más törvényeknek engedelmeskedő közegében is meg kell tennie. A mutatvány mégis sikerült - az ellenzék ugyanis 1977 óta első ízben reális esélyt lát a hatalom megszerzésé­re. Az urnák megnyitása előtt egy-két nappal is teljesen nyitott kérdés, hogy jól látja-e. Tény, hogy az 1989. novemberi választások egy nagyon lényeges tekin­tetben különböznek az előző háromtól: nincs látható hullám. 1984-ben Indira Gandhi meggyilkolása és a nemzeti egy­ség minden addiginál súlyosabbnak ér­zett fenyegetettsége, 1980-ban a Dzsa- nata párti kormányzat krónikus instabili­tásával való tömeges elégedetlenség, 1977-ben pedig a szükségállapot miatti India felzúdulás indított útjára az egész országon végigsöprő hullámot. És még ha ezeket csak az utólagos bölcsesség látja is hul­lámnak, akkor is tény, hogy a Gandhi-kor- máriy hivatali ideje alatt nem bukkant fel olyan tendencia, amely akár tömegessé­get, akár irányának egyértelműségét te­kintve hozzájuk hasonlítható volna. Megje­lent viszont jó néhány felszín alatti áramlat, s az ellenzéki pártok voltaképpen már jó ideje ezeken hajóznak - történetesen ugyanabba az irányba, de ez a felismerés csak a legutóbbi idők terméke. Felszín alatti összefüggései nélkül a Bo­fors-botrány is egy maradt volna a kong­resszuspárti kormányzatnak az utóbbi évek során rendszeres időközönként fel­rótt tucatnyi „ügy”, visszaélés, pénzügyi szabálytalanság és politikai machináció sorában. Radzsiv Gandhi azonban annak idején „Mr.Tiszta’-ként foglalta el hivatalát, ezért az ellenzék kezdettől fogva mikrosz­kóp alatt figyelte az összes olyan megnyil­vánulását, amelyeken lemérhetőnek vélte, hogy sikerül-e a miniszterelnöknek elsza­kadnia az Indira Gandhi idejében oly sokat kárhoztatott reálpolitikától. Nos, nem sike­rült. Radzsiv Gandhi ezt maga ismerte el, amikor néhány hónappal ezelőtt - szokat­lan nyíltsággal - arról beszélt, hogy „nem tudta megváltoztatni a rendszert”, mert iép- ten-nyomon olyan „érdekszövetségekbe” ütközött, amelyek a szó szoros értelmében elszabotálták a változtatásra irányuló tö­rekvéseit. A kongresszus párt hitelvesztése azon a ponton vált érzékelhetővé, amikor - homá­lyos ügyekkel vagy azok nélkül - már maga is inkább „érdekszövetségnek” kezdett lát­szani, semmint a nemzetet integrálni képes erőnek. Az ellenzék kétségkívül keményen munkálkodott e benyomás megszilárdítá­sa érdekében, de ettől függetlenül is úgy tűnik, hogy a kormánypárt történelmi tarta­lékai kimerülőben vannak. Választási jel­szavain gyanúsan tömény a populista töl­tet, kampányában egyeduralkodó a stabili­tás és az egység kissé megfakult témája. Eközben a vallási fundamentalizmus, a nyelvi-nemzetiségi sovinizmus vagy külön­állás ezer szálon futó problémakötege ugyanolyan makacsul ellenáll a kibogozá­sára tett kísérleteknek, mint öt év óta bármi­kor. A centralista irányzatú Nemzeti Frontból, a tőle balra áHó két kommunista pártból és a tőle jobbra álló Bharatija Dzsanata párt­ból álló ellenzék több mint 400 választókör­zetben „egy az egy ellen” alapon fogja összemérni erejét a kongresszussal, de ez a körülmény csak a választási aritmetika steril szabályai szerint adhat neki esélyt a' győzelemre. Egysége pillanatnyilag jobbá­ra negatív tartalmú - összefogás Radzsiv Gandhival és a kongresszus párttal szem­ben -, s még mint ilyen sem mentes némi ideológiai opportunizmustól. Kormányké­pességével szemben független megfigye­lők is kételyeket támasztanak. Vezéralakjá­ban, Visvanath Pratap Szinghben viszont sokan India következő miniszterelnökét lát­ják, és amilyen mértékben személyiségek vagy személyiségekről kialakított képek kerülnek a mérleg serpenyőibe, az esélyek inkább az ellenzék oldalán vannak. Végül is mindenféle esélylatolgatásnak meg kell hajolnia a puszta számok előtt: no­vember 22. és 26. között Indiában 498 mil­lió szavazópolgár járulhat az urnákhoz, és ha a részvételi arány akár csak 50 százalék körüli lesz is, közel negyedmilliárd ember választja ki a hétezer képviselőjelölt közül a szövetségi parlament alsóházának 528 tagját. A kongresszus párt valószinűleg meggyengülve kerül ki a küzdelemből. Et­től eltekintve mindén lehetséges. Erdész Jenő (Új-Delhi)- Egyiptom -

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents