Tolna Megyei Népújság, 1989. október (39. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-14 / 244. szám
4 ^ÍÉPÜJSÁG 1989. október 14. Föld rengések Gorillák fogságban Születésnapi zsúr a müncheni állatkertben. Egyéves lett az István nevű gorillakölyök. Az ünnepségen részt vett Zsazsa, István nővére, valamint Obi és Gyula, a két orángu- tán-sarj. (MTI Külföldi Képszerkesztöség) A gorilla nemcsak a legnagyobb termetű emberszabású majom, hanem egyúttal a legnagyobb főemlős is. Két alfaja él a trópusi Afrikában: a síkvidéki gorilla az egyenlítői nyugat-afrikai síkságokon, a Guineai-öböl környékén, valamint a hegyi gorilla a közép-afrikai sík vidékeken és a terület vulkanikus hegyeiben, egészen 3500 méteres magasságig. Robusztus termetük meghökkentő. Két lábra fölemelkedve a 2,3 méteres magasságot is elérik, és még „négykézlábon" is 1,25-1,75 méter magasak. A látszat azonban csal: félelmetes külsejük mögött békés természet húzódik meg. Mivel több szempontból is érdekes állatok régi vágy, hogy az ember állatkertben tartsa. Ennek ellenére az első élő gorillák viszonylag későn, a múlt század végén érkeztek földrészünkre, de nagyon hamar elpusztultak. Abban az időben korántsem tudtak olyan környezetet teremteni, olyan berendezéseket konstruálni a gorilláknak, amilyeneka mai majomházakban mártermésze- tesek, legalábbis, ahol emberszabású majmokat tartanak. Ahhoz is sok tapasztalat kellett, hogy rájöjjenek, melyik az a táplálék, amely legjobban megfelel a fogságban tartott állat egészséges tartásához. Ma az egyik elmaradhatatlan napi táplálék a friss zöld galy, rügyekkel, levelekkel. Nem meglepő ez, hiszen a gorilla a szabad természetben is kizárólag növényevő. Mivel sok kudarc érte az állatkertekben a gorillával kísérletezőket, sok helyen feladták a próbálkozásokat. 1953-ban a világ állatkertjeiben még mindössze csak 56 gorilla élt, de jó tíz év múlva, 1967-ben már 314-et tartottak számon. Közben sikerült kialakítani a tartás technikai és biológiai feltételeit. így azután nemcsak egyre hosszabb ideig éltek a gorillák a mesterséges környezetben, hanem 1956-ban megszületett az első állatkerti gorillabébi is az egyik amerikai állatkertben. Ezt követően 1959-ben Baselben jött világra a második. A gond csak az volt, hogy a mamákat piciny korukban a vadonban fogták el, így nem tanulhatták meg az „anyaság” mesterségét: nem tudtak mit kezdeni kölykükkel, féltek tőle, esetleg - talán a szülés okozta megrázkódtatás miatt - még ellenségesek is voltak irányukban. Ezért mesterségesen kellett felnevelni a gorilla-apróságokat, igaz ápolók és állatorvosok hada vigyázta fejlődésüket. Szenzációnak számított, hogy a baseli anyagorilla a második, majd a többi kölykét már maga dajkálta. Sőt, az elsőszülött, aki anyjával szomszédos ketrecben lakott, elleste az anyaság fogásait, és amikor ő is szült, maga nevelte föl magzatát. Ez az eset fontos tanulság arra nézve, hogy állatok fogságban is szert tehetnek olyan tapasztalatokra, amelyek fajfenntartásukhoz nélkülözhetetlen. Ma már a világ több állatkertjében sikeresen szaporodnak a gorillák. Napjainkban a nagymarosi gátépítés felfüggesztése kapcsán sokszor olvas- hattuk-hallhattuk, hogy az építés szüneteltetésének egyik oka, hogy a terület földrengésveszélyes. Reális veszély-e Magyarországon a földrengés, milyen gyakran, milyen hatású földrengések pattantak ki hazánk területén? - ezekre a kérdésekre keres választ cikkünk. Mi a földrengés? Aki nem élt még át nagyobb „földindulást” - márpedig hazánk lakóinak legtöbbje szerencsére ilyen annak kevés elképzelése lehet erről a megrázó élményről, amely az embert menekülésre készteti, s pánikot kelthet. Ilyenkor a földkéregben felhalmozódott feszültségek hirteleti kioldódásai hozzák létre a földrengést. Energia szabadul fel a feszültségek kiegyenlítődésével. A földrengés többnyire hirtelen, pilla- natszerűen kezdődik és csak fokozatosan csendesedve szűnik meg. Kisebb- nagyobb földrengések azonban még évek múlva is előfordulhatnak. Míg a földkéreg csigalassúságú szerkezeti mozgásai számunkra észrevehetetlenek és csak hosszadalmas mérésekkel észlelhetők csupán, a földrengések közvetlenül is érzékelhetők. Hatásaikat tekintve igen különbözőek lehetnek a csillárok enyhe lengésétől egészen a katasztrófáig. Mi okozza a földrengéseket? Mindezeknek a jelenségeknek alapvető oka, hogy Földünk mind a mai napig aktív bolygó, s méreteihez képest igen vékony, a néhányszor tíz kilométer vastag kéreg alatt már nagyon magas hőmérséklet uralkodik. A földköpenyben végbemenő szüntelen hőáramlás állandó mozgásban tartja a többé-kevésbé elkülöníthető lemezekre tagolt földkérget. Ehhez valószínűleg hozzájárul még a Hold árapálykeltő hatása, amely a jól ismert apály-dagály jelenségét okozza az óceánon, de ugyanez a hullám naponta kétszer - ha nem is ilyen látványosan érzékelhetően -, de végigfut a földkérgen is. A földrengések leírására kétféle skála használatos, s ezek elvileg is eltérnek egymástól. Az egyik az előidézett felszíni hatások, közvetlen megfigyelések statisztikai feldolgozásán alapul. Ezt szokták 12 fokozatú, vagy Mercalli-skálának nevezni, de ma már ennek módosított, szintén 12 fokozatú változatát, a Medvegyev-Spon- hauer-Kárnik skálát használják. A másik lehetséges leírás műszeres mérések adataiból nyerhető, és a kipattanó földrengés során felszabadult energiával kapcsolatos. Ezt nevezik Richter magnitúdónak. Értéke gyakorlatilag független attól, hogy a kipattant földrengésnek éppen milyenhatása van a felszínen. Az eddigi - műszerrel is mért - legnagyobb rengés Richter magnitúdója 8,7 volt, amely Alaszkában pattant ki 1964-ben. Ez azonban nyitott skála, s értéke elméletileg akár a 9-es értéket is meghaladhatja. 8 magnitúdónál nagyobb rengés tízévente 2-3 fordul elő világszerte. Nagyon sok van azonban a kis magnitudójúakból. Évente mintegy 150 ezer közvetlenül érzékelhető földrengés fordul elő világszerte. A csak műszerrel kimutatható kisebb rezgések száma a milliót is meghaladja. A földrengések egy része leszakadásos eseményekkel kapcsolatban - pl. karsztos vidékeken -, és vulkáni működéshez kapcsolódva jön létre. Mégsem ezek,a jellenv zőek. A földrengések 90 százaléka „szerkezeti eredet", vagyis egyes kéregrészek elmozdulásával kapcsolatos. Minden nagyobb kőzettömeg elmozdulása rázkódással - vagyis földrengéssel - jár együtt. Vannak olyan területek a Földön, ahol igen sok a földrengés, és vannak olyan, az előbbieknél jóval nagyobb területek is, ahol bizonyos magnitúdónál nagyobb rengés szinte sohasem fordul elő. A Föld aktív föld- rengéses övezeteihez - azoktól távolodva - közepesen, gyengén földrengéses területek kapcsolódnak. Ilyen aránylag mérsékelten szeizmikus területen helyezkedik el hazánk is. Ennek ellenére a terület mint az eurázsiai földrengésövezet egy része korántsem mentes a károkat is okozó rezgésektől. Az első hazai földrengést 455-ből jegyezték fel, amikor is „Savaria (Szombathely) egy nagyobb mérvű földrengés által szétromboltatott”. Mivel a nomád népeket nem zavarta túlságosan a földrengés - a következő ezer évben csupán húsz rengésnek találjuk nyomát különféle feljegyzésekben. A középkorban szaporodó városok azonban érzékenyebbek voltak a földrengésekre, s így érthető, hogy 1453-1763 között a feljegyzett rengések száma többszörösére növekedett. A történelmi korok földrengéseit feldolgozó katalógusok azért rendkívül érdekesek, mert bepillantást nyújtanak a régmúlt korok természeti eseményeibe és azok társadalmi hatásaira is következtetni engednek. Ezenkívül pedig természetesen lehetőséget biztosítanak bizonyos geofizikai jelenségek felismeréséhez. A szeizmológiában régóta ismert tény, hogy ahol egyszer már volt jelentősebb földrengés, ott - legalábbis hasonló erősségűre, esetleg még erősebbre is - újra számítani kell. Az adatok földrajzi eloszlásának vizsgálata felvilágosít arról, hogy országunk mely részein áll fenn földrengés- veszély, és milyen valószínűséggel. Minél hosszabb az adatrendszer, annál erőteljesebben rajzolódik ki az a néhány terület, ahol az eljövendő időkben számítani kell a rengések lehetőségével, s ahol - éppen emiatt - erőteljesen javasolható a földrengésbiztos építési szabályok betartása. Nálunk az eddig legnagyobb földrengés Komáromban pusztított 1763-ban. A rengés viszonylag nagy területen okozott károkat és 63 ember életét követelte. A földrengés kivizsgálását Mária Terézia személyesen rendelte el, s a számára elkészített jelentésből kitűnik, hogy Komárom városában 279 ház összeomlott, 785 többé- kevésbé megrongálódott, s néhány templom is a rengés áldozatává vált. Sokat szenvedtek a Du na és a Vág között fekvő települések, lehetséges, hogy a rengés epicentruma ezen a területen volt. A komáromi rengést sok utórezgés követte, majd 1783- ban egy nagyobb épületkárokat okozó földrengést jegyeztek fel. A földrengések folytatódtak: 1806-ban, 1822-ben, 1841- ben, 1857-ben. Ezek az évek voltak az aktivitás csúcspontjai. A területet még ma is aktívnak kell tekinteni. 1984-ben pattant ki Komáromban 4 fokos intenzitású rengés. Idén június 22-én ugyancsak Komárom közelében 3 fokos rengést észleltek. A Komáromtól Balatonkeneséig terjedő terület különösen földrengésérzékeny. Geológiailag potenciálisan földrengés- veszélyes zónának számít a Duna vonala. Kihalt erdők nyomában Mi maradhat fenn hosszú-hosszú évmilliók múltával egy törékeny növényből? A léletek alapján biztonsággal állíthatjuk, hogy a növény bármely szerve. Legnagyobb mennyiségben a pollenek (virágporszemek) maradtak fenn, mivel külső burkuk igen ellenálló anyagból épül fel, s kicsiny méretüknél fogva nem roncsolódnak. Még a nagy és szilárdnak hitt fatörzsek is könnyebben áldozatul esnek, nem beszélve a törékeny virágokról. Kedvező feltételek mellett azonban ez utóbbiak is fosszilizálód- hatnak. A fennmaradt, apró növényi töredékek tanúskodnak az egykori erdőkről, összetételükről, és klímaigényük ismeretén keresztül eljuthatunk az öséghajlat megfejtéséhez is. Sokakban felmerülhet, hogyan kerülnek napvilágra a kőzetekbe zárt fossziliák? Részben természetes, részben mesterséges feltárásokból ismerjük őket. Ez utóbbiak lehetnek felszíniek vagy fúrásból származók, például egy téglagyár agyagfejtőjéből, homokbányájából vagy fúrómagból. Természetes feltárás egy patak által kimosott és leszakadt part. A terület földtanának ismeretében megmondhatjuk, hogy elvileg lehetséges-e ősnövénymaradványok jelenléte a vizsgált területen, azonban hogy valóban van-e, és megtaláljuk-e, ahhoz sok szerencse is kell. Magyarországon is vannak olyan évtizedek óta ismert, kőzettanilag és ősállat- tanilag vizsgált szelvények, melyek ősmaradványait csak az utóbbi években találták meg, még alaposabb és rendszeresebb vizsgálattal. A növénymaradványok, így az ősnövény-lelőhelyek, lényegesen ritkábbak mint az ősállatmaradványok lelőhelyei. A Köszén- (karbon-) korszakból származó haraszt lenyomata. Akkoriban - körülbelül 250 millió évvel ezelőtt - nagy kiterjedésű erdők voltak, óriási páfrányokkal, fater- metü korpafűfélékkel. (MTI-Press) Kutatók ezreit foglalkoztatja világszerte az a.tudományos kérdés, amelynek első közelítésre semmiféle gyakorlati jelentősége sincs a mai ember számára: a jégkorszakok keletkezése, és ennek okai. A kérdés megválaszolása azonban olyan tényekre világíthat rá, amelyekből igen fontos következtetéseket lehet levonni a jelen, de még inkább a belátható jövő időjárására és éghajlatára. Az elmúlt másfél-kétmillió évben a Föld éghajlata lényegesen hidegebb volt a mainál. Igazi jégkorszak uralkodott (nem először a 4,5 milliárd éves földtörténet során), mindkét sarkvidékre kiterjedt, az alacsonyabb szélességekig is lehúzódó jégsapka borította. E hosszú idő alatt egy-egy hidegebb szakasz (ún. glaciális korszak) körülbelül százezer évig tartott, s köztük tíz-húszezer évig elnyúló enyhébb fázisok (interglaciálisok) nyomai ismerhetők fel. Ma is egy ilyen, körülbelül tízezer éve kezdődött enyhe szakasz vége felé tartunk. A jégkorszakok keletkezésének magyarázatára szinte megszámlálhatatlan elképzelés született. Közülük a legnagyobb karriert valószínűleg az futotta be, amely csillagászati alapon, a Föld pályaelemeinek bizonyos megváltozásával magyarázta az éghajlat drasztikus változásait. Ennek az elképzelésnek egy Croll nevű skót volt az első hirdetője még a múlt század derekán, idővel azonban mind a névé, mind az elmélete feledésbe merült. Századunk harmincas éveiben lényegében hasonló alapon egy jugoszláv meteorológus, Milutin Milankovic dolgozott ki egy elméletet. (Ne feledkezzünk el róla, hogy elképzeléseit egy honfitársunk, a festőből, majd jogászból lett autodidakta tudós, Bacsák György fejlesztette tovább, aki 85 éves korában védte meg e tárgyban akadémiai disszertációját. Sajnos, ahogy ez lenni szokott, a külföld igen kevéssé méltányolta munkáját, s az elméletet mindmáig csak Milankovic-mo- dellként emlegetik.) Évszakok és a búgócsiga Az elmélet alapját három jól elkülönülő időciklus képezi. Közismert, hogy az évszakok váltakozása amiatt következik be, hogy a Föld tengelye nem merőleges a Föld Nap körüli keringési síkjára. Az egyenlítő 23,5 fokos szöget zár be e síkkal (ekliptika), s ezt a szöget keringése során mindvégig megtartja, azaz az Északi-sark mindig a Sarkcsillag felé néz. Nem így volt ez azonban például tízezer éve. A Föld tengelye ugyanis - legjobban talán egy búgócsiga forgás közbeni imbolygásához tudnánk hasonlítani - „billeg”, a forgástengelyének képzeletbeli meghosszabbítása kört ir le. Ez a mozgás a precesszió, s az időciklus, amely alatt ez a kör kirajzolódik, 19- 23 000 évig tart. Változik ugyanakkor az egyenlítőnek az ekliptikával bezárt szöge is, mégpedig körülbelül 41000 éves ciklusonként, 21,8 és 24,4 fok közt. Ez a szög jelenleg éppen csökken, s következménye az, hogy az évszakok közti különbségek kissé mérséklődnek a korábbiakhoz képest. A Milankovic-elmélet harmadik összetevője, hogy változik a földpálya alakja, mégpedig durván 100 000 évenként az ellipszisalak kissé megnyúlik, majd ismét visszatér a közel kör formához. Amikor a pálya csaknem kör alakú, az év minden napján egészében ugyanannyi hőt kap a Naptól a Föld. Ha az ellipszis megnyúlik, az összességében bevett hőmennyiség ugyan nem változik, de az eloszlása igen. Napközeiben több, naptávolban kevesebb a felvett hő. Milankovic elméletét, amely végül is e pályaelemek lassú, együttes érvényesülésére támaszkodott, a legkülönfélébb érvekkel igyekeztek cáfolni. Mellette azért volt nehéz érvelni, mert akkor még nem álltak rendelkezésre pontos adatok arról, hogyan húzódott előre és vissza a jégtakaró az elmúlt 1 millió évben. Az áttörés a hetvenes években következett be a planktoni (lebegő) életmódot folytató parányi élőlények, a foraminife- rák héjának vizsgálatával, amelyeket a tengeri fúrások nyomán nyert kőzetmintákból szedtek ki. Az egyes rétegek korának megállapításában viszont a tengeraljzat kőzeteinek mágneses vizsgálata nyújtott segítséget. Ezek után az egyes rétegek foraminiferáit, mint valami hőmérőt lehetett felhasználni, s belőlük megállapítani, hogy keletkezésük idején ilyen éghajlat uralkodott a Földön. A kutatómunka eredményeként rövidesen félmillió évre visszamenően álltak rendelkezésre adatok. És ekkor jött a meglepetés. Az elemzésekből kiderült, hogy az elmúlt néhány százezer évben a jégtakaró három ciklus szerint nyomult előre és húzódott vissza; mégpedig 100000, 41 000 és 21 000 évenként. Ez pedig szinte pontosan megfelel a Milankovic-elmélet ciklusainak. Még nagyobb meglepetést okozott, hogy közülük is a 100 000 éves ciklus volt a meghatározó, holott a csillagászati hatások közül éppen a Nap-besugárzás ingadozásának kellett volna a leggyengébb következményekkel járnia. Időközben megkezdődött a jégtakarókban máig megőrződött ősi levegőbuborékok összetételének vizsgálata. Kiderült például, hogy 20 000 éve a legutolsó jeges időszak leghidegebb szakaszában sokkal kevesebb szén-dioxid volt a légkörben, mint a szokásos. Kb. 16 000 éve, amikor a jégtakaró olvadásnak indult, a széndioxid-tartalom emelkedni kezdett, majd elérte az ipari korszak előtti szintet. Mi ennek a változásnak az oka? Biológiai szivattyú Az óceánviz felszíne közelében élő mikroszkopikus lények, mint valami szivattyú, kivonják a szén-dioxidot a levegőből, és a tengeraljzatra ülepítik. A szénatomoknak is megvannak a különböző változataik. A planktonikus élőlények a könnyebb szén-izotópot építik be a héjukba. A nehezebb szén-izotópokat „kedvelik” viszont a mélyebb vizekben élő foraminiferák. így a két héjtípus izotópvizsgálatával eldönthető, mennyi szén-dioxid volt a légkörben az egyes múltbeli időszakokban. A vizsgálatok pedig ismét meglepő eredményt hoztak. A szén-izotópos elemzés nyomán is kirajzolódtak a Milankovic-ciklusok. Végül is úgy tűnik, hogy a Föld pályaelemeinek változása után megváltozik a légkör széndioxid-tartalma, azután megváltozik a földi éghajlat, Így a jégtakaró-kiterjedése is. A csillagászati változások tehát valamiképpen működésbe hozzák ezt a „biológiai szivattyút”, amely néha növeli, máskor csökkenti a hatásukat. A széndioxid viszont módosítja a Milankovic- modellben leirt változásokat.. Ennek különleges jelentősége van ma, amikor - mint köztudott - az emberi tevékenység miatti fokozott széndioxid-kibocsátás miatt nő az üvegházhatás, azaz melegszik a Föld éghajlata. Ugyancsak nagy változásokat okozhat a fentiekben vázolt folyamatokban az, hogy az ózonréteg vékonyodása következtében elpusztulhat a tengeri planktonállomány egy része, s ez csökkentheti a „biológiai szivattyú” hatékonyságát. Ezáltal még több szén-dioxid lesz a légkörben, még jobban melegszik az éghajlat. Úgy tűnik, a soron következő jégkorszak egyszerűen elmarad? NÉMETH GÉZA szilárd vázzal rendelkező állatok fosszili- zációja ugyanis lényegesen kedvezőbb, mint az ősnövényeké. így az a megállapítás, mely szerint az őslénytani anyag hiányos, a növényekre fokozottan igaz. Ez nehezíti az egyori flóra és vegetáció rekonstrukciójának megalkotását, az ősföldrajzi kép megrajzolását, és az őséghajlat megítélését. Magyarország földtani felépítéséből, az itt található kőzetek képződési körülményeiből következően jelentős felszíni ősnövény-lelőhelyeink zömében a harmadidőszakból, a tercierből ismertek. Legidősebb növénymaradványban gazdag lelőhelyünk a mecseki jura időszaki, pontosan liászlelöhely. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nincsenek ennél idősebb leleteink. Szórványleletek a permből, triászból is ismertek.
