Tolna Megyei Népújság, 1989. szeptember (39. évfolyam, 206-228. szám)
1989-09-23 / 225. szám
6 - TOLNATÁJ 1989. szeptember 23. Balipap Ferenc: Clos normand - anziksz a fűnek - oly zöld - ha rálépnék fájna - késve jár az éj a normann karámba az elcsitult jókedv az udvar mögött még beejt a vízbe egy apró rögöt az éber faházak közti asztalok dús öblök - vigyázó tornyuk: calvados... - marianne búg s mimi derülve dúdol töltöget jean-philippe magyarul szól paul és normandia Velencéjében itt mindig honfoglalók lehetünk kicsit Szarka József: A korzón Acél liánok kapaszkodnak az alkonyat homlokzatára, a szürkület dűnéin túl, már csörtet a vadkan arcú éj, homlokom körül bong egy fém denevér... Felsírnak bennem mindazok, akik itt eldobták arcukat, s fénytelen csillagokként utaznak szelek lavináin, hangtalan csónakként kötnek ki éveim stégéinél... Egy örök álomba merülve járok e parton. Díszíthetnének persze a tavirózsa-nők, élhetnék holtág mellett melyben megbámulja, és elfelejti magát az erdő, melyben megbámulja és elejti magát az idő, e láthatatlan szomorú madár. - Én itt szeretek, itt, hol egy boldogabb korról suttognak a gesztenyefák, hol Édesanyám fölmutatott az égnek. Jövő, és szerető nélkül peregnek kezemből a percek magvai, futnak át homlokomon az évek, mégis versek lobognak bennem, szemem is megárad ha a város felől ide leng az esti harangszó. Feljebb a dombok sisakja fény, este leolvad s mint a vér, bő patakokban elönti az utcákat, a vidám játszótereket, hallgatag ablakokat... Köszönöm megvagyok, élek. Paks, 1989. Vili. Bakó László szobrai * Nemrégiben kajánkodó megjegyzést olvastam valahol Bakó László „szobrász- művész” egy állítólag elvetélt emlékműtervéről. Nos, ne osztogassuk önhatalmúan a „művész” titulust. De ha ehhez hozzátesszük a cseppet sem sértő „amatőr” előtagot, akkor nemcsak közel, hanem túl is járunk a valóságon. Bakó László első szobra már évek óta nézi a diákokat a szekszárdi szakmunkásképző udvarán. Szakmunkást ábrázol, amiként ő is az: - kőfaragó szakmunkás. Várdombon él, ha itthon van. Legújabban ugyanis Kölnben dolgozik. Hirt adtunk az ottani Magyar Ház számára készült Mindszenty-dombormüvéről és a tavaly ugyanitt elhelyezett Szent István-mell- szobráról is. Ezek a kölni igényeknek megfeleltek. Bakó minden bizonnyal lassan érő fajta, kísérletező kedvű ember. Dolgozik fával és kővel egyaránt. Ízelítőt nyújtunk át az olvasónak kész munkáiból. O. I. Fotó: R. Z. * A véső (fa) A márvány vére (A valóságban a fehér márványból kiömlő vércseppek vörösek.) Miért csak emberről készülhetne torzó? Bán Zsuzsa: Apróhirdetés Már túl voltak az első levélváltáson is, megegyeztek abban, mikor és hol találkoznak először. Biri úgy érezte magát, mint fiatalkorában, amikor randevúra készült,' izgatott volt kicsit, sokáig öltözködött. Irgett-forgott a tükör előtt, és szerette volna tudni: a férfi is olyannak látja-e majd, mint ő most saját magát? Miután a vége felé járt a nyár,*és a randevú délután hat órára szólt, egy mohazöld kordbársony nadrágot és vastag, puha, fehér pulóvert húzott magára. Addig igazgatta minden hajszálát erre-arra, amíg érezte, a frizurája is jól sikerült. Egy kis spray a kellő helyeken, és elérkezett az ideje, hogy a találkára induljon. Biri régen elvált, és gyereke sem volt. Könyvelőként dolgozott egy nagyvállalatnál, nem volt több mint egy kis szürke pont, alacsony fizetéssel. Lakótelepi garzonban élt, esténként néha igen magányosnak érezte magát. A munkatársnői között egy sem volt, akit meg mert volna hívni, de őt sem hívták sehová. Az oka az volt, hogy a munkaidő nyolc órája után mindenki rohant a gyerekekért, a boltba, haza... Biri elténfergett néha a városban munka után, nézegette a kirakatokat, de csak elkeseredett, ha az árakat a fizetéséhez mérte. Volt egy régi varrógépe is, még szegény édesanyjától örökölte - és maradék anyagból varrta a ruháit. Másképpen nem ment volna. Néha megdicsérték á kolléganői egy-egy újabb alkotását, volt, hogy megkérték, varrjon nekik is, de nem mert belekezdeni. Ha rendesen megkéri az árát, megsértődnek, elvégre kolléga. Ha áron alul varr másoknak, saját magát zsarolja. Néha elolvasta otthon az újságban az apróhirdetéseket. Néha majdnem válaszolt is valamelyikre, míg egy este, egy igen magányos, szomorú estén tollat fogott. Azokban a- napokban lehűlt a levegő, akkor is eső verte az ablakot. Olyan szürke, olyan vigasztalan volt a lakótelep, amikor a munkából hazament. Megette a parizert kenyérrel és zöldpaprikával, olvasgatta az újságot, és akkor megakadta tekintete az egyik apróhirdetésen. (Ötvenéves, diplomás, némi anyagiakkal... A jelige: Téged várlak!) Biri szíve átmelegedett. Ez a jelige mintha egyenesen neki szólt volna. Téged várlak! Válaszolt az apróhirdetésre, mire jött egy kedves levél. Megegyeztek abban, hogy személyesen is találkoznak. És Biri fehér kötött pulóverben, mohazöld kordbársony nadrágban és egy puha, mogyorószínű vállra akaszthatós bőrtáskával randevúra ment. Amellett, hogy volt benne egy kis félelem: hátha csak szélhámosság az egész. De senki nem fogja tudni, rajta kívül senki, hogy hiába ment el, és hiába várt. Végül is nem válik nevetségessé, legfeljebb csalódik kicsit. A megbeszélt helyen ott állt egy férfi ugyanolyan mogyorószínű, könnyű bőrkabátban, mint amilyen Biri táskája volt. Mintha összebeszéltek volna, úgy illett egymáséhoz a ruházatuk. A férfi nem volt szép és nem volt csúnya, olyannak látszott, akit a belső értékei alapján meg lehet szeretni. Két szál piros rózsát tartott a kezében. A megbeszélt jelet. Senki más nem állt ott, akinek két rózsája volt, igy nyilván csak ő lehetett. Biri odalépett hozzá, és a nevén szólította. A férfi meglepetten elmosolyodott - a vártnál több ezüstszínű foga volt, Biri ezt a következő percben már elfelejtette. A férfi, aki kérte, hogy szólítsa Gyurinak, azt indítványozta, hogy üljenek be valahová egy kávéra. A rózsát még mindig szorongatta, de aztán magára ébredt, és zavartan, kedvesen átnyújtotta Birinek. Volt a közelben egy kis presszó, olyan régi, békebeli cukrászda, ahol kellemes kávéillat és vaníliaillat fogadja a belépőt. Tükrök előtt műtorta, művirágok és márkás italok díszcímkés üvegei. Biri kezdett kicsit boldog lenni. Minden olyan meghitt volt, olyan diszkrét, Gyuri nemcsak kávét, hanem Mecsekit is rendelt. Ettől megszinesedett az asszony sápadt arca. Süteményt nem kért, köszönte, de magában azt gondolta, hogy legközelebb, ha idejönnek, eszik egy indiánért is. Főleg a férfi beszélt. Elmondta, hogy most folyik a válópere, de már ezt is veszekedésekkel, gyűlölködésekkel teli évek előzték meg, és alig várja, hogy túl legyen az egészen. A lakás feltehetően a gyereké és az asszonyé lesz, neki marad a kocsi és egy kis hétvégi ház Tahiban.- Nekem van egy kis lakásom... - sely- pegte Biri szerényen, és kezdte összeadni, hogy mijük lesz együtt, kettőjüknek. Nem is volna rossz. Gyuri már a levelezésből tudott a kis lakásról, és nyilván hasonlóképpen kombinált. Egyre meglegebben beszélgettek, kicsit mint az összeesküvők. Még egy fél Mecsekivel pertut ittak, és a férfi kérlelni kezdte Birit, menjenek ki Tahiba.