Tolna Megyei Népújság, 1989. november (39. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-14 / 270. szám

1989. november 14.

Képújság 5

Ritmuszavarok a sertéshúsellátásban

Az utóbbi időben a sertéshústermelés, -forgalmazás, -feldolgozás, vagyis ahogy mondani szokás a „húsügy”, nem képes nyugvópontra jutni. Budapesten már húshiányról beszélnek, illetőleg arról, hogy ami van, az sem a legjobb minőségű. Lesz-e elegendő élelmünk, lesz-e hús és húskészítmény a boltokban - erre kerestük a választ azon a beszélgetésen, amelyet lapunk szerkesztőségében tartottunk.

A beszélgetés résztvevői: Dömötör Pálné dunaszentgyörgyi kistermelő, Ferenczi János, a dunaföldvári Virágzó Téesz elnöke, dr. Izsák Gyula, a bátaszé- ki Búzakalász Téesz elnöke, Kelemen István, a megyei tanács mezőgazdasági és élelmezésügyi osztályának vezetője, Kohajda Ferenc, a Szekszárdi Húsipari Vállalat igazgatóhelyettese, dr. Reibling József, a Szekszárdi Mezőgazdasági Kombinát vezérigazgató-helyettese, valamint dr. Varga Jenő, a Kisállattenyésztő és Értékesítő Szövetkezet elnöke. Lapunkat D. Varga Márta képviselte.

Lesz hús?- Mi itt, vidéken élők még nem vettük észre, hogy húshiány lenne. Pedig hogy sertéshiány van áz bizonyos, hisz 17 forint felárat fizetnek a termelőknek a húsipari vállalatok, méghozzá állami kasszából. De a zavart jelzi az is, hogy október 25-én megalakult a tárcaközi operatív húsbizottság, amely felfüggesztette a vágósertés, a hasított szalonnás és darabolt hús kivitelét. Ez a bizottság összesen 7, azaz hét napig élt, november 2-án ugyanis visszavonta a kiadott rendelkezéseit.

I. Gy.: Szent meggyőződésem, hogy van hús, és lesz is, csak a kormány eléggé gyalázatos módon próbálja menteni az irháját, és átmenteni magátajövő- re. Az egyik közlemény szerint csak any- nyi húst lehet kivinni, amennyi nem veszélyezteti a hazai húsellátást. Ha a piacot messze figyelmen kívül hagyjuk, s a kormány így viselkedik, meg fogjuk teremteni azt az alapot, ami a belső ellátást biztosítja. De hadd kérdezzem meg: akkor, amikor valutáért behoztuk a hűtő- szekrényt, meg az Orion tévét Ausztriából, miért nem kötelezték azokat a vállalatokat, amelyek ilyen készülékeket állítanak elő, hogy ne exportáljanak, hanem belső ellátásra termeljenek? Ha a kormány a stabilizációs politikáját a mező- gazdasággal akarja lenyeletni, akkor lesz hús, de mi lesz az exporttal?

Dr. R. J.: Ugyanakkor van jó néhány vállalat, amely exportkötelezett, mert fejlesztett, s ezért a valutaalapból hiteleket vett fel. A fő gond ott van, hogy kilónként 65-70 forintért felvásárolja a disznót mindenki, de azt a disznót, amelyet az SZHV 63 forintért akar megvenni. Ezek a felvásárlók nem a nagyüzemeket keresik fel, hanem járják a falvakat.

K. F.: Az összes termelésnek 75 százaléka, az ami belföldi fogyasztásra kerül - legalábbis annyi folyik át az állam húsipar csatornáin. Kiegyenlített belföldi ellátást nem lehet úgy biztosítani, hogy arra a minimális fogyasztási szintre várunk, amennyi a belföldi igény lesz. Ennél .magasabb termelést kell megcélozni, hogy valóban biztonságos legyen az ellátás. A fogyasztás évről évre csökken -, az egy főre jutó húsfogyasztás most évi 68 kiló. Az állami húsipar 20 százalékos csökkenést regisztrál. De tudjuk azt, hogy mind többen vágnak otthon is sertést, és nőtt a baromfifogyasztás. Szóval

azért van még sertés, amit exportálhatunk, a belföldi ellátás tehát abszolút értelemben nincs veszélyben.

K. I.: 1986-ban 517 ezer volt Tolna megyében a sertés, 1987-ben 496 ezer, 1988-ban 513 ezer, a most szeptember 31 -i állapot 536 ezret mutatott. Ez azt jelzi, hogy a hullámzás tart, a kritikus pont az, hogy az 1986. évi kocalétszámnak csak 90 százaléka van Tolna megyében. Ez jelentős csökkenés, de ha a mezőgazdasági kormányzat határozottan, kedvezően dönt, egy év alatt be lehet állítani az anyaállatot. Meggyőződésem, hogy a folyamat gyorsan visszafordítható. Azonban ha Magyarországon az életszínvonal, az emberek megélhetési körülményei változnak, akkor beáll az egyensúly. Ugyanis nem lesz fizetőképes kereslet több húsra, s ezt csökkentett termeléssel is ki lehet elégíteni.

Húzogatják a mézesmadzagot?- Nem túlságosan hihetünk abban, hogy növekedni fog az életszínvonalunk. Azonban nem egy olyan nagyüzem és kistermelő van, akik tartósan berendezkedtek sertéshústermelésre. Érdemes-e ma, megéri-e sertéshizlalással foglalkozni?

Dr. V. J.: Egy üzletet komplexen kell nézni, ami a kistermelő, a feldolgozó és a fogyasztó érdekellentétéből áll. A kistermelőnek az az érdeke, hogy minél nagyobb legyen a felvásárlási ár, a termeltetőnek az, hogy nagy legyen a haszna, a fogyasztónak pedig az, hogy minél kedvesebbet fizessen a húsért. Állami monopólium a sertés, hisz fogják a felvásárlási árat, és a hús fogyasztói árát is. De mennyiért termel egy termelő egy kiló sertést? 75-80 forintért, amire költségek rakódnak, a fogyasztói húsár pedig elég magas. A kérdés az, hogy meg lehet-e venni vagy sem. El lehet indulni visszafelé s akkor minden ár csökken, de 35-40 forintért nem hizlal a termelő. A megoldás szerintem az lenne, hogy a folyamat elejébe, vagy végébe állami támogatást kellene beleépíteni.

Dr. R. J.: Úgy látom, hogy a sertéságazat válságban van, ezt kezelni kell, s ezt a lehető legrosszabbul teszik, mert például az egyik pillanatban van exportfelár, a másikban nincs, ez a kistermelők és a nagyüzemek körében is bizonytalanságot szül. Húzogatják előttünk a mézesmadzagot, s nem hiszünk senkinek. Aztán: januárban elszabadulnak az árak, s ki mer fejleszteni akkor, mikor úgy hírlik, hogy 30 százalékkal drágább lesz a takarmány. Kevesebb mint két hónap múlva kezdődik az év, s még mindig nem tudjuk, milyen árviszonyok között kell dolgoznunk.

K. I.: A mostani szituáció kezd hasonlítani ahhoz, ami tavaly évvégén kialakult: elkezdték levágni a kocákat. Az alacsony kukoricatermés következtében nőtt a takarmány ára, aztán beharangozták a fehérjeár-emelkedést, ami bizonytalanságot eredményezett, s a hőgyészi vágóhídra is hozták be a parasztok a kocákat. A kérdés, hogy lesz-e disznóhús vagy sem, s hogy mi várható, erre csak azt lehet mondani, hogy lesz, mert az a bizonyos átkos nagyüzem kényszerpályán van. Mi nem tudjuk megtenni, hogy üresen hagyjuk a disznóólakat. A paraszt- ember természetes módon, rugalmasan reagál a piaci változásokra, a nagyüzem az 1500-2000 kocás telepen egyetlenegy dolgot tud tenni: még jobban, szakszerűbben sertést hizlalni. A számok azt mutatják, hogy évek óta tartjuk az önköltségi mutatókban az azonos szintet a takarmányárak emelkedése mellett, és a kibocsátási mutatók javításával. így fordulhat elő az, hogy a sertéstartás, a piaci árak, és nem a belső árak mellett jövedelmező nálunk. A nagyüzemek kiegyenlítő szerepet töltenek be, s a húsellátással nem lesz gond. De az tény, hogy a szerződésekkel baj van, mert akik nem szerződtek teljes mennyiségre azok az 5-10-15 százalékos felárat megkapják, akik viszont szerződtek, ebből ki vannak rekesztve. Ez már előrevetíti annak az árnyékát, hogy 1990-re nem kívánnak egész évre szerződést kötni, hanem keresik annak lehetőségét, hogyan lehetne szerződni dekádokra, negyedévre, hónapokra. Azzal a végső konklúzióval egyet kell érteni, hogy az, hogy néhány helyen húshiány alakult ki, nem a termelői magatartás következménye, hisz van árualap az országban. De az értékesítés és a feldolgozás koordinálatlan. Hajdúszoboszlóra adunk el vemhes kocasüldőt. A hajdúszoboszlói kocsi amikor jön, Hőgyészre, az SZHV-hoz hoz disznót vágásra. Ezt mi, állampolgárok fizetjük meg. A piaci résztvevők kölcsönös érdekeinek az egyensúlyát, harmóniáját meg kell találni, mert a végén nem lesz, aki megvegye a húst.

