Tolna Megyei Népújság, 1989. augusztus (39. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-12 / 189. szám
6 - TOLNATÁJ 1989. augusztus 12. Jákob és az Angyal Szerkesztőségünk tudomására jutott, hogy az időszakosan megjelenő ún. „Biblia” című közlöny rövid tudósítást tett közzé az ismert közéleti férfiú, Jákob egy újabb, Peniél község mellett lezajlott sportteljesítményéről. Idézzük a cikket: „Jákob pedig egyedül marada és tusakodik vala ő vele egy férfiú, egész a hajnal feljöveteléig. Aki, mikor látá, hogy nem vehet rajta erőt, megilleté csípőjének forgócsontját, és kiméne helyéből Jákob csípőjének forgócsontja a vele való tusakodás közben. És monda: Bocsáss el engem, mert feljött a hajnal. És monda Jákob: Nem bocsátalak el téged, míg meg nem áldasz engem. És monda néki: Mi a te neved? És ő monda: Jákob. Amaz pedig monda: Nem Jákobnak mondatik a te neved ezután, hanem Izráelnek; mert küzdöttél Istennel és az emberekkel, és győztél. (...) És a nap felkél vala rajta, amint elméne Peniél mellett, ő pedig sántít vala csípőjére.” Helyszíni tudósítónk eme bokszmeccs előzményeit másképp adta tudtunkra. Való igaz, hogy Jákob istentelenül fáradt vala, mivel egész nap az ő családját költöztető által az folyón. S mikoron már csak ő marada az víznek innenső partján, megszólítá őt az Angyal: ANGYAL: Örvendek, hogy látlak, kedves barátom, segítséget kérnék tőled. Nem láttál errefelé néhány elbitangolt elefántot a termeszhangyabolyok között bujkálni? JÁKOB: Bizony nem láttam. De errefelé még a hangya is ritka, hát még az akkora nagy jószágok. ANGYAL: Ha nem láttad őket, bizonyára nem is fontos keresgélni... Hanem testvér, volna egy kis manna a kulacsomban, elosztjuk, ha van kedved. (Körülnéz.) Ha tudsz kussolni, van egy kis görög csempész=ambróziám. Metaxa. He? JÁKOB: (Sóváran.) Nagy kiadás ez neked, testvér, de ha tényleg megkínálnál, szívesen venném. Megvan már egy éve is, hogy jutott pénzem egy kis italra. ANGYAL: Nosza hát, igyál csak, kedves barátom! (Nyújtja a kulacsot.) JÁKOB: (Mohón iszik.) ANGYAL: Hanem hogy lehet az, hogy nem jut pénzed italra? Kemény pásztorembernek nézlek. JÁKOB: Az is volnék. De minden elmegy adóba. ANGYAL: És kiknek adózol? JÁKOB: Hát először is a progresszív fáraó-jövedelemadó, aztán a nemzetségfőnek, a papi fejedelmeknek, gyermekkori mózeskosár-megváltásra is, meg, hogy kifizessük az asszíroknak a hadisarcot. (Iszik.) Bizony nehéz a szegény ember élete! Áldjon meg téged Baal, hogy egy-két percre megédesítetted! (Újra iszik.) ANGYAL: Ki az a Baal? JÁKOB: Nem tudod? Ennek a vidéknek az istene. Hatalmas úr! ANGYAL: Ja, tudom már... Ugye az a sztálinista? JÁKOB: Bátor is vagy, nem csak gazdag. Nem mernél róla így beszélni, ha itt élnél. ANGYAL: Az a dolgom, hogy bátor legyek, és másokat is hasonlatosan lelkesítsek. JÁKOB: Netán egy volnál az angyalok közül? ANGYAL: Vagy, vagy sem. JÁKOB: Hallottam rólatok. Igaz, hogy ti az egy igaz Istent szolgáljátok? ANGYAL: Vigyázz, fiam, ne frakciózz! Kit hívsz te egy igaz Istennek? JÁKOB: Én úgy tudom, Jehova, másként Zebaoth az. Nem úgy van? ANGYAL: Hű a mindenségit az anarcho-szindikalista anyádnak! Büdös trockis- ta aki vagy! (Szelidebben.) Vagy talán félrevezettek, fiam? Nem tudnád, hogy a hatalom viselésére csak Belzebub hivatott? JÁKOB: Ne káromolj engem, uram. Egyszerű pásztorember vagyok, nem értek én a hit dolgaihoz. Attól, hogy italt adtál, beszélhetnél emberségesebb módon is! ANGYAL: Nem akartalak én megbántani téged, édes fiam. (Kenetteljesen.) Bizony mondom néked, a magamfajta semmit sem tesz véletlenül. JÁKOB: (Megrettenve.) Mit kívánsz tőlem, uram? ANGYAL: Jöttem, hogy felnyissam a szemed. Egy vagyok a névtelen sokak közül, kik az igaz úton munkálkodnak. Mert bizony mondom néked, gyermek valál, mikor megszülettél. S ha behunyt szemmel hátranézel, s egy út van előtted, tudod melyiket