Tolna Megyei Népújság, 1989. október (39. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-14 / 244. szám

1989. október 14. TOLNATAJ - 5 A tevékeny szeretet otthona Kolping-ház nyílt Bátaszéken „Egy nép jövője elsősorban a szolid, jó, f harmonikus családi életben rejlik.” Adolf Kolping Sokáig hittük, mert hirdették, hogy a szocialista társadalom mindent meg tud adni; anyagi jólétet, biztonságot, ingye­nes egészségügyi ellátást és oktatást, szociális gondoskodást. Hogy mennyire nem igy történt, azt egyre szegényedő napjainkban mindannyian saját bőrün­kön érezzük. Nemhogy szakadozik a szociális védőháló, de némely területe­ken már háló sincs. Kormányunk az utóbbi időben elismeri az egykor feloszlatott apáca-és szerze­tesrendek szociális, karitativ tevékeny­ségének pótolhatatlanságát. Ennek kö­szönhető, hogy az elmúlt időszakban többek között ismét a máltai lovagrend és a ferences-rendi szerzetesek jóté­konykodnak nálunk, segítő kezet nyújtva a szegényeknek és elhagyatottaknak. E célból kapott működési teret ez év tavaszán a katolikus egyház keretében az Ausztriából indult, Adolf Kolping által alapított karitatív mozgalom amely elő­ször Pécsett hozott létre központot az innsbrucki program alapján, majd Báta­széken. A Kolping-werk tevékenységének köz­pontjában önsegélyező csoportok létre­hozása áll, mivel az alapító mondása sze­rint „A tevékeny szeretet meggyógyítja a sebeket, a csupasz szavak csak fokoz­zák a fájdalmakat.” Ez a modell került ná­lunk kooptálásra. A mozgalom olyan gyakran jelentkező problémák leküzdé­sére igyekszik segítséget nyújtani, mint a gyermekükkel egyedül maradt édes­anyák segítése, a volt alkoholisták felka­rolása, leányanyák részére otthonok lét­rehozása, büntetett előéletű fiatalok gon­dozása, speciális munkahelyek létreho­zása mozgássérültek részére, általános tanácsadás az egyének és családok éle­tében jelentkező konkrét problémák megoldására, - hogy csak a leglényege­Csukor Árpád Cégtábla a sorház falán sebbeket említsük. Mert míg korábban a katolikus egyletek elsősorban a keresz­tény kultúrára koncentrálták működési területüket, addig a Kolping család az alapító szándékának megfelelően az egyén, a család és a kisközösségek problémáival foglalkozik elsősorban.- Kolping egyik mondása szerint az egyleti munkának ott kell elkezdődnie, ahol a papok, tanítók, szülők tevékeny­sége véget ér. A Kolping-werk tevékeny­sége azokra a fiatalokra összpontosul, akik elhagyni készülnek a családi kör­nyezetet, és önállóan próbálnak tájéko­zódni a világban. Ennek jegyében vette fel az osztrák Kolping-werk a kapcsolatot először a pécsi püspökséggel, majd ve­lünk - mondja a Kolping-werk egyik ala­pító tagja, Csukor Árpád bátaszéki kán­tor. Az elképzelés megvalósításához a kántor felesége örökségéről mondott le. A Malom utcai házért kapott összeg egy részéből faházat vett, azt állította fel Kol- ping-házként a hat gyerek mellett még egy hetediket is sajátjukként nevelő kán­tor család. A korábbi virágárus bódéban most a sorházi lakás hátsó kertjében cserepek helyett szoknyák, kabátok, ruhák sora­koznak.