Együtt

vagy külön-külön?- Ebből az ördögi körből borzasztóan nehéz kilépni, de meg kellene kísérelni. Mutatkozik-e, látható-e, elképzelhető-e olyan megoldás, amely az ágazatot a helyére teszi. Kinek a dolga ez? És ki szóljon, és kinek?

F. J.: A legfőbb gond az, hogy piacot akarunk, ugyanakkor nagyon élesen elkülönül egymástól a termelő, a felvásárló és a feldolgozó. Ilyen egyetlen piacgazdasággal rendelkező országban sincs. Az ágazat válságban van, a hullámzást én

egy összeomlás előtti ingásnak tartom. A sertésből mindenki meg akar élni, de legkevésbé a termelő él meg belőle. Ez hosszú távon nem járható út, ebben a struktúrában az, hogy egy rókáról mindenki három bőrt akar lehúzni, hosszú ideig nem tartható. Lesz húshiány, s a jelenlegi helyzetet nem tartom átmeneti ritmuszavarnak, jele ennek például az, hogy a kocákat változatlanul kivágják. Nem az az ok, hogy a 60, vagy a 70 forintos felvásárlási ár jó-e vagy sem, hanem az a mérvadó, hogy ez a pénz milyen költséget takar. A jövőt illetően: ha a termelő, a kereskedő és a felvásárló egyaránt leveszi a sápját, keresi a maga hasznát, nem lesz elég hús. Ezen a rendszeren mielőbb változtatni kell, mert a világon nincs az a termelés, amelyik ezt elbírná. A várható takarmányárak amúgy is elveszik a termelők kedvét, s ki tudja, mennyibe kerül májusban egy mázsa kukorica? Az adózási és a támogatási rendszer is teljesen logikátlan, kapkodó és pusztán felületi kezelésre szorítkozó intézkedéshalmaz. Ha ezt komplexen ösz- szerakom, csak az lehet az eredmény, hogy nem lesz elegendő sertéshús az országban. Mi vágóhidat működtetünk Du- naföldváron, feldolgozót és húsbolthálózatot. Tehát pontosan tudjuk: a termeléstől a fogyasztásig mit lehet nyerni egy kiló sertésen. A sertésből meg lehet élni. Az árakat ugyanis az állami húsiparhoz szabják, amely költségesen termeltet, szállít és dolgoz fel. A sertésen nekünk 15-20 százalék a nyereségünk, tehát a legnyereségesebb, ha a saját termelésű sertést a mi húsboltjainkon keresztül értékesítjük.

Dr. R. J.: Ez a vertikum így megáll a lábán. De az a vertikum, amely csak sertést tart, ennek a nyereségnek csak a felét éri el. A pénzek elfolynak a rendszereknél, a kereskedelemnél és az értékesítésnél. A termelő rizikója a legnagyobb, mégis a legjobb esetben 6-800 forintot keres egy sertésen, holott a kukoricától a kész disznóig másfél év telik el.

Dr. I. Gy.: Ez pontosan így van, s ezt még megspékeli az állami szabályozás abszolút bizonytalansága. Nincs egy kapaszkodó, amibe bele lehetne fogódzni, nem tudjuk mi lesz januárban, februárban, nem tudjuk mennyit kapunk a disznóért majd ha le kell vágni. Meg kellene fogalmaznunk, hogy mi az az ár, amiért nekünk érdemes disznót hizlalni. De nem tudjuk megmondani, mert nem tudjuk azt, hogy mennyivel emelkedik az energia ára, hogy mi lesz ezután. Miért nem lehet olyan felvásárlási árat meghatározni, amely mindenkor tükrözné a költségeket, s elfogadható, tisztességes hasznot garantál. Pedig bajban lesznek a feldolgozók, hisz előre senki sem fog velük szerződést kötni, mert tanultunk az idei példából. Ha itt jövőre elszabadulnak az árak, az egész mezőgazdaságra vonatkozóan életveszélyes helyzet alakulhat ki, s belép egy olyan önszabályozó mechanizmus, aminek a következménye, hogy például nem kell több sertés, mert nem kell a hús senkinek.

K. F.: Sajnos a külkereskedelem nem tudta időben jelezni azt a tendenciát, ami végül is bekövetkezett. Az év elején 50 forint volt az árcentrum, most 60 forint fölé emelkedett. A világpiai árak pozitív irányba mozdultak el, s a húsipari vállalatok ráhajtottak az exportlehetőségre.

Mert év elejétől kezdve veszteséges volt a belföldi sertésforgalmazás, ezt az exportból tudták finanszírozni, s a veszteséges marhát is el kellett adni, mert nem bőghettek az istállóban. A jövő évi szerződéskötéssel már el kellene indulni, de őszintén el kell mondanom, biztató, szép szavakon kívül mi sem tudunk semmit mondani... Előfordulhat, hogy csak negyedéves szerződést kötünk, de az is, hogy napi árat fizetünk, hisz a termelővel kompromisszumot kell kötnünk.

Kényszerhelyzetben?- Megteheti ezt a húsipar a nagyüzemekkel, hisz a meglévő, és szerencsés esetben nem túlságosan lerobbant telepein nem tud mit tenni: sertést hizlal. De a kistermelő „hozómra” nem szívesen dolgozik. Pedig az össztermelés közel ötven százalékát a kistermelők állítják elő az országban. A bizonytalanság a belső ellátást is fejre boríthatja.

D. Pné: Nagyon félek a jövőtől, hisz tavaly Faddra szerződtem 18 sertést, 95-120 kilósak voltak, és 40 forint ötven fillért kaptam kilójáért. Csak a szállítás sertésenként 60 forintba került, végül 100 forintot fizettem, mire az utolsót is Mözsre szállították. Ezenkívül sokba került a táp, pedig kukoricánk is terem a háztájiban. Végül ahogy számítgattam, szinte semmihasznom nem maradt. Szeretném megtudni, hogy mit tegyünk, mer- jünk-e sertéshizlalásba belefogni, vagy sem. Mit csináljak a két anyadisznóval, a kilenc kismalaccal? De ha meghizlalom a kocát, akkor minek építettük bele a sok pénzt az ólba? Szóval azért egy kicsit gondolkodni kellene.

I. Gy.: A termelőszövetkezet szerződést köt a termelővel úgy, hogy a húsiparnál értékesít, de pillanatnyilag a téeszek sem merik megkötni, mert inog az ár, s fix árat nem tudunk mondani. Ugyanis, ha lesz exportlehetőség, többet kap a termelő a hús kilójáért, s nyilvánvalóan megszegi a szerződést, még ha kötbért fizet, akkor is. Ez egyszerűen félelmetes, s a téesz sem vállalhat 4-5000 sertés után garanciát, nem bukhat disznónként 6-800 forintot.

K. I.: A helyzetet rendkívül komolynak tartom, minthogy több ezer kistermelő van ma bizonytalanságban. Az az érzésem, hogy a termelők, a felvásárlók, a feldolgozók és a fogyasztók tanácsának novemberben és decemberben nagyon gyakran össze kell ülniük, hogy január 1- jével kialakuljanak az induló árak. Ezt önállóan egy hatóság, egy minisztérium sem tudja eldönteni, mert szabadárakról van szó, ez tipikusan a kamara dolga lenne, ami ugye nincs. Marad a kézi vezérlés. De próbáljunk együtt gondolkodva tanácsot adni a kistermelőknek, mégpedig azt: ne vágja le az anyakocát, mert január elsejétől valószínű sikerül egy normális átmeneti helyzetet teremteni.

K. F.: A sertés világpiaci ára emelkedőben van. Ha alacsonyabb szinten is, de a lakosságnak is jut hús -, és az emberek mindig fognak húst enni. Tehát a helyzet nem reménytelen, s ha kereslet van bármi iránt, akkor az jövedelmet is hoz.

K. I.: Szerintem az elkövetkező félévben konjunkturális helyzet lesz a sertéshústermelésben, tehát érdemes sertést termelni. A kistermelés stabilizálására pedig mielőbb intézkedést kell hozni. Biztos vagyok abban, hogy a piacgazdaságban ezek a hullámzások gyakoriak lesznek, s csak arra a szervezetre lehet alapozni, mely erre rugalmasan reagál. A kistermelésre tehát még jobban kell figyelni, s az eddiginél még nagyobb felelősséggel.

F. J.: Igen, de a felelősség azé legyen, aki a termelésbe beleavatkozik, s nem azé, aki az intézkedések hatását érzi, esetleg megpróbálja kivédeni még akkor is, ha esetleg fogyasztói érdekeket sért, ha úgy tetszik, húshiányt teremt. Kiszámoltuk: egy 120 kilós disznó 96 kiló húst jelent. Tavaly 140 forint volt a hús átlagára, ami összesen 13 440 forint. Ez 120 kilós élődisznónál 112 forintot jelent kilónként. Ha 60 forintos fel- vásárlási átlagárat veszünk, akkor 46 százalék az a haszon, ami a szállítás, a feldolgozás, a bér költségeit is figyelembe véve - mesés haszon. Ehhez a számításhoz nem kell bizottságosdi, hanem józan ész. Az viszont várható, hogy az átmeneti állapot nagyon kemény áldozatokkal jár majd - akár nagyüzemről, akár kistermelőről van szó.