válaszd! Kétszer kettő az hatvannégy! Vaj helyett ágyak! Ceylon - Celebesz - mienk volt - mienk lesz! Ihaj-csuhaj! Ne dőlj be, kedves barátom, Jehova pártjának. Végül is mi az ő programjuk? A nyálas, semmire se jó, szentimentális jóságot propagálják, ugye? JÁKOB: Úgy tudom... ANGYAL: Meddig érhet egy párt ilyen langyos módszerekkel? Semeddig. Oda kell vágni, ha arról van szó. Márpedig erre a keménykezű, demokratikus politizálásra csak olyan angyal képes, aki Belzebubbal együtt bukott, s azóta is kemény helyen, a pokolban éli életét. Előre hát! Élettér kell az ördögöknek! JÁKOB: Úgy hittem, uram, angyal vagy. ANGYAL: Az is vagyok. A jobb fajtából, a bukottak közül. Valamikor ötvenhatban együtt száműztek a mennyekből Belzebubbal. Az ördög szó csak egy párton belüli megszólítás. Olyan, mint a kommunistáknál az „elvtárs”. JÁKOB: De mégis, bár szépen szólsz, nem mondád, mit kívánsz tőlem? ANGYAL: Egyszerű ez, fiam. Szavazz ránk! Lépj a pártunkba! Add nekünk a lelkedet. A többit megtarthatod, már persze a tagdíjon kívül. JÁKOB: Jobb világ lenne a ti hatalmatok idején? ANGYAL: Persze. Ez még semmi, ami most van. Felemelnénk hússzorosra az adót, megtízszereznénk a katonai szolgálat idejét és betiltanánk az evést. Jelszavunk: keményebb, demokratikusabb éhezést! Ma te rosszul élsz, a fáraó viszont jól. Holnap, ha győzünk, együtt éhezhettek. Egyformán! Mikor voltál valaha is egyforma egy fáraóval? Ugye soha? Holnaptól már ez is lehetséges. Éljen a szép új világ! JÁKOB: És ki nem fog éhezni? ANGYAL: Én. JÁKOB: (Megmarkolva a pásztorbotját.) És mondd, uram, ennek a gyönyörű pártnak mennyi a tagdíja? ANGYAL: Minden ötödik birkád. JÁKOB: Hát az eddigi adóm csak minden tizedik! ANGYAL: Ezt az áldozatot meg kell hoznod a jövő nemzedékekért. Nem nyúlhatunk a magántulajdonhoz, az a harmonikus kizsákmányolás alapja. Ez annyit jelent, hogy te majdnem mindened nekem adod, én ezért cserébe úgy meghülyítele'k, hogy észre sem veszed a szegénységedet. Áll az alku? JÁKOB: Csapjak a markodba, uram? ANGYAL: Erről szólottunk vala. JÁKOB: Csapok is, de bottal! Takarodj előlem, te átkozott! Ezek után a már ismertetett sporttevékenység zajlott le, melynek során Jákob ugyan vereséget szenvedett, de az „Izrael” vagyis „Istennel harcoló” bajnoki címet máig is büszkén viseli. Egyébként az Angyal csak azért győzött, mert kommandós kiképzést kapott vala. Mózes I. Kuti Horváth György: Csak fényképen láttalak Egy bonyhádi lányhoz Ahogy szőke hajad a válladra simul valami máris mesélni kezd nekem arról ami szép talán egy álom mit szemed azúr-kék messze tengerén látok talán a szíved amely egy sziget a mélységek felett egy csodás tengeren vagy tán egy igazgyöngy melyet a legmélyén találok most még csak a fényképedet látom és csodálom mosolyod hatalmát arcod mint harmatos virág nyári hajnalon úgy ragyog benne a mindenség olajága tűz varázs szépség vonzalom de mögötte érzem szorongásod hitet adjon Neked a Május szerelmet és egy szép jövőt Neked akit csak mosolyogni látlak e képen hidd hogy Neked csivitelnek a madarak az utcán ha jársZ-kelsz kérlek figyeld őket a fákon s reggelente mikor ablakot nyitsz szippants egy mélyet a tavaszból s meglásd elszáll tőle minden szorongásod... Szalay Ferenc festészetéről Akik Szalay Ferenc művészetét kézikönyvekből, albumokból ismerik, azok indokoltan feltételezhetik, hogy az alföldi táj és a benne élő ember, a paraszti világ e mélységes belső ismerője ebből a környezetből indulva jutott el az alkotói életúthoz. Szalay Ferenc azonban 1931. február 13-án, az Alföldtől bizony elég távol, Mosonmagyaróváron, jogász-értelmiségi család gyermekeként indult életútjára. Mostani, a budapesti Műcsarnokban megnyílt kiállítása az 1963-as és 74-es bemutatkozás után a harmadik. A kiállítási katalógus adataiból az is kiderül, hogy Szalay Ferenc nem tartozik sem a mellőzött, sem a