- Nem a kereskedés az elsődleges cél, hanem a segítés - mondja a kántorné és mutatja az Ausztriából küldött és Pécsett ezer forintra beárazott bélelt, vastag téli szoknyát, amit itt vidéken ezért a pénzért lehetetlenség lenne eladni. - Aki idejön, annak ismerjük a családi, anyagi helyze­tét, ezért van akinek egy 800 forintos ru­hát 300-ért, vagy ha rászorul akkor in­gyen adjuk. A Kolping-munka alapja a bi­zalom. A Csukor család a Kolping-ház szol­gáltatásainak bővítését tervezi,, könyvtárt szeretnének kialakítani, ingyenes német nyelv korrepetálást szervezni iskolások­nak, varrótanfolyamot indítani felnőttek­nek. Ez utóbbi cél érdekében már gyűjtik a faluban a feleslegessé vált régi varró­gépeket. Hármat már kaptak. Az öreg gé­peket felújítás után ki lehet majd kölcsö­nözni.- Csak a katolikus családoknak segí­tenek? - kérdem a kántort.- Nem, mi minden rászorulónak kezet nyújtunk - hangzik a felelet. - Mindegy, hogy katolikus, református, vagy kom­munista a segítséget kérő, hiszen a min­denható előtt mindannyian egyek va­gyunk. F. KOVÁTS ÉVA Fotó: GOTTVALD KÁROLY Margit és Márta együtt nőnek fel A vizen született ember Az öreg halász és a tengeri Renz Márton Az öreg halász még fiatal kormányos volt, mikor esete a tengerivel megesett. Éppen Bécs fölött őrzött a Duna álcázott öblében egy rozoga uszályt, és a rozoga uszályban néhány vagon repülőbenzint. Háború volt. Hullafáradt katonák „játszot­ták” a második világháború sztálinorgo- nákra és birodalmi lövegekre komponált utolsó akkordjait. Hódító és felszabadító óriások birkóztak a nagyvárosok birtok­lásáért, miközben azok tornyait és házait építőkockák gyanánt szerteszórták. A bécsi kórház szélnek eresztette betegeit. A toprongyos rokkantak végigvonszolták magukat a Duna-parton, s a bozótok közt utat törve épp annál az öbölnél lyukadtak ki, ahol az öreg halász (fiatal kormányos) őrködött. Rettenetesen éhesek voltak, de a kormányos nem adhatott semmit. Mi­ből? Mikor Pestről ideirányitották - üres kézzel, üres zsebbel, de sürgősen - még maga sem tudta miből fog majd élni. Az­tán összeálltak négyen, vízi emberek - egy ukrán egy szlovák egy osztrák meg ő - és a közeli faluba jártak fát vágni, a bírónak. Kosztért. Nekik csak-csak ke­rült, de a betegseregnek nem. Nappal fa­vágás, este légitámadás. Minden éjjel fut­ni, menekülni kellett. És mikor félelmetes terhüket ledobálva a gépek nagy ívben visszakanyarodtak támaszpontjuk felé, az egész Duna égett. Fél hajók, fél uszá­lyok sodródtak az árral, emberek, em­berdarabok hánykolódtak közöttük. Előzőleg magyar csapatok állomásoz­tak a közelben. A betegek rávetették magukat a szétszórt maradékokra. Bics­kával kaparták a lerágott csontok utolsó hús-porc-bőnye maradványait, aztán felfedezték a tengerit. A kormányos elfor­dult, mikor a lótrágyából kimazsolázták a kukoricaszemeket. * Renz Márton tolnai halász 78 éves. Fia­talabb korában sokat hajózott a Dunán, Regensburgtól Brajláig, Vízen járt em­bernek mondja magát. S valóban: tízéve­sen - miután apja meghalt - már halász­nak állt az öröklött felszereléssel, és nyugdíjaskoráig a Dunán és mellékfo­lyóin élt, különféle vízimesterségeket űz­ve. Kiesést csak az a néhány hónap je­lentett, amikor - közvetlenül a háború után - a faddi malomba járt dolgozni. Lisztért, mert a pengő akkor semmit nem ért. De visszacsábította a víz, és 46-ban már a szekszárdi híd helyreállításánál