Tolna Megyei Népújság, 1989. október (39. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-14 / 244. szám
4 - TOLNATAJ 1989. október 14. Dáliától krizantémig Elhull a virág A szelíden szitáló őszi verőfényben fehér hajú, idős asszony hajladozott egy elöregedett drótkerítéssel elválasztva a Pári községben - mit községben, hiszen ez a település ma már Tamási városrésze hivatalosan - harsányan zajló eseményektől. Mindkét Németországból hazatért vendégek, helybéliek ünnepeltek, harsogott a fúvószenekar, nyüzsgött ember, bogár, darázs, csak ebben a kertben csak ebben a régi házban volt néma csend. Mert ide nem tért haza senki. Igaz, el sem ment. Akik innen hiányoznak, azokat vitték, oda, ahonnan lehetetlen a visszatérés, ahová ez az idős asszony virággal a kezében indul látogatóba, ha majd nagy műgonddal elkészült a csokor. Elhull a virág. Eliramlik az élet. Verssorok úszkálnak a szeptember végi levegőben, felragyogva, mint napfényben az ökörnyál. A dáliákat drótháló védi az illetéktelen kezektől, a rendezett fehér frizurát szigorú rendbe fogja a szél illetlen érintésével is sikeresen megbirkózó hajnecc. Istenem, ilyen hajneccet utoljára gyermekkoromban láttam, már akkor is idős hölgyek viselték, akik szekrényük mélyén megőrizték édesanyjuk hajdani napernyőjét. A szemüveget keret veszi körül, a keretet meg ráncok, hajdani nevetések, későbbi sírások örökre bevésődött nyomai. A tekintet a dioptríás üveg mögé rejtőzik, precízen beméri a távolságot a szem a kézig, a kézben villanó ollóig, amely fegyelmezetten vágja át a koronás fejű virágok karcsú szárát, átadva őket az enyészetnek, mely idő múltával hatalmasodik majd el rajtuk, megkaparintva, elfonyKétkarikás villanyrezsó, alatta hófehér papír, sehol egy porszem, egy zsircsepp, itt minden szerényen, kitartó szívóssággal renben van. Három ágy. Egyik fölött kereszt, másik fölött viharral küszködő vitorlás, harmadik fölött csendélet. Három világ, mindhárom kiegyensúlyozott. Hímzett díványpárnák, trófeák.- Szenvedélyem volt a kézimunka. Ez meg is látszik, bármerre néznek. A köröndi bokályok azt jelzik, hogy szeretem a népművészetet. Egyszer jártam Csíkban nyári kiránduláson, egy tanítónő és a családja hívott meg. Tusnádon kóstoltam először „savanyú vizet”, de mire hazavittük a forrásból kulacsban, elveszett az íze. Hirtelen csend lesz. Mindhárman megérezzük: az a baj ezzel a mai világgal, hogy túl messzire eltávolodott a forrásoktól. Témát változtatunk. Arról beszélünk, hogyan lehet élni.- Minden érdekel. Úgy is mondhatnám: minden lében kanál vagyok... Tegnap négy kötetet hoztam el a könyvtárból, sokat olvasok, tévézek, rádiózok. Látogatom az ismerőseimet, utazgatok.- Hol tetszett dolgozni?- Az erdőgazdaságban voltam irodavezető. * Érték a csend, ha tartalommal telítődik. A sokat látott, megviselt szempárban fölparázslik az élet szeretete. Lestrapált zsurnaliszta lelkűnkben tisztelet álcáját ölti a sóvárgó vágy valami ehhez hasonló erkölcsi fedezék, tartalék után. A dáliákat nemsokára felváltják a kert- bán a krizantémok. Közeledik a halottak napja. Elhull a virág. Eliramlik az élet. Szép dolog, jó dolog mindvégig embernek maradni. DOMOKOS ESZTER GOTTVALD KÁROLY nyasztva, lehullatva a most még ragyogó színekben pompázó szirmokat. A néni válla szelíden meggörnyed a kockás kabátban. A test fölött a múló idő láthatatlan, szárny nélküli angyala lebeg. Fölnéz. Tekintetében - talán nem más ez, mint valami furcsa fénytörés - csak számára látható emlékfoszlányok. Mögöttük él, hermetikusan elzárva saját életébe. Belépünk a kapun. A tornác oszlopai hófehérek. A ház maga méltósággal roskadozik, de szemmel láthatóan ki fog tartani, amig szükséges. Megregcumo- zott hasított fa sorakozik példásan-katonásan: elszántan várja az ellenséget. A telet. Muskátlik, kaktuszok szelídülnek özvegy Huber Károlyné kezéhez. Úgy érinti meg őket, mint aki családja tagjaitól engedélyt kér, hogy beinvitáljon bennünket. Bent nyugalom, csönd, tisztaság. Jelenbe menekített múlt. Múltba menekülő jelen. Most értem meg, mi a nosztalgia: irigység, ami azért fog el bennünket, mert másnak sikerült megőriznie a múltat. * . Beszélgetünk.- 1946 óta lakok itt. Páriba a svábok Türingiából települtek át. Nagyon szomorú élményünk volt a kilakoltatásuk, kitelepítésük. Ez a pá- ri ünnepség tulajdonképpen családi ünnep, akiknek akkor el kellett menniük, azok látogatnak ilyenkor haza. Amikor ideköltöztünk, még éltek az eredeti népszokások, még hagyományosan építkeztek. Nem is gondolják, az milyen szép volt, amikor vasárnapra az egész falut tükörtisztára kitakarították, fehér alsószoknyák ringtak a lányokon. Élmény volt a lakodalom, a fonó. Karácsonykor mindenütt szóltak a Jézuska-csengők. Ma sokan az akkori gyerekek közül Németországból, Kanadából látogatnak haza. Amikor koszorúzással emlékeznek meg a halottaikról, magam is kimegyek a temetőbe. Ott pihen a fiam, a férjem... Nyolcvanegy éves vagyok, itt kuksolok egyedül.- A többi rokon?- Most lesz az unokám esküvője. A ház belvilága üzenetet hordoz. Nevezetesen azt, hogy egyedül is lehet szépen, igényesen élni. Mert elszámolással tartozunk az életünk minőségéért. Önmagunknak - legelső sorban.
