Tolna Megyei Népújság, 1989. augusztus (39. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-09 / 186. szám

1989. augusztus 9. rsíÉPÜJSÁG 3 Valódi önállóságot! Az agrárpolitika kifejezés teljesítményt minősítő meghatározássá vált az utóbbi évtizedekben. A sikert azzal szoktuk számszerűsíteni, hogy a felszabadulás előtt a termelés évi növekedése nem érte el az egy százalékot sem, a hetvenes évek átlaga azonban megközelíti a há­rom százalékot, a szocialista átszervezés óta a bruttó termelés több mint kétszere­sére nőtt a mezőgazdaságban. Magyar- ország élelmiszer-importőrből nettó ex­portőr országgá vált, miközben a hazai ellátás kiegyensúlyozott. A monarchia éléskamrája Nem vitatható, a megállapítások tény­szerűek, statisztikák egész sorával iga­zolhatók. Generációk távlatában vizsgá­lódva kiderül, hogy az utóbbi évtizedeket jellemző számszerűség nem kötődik egyetlen agrárprogramhoz. Kisiskolások olvassák történelem- könyveikben, hogy Magyarország a mo­narchia éléskamrája volt, következés­képpen a magyar paraszt mindig is töb­bet termelt a hazai szükségletnél. Persze a szükséglet változott, milliók nyomora elfogadható életszínvonalra emelkedett, de a termelés módszereire is a fejlődés jellemző világszerte. Objektív megítélés­hez ezért akkor jutunk, ha az adottságok kihasználása a mérce. Magyarországon a mezőgazdasági művelésre alkalmas terület aránya 70,3 százalék az ország összes területéhez képest, a környező országokban a legmagasabb. Az éghaj­lat nem szélsőséges, ésszerű termelési szerkezet mellett enyhe kockázattal jár az agrártermelés. Az évszázadokig ag­rárország parasztemberei átörökítették a termelési tapasztalatokat, a munkába ve­tett hitet, a szorgalmat. Mindezek tehát tartós értékei voltak a magyar mezőgazdaságnak, melyeket megtört az ötvenes évek erőltetett agrár- politikája. Az áhított földosztást követően alig tért magához a magyar paraszt, alig ízlelte meg a tulajdonnal járó kockázatot és sikert, egy számára érthetetlen jelszó­val, a társadalmasítással vették el tőle a nehezen megkapott és kezelt tulajdonát. Furfangos és erőszakos módszerekkel alakultak szövetkezetek, kezdetben gyengébben működtek a kis- és közép­paraszti gazdaságoknál. A földművelő ember megszokta a távlatokban való gondolkodást, a biológiai törvények megtanították erre; de az erőszakos módszer, a padlássöprés megtörték a hi­tét. Nemcsak könnyek, de sikerek is Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején a szövetkezeti szervezés újabb hulláma már nemcsak könnyeket, hanem sikereket is hozott. Sokaknak emlékezetesek a hajnalig tartó közgyűlé­sek, a jó döntésekért lefolytatott ingerült viták, amelyek egyben a parasztemberek számára a demokrácia iskoláját is jelen­tették. Gazdaságilag stabilizálódtak, gyarapodtak a szövetkezetek, már-már győzni látszott a demokrácián alapuló szövetkezeti gondolat. Az enyhülés kérészéletű maradt, ha­marosan a szövetkezeti gondolattól, a nemzetközi hagyományoktól idegen in­tézkedések, a szövetkezeteket sújtó rendszabályok következtek. Akkor ezt rendjén valónak tartotta a felső vezetés, bár kézenfekvő volt, hogy a kényszerítő intézkedések a teljesítmények fékezőivé válhatnak. A szövetkezeti önállóságot gyakorta sértették a megyei és járási ve­zetők, akik esetenként szakmai ismere­tek nélkül, hatalmuk birtokában avatkoz­tak be a gazdálkodásba. Ennek egyik, ám súlyos következményekkel járó pél­dája az erőszakolt egyesítés, a szövetke­zetek államosítása. Az adottságokkal nem számolva nőttek a szövetkezeti mé­retek, gyengült a szövetkezeti tagság tu­lajdonosi érdeke és gondolkodása. Jó­részt az állami beavatkozások következ­ménye, hogy a tagság elvesztette gazdál­kodási érdekeltségét, bérmunkássá vált. Ebből következően a tulajdon gyarapítá­sa helyett annak felélése vált elsőrendű érdekké. Ma sem tudjuk mire képesek a valódi szövetkezetek Mindezeken nem változtat az sem, hogy a szövetkezetek megtépázott önállóságuk ellenére is talán Magyaror­szágon a legdemokratikusabban műkö­dő gazdasági egységek voltak. Ez az önállóság, demokratikus működés azon­ban messze elmarad a valóságos szövet­kezetek mögött. Ezért ma azt sem tudjuk pontosan, hogy mire képesek a magyar termelőszövetkezetek. Az MSZMP közel­múltban elfogadott agrárpolitikai kon­cepciója ledönti a gátakat a szabadabb termelőszövetkezeti gazdálkodás előtt, teret ad az új szövetkezeti formáknak és a magántulajdonra alapozott termelés­nek is. Mindez azonban csak keret; a készülő, s remélhetően új szemléletű, a valós szövetkezeti értékekre tekintettel megfogalmazott szövetkezeti törvénynek kell a gazdálkodás alapjait megteremte­ni. Ha ugyanis marad az elvonásra épülő gazdasági szabályozás, a piac és a való­di tulajdonos helyett spekulativ szabá­lyok vezérlik a termelést, értelmetlenné válik a szövetkezeti önállóság. (MTI-Press) V. FARKAS JÓZSEF TOT-vélemény a borsodi térség fejlesztéséről Véleményt alakított ki a Termelőszö­vetkezetek Országos Tanácsa az Orszá­gos Tervhivatalnak az észak-magyaror­szági térség hosszú távú fejlesztési prog­ramjával kapcsolatban. Erről tájékoztatta az MTI munkatársát Lehoczki Mihály, a TOT főtitkárhelyettese. A borsodi tér­ség, mint mondotta, nemcsak az ipar, ha­nem a mezőgazdaság számára is súlyos tehertételt jelent jelenlegi formájában, ál­lapotában. Az eddigi központi támogatá­si megoldások nem váltották be a hozzá­juk fűzött reményeket, ezért a TOT is egyetértett azzal: a hosszú távú fejleszté­si elképzeléseket más alapokra kell he­lyezni. A termelőszövetkezetek érdekképvi­seleti szervezete érdeklődéssel várta az Országos Tervhivatal vitaanyagát, előter­jesztését, amely összességében helyes megoldásokat indítványoz, ám vannak olyan megállapításai, amelyekkel a TOT nem ért egyet. Ezekkel kapcsolatban Lehoczki Mi­hály kiemelte: a kilátásba helyezettnél lé­nyegesen több eszközre, mindenekelőtt tőkére van szükség ahhoz, hogy a térség elmozdulhasson jelenlegi, sokak által ki­látástalannak tartott állapotából. A mező- gazdasági típusú fejlesztéshez jelentős befektetésekre van szükség, enélkül a környék népességmegtartó képessége tovább romlik. Mindenképpen szüksé­gesnek látszik a magánvállalkozások erőteljes preferálása, és nem lehet elte­kinteni attól sem, hogy a külföldi tőkét is ösztönözzék ebben a térségben befekte­tésre, a lehetőségek kiaknázására. Az iparfejlesztés távlati elképzeléseivel a TOT egyetért, hangsúlyozva azonban: a szövetkezeti keretek igen jó lehetőséget kínálnak az itteni fejlesztésre. A csatabárdot elásták? Qui prodest - azaz kinek volt érdekében a döbröközi botrány? Egy szenvedélyes felszólaló: Bazsonyi Rudolfné (Folytatás az 1. oldalról.) A nyugdíjas A közgyűlést - amelyen két napirend szerepel: a téesz 82 tagjának indítványa alapján a téesz szétválásának megvitatá­sa, valamint a téesz 95 tagjának indítvá­nya alapján a téesz elnöke felmentésé­nek megvitatása -, délelőtt fél tizenegyre hívták össze a gyulaji kultúrházban. A kultúrház előtt az iszonyatos hőség­ben rengetegen állnak, odabenn minden ülőhelyet elfoglaltak. A hatalmas művelő­dési ház, amelyet tornateremnek is hasz­nálnak, zsúfolásig megtelt, vibrál a leve­gő, s az embermelegben szinte lépni sem lehet. Nincs villany, nem működik a han- gosítóberendezés, így hát várakozásra ítéltettünk. Az embertömegben találomra megszólítok egy idős embert, Tóbler Ala­jos nyugdíjast.- Ön aláírta azt az ivet, amelyet főleg a nyugdíjasok köréből gyűjtöttek azért, hogy visszahívják az elnököt?- Nem, nem írtam alá, csak utólag hal­lottam, hogy ilyen is volt, de az a helyzet, hogy ismerni is kellene az elnököt.- Ön ismeri az elnököt?- Nem, nem ismerem.- De ha eljött a közgyűlésre, szavaznia is kell. Hogyan tud hát felelősséggel szavazni az elnök ellen, vagy az elnök mellett?- Ahogy a társaim elmondták, hogy mi­lyen ember, én is meg tudom Ítélni. Mert ha valaki elmegy valaki mellett csak úgy, hogy észre sem veszi, az nem veze­tőnek való. Szabó István, ahogy mond­ják, magánakvaló önuralkodó vezető. Nekünk, nyugdíjasoknak azt kell nézni: hogy ha már mi nem tudunk dolgozni, megfelelő helye legyen azoknak, akik dolgoznak, jó legyen a vezetőjük. Nem katonáéknál vagyunk, s az, hogy egy téesz hogyan gyarapszik, nem a vezető­kön, hanem a munkásokon múlik.- Tehát hogyan szavaz most?- Maradjon együtt a két téesz, de egy elven. Olyan elnök kellene, aki idevalósi, ismeri az embereket, a határt, a terciát, s azt, hogy kitől mennyit lehet várni. Közgyűlés I. A közgyűlés végre elkezdődik, de az első mondat után valahonnan a folyosón állók közül bekiabálnak: „Nem hallunk semmit”. A színpadon, a vörös drapériá­val leterített asztal mögött Gerhártné dr. Péter Mária olvassa fel a megyei tanács mezőgazdasági osztálya, azaz a törvé­nyességi felügyelet határozatát, amely­ből idézünk egy részletet. „A vizsgálat alapján megállapítottam, hogy a termelőszövetkezet közgyűlésé­nek 1989. március hó 14. napján hozott 7/1989. számú határozata törvénysértő. A közgyűlésen - a jelenléti ívek alapján - 330 fő szavazásra jogosult termelőszö­vetkezeti tag jelent meg. A szavazólapok ismételt átvizsgálása során megállapítást nyert, hogy a leadott szavazatok száma 330 volt, melyből Szabó István 207 sza­vazatot, Lázár Albert 65 szavazatot, Ko­vács Ferenc 34 szavazatot, Szentgyörgyi A szavazó nyugdíjas, Tóbler Alajos, aki nem ismeri az elnököt János 1 szavazatot, Novák Csaba 1 sza­vazatot kapott és 22 szavazat érvényte­len volt. Tekintettel arra, hogy a közgyűlésen 330 megjelent, szavazásra jogosult tag volt, Szabó István elnökké választásához 220 szavazatra lett volna szükség. Szabó István azonban csak 207 szavazatot kapott. A fentiekben kifejtettek alapján felhí­vom a termelőszövetkezet közgyűlését, hogy a szavazás eredményét megállapí­tó 7/1989. számú törvénysértő határozat visszavonásával és a szavazás megis­métlésével intézkedjék a jogsértés meg­szüntetése iránt. Amennyiben a felhívás eredménytelen marad, úgy - a termelő­szövetkezeti törvény már hivatkozott 125. § (1) bekezdésének c) pontja alapján - a kifogásolt határozatot törvényességi fel­ügyeleti jogkörömben megsemmisítem. A mostani közgyűlésre 450-en jöttek el, többen, mint az ominózus elnökvá­lasztáskor, amikor csak 330-an voltak. Van-e valakinek kérdése? - kérdezi a gyűlést levezető elnök. Volt. Összesen 25-en szólaltak föl. A felszólalások mind­egyikét nem tudjuk visszaadni, hisz en­nek korlátot szab lapunk terjedelme. Éppúgy emlegették a háborús élménye­ket, mint Isten irgalmát, a vezetőkre vo­natkozó általános és elvárható követel­ményeket, azt hogy mi az emberség kri­tériuma, mit lehet megtanulni az egyete­meken és mit nem, kinek mennyi a fizeté­se, s megérdemli-e? Minden egyes fel­szólalás tapsot kapott, olykor néhányan obszcén szavakat kiabáltak, botrányt em­legettek, néha percekig állt a vita a hangos, monoton zaj miatt, mikor mindenki egy­szerre beszélt, mondta a magáét. Üldögéltem a svédpadon, kezemben a jegyzetfüzetemmel és szorgalmasan íro­gattam, ki mit mondott -, sajnos nem mindenkinek tudtam meg a nevét, hisz a gyulajiak nem ismerik a döbröközieket, a döbrököziek pedig a gyulajiakat. Mégis érdemes idézni néhány megjegyzést: Ki­nek volt érdekében az elnökválasztás idején, hogy csaljon a szavazásnál? Aki mondani akar valamit, ne a bögrecsárdá­ban mondja el. Miért kellett szándékosan egymásnak uszítani a két falu népét? Miért öt évre választunk elnököt, miért nem egy vagy két évre, s csak ezután döntenénk, hogy megfelel-e nekünk vagy sem? Miért nem jelölnek Gyulajról is elnököt, hisz a gyulaji asszonyok sem szültek buta gyerekeket. A mostani elnök hat hónap alatt nem tudta még megmu­tatni, hogy mire képes a szövetkezetben. Azok lázadoznak, akik eddig munkaidő alatt tudtak tekeregni. Nem hagyjuk, hogy szétmenjen a téesz