te­vékenykedett, aztán felment Pestre, ne­hézbúvárnak. A főváros hidjai siralmas állapotban várták az újjáépítést. De a munka csak lassan haladt, mert a meder tele volt különféle fel nem robbant szer­kentyűkkel: aknákkal, bombákkal, löve­dékekkel. Jól fizették azt, aki felhozta őket. * A gyermekkor. Gyermekkora nem volt. Tizenegyben született, huszonegyben már dolgozott, csekélyke napszámért. Heten voltak testvérek, - ő a második - s a két legidősebb tartotta el a családot. A napszám kevésnek bizonyult. Hajóra szegődött Dombodba, az akkori Duna- kikötőbe, a Bauer testvérekhez. Har­minchétig velük járta a vizet, kitanulta a hajók és uszályok kormányzásának mesterségét. Aztán Csepelre ment, angol hajóra, majd mikor 39-ben politikai okok miatt az angoloknak távozniuk kellett, a hollandokhoz jelentkezett. Negyvenegy­ben alá kellett neki írni egy papírt, hogy nem volt katona, amíg a háború tart. És rajta is volt 45-ig. Pontosabban az utolsó hetekben már csak mellette, a parton. Őrizte a megfeneklett uszályt, egy Bécs fölöttíöbölben. Sokat strázsálni nem kel­lett. Ki vitte volna el? Ha gondolt egyet, el­ment a faluba, fát vágni a bírónak. * Öreg, rossz serbliket vettek a Bauer testvérek. Az egyik ilyen uszálynak csú­folt tákolmányra 66 ezer téglát raktak Mohácson. A vontatóhajót a fiatalabb Bauer kormányozta, az uszályt Renz Márton. Mikor felértek a Tasi-zsiliphez, történt egy kis malőr. Bauer túl hosszúra hagyta a vontatókötelet, pedig ilyen he­lyen, hogy könnyebb legyen manőverez­ni, a rövid póráz a divat. Valahogy csak betaláltak a zsilipkapun. És ott követke­zett a nagyobb baj: a vontató nem jött visz- sza fékezni. Az uszály normál tempóban haladt a zsilip másik, lezárt kapuja felé. Sötét este volt. Az utolsó percben dobták le a vasmacskát, hogy az ütközést elke­rüljék. Renz Márton és hajóslegénye mérgelődve, káromkodva lefeküdt. Majd reggelfolytatják! De nem kellett várni reg­gelig. ‘A hajótest kis idő múlva széles rin- gásokkal süllyedni kezdett. Mint egy la­postányér a mosogatóvízben. Ingben, gatyában menekültek partra. * Aki egy munkát megszeret, az ott is marad. Ilyen a vízen járt - vagy ahogy Renz Márton fokozza: - a vízen született ember. Mikor hazatért a pesti búvárko­dásból 52-ben, a tolnai halászoknál he­lyezkedett el. Nyugdíjazásáig, 72-ig ott dolgozott. Az utolsó hat évet a Bárkán töl­tötte. A Bárka a tolnai holtág nevezetes­sége volt. (Kár, hogy elvitték.) Friss élő­halat árultak rajta a htsz emberei. Mikor leváltották a bárkásokat, az öreg halász­ra bízták a „boltot". Csinálta, amíg bírta, egyre fogyatkozó egészséggel. * Azt már ő is csak képen látta, amikor hajókikötő volt Tolnán. A régi, barnás árnyalatú fotón büszkén pöfékelt a Tolna nevű egykéményes, csavaros, fehérre festett gőzös. Hol voltak akkor még, és hol vannak ma már a diktátorok, akik em­berekkel embereket ölettek Európában?! Lezárult néhány kurta-furcsa korszak a hajózás történetében... * A hajó egyedül át tudott jönni felfelé is a Vaskapun. Csak akkor kellett segítség, ha vonta volt. De ritkán jött üresen a gép (hajó), általában 3-6 uszályt húzott. Ilyen­kor mozdonyról bedobott drótkötelekkel vontatták át a nehéz szakaszon. 