- Holnap szombat, reggel vagy délelőtt hazajövünk. Nem is érdekel, milyen? Ott a Duna, meglátod, jól fogod érezni magad! Biri szerette volna, ha az udvarlás kicsit hosszadalmasabb és szertartásosabb, például, hogy másnap ebédre hivja a férfit, aztán megint beszélgetnek, aztán moziba mennek, meg ilyenek. De Gyuri hevesen ostromolta. Azt mondta, átugrik a szemközti boltba, vesz egy csomó finom ennivalót, és elmennek ketten Tahiba. Biri azt gondolta, hát mindegy, elszámolnia senkinek nem kell arról, hol és kivel töltötte az éjszakát. Ebédre meg azért meghívhatja Gyurit, mondjuk vasárnapra. Sok múlott a presszó meghitt hangulatán, a két fél Mecsekin, Gyuri lelkesedésén. Biri hülyén mosolyogva üldögélt, míg Gyuri visszaérkezett. A csomagokat már berakta a kocsiba, ugyanis nem messze parkolt a találkahelytől. Megittak még egy kávét, a férfi fizetett, és udvariasan kikísérgette Birit a rózsáival. Az úton végig megint csak Gyuri beszélt, hogy mennyire kikészültek az idegei a válóper során, hogy új életet akar kezdeni, még nem olyan öreg, hogy le kelljen mondania mindenről.- Te meg én - mondta. - Mi ketten még nagyon boldogok leszünk! Mire Tahiba értek, Biri már semmit nem látott a Dunából meg a szép környezetből, mert fekete este lett. A kis hétvégi házban parányi konyha is volt, és egy kellemesen berendezett szoba. Az asszony a hozott csomagból ízléses hidegtálakat készített, Gyuri segédkezett. Végül is nagyon kellemesen érezték magukat. A szobában ettek, ittak is, aztán Gyuri szemérmesen leoltotta a lámpát. Az asszony boldogan és édesen aludt, nem álmodott semmit. Egy kis elektromos óra ketyegett a falon. Csend volt, béke és nyugalom. S akkor hirtelen arra ébredt Biri, hogy majdnem megfullad, annyira köhög. Fogalma sem volt arról, mi történhetett vele. Csak ült az ágyban, köhögött, és nem kapott levegőt. Gyuri felkapcsolta a lámpát, ijedten bámulta, aztán átszaladt a parányi kis konyhába, teát készített. Biri pedig csak köhögött, mint akit megátkoztak. Még könnyes szemekkel vette át a bögrét a férfitől, és tényleg, a meleg tea hatására elcsillapodott a köhögése. Megitta, és visszahanyatlott a párnára.- Mi volt ez? - kérdezte a férfi ijedten. - Máskor is szoktál így köhögni?- Dehogy! Fogalmam sincs, mi történt - nyugtatta Biri, és igazat mondott. Még soha nem fordult elő vele ilyen. Álmosak voltak, aludtak tovább. Másnap Gyuri nagyon kedves és gyengéd volt. Megmutatta, hol van a... Szóval ott kint, az a deszkabódé, és bocsánatot kért, amiért csak ez van. Mire Biri elkészült, megfésülködött, már feltálalta az előző esti maradékokból a reggelit, és friss teát melléje. Biri úgy érezte, ő szereti ezt az embert. Hazafelé a kocsiban úgy egyeztek meg, hogy vasárnap ebédre várja a férfit, aki most hazavitte, egészen a lakásáig, de egyelőre nem akart felmenni, mert dolga volt. De vasárnap fél egykor jön. Úgy ölelte át Birit a kocsiban, olyan gyengéden és olyan szomorúan, hogy már ez gyanús lehetett volna, de Biri boldog volt, és csak arra gondolt, mit fog főzni vasárnap. A kis lakás ragyogott, Biri tíz évet fiatalodott, ahogy sürgött-forgott benne. A konyhában finom illatok. Ez volt vasárnap tizenkettőkor. Két óra múlva, az étel a hűtőbe került. Biri azért még várt. Este korán lefeküdt, nem tudott az ételremekekből enni semmit. A feje fájt. Arra gondolt, talán az az átkozott köhögés az oka mindennek. De miért? Miért, amikor soha életében máskor igy nem köhögött? Másnap reggel a szokásos időben dolgozni ment, és amikor véletlenül megkérdezte tőle valaki, hogy telt a hétvége, azt mondta, titokzatosan, hogy nagyon jól! Tahiban volt.- Nocsak!- Igen. De aztán nem volt hajlandó erről többet mondani. Egy biztos, akármilyen magányos volt az estéje azután, akárhogy is verte az eső az ablakot, többet nem olvasta el az apróhirdetéseket...