dédelgetetten elismert, kitüntetett művészek sorába: 1965-ben kapott Munkácsy-díja után több mint két évtizedet, majd negyedszázadot váratott magára (1988) az érdemes művészi elismerés. Abban már számos művésztársa sorsát osztja, hogy alkotó munkája mellett több mint két évtizede a szegedi Tömörkény István Művészeti Gimnázium és Szakközépiskola igazgatóhelyetteseként művészetpedagógiai, igazgatási teendőket is végez. A kiragadott sajátosságok és adatok után indokolt életútjának egyéb összetevőivel, eseményeivel is megismerkednünk. A szülővárosában befejezett gimnáziumi tanulmányok után felvették a Képzőművészeti Főiskolára, és ott Sző- nyi István növendékeként szerzett oklevelet 1957-ben. Mestere hatásából eredeztethető Szalay Ferenc humánus elkötelezettsége, alkotói hivatástudata, és a művészet társadalmi feladatába vetett hite. A főiskola elvégzése után Hódmezővásárhelyre telepedett le, és azóta ott él, alkot, mint a Vásárhelyi Műhely kiemelkedő, meghatározó egyénisége. Szinte természetes, hogy művészetének gyökerei az alföldi, realistákig (Tornyai, Koszta, Nagy István) nyúlnak. Ez a kapcsolat azonban nem formai, hanem művészeti magatartásbeli és etikai. Érvényes elsősorban arra, hogy Szalay Ferenc is kötődik a tájhoz, a szűkebb hazához, a benne élő emberhez. Ez a kötődés nemcsak tematikai, hanem „testközeli” is. A tévénézők közül bizonyára vannak jó néhányan, akiknek emlékezetében felmerül Szalay Ferenc tanyája, szélmalma, melyet a Koncert a malomban című tévériportban láthattak. Ugyancsak az alföldi festészet hagyományából él tovább Szalay munkásságában a humanizmus, mely nála azt jelenti, hogy a tájban élő, azt formáló, alakító ember nemcsak megjelenítette, hanem egyben címzettje is műveinek. A megjelenítési módja azonban már nem kötődik az alföldi realisták fő vonulatának drámaiságához, expresszivitásához. E tekintetben igen mélyre ásott az európai művészet történetébe, egészen az olasz trecento hittel teli, őszinte világáig, a temperafestés visszafogott, világos színeinek érzelemteljességéig. Szalay Ferenc egyedülálló érdeme, hogy vállalkozott a táj nagy történelmitársadalmi változásának, a mezőgazdaság szocialista átszervezésének megörökítésére. Tette ezt teljes őszinteséggel, olyan időben, amikor még nem lehetett beszélni arról, hogy ez az átszervezés nem május 1 -jei felvonulás, hanem százezrek drámai történése volt. Megjelenítette a pergamenarcú, aggódó, új útra lépett parasztokat, és a hozzájuk küldött szervezők monolitikus, rezzenetlen arcát is. Az új közösségben helyüket kereső parasztok és a tsz-nyugdíjasok közössége, múltidéző emlékei mind-mind megjelentek müvein. A lélek belső történése, drámája olykor csak egyetlen mozdulatban, a megszokott szerszámtól való elválás fájdalmában nyert megrázó kifejezést. A paraszti világ, a fogyó tanyák magányosodó öregjeinek sorsát sűríti egyetlen, a lavórból mosakodó öreg képi világába. Az aratás munkát, élelmet és életet jelentő eseménye mitikus jelentést kap nem egy művében. Portréiban sohasem fizetett, vagy alkalmi modellekkel találkozunk, hanem mindig olyanokkal, akikkel családi kötelék, vagy életre szóló érzelmi kötődés, barátság fűzi össze. Szalay Ferenc munkássága mai, sokszólamú képzőművészetünknek sajátos egyéni gazdagítója. Ez a sajátosság, a szűkebb hazához való kötődés, a mélységes humanizmus, a megjelenítés tisztasága, egyszerűsége, érzelemteljessége által valósul meg. Századunk művészetének nagy eredményét az integráció, az egyetemesség jelentette. Ez azonban más oldalról a sajátos eltűnését, és ezzel a művészet szegényedését is magával hozta. Ennek felismeréseként a legújabb törekvések - a regionalizmus jegyében - vállalják a szűkebb haza sajátosságainak kifejezését is. Ezt az utat vállalta következetesen és járja sikerrel Szalay Ferenc DÖMÖTÖR JÁNOS Öregember szekérrel Takács Béla illusztrációja
