Tolna Megyei Népújság, 1989. október (39. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-28 / 256. szám
4 - TOLNATÁJ 1989. október 28. A hatalom elvette és az enyészetnek adta Földbirtokosok voltak Felsőhidvégen „Mikor letaszítottak, akkor szépen leszálltam” A kastély az egykori fényképen Ma nem egészen ilyen egy országgyűlési meghívó. „Nagyságos báró Jeszenszky János kedvelt hívünknek Hidvégen” szólt Tudtuk ugyan előre, hogy sok jóra nem számíthatunk, de a valóság nyomasztóbb, ugyanakkor fölháborítóbb a legsötétebb elképzelésünknél is. Emberma- gasságú gaztengeren áthatolva jutunk el a bejáratig, azaz az egykori tölgyfaajtó helyén éktelenkedő vasrácsig. Ezen - és az üveget mindenütt nélkülöző ablakkereteken - keresztül éppen eleget látunk a siralmas képet mutató, madárürülékkel, mindenféle piszokkal borított belső térből, bár a freskókkal díszített termek állapotáról a lakat miatt csak elképzelésünk lehet. Az egész kastélyon kívül-be- lül úrrá lett az enyészet. A gazdasági épületek hasonló állapotban vannak. A park százéves fái, botanikai ritkaságai sétára csábítanának, de - ha lenne is itt rajtunk kívül valaki - föl merné-e venni a harcot a csalán és a bogáncstenger- je\? Rövid bóklászás után fölhagyunk a próbálkozással, hogy a bozótban megta- láljuk a Szentháromság-szobrot, a családi sírboltot, a kápolna maradványait. Keserűen konstatáljuk; az évszázadok viharait különösebb károsodás nélkül kiálló épületegyüttest a hozzátartozó parkkal együtt, alig néhány évtized alatt sikerült tönretenni. * Hiemer Ignác, Mária Terézia egykori szállítója építette a kastélyt Felsőhidvégen, 1760 körül. Későbbi tulajdonosai a Jeszenszkyek, majd a Bernáth család. Az államosítás óta kezelője a Dalmandi Mezőgazdasági Kombinát, mely többek között kubikosok lakhelyéül jelölte ki a jobb sorsra érdemes épületet - akiknek aztán első dolguk volt a már említett tölgyfa bejárati ajtót eltüzelni - más részét pedig raktárnak, istállónak használni. Hírlik, hogy az előző igazgató egyszer hozatott fazsindelyt a már akkor is erősen megrongálódott tető kijavítására, Pestről szakértőket is hivott, akik az értékes freskókból mentették volna a menthetőt. De a fazsindely elrohadt anélkül, hogy fölrakták volna, a lyukas tetőn befolyó víz hatására pedig a freskók nagy darabokban hullottak tovább... A használaton kívüli - és használhatatlan - épületet az elvadult parkkal ma árulja a Kombinát. „Az épület kedvező adottságai, óldalfolyosós rendszere, műemléki értékű részletei alkalmassá teszik kastélyszálló, reprezentatív vadászház kialakítására” - írják a tájékoztatóban. S alatta a helyreállítás becsült költsége; 16200000 forint. Ki épít manapság kastélyszállót, reprezentatív vadászházat? Ha senki, hát Istenem... Az állag- megóvás a jelek szerint senkit nem terhel. Talán csak egy ember van, akinek fáj a pusztulást látni, aki reménykedik abban, hogy valaki megkísérli enyhíteni a jóvátehetetlent. *- Nem az az élet nagy tragédiája, hogy el kellett jönnünk onnét, hanem amit csináltak a hellyel, ahol születtem - mondja dr. Bernáth György, akit - mondjuk úgy - a lehető legegyszerűbb körülmények között találtunk balatonakali otthonában. A régóta szívesen fényképező idős ember fotóalbumokat vesz elő. Felsőhidvégen készült fölvételek sora a családról, a birtokról, gépekről, a kastélyról kívül és belül - többek között a nádorfreskókkal díszített ebédlőről - a gyönyörű parkról, a Szentháromság-szoborról. Aztán ugyanezek, ahogyan a közelmúltban örökítette meg őket a fényképezőgép. Kedvünkért régi emlékeket, eseményeket elevenítenek föl feleségével. Az idősebb Bernáth jelentős személyiség volt a megyénél. Vármegyei főtanácsosként illette meg a méltóságosi cím, s ezt olyan munkával érdemelte ki - emlékezik a ma már hetvenéves fiú - amit nagyon kevesen végeztek abban az időben. Vetőmagtisztításban jeleskedett, Svájcból óriási pénzért szimentáli tenyészbikát hozatott - mindennek eredményét, hasznát nem csak a család élvezte. Az édesanya Jeszenszky bárónő volt.