Tolna Megyei Népújság, 1989. augusztus (39. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-12 / 189. szám
1989. augusztus 12. TOLNATAJ - 7 A hit nem rendült meg az alkotókban...” A közelmúltban több szakmai fórumon is szóba került, hogy mind veszedelmesebb arányt képviselnek a mozikban az értéktelen, szellemi környezet- szennyező munkák, amelyek igénytelenségüknél fogva igen nagy tömegeket vonzanak és sokakkal hitetik el, hogy az a művészet: Fokozott ez a veszély a video esetében, hiszen a használatban lévő videokészülékek száma és azok filmellátása teljesen áttekinthetetlen, döntő többségben az ellenőrizhetetlen feketepiacról származó, művészileg értéktelen alkotásokat nézegetik a videózás képviselői. E témáról kérdeztem Jancsó Miklós filmrendezőt, a Magyar Film- és Tévéművészek Szövetségének elnökét.- Kíván-e a Magyar Film- és Tévéművészek Szövetsége valamit tenni a filmértékek megmentésére? Egyáltalán miként értékeli a szövetség ezt a helyzetet?- A magyar filmalkotók, a szövetség tagjai és vezetői ismerik a sajnálatos állapotokat, azonban megítélésükre testületi állásfoglalás még nem született, de a közeljövőben várható. így nem a szövetség nevében, hanem csak a saját nevemben nyilatkozhatom. Az a véleményem: a kulturális szemét világáradata nem állt, nem állhatott meg a magyar határnál. Ez világ- jelenség. A társadalmi struktúra, a hatalmi struktúra megrendítette a jobbat akarás hitét, de ez a hit nem rendült meg az alkotókban, s nem rendült meg a nézőkben sem.- Bocsásson meg, de a nézők igen nagy hányada éppen az értéktelenséget kedveli. Azért nézik a selejtes műveket, mert a filmforgalmazás azokat kínálja, vagy azért kínálják a nézőknek a kulturális selejtet, sőt szemetet, mert ők azt keresik?- A kínálat nem hagyható figyelmen kívül. És fontos az emberek gondolkodása, ízlésvilága, amelyet a kínálat befolyásol és ront el. De nemcsak a mozi, nemcsak a filmforgalmazás a ludas, hanem a roppant tömegekre ható televízió, a video, a könyv- és lapkiadás és az emberek ízlésvilágát, érdeklődésének irányulását befolyásoló sok más kommunikációs lehetőség. A mi esetünkben talán maradjunk a mozgókép különböző jelentkezési formáinál, a filmnél, televíziónál, videónál.- Mit lehet és főleg mit kell tenni ennek a folyamatosan romló helyzetnek a megváltoztatására, a film iránti érdeklődésben tapasztalható nagyon egészségtelen arányok javításáért?- Alapvetően azt, hogy a támogatásnak az értékesre, a másra, az eltérőre kell elsősorban irányulni. Ennek a módszereit kell megkeresnünk és megtalálnunk, s persze, alkalmaznunk. Alkotóknak, forgalmazóknak, mindenkinek, akinek a filmhez köze van.- Miként látja ebben a forgalmazás szerepét?- A film elsősorban terjesztés. Ugyanis mindaddig, amíg az alkotó készítette film nem jut el a közönséghez, a mind szélesebb közönséghez, addig nem kész, addig nem film. Ezért mondom, hogy a film elsősorban terjesztés. Meg kell változtatni a film és a közönség egymásra találásának lehetőségeit. De már megelőzően hozzá kell kezdeni a filmesztétikai neveléshez a legkülönbözőbb direkt és indirekt eszközökkel. Ennek helyet kell kapnia az iskolai oktatásban is. Hiszen a felnövekvő generációk gyerekkoruk óta a mozgókép hatása alatt állnak, s nem közömbös, hogy felserdülvén a szellemi selejtet, vagy az értéket keresik-e. Ez nem a filmesek érdeke, hanem az össztársada- lomé. A selejtes dolgokkal szemben a másikat kell minden eszközzel erősíteni, szellemi és anyagi támogatással