Tolna Megyei Népújság, 1989. szeptember (39. évfolyam, 206-228. szám)
1989-09-23 / 225. szám
1989. szeptember 23. TOLNATÁJ -7 „Minden felhőnek ezüst a pereme” Forster Jakab alkotásai között Zsenye 111. Bélapátfalva II. Fortster Jakab tusrajzai Ritka gyűjteményt tekinthetnek meg a mai alkalommal. Eddig igyetlen művész sem jelent meg Kölesden pasztelekkel ilyen jazdagságban, a művész sem jelent meg Kölesden pasztellek- ;el ilyen gazdagságban, a legárnyaltabb színvilággal; egyszerre í leghálásabb és leghálátlanabb műfajjal. Világhírnevet szerzett estőművész barátom, tanítóm, eligazítóm a művészet értékelőiében Gy. Szabó Béla mondta: a művészvilág nagyobb fele a mi ;orunkban elfordult a pasztelltechnikától, mert vagy elfelejtette, agy meg sem tanult rajzolni. Aki a pasztellkrétához nyúl, nagy terhet vállal - bizonyíthatom neggyőződéssel. Ha maltt körbetekint a látogató, megfürdetheti iáját benső világát ebben színgazdagságban, aztán felfrissülhet ermészet-föld-hazaszeretetben, mert az alkotó Forster Jakab londoskodott arról, hogy a'szűkebb és tágabb szülő és eltartó Síd szépségeivel megismertessen bennünket. Mégis most a művek megbecsülése előtt legelőbb az alkotóról zólnék. Számomra mindig megtiszteltetés, ha kiállítás megnyi- Ssára kérnek, mely ugyanakkor olyan megbízást is jelent: is- lerjem meg „baráti közelből” akiről szólni kívánok. Forster Jakab Gyönkön, a szomszédban született. Ebben a Dlnai világban növekedett, ahol együtt található emberi törekvés s szorgalom, szabadságvágy és akarat, múlttisztelet és családi ötöttség. Együtt élt ezen a kis földön a történelemben a római var töredék népmaradvány, megtelepedtek a honfoglalók - a íkete magyarok, később otthonra leltek a német honból ideté- edö vándor iparosok, kézművesek, majd a nagyobb sereggel a allásüldözés elől menekülő németek, akik új hazára leltek itt olna dombjai között. Az együttélés természetes volt. A né- ek mindig tiszteletben tartották egyik a másikat, igyekeztek gymástól tanulni, hiszen valamilyen mesterségben egyik gaz- agabb volt a másiknál. A kiállító festőművész így mesélt erről nekem: az én őseim lessenből érkeztek. Hozták zsákban a fandlit, cirklit és minden lás ácsmesterséghez való eszközt, s odaszegödtek egy nagy radalomhoz építőnek. A lengyeli Aponyi-birtok központját is vándoriparosok tervezik és építették sorrendben így, előbb gazdasági épületeket, s sak később a kastélyt. Ha egy birtokon befejeződött a munka, ándoroltak más helyre, ácsra-kőművesre-tervezöre mindenütt íükség volt. A mesterségbeli tudás megbecsült volt ezen a fölön, míg be nem köszöntött az általános elszegényedés. Külö- ösen ott lett ez aggasztó, ahol a családfő nélkül maradt a csald, s apró gyerekeket kellett nevelni a nehezen mozduló déd- lamának. Nagyapjáról így beszél Forster Jakab: Szakadátra rt át a nagypapa, a pap adott egy karéj kenyeret neki, úgy nőtt föl, hogy írni-olvasni a felesége tanította meg. De a rajzolás izgatta. Gépeken, új találmányokon törte a fejét, s nyugtalansága Amerikáig kergette. Gyünkről Pécsre gyalogolt, ott árult vizet és perecet, hogy megláthassa az előadásokat a színházban. Apám nem ilyen nyugtalan volt. Őt is izgatták az építkezés gondjai, így lett belőle építési vállalkozó. Soha nem felejtem el mondását: úgy kezdtem az életet, rozsdás szögeket egyene- sítgettem az épülő Corvin áruház emeletén. Sokat gondolkodtam a következő tételen: világosság, akarat - hatalom, szabadság. Mindezeket a tudás adja, melyet megszerezni csak az akarattal lehet. Ezt kaptam örökségül. A ház amelyben éltünk, melyet édesapám tízegynéhány évig épített (egészen soha nem lett kész) nekem igazi otthonom volt. Bennünket képek vettek körbe, ezek között nőttünk. Nekünk sem volt sílécünk, de ecset és festék akadt, próbálkoztunk. Még egy kis kitérő, hogy érthető legyen mi is határozta meg az életemet. Édesapám nem él, nagybátyám ma 81 évesen Kanadában bibliakutató. Az ősnyelveket - görög, héber, latin - mind úgy ismeri, s ezzel természetesen a biblia titkait is, mint kevesen a világon. Ő tette meg azt, hogy gyermekként elpártolt hazulról, hogy a maga útját járja, s éveken át nem nyitott ajtót a szülői házba. Ezek bárhogyan is meghatározó motívumai saját életemnek.” Ha Forster Jakab képeit nemcsak nézi az ember, kicsit tanulmányozza is,szembetűnik a következő: együtt és egyszerre látja a természetet és furcsa a szó: az épületet. Tehát a természetbe az ember mit vitt be? Különösen megkapó ez a jelenség a kistor- mási táj ábrázolásában. Önmagában a kép egy volna a többi között, ha a régiek, az egykoriak nem emelik a templomot a táj épp abba a pontjába, amelyet visszaad nekünk a művész. így lesz teljes számunkra, s így lesz harmonikus. Tervező és alkotó ember a tájban és a természetben. Az itt sorakoztatott művek mind arról beszélnek nekünk színeikkel, árnyaikkal, hogy ugyan a természet a meghatározó de az ember sem hagyható ki, hiszen benne él, épületet emelt: istennek, embernek, azaz önmagánnak. Hogy rontott-e a tájon? Ezek a képek meggyőződéssel vallják nem, mert akarata szerint teljesebbé kívánta tenni a természetet. Lehet, hogy az ősrend károsodott, hiszen minden emberi beavatkozás megrontja a valóságos harmóniát. De, ha áhítattal avatkozott be a természet rendjébe, akkor tökéletesebbé vált. Amikor tanárairól kérdeztem Forster Jakabot, így sorakoztatta elő: Szelényi, Pogány, Földes. Nem tiszteletlenségből hagyta el a keresztneveket, csak valósággal kiszakadt belőle a három név, három útbaigazító, akiknek köszönhette indulását. Nos az indulásról is érdemes még néhány epizódot felidézni. Technikumban, kollégiumban kezdte Pécs városában tanulmányait a festő. Úgy szólt a kívánság, az apai örökséget folytatni kell. Mire sok keserv után kezében volt az érettségi, rászakadt a bizonytalanság. Mit keressen ő az építészek között. Valami másról álmodott. Benne ott zsongott egy különös mondás, olvasmányai során talált rá: „minden felhőnek ezüst a pereme”. Ezeket a felhőket kereste akkor még a tudat alatt, hiszen nagy nehézségek után az Iparművészeti Főiskolára került be. És milyen nehéz volt a kezdet is. Teljes évtizeden át hivatalnokként szolgálta a művészetet, s nem jutott hozzá mappáihoz. A későn kezdők között találjuk Forster Jakabot. Az a tíz esztendő, amely mások szolgálatával telt, csak nyugtalanságot hozott, még a készülődést sem segítette. „Aztán 1979-ben Zsenyén elkezdtem rajzolni. Addig szinte semmit - ismétli még ma is önmagának nyugtalanul és ingerülten. Egy teljes évtized teltei. Pedig ahogyan tőle tudom, meggyőződése így szól, ha más után mondja is, hisr az emberi alkotószellemben. Magamnak úgy módosítottam - folytatja a művész - azért ne akarj mindent egyszerre megfejteni. A természet végtelen, titkait nehezen és nagy áron adja oda annak, aki közelít. A művészet - ez is az ars poeticához tartozik súllyal, bánattal nehezen indul. Én tudom, hogy meg kell szenvedni minden alkotásért. Ma, amikor itt láthatjuk a csengersimai, az esztergomi, a püs- pökszentlászlói, a szigligeti, a kölesd-tengelici világ egy-egy motívumát magunk előtt, akkor érzi meg az ember, hogy Forster Jakab valóban megszenvedett a művészi mondanivalóért. Egyszer a látvánnyal, más alkalommal a természet változásaival, aztán a fények megfejthetetlen színgazdagságával birkózott, hogy átfordíthassa számunkra megérthetőnek a benne kialakult képet. „Eszembe jutott már, amikor fölfedeztem magamnak egy csodálatos, megragadó motívumot, hogy itt most le kellene ülni és egy teljes napon át nézni, hogy megszülethessék a mondanivaló a magamévá tett látvány alapján.” Tudom, hogy itt sokat hallottak a művészetről a tárlatlátogatók. Értőn fogadják egy-egy kiállító munkáit. Ha elhangzik ez a fogalom: aranymetszéspont, ebben a körben nem ismeretlen. Most én mégis arról szólnék, amit a festő úgy tartott fontosnak, hogy ha nem is aranymetszéspontba helyezte, mégis kiemelte mert körülötte sűrűsödik a nyugtalanság, vagy árad a békesség. A pasztelleken olykor egy fa a fontos, vagy a templom magánya, a várfalban gyönyörködik az ember, vagy abban a ciprusban, mely ott áll a kolostor előtt, s ebből a nézőpontból tudom megfejteni magamnak a különös természeti világot, melyet nem az optika másolatával, hanem a művész hűségével fogalmaz újra Forster Jakab. FÁBIÁN GYULA Tizenharmadika van és telehold. Boszorkányok éje. Érzem az idők változását, a sorsom alakulását. Valami ünnepet érzek lebegni a levegőben - talán az Alma Ünnepét, a gyümölcsét, amely egyszerre a Teremtés csodája, a kísértés és a tudás szimbóluma. A termékenység és a viszály jelképe. A világmindenség magábanhordozója. Szeptember van. A csendes belenyugvás hónapja. Eszeveszett, naiv, lelkes és eljátszott álmok kegyetlen holnapja: anno 1989. Ki tudná előre megmondani, minek fogjuk nevezni, amikorra tegnappá válik? A zene szent boszorkánymesterének virtuóz varázsigéit zengi két hegedű - concertante - a hozzá igazán méltatlan, ócska-rozoga rádiómagnón. És a varázs mit sem veszít erejéből annyi száz év után, legyőzi az eszköz silányságát. Gyertyafénynél írok. így stílusos. Lúd- tollam nincs, ezért ceruzával rovom a sorokat, s önnön, ma már mindennapian különös életemet öntöm hitelüket vesztett szavakba, melyek elszállnak érvénytelenségükkel együtt. Távolabbról figyelve mai státusom határai el fognak mosódni finoman, porszem leszek a legújabb kori népvándorlás porfelhőjében, törökök, kubaiak, németek s még sok, egyre több náció szétszóródó fiai és lányai között. S az egész szóródás (onnan, a jövő valamely tizedmásodpercig érvényes nyugvópontjából nézve ez fog kiderülni) csak az újra egésszé szerveződést szolgálta... Boszorkányok éjszakája: szeptember tizenharmadika, telehold... Ha így hozta holdnaptár és más konvenciók egybeesése, hatalmamban áll ideidézni szövetségeseimet: a barátaimat. Szentelt gyertya ég asztalomon, annak fényében vallom én, ateista-pán- teista boszorka: ma éjszakára visszanyerhetem, akit elveszítettem, hazám idegenségében hagyott egyetlen társamat, akivel már az Énekek énekének minden sorában is egyek voltunk. Hajának gyűrűi ujjaim köré tekerednek. Ezen az éjszakán bizonyosan tudom: nem szakadtunk el egymástól, kettőnknek tér és idő nem korlát, bennem lélegzik ő és benne lélegzem én ma is. Amint hogy mellettem van egyetlen igaz barátom, politikai öngyilkossága és a temetői valóságot igazoló sírnévjegykártya dacára is, Grál-lovagokat elhomályosító erkölcsi fényében ragyogva, a megbocsátás és segítőkészség békeüzenetével. Ezen a bűvös éjszakán apám fogja a kezemet - a béke, öröm és szeretet boszorkánymestere, a lélek hatalmas tudású, szelíd alkimistája. Ő ér bennem a legtöbbet, amint hogy Ő is ért bennem el legtöbb eredményt. Dombok sóhajától visszhangzik ez az éjszaka: sírok-keblek dombjai emelked- nek-süllyednek. Boszorkányfüstben fortyog a világ. Mitológiák cserélnek gazdát, politikai hatalomra tör az egyház, a politikusok Szent Ferenchez hasonlóan a halakhoz beszélnek, és készülődik az össznépi Inkvizíció. Életre vagyok ítélve, mint bárki más, aki a poklok legkülönbözőbb bugyrait bejárta. Nem fellebbezek. Sanctodictoricicrucifix - s egyéb bűvös igék... DOMOKOS ESZTER Pakolta István: Aligha Aggódik a viceispán: nem szakad el az új istráng Bár a rehiitt is megtenné: nagyobb tempó nem lesz ennél Itt senki sem kaphat sérvet a nagy nekigyürkőzésben Neo-proccnak nagy a merszé: a gyeplő el van eresztve Aligha lesz könnyű dolga ha ki mégis visszafogja (1983) Sanctodictoricicrucifix Tárlat Kölesden