- Atyám 1942-ben Zichy gróf autóján jött haza egy értekezletről. Zichy már akkor fölvázolta a várható világégést, nem voltak váratlanok számunkra az elkövetkező események. A történelem különben is adott, amely ellen kár ágálni, ráadásul az akkori társadalmi változások, többnyire nagyon is joggal, igazságtalanságok fölszámolását célozták - tartja a Bernáth házaspár. S hogy az igazságtalanságot egy másfajta igazságtalanság követte? Tenni ellene nem, csak elviselni lehetett. A fiatal házaspár - a jogot frissen végzett Bernáth György és a kedvéért egyetemi tanulmányait megszakítva a fővárosi felsőbírósági tanácselnök leánya, Földváry Mária - nagy lendülettel - vagy ahogyan Maja asszony mondja - pásszióval kezdett munkába.- Engem úgy neveltek, hogy - nem lévén fiú a családban - minden munkában részt kellett vennem. Nagyanyám kis zalai gazdaságában volt alkalmam gyakorlatot szerezni a mezőgazdaságban. A fizikai munka nem esett nehezemre, az elmélet pedig mindig érdekelt - így szól az indoklás. A 440 hold fokozatosan „kopott”, több részletben vették el. A mind kisebb területen a parasztokhoz hasonlóan dolgoztak Bernáthék. Ma már mosolyogtató, hogy Maja asszony öthónapos terhesen leesett a magasra rakott szénásszekérről, vagy az, amit apósa nem régen előkerült naplójában olvastak; december első napjaiban Maja az utolsó földdarabon is befejezte a szántást. Aztán a 16 malacot ellő mintakoca mellett „előtanulmányt” folytatott, 6-án pedig megszületett a fia... Osztályidegen létükre a falusiak, a puszta népe szimpátiával volt a földért élő-haló „földesurak” iránt, semmilyen módon nem bántották őket - míg a Csepelről jött, az ő kiközösítésük mellett agi- tálót lenézték. Az utolsó 15 hold földön akár maradhattak, gazdálkodhattak volna. Ha... Ha nem vetettek volna ki rá akkora adót, hogy teljesen lehetetlenné vált volna a megélhetésük. így azt „önként” fölajánlották az államnak. Az utolsó pénzen és hitelen vett traktort - mellyel művelhette volna Bernáth György a juttatott földeket is, „kapaszkodtak” is bele a parasztok, hiszen nem voltak gépek a környéken - s a tenyészállattartás reményében épített istállót is át kellett adniuk. Bérbe persze, messze értékén alul... Házigazdánk anekdotának beillő, igaz történetet mesél. Úgy járt ő, mint az az öreg kölesdi zsidó, akit fölvett a kocsijára egy mulatozó társaság. Hamarosan elkezdődtek azonban a származására vonatkozó, nem éppen finom megjegyzések, végül ledobták a kocsiról. Egy szemtanú jelentette az esetet az elöljáróságon, ám a meghallgatáson a megfélemlített ember csak annyit mondott; kérem szépen, amikor engem a kanászurak letaszítottak, akkor én szépen leszálltam... * A kastélyt 1951 szeptemberében kellett elhagyni a családnak. Az öregeket jó szándékú kölesdiek fogadták házukba, viszonylag kellemes körülmények közé. A fiatal házaspár két pici gyerekkel áldatlan állapotok között élt két évig, amíg any- nyira összeszedték magukat, hogy egy nádfödeles, vizes viskót tudtak venni. Bernáth Györgynek alkalma lett volna - származását titkolva - jogászként mesz- sze a megyén kívül elhelyezkedni. Nem hagyhatták azonban magukra az idős szülőket, féltek a bizonytalantól is - itt legalább állatot tarthattak, a gyerekek kecsketejen nőttek föl meg aztán jogászként annyi igazságtalanság között nem kívánt működni. Egyébként sem, korábban sem gondolt soha hivatalvállalásra - ahogy mondja -, a földnek volt mindig a bolondja. így aztán igáskocsisként, gyalogmunkásként, kőműves mellett segédmunkásként, traktorosként dolgozott. Nehezen éltek.- Kétségbe voltam esve, amikor a gyerekek születtek, mert láttam a jövőt. De Maja biztatott; akinek az Isten bárányát adott, legelőt is ád hozzá. Adott is... - mondja házigazdánk. Mind a négy gyerek szerény volt, egy nadrágban kijárták a gimnáziumot, később az egyetemet is. A taníttatásuk mégis megterhelő volt akkor is, mikor már kicsit könnyebben éltek. Apjukat a lencsepusztai baromfitelepre helyezték munkásnak, majd vezetőnek. Az igazi „fölemelkedés” azonban minden szempontból az volt, amikor a nagydorogi áfész kajdacsi keltetőjébe hívták vezetőnek. Munkája meghozta a gyümölcsét, az állomás jó eredményeket ért el. A házaspár ma is nagy-nagy szeretettel beszél az akkori tennivalókról - mert később Maja asszony is ott dolgozott, sőt férje helyettese lett - a szakmunkások neveléséről, a tojások szelektálásáról, a törzstenyészetről, a kiscsirkék szárnyjelzövel való ellátásáról, a kiváló Hamphshire fajtáról, a fokozatos bővítésről... Nyolc gépet vett át annak idején Bernáth György, s harminchatot adott át 1981-ben, amikor két évet rádolgozva a kötelező évekre, nyugdíjba ment. Még három évig visz- szajárt dolgozni, de mikor felesége is elérte a nyugdíjkorhatárt, nem merte tovább vállalni megrendült egészségével a megterhelő munkát. Kajdacsi szolgálati lakásukból akkor költöztek Balatonakali- ba, ahol az örökölt kis üdülőt bővítve alakították ki otthonukat. * Hosszú beszélgetésünk alatt két témára újra és újra visszatérünk. Egyrészt a kajdacsi évekre. Nagy szeretettel beszélnek mindketten a faluról, kollégákról, az áfész vezetőiről.- Ott mindketten alkotó munkát végezhettünk. Tudták, hogy nem vagyunk kommunisták, mégis hagytak bennünket dolgozni, sőt kifejezetten kérték, hogy legyünk gazdái a keltetötelepnek. Érdemes munkatársuknak tekintettek bennünket az ottaniak. György háromszor „Kiváló dolgozó” lett, sőt egyszer miniszteri kitüntetést is kapott. S amire végképp nem számítottam, hiszen voltak ott nálam régebbi dolgozók is, egyszer én is kaptam elismerést - mondja a „miértre” háziasszonyunk. A másik vissza-visszatérő téma régebbi dolog. Ha nem így alakul 51-ben, akkor mindketten dolgoztak volna, talán mintagazdaságot hoznak létre... Ha nincs a törekvés, a végtelenségig való iparkodás azért, hogy ott maradhassanak, ha az utolsó pénzt nem traktorba, sertés- és szimentáli tenyészet számára készített istállóba ölik, akkor bizonyára minden másképp alakul. Itt kerültek lépéshátrányba. Ez az egy balfogás, amiért az idős házaspár saját magát okolja. A többi a történelem, ami - ugye - adva van. Próbáljuk kifürkészni, hogy mi lehet a titka a derűnek, ami mindennel dacolva mindkettőjükről sugárzik.- Humor, wenn man trotzdem lacht - idézi Maja asszony - természetesen nevetve - a német mondást. Férje szerint pedig a minden nehézségen átsegítő titok, hogy ők ketten negyvenhárom éve úgy élnek, mint egy ember. Haraggal soha le nem feküdtek, el nem mentek hazulról. Aki bántotta őket, utólag arra sem nehezteltek. Harag tehát nincs bennük. Csak fájdalom a pusztulás, a pusztítás láttán ott, Felsőhidvégen. Mert oda is vissza-visszalátogatnak. Régen, amíg nem volt szabad, csak éjszaka. Ma már lehet nappal is, de talán annál rosszabb...- Talán azt le kellene írni tanulságul a jövőre nézve : szól utánunk a búcsúzáskor Maja asszony -, hogyha leromboljuk a múltat, őrizzük meg belőle azt, ami jó volt. Mert újra nagyon nehéz fölépíteni. ROSTÁS ILONA GOTTVALD KÁROLY Törött ablakokkal, málló vakolattal a gaztengerben Ami megmaradt: a dédszülők képe az akali szoba falán ....wenn man trotzdem lacht”