most, amikor 61 mázsa búzát arattunk. A tanult embernek még csak lesz mukahelye, de mi lesz a melósokkal? Miért szúrták el a szavazást, mikor itt voltak a megyétől is? A téesz elnöke csupán egyetlen mon­datot mond: „A jelölőbizottság minden tagot megkérdezett, ennek alapján tett javaslatot az elnök személyére.” (Folytatjuk) D. VARGA MÁRTA Fotó: KISPÁL MÁRIA Végképp nem tudom Hogyan má$szunk ki a gödörből? Döntsék el a tudósok, mondják meg a szakemberek, alakuljon szakértői kor­mány. Nem tudhatják laikusok, hogy jó-e nekünk Bős-Magymaros, hogy hová ke­rüljön az izotóptemetö és hogyan mász- szunk ki a gödörből! Logikus. Mondják meg ők. De az eltérő vélemények közül melyikre fogunk hallgatni, kinek fogunk hinni? A Mercurius Kiadó megjelentette a kö­zelmúltban a Hogyan másszunk ki a gö­dörből? című kötetet, melyben neves közgazdászok, gyakorló államapparátu­si tisztségviselők, vállalati vezetők, bank- szakemberek beszélgetnek kitűnő és ke­vésbé jó, többnyire közgazdász riporte­rekkel. Az interjúkötet - tanúsíthatom ­olyan érdekes olvasmány, hogy vízparti nyaraláson is fölveszi a versenyt akár egy izgalmas krimivel. Egy dolgot azon­ban nem várhatunk tőle. Receptet ama bizonyos kikászálódásra. A szerkezetátalakítás, piacépítés, tu­lajdonreform szinte minden megkérde­zett számára kulcskérdés, de a megol­dásban, s mindenekelőtta megoldás mi­kéntjében már más-más szerepet játszik. Lássunk néhány példát! Tardos Márton, a Pénzügykutató Rész­vénytársaság elnök vezérigazgatója, a Közgazdaságtudományi Intézet munka­társa, két egyetem előadója az állami tu­lajdont bizonyos intézményeknek, alapít­ványoknak - például biztositó társasá­goknak, városoknak, megyéknek, kultúr­intézményeknek - a tulajdonába adná át, míg Liska Tibor híres-hírhedt közgaz­dász azt mondja, hogy legyen minden tu­lajdon az emberré, hiszen születésénél fogva mindenkinek jár a társadalmi örök­ség, mindenkinek adják ki a jussát, és azt abba fektesse, amibe akarja. A válságról Tardos Márton azt tartja, hogy az mélyebb, mint aminek tudatában vagyunk, míg Kopátsy Sándor, a közgaz­daságtudományok doktora - ma már nyugdíjas - azt mondja: „Nem féltem azt a társadalmat, amelynek válságtudata van. A társadalmi válságot ma kisebbnek tartom, mint az elmúlt negyven év során bármikor, talán csak 45 után egy-két évig voltam ilyen bizakodó. Sőt, azt állítom, bi­zonyos vonatkozásban ezer éve nem vol­tunk ilyen kedvező helyzetben.” Hoch Róbert - többek között az Aka­démia levelező tagja - azt állítja, hogy a pénzügyi kormányzat nyúzza a vállalato­kat, míg Tarafás Imre, a Magyar Nemzeti Bank elnökhelyettese szerint a vállalatok terheit jelentősen növelni kellene. Nem nagyobb az összhang az adó­rendszer megítélésében sem. Szintén Hoch Róbert állítja, hogy a mai adórend­szerben semmi jó sincs, ugyanakkor Pu- lai Miklós - többek között évekig a Világ­bank magyarországi kormányzója - úgy véli, hogy ezt a feltétlenül szükséges és progresszív lépést jobb lett volna koráb­ban meglépni, de az a lényeg, hogy most megvan, és ezzel is Európához iga­zodunk. Sokan építenének a társaságokra, kedvében járnának a nemzetközi Valu­taalapnak, prioritást adnának a költség- vetési egyensúly javításának. Mások úgy vélik, hogy részvénytársaság nem cso­daszer, az IMF-nek már igy is túlságosan szót fogadunk, s hogy a költségvetési egyensúly érdekében levágjuk az arany tojást tojó tyúkot. Az olvasó csak kapkodja a fejét. Egyik pillanatban úgy érzi, hogy végképp re­ménytelen a gödörből való kimászás, máskor meg tele lesz bizakodással. Jó­zan paraszti ésszel gondolkodva pedig azt hiszi - s reméli -, hogy Kopátsy Sán­dornak van igaza, amikor azt állítja: ma Európa leggazdagabb országai - Svájc, Norvégia, Svédország, Dánia közül egyi­ket sem szervezte nagy ember, jelentős párt vagy egységes népi akarat olyanná, amilyen. Egyszerűen csak mindenki tette

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents