Tolna Megyei Népújság, 1989. augusztus (39. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-23 / 198. szám
4 NÉPÚJSÁG 1989. augusztus 23. A szovjet fiatalok Csaknem pontosan 20 éwel a woodstocki fesztivál után, miután évtizedekig „az imperializmus ópiumának” nevezték a rockzenét a szovjet hatóságok, végre Moszkva is beadta a derekát: kétnapos nagyszabású fesztivált rendeztek 90 000 fiatal előtt a moszkvai Luzsnyiki Stadionban a hardrock olyan világsztárjainak részvételével, mint Ozzy Osbourne, a Mötley Crüe, a Bon Jovi, a Scorpions, akikhez a helyi kedvencek, a Nyuansz, a Brigada Esz, és a Gorkij Park csatlakoztak a színpadon. Bár nagy rockzenekarok csak néhány éve látogatnak el a Szovjetunióba - az úttöró 1986-ban a UB 40 volt - és lemezeik a mai napig csak elvétve kaphatóak, a szovjet fiatalok már régóta felfedezték maguknak a rockot. A nyugati rádiók adásait buzgón hallgatták, a ritka lemezeket pedig a régi, bevált módszerrel kazettákon sokszorosították. így aztán igazából nem volt meglepő, amikor a Luzsnyiki- ban egyes előadókkal együtt énekelték a dalokat. Kialakult az országban egy egyelőre mégcsak megtűrt, és a kulturapparatcsikok által rendszeresen gáncsolt rocker-réteg, akik éppúgy merítenek a nyugati hagyományokból, mint az orosz zenéből. Néhányan már a határokon túl is népszerűségre tettek szert, mint a Gorkij Park, vgy az újhullámos irányzatot követő Zvuki Mu, és a groteszk zenét játszó DDT. E zenekarok számára a példakép az „ősrockernek” tekintett Vlagyimir Vi- szockij, aki sajnos már nem érhette meg ezt a koncertet... A nyugati látogatók, akiknek még mindig sztereotip elképzeléseik voltak a szovjet fiatalokról, ugyancsak megrökönyödtek, amikor meglátták a szovjet rajongókat, a Led Zeppelin-es, Bon Jovi-trikós rockereket, a színes sálat hordó hippiket, punkokat. Ez is mutatja, hogy bár némi késéssel, de minden elterjedt a Szovjetunióban is, ami másutt. Amilyen nagy volt a várakozás a kétnapos szuperkoncert előtt, olyan nagyok voltak az aggodalmak is. A moszkvai városi tanács például egyáltalán nem lelkesedett a koncert ötletéért, és hogy a hatóságok mennyire féltek az „ellenőrizhetetlen indulatoktól” mutatja, hogy egészen rendkívüli biztonsági intézkedéseket foganatosítottak. Katonák, rendőrök, önkéntes rendfenntartók sokasága vonult ki. A félelem végül indokolatlan volt, mert a fiatalok - talán éppen azért, hogy a jövőben is legyenek ilyen koncertek - a legkisebb rendbontást sem engedték meg maguknak. Ezzel szemben voltak olyan rendezők, akiket úgy elragadott a hangulat, hogy maguk is „csápolni” kezdtek. A fiatalok számára e rend különösen nagy elégtétel volt, mert a rockrajongókat sokszor még ma is „huligánoknak” tekintik a szovjet hatóságok. Külön öröm volt, hogy a koncertet az alkoholizmus és a kábítószerezés ellen rendezték, hiszen ezzel javítottak a rockról kialakult hagyományosan rossz képen. Nemcsak a közönség, a szervezők és zenészek lelkesedése sem ismert határt. Igor Szuhacsev, a Brigada Esz énekese még a koncert után is azt hajtogatta, hogy „egyszerűen fantasztikus, hihetetlen”. Sebastian Bach, a Skid Row vezetője Mihail Gorbacsovot méltatta: „Ez a látszatra hűvös ember lyukat fúrt a Kelet és Nyugat közötti falba, és ez tette lehetővé ezt a szovjet „Woodstockot”. Anasztasz Mikojan, a koncert egyik szovjet szervezője így fogalmazott: „Megkezdődött a peresztrojka a rockban”. A nyugati sajtóban ilyen címekkel kommentálták a koncertet: „Felrobbantották a vasfüggönyt heavy metallal.” „A nyugati mennydörgő heavymetal-hordák, mint a béke nagykövetei Moszkvában.” Nem a politika, hanem az üzlet felől közelítette meg a kérdést Doc McGhee amerikai menedzser: „Moszkvát átkeresztelem Klondike-ká” - mondta. Klondike tudniillik Amerika hőskorában az arany központja volt... A koncert kultúrpolitikai jelentőségén túl kétségkívül egy hatalmas üzleti vállalkozás igazi kezdete is lehet. A Szovjetunió hatalmas, és a közönségnek nem kis lemaradást kell pótolnia. A közeljövőben már olyan sztárok jelezték fellépésüket Moszkvában és Leningrádban, mint Peter Gabriel vagy Paul McCartney, aki néhány hónappal ezelőtt külön a szovjet közönség részére készített egy rock and roll lemezt. És ha egy üzlet beindul... Göbölyös N. László, MTI-PANORÁMA Woodstockja Ük-iik-ük-ük... anyánk a múzeumban Bárki megnézheti, milyen volt testi valójában Lucy, az emberiség 3,5 millió évvel ezelőtt élt ősanyja - ha hajlandó néhány frankot áldozni a dél-franciaországi Bidon egyik múzeumának megtekintésére. A kisváros őstörténeti múzeumát a finn Eirik Granquist alapította. A nemzetközi hírű állatpreparátor világra szóló kísérletre vállalkozott: a csontok alapján tudományos hitelességgel elkészítette egy Australopithecus Africanus, az emberiség egyik távoli ősének tekintett előember szobrát. „Lucy” csontjait 1974-ben, Etiópia északi részén találta meg egy etióp-amerikai expedíció, Donald Johan- son amerikai antropológusprofesszor vezetésével. Ősünk - akiről természetesen csak a későbbi vizsgálatok derítették ki, hogy nő volt - nevét tréfából kapta: a meglepő épségben megmaradt maradványok első darabjainak felfedezésekor a régészek éppen az egykori Beatles együttes világhírű LSD-dalát, a „Lucy in the sky with diamonds”-t hallgatták! Lucy arcát és testrészeit Mihail Gera- szimov szovjet régész és antropológus professzor módszerével rekonstruálták, amelyet elsősorban a kriminalisztikában alkalmaznak világszerte. Ennek lényege, hogy a - bármilyen régi korokból származó - csontokon mindig meg lehet találni az egykori izmok tapadási helyét, s ezek alapján, rétegről rétegre, az általános antropológiai jellemzők segítségével „felépítik” az egykori emberi test mását. Geraszimov professzor ezzel a módszerrel rekonstruálta például, hogyan nézhetett ki Rettegett Iván, s a tudósok világszerte hitelesnek fogadták el a szoborportrét. Granquist és munkatársai előbb agyagból, majd gipszből, végül - hogy időtálló legyen - műanyagból készítették el Lucy szobrát. A Geraszimov-módszer egyetlen hiányossága, hogy az ajkak vastagságát és a testalkatot - tehát az izmokat borító zsírréteg vastagságát - nem lehet ily módon rekonstruálni, de ezt a fantázia segítségével pótolták. A bidoni „Prehistora- ma” múzeumban álló Lucy nagyon alacsony, alig 1 méter 10 centis termetű 20 év körüli nő - nagyon öreg, hiszen 3,5 millió évvel ezelőtt az átlagéletkor alig érte el a 22 évet. Alkata kissé pocakos: Granquist így képzelte el, mivel szinte kizárólag növényi táplálékot fogyasztott. Vastag ajkú arca szomorkásnak tűnik - mi mást várhatnánk egy kihalt faj utolsó képviselőjétől? Eirik Granquist többéves munkával hozta létre múzeumát. Szintén a Geraszimov-módszerrel alkotta meg egy egész homo habilis család tagjait, homo erectusokat, neandervölgyi embereket, s végül „nagypapánkat”, a homo sapienst - legnagyobb „sztárjának”, Lucynek tehát nem kell társaság nélkül unatkoznia. A „Prehistorama”-val világhírűvé vált állatpreparátor korábban ősállatokon már kipróbálta a rekonstrukciós eljárást. 1984-ben Alaszkába hívták, hogy kipreparáljon egy ösbivalytetemet, amelyet gyakorlatilag teljes épségben találtak meg, az örök fagy hazájában konzerválódva. A vállalkozó szellemű Granquist kihasználta az alkalmat, barátaival együtt megkóstolta - és igen ízletesnek találta a 36 ezer éves „fagyasztott húst".... Fazekas Judit - MTI-Panoráma Kastélyszálló nyílt a Zselicben Kastélyszálló nyílt a zselici dombok között fekvő Domo- lospusztán. Baranya második kastélyszállójában ötven vendéget tudnak fogadni, az étteremben pedig nyolcva- nan étkezhetnek. A szálló százéves épületét a szentba- lázsi termelőszövetkezet és az Állami Biztosító eredeti formájában újította fel. A szép természeti környezetben fekvő Domolospuszta két tóval is gazdagodott, ahol a vendégek horgászhatnak. Zsolnai Hédi: * Johanna a kocsmában V. Bódulat Zsolnai - miniszteri ajánlólevéllel - bekopog a nagy tekintélyű zongoristához, zeneszerzőhöz és szövegíróhoz, Vécsey Ernőhöz. Vécsey tehetségtelennek tartja, ám tanítja egy ideig. Kapcsolatuk igazán nem úgy indul, hogy abból szerelem lesz. Az lett, Zsolnai életében a legnagyobb. Amikor Vécsey feleségül veszi, Zsolnai egy ideig megszűnik tanítványa lenni. Vécsey kikötése, hogy ne énekeljen, mivel hiábavalónak tartja az ifjú lány igyekezetét. Vécsey Ernő nem tanította tovább? Hatalmas ég! Mi mindenre tanította! Megtanította: önmagára! Megtanította elfelejteni, észre se venni a kicsinyes dolgokat. Önérzetre, jó értelemben vett gőgre tanította. Enni, járni, „bevonulni” tanította. Tartásra! Belső tartásra, mely nélkül mindenki, aki "ugrálni” merészel, csak „ordító egér”... S megtanulta mellette - őszintén, nem színjátszásból -, hogy az ágynak milyen nevetségesen nulla jelentősége van, ha csak „arra” használják. Neki szüksége volt valamiért ezekre a „nullák”-ra, soha eszébe nem jutott visz- szacsalni. Nem érezte megcsalva magát. És rabnak sem. Pedig teljesen egyoldalú személyi szabadságjog uralkodott közöttük. Ám ezt annyira természetesnek vette, annyira magán hordta a megközelíthetetlenséget, hogy házasságuk ideje alatt fel sem merülhetett, hogy bárki a közelébe férkőzhessen. Nem erkölcsi érzékből. Talán nem is becsületből. Egyszerűen elképzelhetetlen lett számára minden más férfi. S Ernő valóban olyan volt az ágyban, amilyen a híre: „jó férfi”! Izgalmas bőre volt. Ez egyszerűen kielemezhetetlen, miért, mitől, kinek és ki számára izgalmas egy bőr. Egy nyakszirt... Egy mindig visz- szatérő mozdulat... Egy idegesítően szigorú tekintet, melyet mégis szeretünk, mely nélkül üressé válik az élet, a reggel, az éjszaka, az ágy, az asztal, minden. Jó volt ülni a fürdőszobában, és hallgatni a dalokat. Bár előfordult, hogy időnként néma csend lett. S ő nem volt ideges. A növendékek erőszakosak voltak. Volt közöttük olyan, aki ha jött, Hédinek kávét kellett bevinni, vagy bármi kitalált badarsággal „elnézést a zavarásért”, de be kellett menni. Mikor elment, nagyokat nevettek. Ernő sokszor talán csak udvariasságból bújt ágyba a nőkkel. Ameny- nyire szigorú, nyers volt mint mester, any- nyira jó modorú volt mint férfi. Nem szerette megsérteni a nőket. Tisztelte a női nemet. Nagyon elásott, örök anyavágyás okozta mindezt. S nem akart gyereket. Hédi azt hitte, nem szereti a gyerekeket. Szerette. De félt. Első felesége két ízben halott gyereket szült. Ezt jóval később mesélte egyszer, amikor Hédi mindenáron gyereket akart, házasságuk alatt már vagy harmadszor...- Ha megtartod - elválunk! - Félt. Szomorú lelkű ember volt, pedig sokat nevettek, hülyültek. Magányos ember volt. De a kis „Pinocchio”, ahogyan feleségét nevezte, sokszor felvidította. Pinocchio egy napon mégis életre kelt a Mester keze alatt.- Emőkém, de ne mondd előre, hogy nem. Kérlek, nagyon kérlek, hallgass meg!- Beszélj. Mi történt?- Semmi se történt. Engedd meg, hogy elénekeljek egy dalt.- Milyen dalt?- Mindegy. Az összes dalt megtanultam a fürdőszobában...- Nahát, ezt a pimaszságot! - de mulatott azért. - Szóval, te egy kis zugtanítvány vagy? Na halljuk!- „A szivemet ma este összeszidtam..." Lehet?- Jöhet. A hangnemet rám bízod, ugye?- Mi történt veled?!- Csak nem azt akarod mondani, hogy jó?- Na azt nem, attól még messze vagy. De már nem állítom, hogy tehetségtelen vagy.- Ernő! Ernő! Ernő!- Nyugalom, kis Pinocchio, nyugi-nyugi... Tanulni fogunk! Rendben? És csodálatos korszak kezdődött. Minden pillanat varázslat. Bíznak benne, s ettől szárnyakat kap. A gyerekszínház óta nem bízott benne senki. Hogy tanít Ernő? Valóban „faragja” őt, mesterműre készül. Alkot! Ö most: anyag. Kizárólag az a feladata, hogy engedelmesen simuljon, akár a kottafejek, a billentyűk, a színek, a márvány, a fa, az agyag, ha mester* nyúl hozzájuk, értőn, szeretettel, hittel, megszállottan. Képesek hajnali 3-kor kiugrani az ágyból egy szó, egy prozódia, egy harmónia miatt.- Ezt itt, ezt a szót ne így, valahogyan neked kell megoldanod, mert ez a szó gyalázatos prozódiailag. Agyon kellene ütni érte a szövegírót. „Va-SÁR-nap délután”... Ezt így nem lehet, mondd parlan- do, mondd ki normálisan: vasárnap - azután szépen visszaúszol a melódiához, a többi már énekelhető. A sláger, a sanzon megzenésített költemény, nem opera. Bár én, muzsikus létemre, soha el nem fogadtam, hogy a szöveg, az érthetőség, bármikor is háttérbe kerülhetnek. Az operisták lalázzanak, ha pedig szerencsétlenségükre szöveget írtak az operához, akkor tessék azt is megértetni. A szöveg mögött gondolat van, és én a gondolatot látni akarom. Érezni akarom. A legblődebb slágernél is. Nem tudsz hitetni, ha nem hiszel. Soha be ne csapd a közönséget! Ne juss el soha odáig, hogy rutinból „kirázd”! A csak rutinért járó taps művész - igazi művész - számára: megalázó! És jegyezd meg jól: csak igazi művész van. Aki nem igazi, az nem művész. Dilettáns. Kókler! Sok van belőlük. Sajnos. S a közönséget olykor be lehet csapni. De ezek a csalók hamar lekerülnek a porondról. Nem marad fenn a nevük. A közönség és te - halálos szerelem kell legyen. Izzó, reszkető, szárnyaló, alázatos, szenvedélyes, örök, nagy szerelem! A szöveg, a vers, a dallam finoman kell egymáshoz simuljanak, mint bársonyos női kézen egy puha szattyánkesztyű. Kézműipari készítmény. Nem áruházi. Érted? Hédi állandóan bódulatban él. Legszívesebben a trafikostól is énekben kérné a cigarettát. Nincs türelme - nem énekelni. Ernő egy nap azzal állít be:- Jövő héten fellépsz.- Hol?- Velem. A Belvárosi Kávéházban. Ingyen! A főnökkel megbeszéltem. Kipróbálunk. V. kerület, Apponyi tér, Belvárosi Kávéház - „Romy Salon”. Nincs tele. (Hála az égnek!) De azért elegen vannak. A zongora hajlatában pöttömnyi pódium. Apa és mostohaanyja ott ülnek a zongorával szemben. Rónáék, a tulajdonosok, kedves emberek. Tartják benne a lelket. Ernő már zongorázik, hallja az öltözőből. Áll a tükör előtt, és boldog, hogy reszkető lábait eltakarja a földig érő szoknya. De mi lesz, ha a kezei is reszketni fognak? Bár hosszú fekete csipkekesztyű van rajta, könyök fölött ér véget Az egész toalettre talán azt lehetne mondani: renoiri. Fekete, egészen bő tüllszoknya, halványsárga, vállpánt nélküli, feszes düsessz felsőrész, nyakán keskeny, fekete bársonyszalagon egy szál tearózsa. És hallja Ernő hangját:- Kedves közönség, most... Majd hallja a bevezető zenét: „Az én babám egy fekete nő...” (Végig, amíg csak lokálokban szerepelt, ez a zene maradt entrée-zenéje.) De most még nem hallatszik taps, amint megszólal a zene. Most még duruzsolnak: „Ki a csuda lehet ez a...” - s már el is felejtették, milyen nevet hallottak... Első száma egy régi német sláger: „Das ist mein Parfüm...” „Ez a parfüm, ez az én illatom...” - énekli magyarul, majd ^németül. (1948: még fújják a német slágereket, még nem szorították ki a francia sanzonok...) Nem tudja, hogyan jutott vissza az öltözőig. Rónáék össze-vissza csókolják, ebből azt gyanítja, nem volt botrány. Egyáltalán nem tudja, tapsoltak-e. Ettől az érzéstől soha többé nem szabadul... X-dik szólóestje után is vissza kell lökni a színpadra: „Nem hallod? Menj vissza!...” Tapsolnak? Nem, nem hallja. Ki- és betántorog...