egyaránt. Egyetlen módon nem szabad beavatkozni: rendeletileg, tiltásokkal, adminisztratív eszközökkel. Mert ez csak ellenhatást válthat ki és az csak még rosszabb állapotokat eredményezhet - mondta befejezésül Jancsó Miklós. Benedek Miklós » Drescher J. Attila: Az én Panoptikumom A titok J. F-nek A szilaj hit búsulással vemhes súgja a dalnok-arc A Mindenség gyötrő igénye a létezés káprázatától megvakult lélek szent tévedése Kerítjük a titkokat - Korok egymásba hullnak hitek dugába dőlnek S a körülzárt titok asszony-vonakodással megadja magát mánk érintetlen arája a holnapok kurvájaként Öregedő férfi szavai ifjú nohoz (In memóriám D. T.) Tudja kedves az élet meggyűrt bár nem tudott kifosztani Maga meg itt áll - s milyen ragyogva! és próbál fellázítani - Én meg azt mondom balga az ember akkor is az ha óvatos s elveszejtheti lelkét úgy is hogy hősködőn kan s vaksi - Nos én mind a kettőt kerülöm kedves s ha most csalódott érthető De mit keresne egy vén kecskénél ilyen pompás szép - lelkű nő - Nekem már az kell mi békét hoz Elküldöm hát a fiúkhoz! w. s. meséli Nem is oly rég még cicáztam a lyánnyal örömem kedvem én benne leltem Most meg az évek játszanak hajammal s nem tudom mért de nincs sok kedvem Juhos László grafikája Megrémült, amikor reggel a tükörbe nézett. Állt a fürdőszobában egyre ijedtebben, és hiába szerette volna abbahagyni, nem tudta. Szünet nélkül bólogatott, mintha azt helyeselné, hogy kezd kopaszodni, hogy gyűrött az arca, mint negyvenéves kora óta minden reggel. Nem tudta abbahagyni az állandó bó- logatást. Szerencsére teljesen egyedül volt a lakásban, egyelőre nem kellett senkinek megmagyarázni, más ember ijedtsége nem fokozhatta tovább az övét. Egyedül volt a bajával, ami tapasztalata szerint néha sokkal jobb, mint „megosztani”, mert az gyakran inkább a baj szaporítása. A felesége azt mondta volna, ha látja:- Jézusom, még ez is! Hát mit kell még kibírnom? Egy kollégája ezt mondta volna:- Megmondtam öregem, hogy nem tesz jót, ha ennyire hajtod magad! Minek neked családi ház? Nézd, mi is megvagyunk a két gyerekkel a hetediken, lehetnénk kicsit tágasabban is, de azon az áron, hogy tönkremenjünk... Nyitva volt a fürdőszoba ablaka, nyár eleji friss levegő áramlott be rajta, ma- dárcsiripelés, messzebbről egy kakas kukorékolása. Rájött, hogy saját ijedt arcától is még jobban megijed. Megpróbált derűsebb arcot vágni, és az eredmény elég komikus volt: most jóindulatúan, kedvesen bólogatott a tükörbe. Ettől megnyugodott valamennyire, átgondolta, hogy tulajdonképpen nem fáj semmije, nincs rosszul, akármilyen hülyén néz ki így, az állandó bólogatással -, ennél rosszabb is lehetne. Csak a borotváltozásnál voltak nehézségei, amúgy elkészült rendesen, mint más reggeleken. Mindenesetre dolgozni nem mehet be így, azt tudta. Valójában legszívesebben ki se ment volna az utcára, de mit lehetett tenni? Valószínűleg kimerült, rosszak az idegei, legjobb, ha egyenesen a pszichiátriára indul. Ezzel a körzeti orvos nem írja ki, legfeljebb beutalót ad oda, akkor meg két helyen kell ilyen bólogatva kivárni a sorát. Nem is érezte idegesnek magát, gyerekkora óta megszokta, hogy minden kellemetlenséget magába fojtson, hogy soha ne adja jelét a türelmetlenségnek, hiszen ehhez mindig csak másoknak volt joga. Először a szüleinek, aztán az iskolában a tanárainak, aztán a főnökeinek, a feleségének. Annyi belátás pedig volt benne, hogy ne tegye ugyanezt a gyerekeivel, tehát velük szemben sem tanúsított