1944-ben egy holland hajónak segített a gőzmozdony, hogy a hozzá kötött 6 uszállyal együtt szerencsésen átevickél- jen a Vaskapun. Az uszályok közül négy terhelt volt, a hátsó kettő üres. A legelső kormányosát - mely közvet­lenül a vontató mellett ringatózott - Renz Mártonnak hívták. Félt. Egymás után fu­tottak aknára az előttük haladó vízi jár­művek. Az ő uszálya meg fokozottan ve­szélyes volt - veszélyesebb mint egy puskaporos hordó - mert a hasában 70 vagon repülőbenzin lötyögött. Talált, el­süllyedt. A vonta két utolsó, üres tagja ri- pityára tört. Egy olyan időzített akna vég­zett velük, ami néhány hajót átenged, az­tán robban. Rossz volt rágondolni, hogy ők is átmentek rajta. Hajóztak tovább. Két nap múlva újabb szerencsétlenség: most az első két uszály robbant. A nagy tartály szerencsére nem folyt és nem gyulladt ki, csak behorpadt. A hajóslegényszoba lé­ket kapott, a kötelek, láncok, horgonyok elszabadultak és elsüllyedtek, de sikerült partra vinni a járgányt. A másik sérült uszály ott éktelenkedett a Duna közepén. Orra az iszapba fúródott, fara az égre meredt. Néhány nap múlva segítség érkezett. A benzin nagy részét átszivattyúzták - ma­radt benne vagy két vagonnyi - és a sok megpróbáltatást látott tankhajót kormá­nyosával együtt Pestre vontatták. Aztán ahogy közeledett a front, tovább, egé­szen Bécsig, az álcázott öbölig. * Induljunk el valamerre! Ezt javasolta Renz Márton, a magyar vízi ember szlo­vák kollégájának, miután ketten marad­tak az öbölben. Az osztrák hazament, az ukrán az oroszokhoz csapódott, a bíró nemzetközi favágó brigádja feloszlott. A háborúnak vége volt. Akkortájt mindenki ment valamerre, a legtöbben haza. Ágról- szakadt csavargók cipelték szerzett vagy megőrzött vagyonkáikat, zsírfoltos háti­zsákjaikban, a tönkre bombázott utak és sínek mentén. Bécstől Tolna gyalog messze van. De ki az, aki nem vágott volna neki? Hegyes­halomig elvergődött valahogy. (Ott már a szlovák se volt vele.) Megy vonat? - kérdezte. Megy, öt kilométert, a lerob­bantott hídig. Győrig megint gyalogolni kellett. Sze­rencsére ott kapott vonatot. És jópár na­pos lassú, kínkeserves utazás, veszteg- lés után hazaért. Több mint fél éve nem látta a családját. * A sorozóorvos Renz Mártont gyönge szívütés miatt alkalmatlannak minősítette a katonai szolgálatra. Most 78 éves, és a szívére nem panaszkodik. Inkább a reu­májára. Éjjel nem tud aludni, csak dél­előttönként. A vizen járt ember lábait a víz tette tönkre. Inas korában jég alatt halá­szott Faddon. Beesett, átázott a ruhája, de a gazda nem engedte haza. Levették a nadrágját - az rögtön megfagyott - ka­pott kölcsöngöncöt, és tovább kellett dolgoznia. Tizenhárom éves volt akkor. (Egy mai 13 éves gyerek azt se tudja, mi a munka.) Hurcolta a bajt egész életében. Hatvan­két esztendősen - korengedménnyel - nyugdíjazták. Még három éve lett volna a Bárkán. De már nem bírta. Olyan éjszakák után, mikor tízszer-ti- zenötször felébresztették a fájdalmak, másnap dolgozni... Lefogyott, megtört. Visszavonultan él feleségével. Ráérő idejében kifaragta a Bárka makettjét, és elkészítette kicsiben egy sor halászeszköz mását. Ezeket az emlékeket idéző tárgyakat kirakta a szo­bája falára. Ha a szeme rájuk téved, bol­dog. WESSELY GÁBOR FOTÓ: KISPÁL M.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents