Tolna Megyei Népújság, 1989. augusztus (39. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-23 / 198. szám

1989. augusztus 23. KÉPÚJSÁG 5 Visszhang A Piroska védelmében... í « ■ (TUDÓSÍTÓNKTÓL) Meditáció vonatügyben címmel jelent meg cikk lapunk augusztus 17-ei számában. Mint a mozdonyokat szerető és azzal foglalkozó olvasó ragadtam tollat. Egy-két pon­tatlanságot szeretnék tisztázni annak ellenére, hogy tudom nem elsősorban műszaki dolgok pontosítására íródott a cikk. Úgy gondolom, ha már neve van, akkor nevezzük nevén a dolgokat. Az a kis „piros szörnyeteg” jelző szerintem túlzás - igaz a fáma azt mondja, ízléseken nem vitatkozunk - nem Bizmut névre hallgat, mint azt a cikkében Gálosi János kétszer is írja, hanem Bzmot névre. A Bizmut immár fakulóban lévő kémiai tudásom szerint is a Mendelejev-féle periódusos rendszer 83. eleme és nem mozdony. Ami a felesleges nehezékeket illeti, az sem fedi a valóságot. Ugyanis az egytenge­lyes forgóváza egy igenis korszerű megoldás és nemcsak rugókkal, hanem hidrauli­kus lengéscsillapítókkal is el van látva (1 kocsin 8 rugó és 4 hidraulikus lengéscsillapí­tó van). Az engedélyezett végsebessége pedig 70 km/óra és ez nem téveszthető össze az adott pályára engedélyezett sebességgel. Végül: emlékezetem szerint Kandó típusú villanymozdony több mint 20 éve már nem közlekedik a MÁV vonalain. BELES LAJOS Energiatakarékos nátriumlámpák Aki mostanság sötétedés után gyalog vagy járművel járja végig Szekszárdon a borkombinát és a Wesselényi utca közötti útszakaszt, igencsak hézagos közvilágítási állapotokat talál. A lámpatesteknek közel 30-40 százaléka nem világít, de a kijelölt gyalogos-átkelőhelyeknél még ennél is nagyobb az arány. Ez utóbbi különösen balesetveszélyes. Mind a Dédász hálózatszerelési osztá­lyának vezetőjétől, Kadlecsik Gézától meg­tudtuk, ez a helyzet várhatóan 1989negye­dik negyedévében jobbra fordul. Elképze­léseik szerinta jelenlegi világítóberendezé­seket korszerűbb és energiatakarékosabb nátriumlámpákra cserélik. Azon túl, hogy az érintett útszakasz meg- világítottsága megyeszékhelyhez méltóbb lesz, az energiamegtakarítás is igen jelen­tős lesz. A most üzemelő higanygőz lámpák 650 wattosak, az újak 150 wattosak lesznek.- géjé ­Rozsdásodó vasszigor Amikor a lemezlovas halkabbra vette a zenét és éneklő hangon a mikrofonba duruzsolta, hogy „fiúk, ideje lenne, ha abbahagynátok a lökdöső­dést”, a teremben egyszeriben minden szempár a parkett közepén rendetlenkedőkre tapadt. Azoknak ott, egy hang sem sok, annyi sem jött ki a torkukon, mert a diszkós - immár kissé hango­sabban és vidámabban - folytatta a mondókáját: - Ez az gyerekek, tapsoljuk meg őket! A következő pillanatban már a „rendbontók” is mosolyogva tapsoltak, bűnbánóan integettek a lemezlovas felé, s már a lebukásuk pillanatá­ban gerjedt haragjuknak sem volt nyoma. Ilyen egyszerű lenne elejét venni mindenne­mű renndbontásnak, heves lökdösődésnek, amiből könnyen dulakodás, verekedés kereked­het? Mi múlhat a közönsége nyelvén értő, s azzal kapcsolatot teremteni tudó lemezlovason? A rend. De mondhatnánk, a tinik nyugalma, valóban nyugodt és gondtalan hétvégi, nyárideji szórakozása - egyszóval: minden. Persze még sokan nem feledtük azokat az éveket, amikor kedvenc diszkóinkat csapatostul szállták meg a rend őrei, hogy úgymond az érde­künkben ellenőrizzék a rendet és a fegyelmet. Felkapcsoltatták a lámpákat, a zenének is csen­det parancsoltak és igazoltatták az egybegyűlte­ket. Szigorúak voltak, ahogy az felnőttekhez, a hatalom embereihez illik. És mit értek el a látvá­nyos vasszigorral? Egyesek féltek tőlük, néhá- nyan még a diszkóról is leszoktak, mások meg a nyelvüket köszörülték rajtuk, szenvtelenül, amúgy kamaszosan. Igaz, ők csak a dolgukat tették, végrehajtották a kapott parancsot. Olyan rendet akartak tartani a diszkóban is, majd később az aluljárókban, s a koncerteken, amilyen a nagykönyvben írva va­gyon. Ma már elismerik, a fent említett helyeken csak a legritkább esetekben fogtak el körözött fiatalokat. Többet ártottak tehát maguknak a foly­tonos razziázgatással, mint amennyi hasznot az intézkedések hoztak. Mégis sokan vannak még a kemény vonal hí­veinek táborában, akik nagydarab fogdmegeket szeretnének látni valamennyi ifjúsági klub ren­dezőgárdájában. Mintha nem akarnák megérte­ni, hogy ez felesleges. Hiszen a rendező nem iga­zoltathat, pláne nem üthet, akkor meg minek le­gyen nagydarab? Hogy több helyet foglaljon? Miért baj az, ha valaki szép szóval is rendet tud tartani anélkül, hogy feltűnősködne, vagy erejét fitogtatná? Rozsdásodik a korábbi vasszigor. Mind töb­bektől hallani, hogy ez meg az a rendőr jó fej, ha nem lenne fakabát, talán még egy sörre is meg­hívnák - és ez jelenthet már valamit. Például azt, hogy a testület vezetői, és mind több tagja kezdi belátni: ami fiatalos, bohém, az még nem feltétlen maga a fertő, ahogy azt hosszú ideig a koncer­tekről és a diszkókról is tartották. És hogy sokkal jobban rendet tartanak maguk között a fiatalok - feltéve persze, hogy ezt megengedik nekik -, mint a rendszeresen megjelenő járőrök. Félreértés ne essék, a rendőrség munkájára, rendszeres megjelenésére a klubokban igenis szükség van, és lesz is. Csak ne ők döntsék el, hogy mikor van egy helyen rend, s mikor kell in­tézkedni. Ezt - már megbocsássanak - náluk jobban el tudják dönteni a rendezők, vagy a disz­kós lemezlovasok, akik naponta találkoznak kö­zönségükkel. S csak akkor kiáltanak rendőrért, ha már nincs más megoldás, ha a mikrofonba dalolt intelmek hatástalanok maradnak. Szá­mukra ugyanis mást jelent a rend, több minden­féle belefér, mint a hatóság hivatalból ott lévő embereinek Csak bizni kellene bennük... (MTI-Press) F. Gy. A. Érdekességek innen-onnan Galeotto Marzio olasz humanista többször járt hazánkban, nagyra becsült, tudós vendége volt Mátyás király udvarának Sokat írt rólunk, ma­gyarokról. Még az étkezési szokásainkat is felje­gyezte. íme, néhány érdekes megfigyelése: „Szokásuk a magyaroknak hogy négyszög­letű asztalok mellé ülnek le enni, és minden ételt mártásban tálalnak. A fiatal liba, kacsa, a kappa- nok fácánok, foglyok, seregélyek aztán a borjű-, bárány-, gödölye-, disznó- és vaddisznóhűsok, meg halak mindegyike a maga külön mártásá­ban Úszik és fűszereződik Az is szokás, hogy va­lamennyien egy tálból kapnak, és senki sem használ villát, mikor a falatot fölemeli vagy a hús­ba harap. Mindenki előtt van valami kenyérféle, a közös tálból kiveszi azt, ami tetszik majd falatok­ra vágva, ujjaival emeli szájába." * A ma használatos naptár, amelyet Julius Cae­sar i. e. 46-ban megreformált, és amelyen 1578­ban XIII. Gergely pápa ugyancsak igazított, a hó­napok nevével együtt számunkra római örökség. Hogy Caesar előtt milyen naptárt használtak, azt pontosan nem tudjuk. A rómaiak naptára tíz hó­napra szólt, az elsőt márciusnak nevezték, a tize­diket pedig decembernek. A szeptember, az ok­tóber, a november és a december a hetedik a nyolcadik, a kilencedik és a tizedik hónapot jelöl­te. Állítólag i. e. 451-ben vezették be a tizenkét hónapos naptárt, és az eredeti tiz nónap elé a ja- nuárius és a februárius hónapokat tették Caesar reformja után január 1 -je lett az évkezdő dá­tum. Ismét országjáráson a dunaföldvári kertbarátok Szakos János (jobbról a harmadik, szemüvegben) kertje előtt köszöntötte a duna­földvári vendégeit (TUDÓSÍTÓNKTÓL) Minden esztendőben útrakelnek a földvári kertbarátok, hogy az ország ter­mészeti szépségeivel, ritkaságaival, vá­rosaival, azok műemlékeivel, kertészeti kultúrájával és kertbarátaival megismer­kedjenek. Az idén a Hajdúságba, Sza­bolcsba, Borsodba és a Mátravidékre vitt háromnapos tapasztalatszerző útjuk. A különjáratú autóbusz először Nagy­kőrösön tartott pihenőt. A kertbarátok a valamikori nagykőrösi tanár