Tolna Megyei Népújság, 1989. november (39. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-21 / 276. szám
4 ^NÉPÚJSÁG 1989. november 21. A fénykép varázsa IX. Tévénapló Müllner János (1870-1925) János Müllner Ruhaszállítás a katonák részére. 1915. Másfél száz esztendeje született szellemi életünk mára megszokott kísérője, a fotográfia. 1839 elején röppent fel a hír Párizsban, új képalkotási eljárást jelentettek be a francia akadémián, amely a fény vegyi hatását használta fel képek előállítására optikai kamerával. Joseph Niépce és Louis Jacques Mande Daguerre találmánya azóta napjainkig hosz- szú, ellentmondásokkal is tarkított utat járt be. A jubileum méltó megünneplésére a Magyar Fotóművészek Szövetsége és a Budapesti Művészeti Hetek a fővárosban 12 magas színvonalú kiállítást rendezett. A nagyvonalú támogatóknak köszönhetően egy 400 oldalas magyar-angol nyelvű album is őrzi a tárlatok legértékesebb fotóit és egy-egy avatott szakíró tanulmányát. A magyar fotográfia történetét e mű segítségével is megpróbáljuk közelebb hozni olvasóinknak. * Rendőrök bevonulása a parlamentbe, annak 1908-ban történt feloszlatása alkalmával Múltjáról, egyéniségéről, életművéről mindmáig keveset tudunk. Ránk maradt fényképeinek hátlapján magát fényképész-illusztrátornak nevezi. Közgyűjteményeinkben fellelhető képei - az egyetlen rendelkezésre álló forrásanyag - arra utalnak, hogy tevékenysége legjavát rövid másfél évtizeden belül, 1904-1919 között készítette. Műterme nem volt, erre utal, hogy egyetlen portréfotó (vizit- vagy kabinetkép) sem maradttőle ránk. Bizonynyal nem volt jómódú, úgynevezett úri fényképész, mert Budapest munkásnegyedeiben, a Ferencvárosban, illetve a Józsefvárosban élt. Legkorábbi, datált felvételét a kor regényíró óriásának, Jókai Mórnak nagy pompával lebonyolított temetésén készítette 1904-ben. A Nemzeti Múzeum lépcsőjén örökítette meg két képben a gyászolókat, majd öt évvel később a haza másik nagyja, az 1848-as szabadságharc mitikus vezetője, Kossuth Lajos hamvainak áthelyezésénél tevékenykedik, amikor három felvételt készít. 1914. június 28-án kitör az I. világháború. Hadiállapot, frontra készülő katonák Müllner objektívje előtt. Majd a világháború évei következnek. Müllner a hátországban marad, az események hű krónikásaként. 1918. A háborúnak vége szakad. A frontról özönlenek haza a leszerelt katonák. Ősszel kitör az őszirózsás, polgári forradalom. Müllner szüntelen az utcákat járja - hol is lehetne másutt ilyenkor -, fényképezi a köztársaság kikiáltásakor felvonult tömegeket az Országház téren, a katonatisztek felvonulását, az üres boltok kirakataira ragasztott plakáterdőt, a bérkocsik tetején helyet foglaló katonákat. Komoly és mulatságos események egymást váltják az emlékezetes 133 nap során készült képeken. Vezető politikusok beszélnek a Városi Színház előtt. Vörös katonák vidám csoportja várakozik a frontra indulás előtt a pályaudvaron. (Válogatás Szilágyi Gábor tanulmányából.) Papucskészítés a hadikórházak számára az Iparművészeti Múzeumban, 1915. Határ Győző születésnapja Határ Győző hetvenöt éves, ebből az alkalomból magas állami kitüntetést kapott, a tv pedig portréfilmet készített róla, így tisztelegve a jeles író előtt. Csak az a baj, hogy a hazai olvasó alig ismerheti Határ Győzőt, mert 1956 előtt nem adták ki munkáit, az októberi események után pedig Angliába emigrált, s valamennyi fontosabb könyve Nyugaton jelent meg. Nemrég megjelent Ani- bel című regénye, sajnos, nagyon megkésve, ami azzal is járt, hogy ez a kitűnő könyv nem hathatott úgy, mint ahogy hatott volna a maga idejében. Határ Győző élete is, munkássága is rendhagyó. Elvégezte a műegyetemet, de az építészetnél jobban vonzza a filozófia, regényfolyamot írt, aminek kilenc kötetét sokszorosítva terjeszti, amiért elítélik. Ez még a háború előtt történt. Résztvevője volt az 1944-es sátoraljaújhelyi börtönlázadásnak, majd miután két könyvét, a Heliánét és Liturgikont zúzdába vitték, újra börtönbe került. Szabadulása után írta az Anibelt, abban reménykedve, hogy a Sztálin utáni enyhébb évszakban neki is, könyvének is jut hely a magyar ég alatt, de nem így történt, legföljebb fordítói munkára volt jó, így nincs mit csodálkozni, hogy idegenben próbált szerencsét. Most háromnegyed órát beszélt - mert kérdezni sem kellett - életéről, fáradhatatlan munkásságáról és ma is lenyűgöző munkabírásáról. Közben néhány intim kortörténeti adalékkal is szolgált, beszélt Gayer Imre barátjáról, akit egy csehszlovákiai koncepciós perben végeztek ki, hallhattunk embercsempésznek álcázott ávós főhadnagyról, az írók visegrádi alkotóházáról, ahol titkon ávósok kutattak a kéziratok között, s megannyi másról. Természetesen egyébről is. Elérzékenyülve mondta el egyik versét, melyben szülőföldjét idézte, majd feleségével olvasott fel. Utazásairól is beszélt, s arról, milyen fontos, hogy az ember a helyszínen legyen, s New York is mennyire más, ha valaki utcáit róhatja. Jó volt hallgatni ezt az itthon alig ismert írót, aki végre hazatért s akinek művészete megkésve is sok meglepetést tartogat. Sajnos, nincs egyedül. Cs. Szabó Lászlótól az elmúlt években sok mindent olvashattunk, lassan eljutnak hozzánk Márai Sándor művei is, a Kanadában élő Tűz Tamás válogatott versei nemrég jelentek meg. Talán Határ Győző szerteágazó, igen gazdag munkássága is közelebb kerül hozzánk s részévé válhat irodalmunknak. Kéthly Anna emléke Újra kell tanulnunk történelmünket, egy részét mindenképp. A fiatalabb nemzedék talán még hallomásból sem ismeri Kéthly Anna nevét s születésének századik évfordulója jó alkalom arra, hogy felidézzük nemes és elszánt alakját, erkölcsi tisztaságát, politikai következetességét. Azok közé tartozott, akit ellenfelei is tisztelettel emlegettek, míg a sztálini önkény nemcsak őt tüntette el, hanem ellenfeleinek nagyobbik részét is. Életútját sokat idézték az elmúlt napokban: a nőmozgalom fáradhatatlan harcosa volt, majd a szakszervezetben tevékenykedett s szociáldemokrataként lett nemzetközileg is ismert és megbecsült politikus. A tévében Ökrös Mihály és Bohó Róbert idézte nemes emlékét, megszólaltatva mindazokat, akik közel álltak hozzá. Az igazság az, hogy keveset tudunk róla. Sokat irt, de írásait nem ismerjük, politikai beszédeit sem adták ki. Emlékét az élőszó idézi ma is, egy kicsit már legendába szőve, amit néhány elmosódott film- felvétel hoz csak közel hozzánk. A tisztelgő megemlékezés így szükségszerűen ismertterjesztés is egyben, a szó legjobb értelmében s a dokumentumműsort így is néztük, miközben arra gondoltunk, hogy a többi a történészekre tartozik. Mert Kéthly Anna több volt, mint elvhű politikus, aki börtönévei alatt is hű maradt eszméihez s nem kell szociáldemokratának lennie annak, aki tisztelettel hajt fejet emléke előtt. A Tildy-évforduló Tildy Zoltán esetében nem működött az évforduló-mechanizmus, csak a Híradó zugában kapott helyet, ott is csak azért, mert szoborral tisztelték meg emlékét. Ő volt az 1946-ban kikiáltott köztársaság első elnöke, mindenképp megérdemli, hogy emlékezzünk rá. Mesterségem és a véletlen úgy hozta, hogy néhányszor találkozhattam vele. Hiányzott belőle az a sugárzás, ami karizmatikus egyéniségekre jellemző, valami mindig maradt benne a vidéki tiszteletesből, politikai elveiben, hűségében azonban megingathatatlan volt. Tudta, történelmi sorsfordulóhoz jutott az ország, ezért vallotta a kompromisszumok fontosságát, ez magyarázza, hogy hívei is gyanakodva nézték vagy éppen el is fordultak tőle. Azt viszont ő sem tudta, jóhiszeműségében fel sem tételezte, hogy a történelem maga alá temeti, s 1956 októberének reménysége is megcsalja, börtönbe viszi. Becsületes ember volt, akiről az elmúlt évtizedekben alig esett szó. Nem érdemli a feledést, mert amíg lehetőségei engedték, mint a német megszállás alatt az ellenállás szervezésében, becsületes harcostárs volt. Száz éve született, szobra áll, kiállításon is megemlékeztek róla. Egy főhajtást mindenképp megérdemel az utókortól. CSÁNYI LÁSZLÓ Magános merészletből országos üggyé A Lánchíd születésnapjára A Római Birodalom felbomlása után Európában elfelejtették - vagy talán még meg sem tanulták -, hogyan kell nagy, állandó kőhidat építeni. A római mérnökök tudományát elsöpörték a kontinensünkre zúduló barbárok. Hosszú évszázadokon át általában hajóhidakat készítettek, miközben lehetetlenné vagy keservessé vált az áruforgalom, kereskedés, a politikai és társadalmi élet. Ennek a helyzetnek a felismerése késztette gróf Széchenyi Istvánt arra, hogy a technikában előrébb tartó nyugati, elsősorban angol példák nyomán felvesse egy Pest és Buda között építendő állandó kő- vagy vashid gondolatát. Először 1821. január 4-én irt Pest és Buda összekapcsolására létesítendő ilyen hídról. 1830-ban pedig azt írta báró Wesselényi Miklósnak, hogy a híd ügyében Angliába szeretne utazni. 1832. február 13-án a hídépítést támogató barátaival és szakférfiakkal kihallgatáson jelent meg nádornál, aki biztosította támogatásáról. Másnap megalakították a Budapesti Hidegyesületet. S ekkor kezdődtek a bonyodalmak és nehézségek. A két város ragaszkodott a hajóhídhoz, amelyből szép jövedelmet húztak. Széchenyi ekkor az ügyet a megyék, elsősorban Pest vármegye pártfogásába ajánlotta, hiszen a híd egyesítené a Duna által kettészelt hazát. A megyék melléálltak, s Széchenyi 1832. augusztus 16-án útnak indult Angliába hidakat tanulmányozni és hidépitő szakemberekkel tárgyalni. Végül is William Tierney Clark mérnök és az általa épített ham- mersmithi és shorehami hidak nyerték meg leginkább a tetszését. Hídrajzokat rendelt, és ezekkel 1832. november 24- én érkezett haza. Elkészítette gróf And- rássy Györggyel a Hidjelentést, kérvényt intézett Pest vármegyéhez, amely úgy döntött, hogy kétpilléres, függő lánchíd építtessék, a hídon mindenki fizessen, az építési költséget bankügylettel kell megszerezni, és a híd építésével gyakorlott angol mérnököt kell megbízni. Ugyanekkor elhatározták, hogy a hídépítés ügyét az országgyűlés elé viszik. A követek az 1833. június 26-i kerületi ülésen adták elő indítványukat, kérvén a rendeket, tegyék magukévá az eszmét. Az országgyűlés ezután kiküldötteket rendelt a hídépítés összes körülményeinek kivizsgálására. Ezzel, mint Kossuth Lajos az Országgyűlési Tudósításokban megjegyezte, az ügy „a magános merészlet köréből országos üggyé” emelkedett. Széchenyi ezután, még decemberben, ismét kiutazott Angliába s közben megkezdődtek az országgyűlésen a híd ügyében az üzenetváltások a rendek és a főrendek között (az alsó és a felsó tábla között). A főrendek ötödik válaszát 1836. április 22-én olvasták fel a pozsonyi országgyűlés alsó tábláján, aztán felterjesztették a törvénytervezet szövegét a királyhoz, aki az országgyűlés újabb feliratára 1836. május 2-án szentesítette. Az „Egy állandó hídnak Buda és Pest közötti építéséről" szóló törvénycikk 1836- ban született meg. A híd tervezésével W. Tierney Clarkét, az építés vezetésével Adam Clarkét bízták meg. Ez utóbbi mérnök itt le is telepedett, és megmagyaro- sodott. A négy oroszlánt Marschalkó János faragta. A hidat kereken másfél évszázaddal ezelőtt kezdték építeni. 1849. november 20-án fejezték be, s másnap adták át a forgalomnak. További története kőbe vésve, aranyba metszve olvasható a két hídfő oroszlánok vigyázta kőtábláin. 1913 és 1915 között kimerült vasszerkezetét átépítették. 1945. január 18-án a visszavonuló németek felrobbantották. (Mint köztudott, Alnoch ezredesnek 1849-ben ez nem sikerült.) A második világháború után, a szabadságharc századik évfordulójára a Széchenyiről elnevezett Lánchidat helyreállították. Budapest Főváros Tanácsa az idén ünnepi külsőségek között emlékezik meg e nagyszerű mű 150. (az építés kezdete), 140. (a híd első megnyitása), és 40. (az újjáépítés utáni második megnyitás) születésnapján azokról, akik létrehozásán fáradoztak. CSONKARÉTI KÁROLY A Lánchíd éjjeli kivilágításban