soha türelmetlenséget, nem mutatta, hogy ideges. Miért éppen azokon töltse ki minden baját, akik kiszolgáltatottak neki, és akiket tulajdonképpen a világon a legjobban szeret? Ebből az adódott, hogy a gyerekei sokat megengedtek maguknak vele szemben. Ugyanis egyedül vele tehették. Sem az anyjuk, sem a tanáraik nem tűrték, hogy helytelenkedjenek, hogy extra kívánságaik legyenek - aminek megítélése természetesen mindig relatív. Mert ha például a lefekvés ideje után még fél óráig hancúroztak a gyerekszobában, azt a felesége extra szemtelenségnek minősítette, ő viszont egészen meg tudta érteni őket, és ha tehette, részt is vett a párnacsatákban, legfeljebb kikapott, a gyerekekkel együtt. Ha valaki azt gondolná, hogy János, aki bólogatva ébredt fel ezen a reggelen, gyávaságból volt tekintettel a környezetére, az téved. János nem is érdekből volt tapintatos, hanem olyannak született. Kiskorában sokszor sírva fakadt egy romantikus dalon amit anyja énekelt, s amelyik' arról szólt, hogy három árva kimegy a temetőbe az anyja sírjához. Titokban sírt, ha a családban veszekedtek, mindig amellé állt, akit éppen bántottak. János soha nem sírt saját magáért. Ha bántották, arra gondolt, hogy ő ugyanezt nem teheti mással, mert nem akar olyan fájdalmat okozni, mint amit neki okoznak, ha bántják. Alkatából adódóan ő ezt a tapasztalatot szűrte le a világból. Egy bogarat nem tiport el. Ha nem volt senki a közelben, beszélgetett az állatokkal és a növényekkel. Tulajdonképpen mindennek ez volt a lényege: János akkor lehetett önmaga és boldog, ha nem volt senki atcözelben. A probléma azonban az, hogy amióta megszületett, mindig sokan voltak a közelében, és ez azt jelentette, hogy János az esetek többségében tekintettel volt rájuk. Úgy értve: ebben merült ki számára az, amit társadalmi együttélésnek neveznek. Ugyanis sokszor nem úgy viselkedtek ezek az emberek, akik őt körülvették, ahogy János szerint kellett volna. Erőszakosak voltak, önzők, hangosak, udvariatlanok, önhittek és... sajnem úgy tettek, mintha el akarnának bújni inkább, hogy ott látja őket. János látta, hogy szégyenkeznek. Mert betegnek lenni, betegnek lenni itt, szégyen. Egy olyan világban, ahol annak tapsolnak, aki tapos, aki harácsol, lehengerel, emberszámba sem veszi a többieket. Ebben a világban ő a sztár, és ha valaki nem olyan, legalább higgyék róla, hogy az. De aki itt ül, és vár a sorára, az lebukott a többiek előtt. Az gyengének bizonyult, veszített. így János kapott egy cédulát, és úgy ült bólogatva az ismerősei között, mintha nem ismerné őket. Maga elé nézett, és János kicsit hallgatott, és ahogy nézte a doktornő idegesen verdeső kezét a tollal, legszívesebben rátette volna a maga tenyerét, megnyugtatóan. Aztán rájött, hogy ez tapintatlanság volna. Kapott egy injekciót, a nővér azt mondta, hogy erre nem szabad semmi alkoholt innia, mert rosszul lesz. A doktornő kiírta, gyógyszereket is felírt. János ezek után sajnálta a többi sorra várót, a lehajtott fejűeket, sápadtakat kint a székeken, és türelmesen bólogatva elment a gyógyszertárba, ahol szintén fenntartással néztek rá. Betelefonált a munkahelyére, aztán hazakocogott. Menetközben bevásárolt. Elhatározta, hogy estére főz valami finomat a családnak. Már nem is volt olyan kétségbeesett, kezdte megszokni, hogy egyfolytában bólogat. S hogy a gyerekek meg ne ijedjenek, majd viccet csinál az egészből. Otthon kipakolt a konyhában, aztán leült, és átgondolta, mi is történhetett vele? Az egész ott kezdődött, még gyerekkorában, hogy ő olyan sokszor másképpen gondolta... De hogy ne bántson meg senkit, vagy mert úgyis lehurrogták, hallgatott róla. Az emberek éltek, ahogyan éltek, de ő az egészet másképpen gondolta. Az emberek beszéltek körülötte, ő meghallgatta, de olyan sokszor másképpen gondolta. De hogy ne bántson meg senkit, hát bólogatott. Valahol belül, a gyomra táján olyan rozsdaízt érzett ilyenkor, de megpróbálta legyűrni. Bólogatott, érezte azt a rossz valamit a gyomrában, és egyszer csak nem tudta abbahagyni a bólogatást. Ezt szerette volna elmondani ott a doktornőnek, hogy megértse, mi történt vele, de nem volt rá mód. Most a doktornőre gondolt, meg a fenyegetéseire a májával kapcsolatban, és kivette a hűtőből az estére vásárolt sörét. Kora délután volt, nyár eleje. Kintről jázminillat szállt be a házba. János megitta a sörét, valami végtelen nyugalom és nagy megértés szállta meg. Mosolygott, arra gondolt, mit főz majd vacsorára a családnak. Észre sem vette, hogy megszűnt a bólogatása. Dudorászva tett-vett a konyhában, és anélkül, hogy tudta volna, meggyógyult. Arra gondolt, milyen jót tesz az embernek, ha néhanapján azt csinálja, amit akar... Bán Zsuzsa: Ha nem akarod... nos, úgy találta, hogy elég buták. Ezért a gondolatért nagyon szégyellte magát, és megpróbálta menteni őket. Végül is mitől lennének értelmesebbek, ha egyszer azok, akik őket körülvették, szintén hasonlóak voltak? Hogy János miért nem tőlük tanult, az rejtély. S ha nem tőlük, akkor kitől? Egyszerűen csak úgy volt, hogy János mindig másképpen gondolta. Tapintatból, a békesség kedvéért azonban ezt, ha ki is nyilvánította, olyan szelíden és olyan bo- csánatkérően, hogy a többiek azonnal lehurrogták. így adódott, hogy miután nem akart örökösen vitatkozni, legjobban a növényekkel és az állatokkal értette meg magát, ezenkívül a gyerekekkel vagy az öregekkel. Ök, túljutva már saját tévedéseiken, képesek voltak úgy látni a világot, mint János. Elkészült, mint más napokon, és kezdte megszokni, hogy nem tudja abbahagyni a bólogatást. Azzal vigasztalta magát, hogy nagyobb baja is lehetne. Ezért legfeljebb kinevetik az utcán, hát annál nagyobb sérelem ne érje! Persze, hogy kinevetik, hiszen elég komikus lehet így! Elment a pszichiátriára, ahol legnagyobb meglepetésére igen sokan voltak. Ismerősök is, kollégák is, még főnökök is, de nem akarták megismerni, haészrevette, hogy a többiek felbátorodnak: rá-rápillantanak oldalvást: Érezte, hogy ezt gondolják:- Ni, a János! Hogy röcög a feje! Egy doktornőhöz került, akiben az empátiának tizedrésze sem volt meg, mint amennyi Jánosban, születése óta. A doktornő bizonyos fenntartással fogadta. Míg feltette kérdéseit, egy tollat forgatott az ujjai között nagy idegesen, és több ízben megismételtette Jánossal a válaszait, mert „nem értette”. A doktornőnek már első pillanatban koncepciója volt, ugyanis sok mindent látott, és ezeket a maga módján értékelte. Elve volt például, hogy nem kell az a nagy babusgatás a betegekkel, szigorúan rá kell ébreszteni őket a mulasztásaikra, gatyába kell rázni őket, és majd mindjárt nem hiszik azt, hogy betegek.- Iszik? - kérdezte például hirtelen.- Már... hogy?- Azt kérdeztem: iszik? Sokat?- Esténként meg szoktam inni egy vagy két sört, de...- Erről van szó. A mája?- Nem fáj a májam.- Nem baj, majd fájni fog. Alattomos dolog a máj, előbb-utóbb felmondja a szolgálatot, és akkor már késő. Mondja, miért teszi tönkre magát készakarva?