Arany János költő szobrához, majd az 1848-as em­lékhelyhez látogattak. A második állomás Debrecenben volt. Az újszerű megyei művelődési központ­ban a helyi Kocsis Imre kertbarátklub tagjai és a Hajdú-Bihar Megyei Kertbará­tok Társadalmi Szövetségének vezetői, élükön Uj Imre megyei elnökkel, köszön­tötték a dunaföldváriakat. A fogadás után a történelmi Nagytemplom történetének ismertetése következett, majd a debre­ceni programok között a másik kiemel­kedő esemény az európai hírű debreceni Déry Múzeum kincseinek megismerése volt. Nyíregyházára a kora délutáni órák­ban érkeztek meg a dunántúli kertbará­tok. Itt az ifjúsági ház nagytermében a he­lyiek „fehér asztalnál” várták a dunafőld- váriakat. A szakmai tapasztalatcsre során pél­dásan művelt szabolcsi almáskertben került szóba a magyar kertészkedés minden szépsége és gondja-baja. A ké­ső délutáni órák vidám percei után Sza­kos János kertbarát „város-melléki” kert­je előtt állt meg a földváriak autóbusza. A szabadtűzön főlő szabolcsi gulyás ize, az ajándékozás, a közös éneklés tették fe­lejthetetlenné a késő estébe nyúló talál­kozást. A következő napon - a nyíregyháziak jóvoltából - Kökényessy Mihály Sza­bolcs megyei hivatásos vendégkísérő kalauzolta útjukon a látogatókat. Most, átérve a Tisza hídján, tokaji programok következtek: múzeumlátogatás, majd a világhírű nedű ízlelgetése. A „borok kirá­lya, királyok bora” nem okozott csaló­dást! Sárospatak megismerésére kevés idő maradt - a várat éppen restaurálták, de a Makovecz Imre tervezte híres-nevezetes művelődési otthon csodálatos formáit kí­vül belül megcsodálták. Majd Szépha­lomra érkeztek. Itt tisztelegtek a nagy ma­gyar nyelvújító emléke előtt. Felkeresték Kazinczy sírját. A felejthetetlen szépségű zempléni he- gyek-völgyek mentén az útirány most a Rakacza völgyébe vezetett. A víztározó után, a Bódva völgyébe érve már gyorsan Aggtelekre érkeztek. Itt - sajnos nagy csalódás érte a földváriakat. Délután 5 óra után érkeztek oda, a barlang már zár­va volt. A pénztáros hölgy ridegen közöl­te: „Hat óráig van nyitva a barlang, öt óra­kor ment be az utolsó turnus, ez a sza­bály. Ök 6-kor jönnek ki, s újabb túrát nem vezetünk.” Ózdi szálás után a harmadik napon a kacskaringós utakon haladva, erdőlige­tekkel tarkított szerpentineken Egerbe érve - strandidő lévén - az uszodánál parkolt le a busz. A társaság egész délelőtt lubickolt a nevezetes fürdő­helyen. Kora délután Parádfürdőn a „ko­csimúzeum” látogatása volt a prog­ram. Az utolsó, a „kombinált” eseményre Abasáron került sor. Sziráky Aladár olt­ványtermesztő fogadta a földvári kertba­rátokat. Az abasári „pincehűs” után a gazda termőszőlőjének és oltványtele­pének „szemléje” után elérkezett a ha­zaindulás pillanata. SZELECZKY JÓZSEF Még egyszer a szekszárdi tehermentesítő útról Lapunk hasábjain néhány alkalommal már irtunk erről a sokak szerint kissé furán épült útszakaszról. Az kétségtelen, hogy mostani állapotában félmegoldás vagy ta­lán még az sem, de mint Rikker Istvántól, a Közúti Igazgatóság főmérnökétől megtud­tam, a további nyomvonal terveit most ké­szítik (elkészülése után olvasóinkat tájé­koztatjuk). Amiért újra visszatérünk erre a témára, annak az az oka, hogy az átadás után a Pa­lánkra vezető és az új út rózsamáji keresz­teződésében elsőbbség meg nem adás miatt több baleset történt. Mi a véleménye erről Rikker Istvánnak?- Az 1988-ban átadott 1620 méteres út­szakasz abból a célból épült, hogy teher­mentesítse a zsúfolt 56-os útszakaszt. Adottságánál fogva keresztezi a palánki - pontosabban a Dunaszentgyörgy-Fadd— Szekszárd közötti 5112-es számú utat. Az új út megnyitása után röviddel aggá­lyok merültek fel a közlekedési hatóság ré­széről amiatt, hogy a pillanatnyilag még na­gyobb forgalmú összekötő (palánki) utat nem szabad alárendelni a tehermentesítő útnak, mert ez jelentős baleseti forrásé vál­hat. Jóllehet a tervező a terveket úgy készí­tette el, hogy az összekötő utat rendeli alá a tehermentesítő útnak. Azóta a keresztező­désben bekövetkezett balesetek elemzése során kiderült, hogy a tehermentesítő úton közlekedő, balesetet okozó járművek veze­tői az elhelyezett közúti jelzések ellenére nem adtak elsőbbséget a védett útvonalon közlekedőknek. E járművek vezetőit első­sorban az út kiépítettsége vezette téves kö­vetkeztetésre. Arra gondolhattak, hogy az így kialakított utat nem fogják alárendelni egy alacsonyabb kiépítettségünek. Bonyo­lítja a helyzetet a csomópont egyik sarká­ban lévő romos és lakatlan épület, melynek irányában még egy beláthatatlan «kanya­rulat is jelentkezik. A tervező annak idején ennek a lebontására is javaslatot tett, de er­re azóta sem került sor. Az elmúlt napokban az illetékes közleke­dési szakemberek helyszíni szemlét tartot­tak és megállapították, hogy az épület le­bontásán túl feltétlen kívánatos a meglévő forgalmi rend megváltoztatása, vagyis a palánki utat kell alárendelni a tehermente­sítő útnak. E változtatást a bekövetkezett baleseteken kívül az összekötő út vonalve­zetése is indokolja. Ismerve a járművezetők jelentős részénél érvényesülő rutinszerű vezetés veszélyeit e változtatást csak kellő körültekintéssel, megfelelő hírverés után szabad végrehajtani. Ezen dolgozunk most. GEISZHAUER JÁNOS (TUDÓSÍTÓNKTÓL) Nem csodálkozom azon, hogy an­nak idején I. Béla király, városunk alapítója a hegynek főifele menet el­fáradt, és bort kért inni az őt kísérő barátoktól. Századok szájhagyomá­nya ezen ominózus mondatból ere­deztette Bartina nevét. Mindez per­sze legenda, tartják ma. Hiszen nevét nem a parancsnak is beillő, felszólí­tó mondatról kapta, hanem sokkal inkább a környék szőlő- és borkultú­ráját meghonosító rácoktól. Tény, hogy Bartina immár a város­hoz tartozik, s elválaszthatatlanul je­len van az emberek gondolkodásá­ban. A hosszú évek folyamán szim­bólummá csendesült, része lett a ki­látó, s része volt már század elején a három feszület is. Babits Mihály so­kat időzött ott. Szülővárosa és a há­rom messzelátó kereszt élménye élete végéig elkísérte: „Jaj, minden úgy mint hajdanán / s három kereszt a Bartinán / a régi sziluett / Alkonyba boldogult vidék: / s kint, sorsukat a szelíd ég / nyugton magába vett.” Amit ma ottjártunkkor láthatunk, nyilván nem az eredeti. Keletkezése közelebb esik időben hozzánk, mert 1932-ben emeltette egy család, ab­beli bánatában, hogy gyermeküket elveszítették. Talán akkor még senki sem gondolt arra, hogy a hegytető idővel „zarándokhely” lesz. Szerel­mesek adnak egymásnak találkozót, zsúfolt autóbuszok hozzák a turistá­kat, s fordulnak meg óvatosan az alig tenyérni területen. De vajon mit lehet tízpercben látni? Mostanában sokszor fölmegyek a hegyre. Elfáradok, de megéri. Érzem azt, amit csak a szelíd szeműek és a hontalanok éreznek... Szemet nyugtató látvány a fehérre meszelt, múlt században épült egy­szerű polgárház. Halványzöld ablak­kereteivel cseppet sem hivalkodó. Falán emléktábla igazít el, hogy Ba­bits Mihály szülőháza előtt állok. Nem megyek be. Inkább a Séd­patak korlátjának támaszkodva né­zem amint szelíden folyik a víz a csö­vekből. Illetve, csak egyből, mert a többi szárazon tátong. A halk muzsi­kát amelyről a költő ír, ma már nem lehet tetten érni. A csordogáló víz keskeny medret váj magának. Az út másik felén las­san eltűnik szemem elől. Gyalog­bodzák, erdei futónövények takarják el a napot. Tekintet nem tudja követ­ni. S ami mégis föltűnik? Az a renge­teg szemét. Ami fölébreszt, ami mo­noton súlykolja belém a mai magyar valóságot. Elszégyellem magam. Nem messze a hasonló nevű presszó előtt egy nyolc-kilenc éves fiú ül a földön. Kezében nagykala­pács. Tompán veri az aszfaltot, s az aszfaltszilánk szikrázva repül szerte­szét. Unatkozik. LÁSZLÓ-KOVÁCS GYULA A három kereszt

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents