Tolna Megyei Népújság, 1989. augusztus (39. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-15 / 191. szám
4 tínTÉPÜJSÁG 1989. augusztus 15. Hazajárók a Völgység! Múzeumban Bonyhád egyre szépülő központja nem tartozik az idegenforgalmat különösebben vonzó helyek közé. Idelátogató mégis sok akad, köztük szép számban olyan családok tagjai, akik keserű történelmi okok miatt hazát voltak kénytelenek cserélni. Különös előszeretettel keresik fel a Völgységi Múzeumot, a volt Dőry-kastélyban berendezett, kiemelkedően szép, ízléses és tanulságos gyűjteményt. Az idén augusztusig 4577 látogató fordult meg itt és kapott valóban átfogó képet a tájegység századairól. A különböző felekezetek múltjáról, a mezőgazdaságáról, a céhekéről, kereskedeleméről, gyáriparáról. Megismerkedhettek enteriőrökkel, szobabelsőkkel, a különböző népcsoportok ruházatával, a német ajkúak és a székelyek múltjával. Előbbiekről egyetlen adat: a II. világháború után 4238 családot telepítettek ki a környékről. Utóbbiakéból a Szedlák Lajos irányítása alatt készült székely kálvária, melynek szép fafaragványai közül a Hadik Andrásnak életében már némi figyelmet szentelt látogató szeme legelőször a következő szövegen akadt meg: „Hadik András keszkenője, könnyűinket letörölte.” Az emeleti „Sváb szorgalom” című időszaki kiállítás darabjait bármelyik múZsidó emlékek zeum megirigyelhetné. Talán nem árt emlékeztetni arra, hogy a nagytétényi kastélymúzeumban már bő 15 évvel ezelőtt fényképeztünk egy teljes szobaberendezést, mely a bonyhádi Perczelek kastélyából került oda. Gyanítjuk ugyan, hogy az ilyesmi nem könnyű, de azért talán - valamiért valamit adva cserébe - meg lehetne oldani, hogy a Perczel-bútor vissza jusson régi tulajdonosaik falujába. Mely természetesen ma már város, sőt szép múzeumára joggal büszke város. Fényképeink néhány részletet mutatnak be a gyűjteményből. ORDAS IVÁN Fényképezte. ÖTÖS RÉKA Bukovinai székelyek bútorai Erdélyi fiatalok klubja Néhány hónapja működik az Ifjúságért Egyesület székházában az erdélyi fiatalok klubja. Rendszeres összejöveteleiket a nyáron hét végi túrákká programozták át, hiszen a szép idő a zöldbe csalogatta a természetkedvelő - s többek közt az erdélyi havasokból is érkező - fiatalokat. Szeptembertől ismét a pécsi, Hunyadi út 54. sz. alatti épület klubtermében jönnek össze, rendszerint szombaton délutánonként. Szándékaik szerint az ősz folyamán fel kívánják venni a kapcsolatot a Pécshez közeli vidékeken letelepedett erdélyiekkel, elsősorban szekszárdi, tolnai, somogyi fiatalokkal. A pécsi klub vezetője: Bandi András, számára üzenet az Ifjúságért Egyesület székházában hagyható. A személyes kapcsolatfelvételre szeptembertől kerülhet sor. Változatok egy Lehár operettre? A somoly országa (csak) Szekszárdon A megyei művelődési központ jó időben, már májusban, meghirdetett egy színházbuszt Szegedre, a szabadtéri játékok augusztus 13-i előadására, amikor - minden bizonynyal - „A mosoly országa” került színre. Korábbi tapasztalatok szerint az ilyen buszoknak jó híre volt. Ezt a legújabbak alapján már nyugodtan lehet múlt időben írni. Egy színházjegy ára 150 forint, plusz a buszköltség, ami együttesen is elfogadható. Lett volna, ha vasárnap délután 5-től fél 7-ig nem toporog 24 jobb sorsra érdemes operettkedvelő a művelődési központ mellett. Busz sehol. A többé-ke- vésbé illetékesek izgatott telefonálása jobbra-balra eredménytelennek bizonyult. Az egyébként segítőkész Volán egyik pillanatról a másikra természetesen nem tudott egy autóbuszt és vezetőt leakasztani a szögről. Kiderült, hogy az utasok szállítását a Szekszárdi Dózsa vállalta a művelődési központ részére, ami a várakozókat természetesen nem érdekelte, hiszen nem futballrajon- gással voltak elfoglalva, hanem a művelődési központtal álltak pénzügyi kapcsolatban. A Dózsa-busz egyébként meg is érkezett 6 óra felé, egyenesen Isztambulból. Ennek vezetője (teljes joggal) nem kívánta hosszú útját egy Szekszárd- Szeged menettértivel növelni. A várakozók (teljes joggal) nem vágyódtak a nagy távolság után műszakilag nem ellenőrzött járművel útra kelni. A művelődési központ egyik, nagy sokára, előkerült képviselője megpróbálta egy' szovjet (!) turistabusz vezetőjét felkérni az alkalmi fuvarra. Az illető ezt szerencsére nem vállalta. Azt meg se próbálta, hogy másfél órás álldogálás után a saját pénzükért színházba kívánkozóktól elnézést kérjen. Időközben lehetetlenné vált, hogy a szerencsés esetben két és fél órás út után bárki is- oda érjen „A mosoly - az esetünkben a somoly - országa” I. felvonására. A jegyek árának és az utazási költség összegének visszatérítésére, remélhetőleg, nagyon rövid távon, belátható időn belül sor kerül. A technikai folytatás a részt venni akarókat csak ennyiben érdekli. A bizonyára létező felelős(ök) megállapítása még ennyire sem. Kérdés, hogy amikora Babits Mihály nevét viselő megyei és városi művelődési központ egyben a „módszertani” jelzőt is megkapta érdemes-e az efféle közönségszervezési módszereket megyeszerte közkinccsé tenni...? ordar iván Zsolnai Hédi: Johanna a kocsmában I. Hogyan lettem Zsolnai? Zsolnai Hédi, az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek népszerű énekesnője egy kis fizetésű áruházi eladó leányaként született, Zirner Hedvig néven. Gyermekkorára mint az egyik szoba-konyhából a másik szoba-konyhába való folytonos költözködés éveire emlékezik vissza önéletrajzában, amely a Magyar Világ Kiadónál ez év őszén lát napvilágot A Johanna a kocsmában című kötet alábbi részlete is a gyerekkorról, Lakner bácsi színházáról mesél. Döntő változás a kislány életében: gyerekszínésznő lett! Nagyanyja vette észre a hirdetést az újságban, ő beszélte rá anyát:- Próbáljuk meg, Piroskám, jelentkezzünk! Mekkora sikere volt az iskolában mint tündérkirálynönek! És sikerült! Fölvették. Havi 5 pengő fizetéssel. A pénzt a kis művészek nem kapták kézhez. Lakner bácsi, az igazgató befizette egy gyermekruhaszalonba, ahol a kis társulatnak (nem is volt oly kicsi) folyószámlája volt. Lakner bácsi színháza rangot jelentett. Nem lehetett akárhogyan megjelenni egy „Lakner- tagnak”. A gyermekszínház a főváros egyik legelőkelőbb színházában működött vasárnap délelőttönként, matinéelőadásokon. A felnőtt színészek délelőtt s éjszakánként, a gyermektársulat délutánonként tartották próbáikat. A kislánynak a színpad betöltötte életét. Nagyanyjáét, apjáét is. Anyja? Anyja örömét ritkán lehetett látni. Örült-e egyáltalán valaha, valaminek is az anyja? Pedig biztosan örült. A világ legjobb édesanyja volt. Igénytelen, szerény. Csak azon kesergett, ha Hédinek nem jutott, amire szerette volna. így aztán igazán nem csoda, ha annyit kesergett. És anya inkább nem vett semmit (ezt igazán gyakran megtehette), de csak finomat volt hajlandó vásárolni. Anya hozott a piacról egy darab almát - de az a piac legszebb almája volt. Hédinek hozta. Hédiké pedig estig nem nyúlt hozzá, amíg apa haza nem érkezett, akkor háromfelé vágta, és ragaszkodott hozzá, hogy mindhárman megegyék. No de a gyerekszínház! ő, aki az iskolában nem volt éppen a legjobb tanuló - a szerepeket habzsolta, fölfalta, az olvasópróbán már kívülről fújta. (Később is!) Nem szerette a súgást. (Később sem.) Csoda volt minden! Hatalmas, gyönyörű csoda! Már maga az út is a színházig, mely a prolinegyedből az úri negyedig vezetett. Naponként végig lehetett villamosozni a Nagykörúton, s ha nem jutott jegyre, még jobb volt, akkor végig lehetett sétálni. Bámulni a kirakatokat, melyek eltértek az annyira unottan más arculatú Népszínház utcai kirakatoktól. Álmodozni lehetett, és bambán, hitetlenül nézni a plakátot, a plakátot, melyen ott áll: „Hamupipőke: Zsolnai Hédi”. Hamarosan önálló öltözőt kapott, melynek ajtaján az ország egyik hírességének neve mellett, ott díszelgett: „Zsolnai Hédi”. S ez az öltöző vasárnaponként az ő birodalma. Csak az övé! A Zsolnai nevet Lakner bácsi találta ki, a filmgyár udvarán (mert filmezett is!): „Művésznévnek ez jobb, kislányom.” (Mennyi bajt okoz az emigrációban ez a sokkal „jobb”, szép, magyaros név a Zirner helyett.) Táncolt, énekelt, „drámát” játszott, fiú-» szerepeket, Hófehérkét, Csipkerózsikát, később - már „kiöregedett” gyermekszínészként, 12-14 évesen - gonosz mostohát, boszorkányt. Míg addig virággal, naranccsal várta a gyerekközönség a „kiskapunál”, ezeket a narancsokat bizony már a kiskapu előtt megkapta mint „gonosz mostoha” - fönn a színpadon. (A mai közönség - felnőtt, gyerek - inkább a boszorkányoknak drukkol. A Hamupipőkéket kiröhögik.) A kislány életének első dalát, Sulamit nagyáriáját, nagymamától tanulta. „íme, itt ez a kút és ez a vadmacska - Ó, nézd, ó nézd...”- így emlékszik a szövegre, lehet, hogy nem egészen így volt. De nagymama gyönyörűen énekelte! A kislány sámlin ült nagyanyja lábánál, és ál- mélkodva hallgatta, 4-5 éves lehetett... S nagymama mesélt, mesélt...- Tudod, kisanyám, én énekesnő szerettem volna lenni, de dédanyád nem engedte. Haj, bizony!... Opera-énekesnő. Egyszer föl is jött értem Bécsből a nagybátyám, színigazgató volt Bécsben, kö- nyörgött a szüleimnek, de hiába magyarázott, érvelt bármivel, anyám csak hajtogatta: „Elkurvul! Szó sem lehet róla!” No, majd te, kisanyám, majd te! S már indult is a szobába, leakasztotta lánykori fényképét a falról, mely ott lógott a nagy családi ágy fölött balról, jobbról pedig a nagyapáé katonaruhában, pör- ge bajusszal.- No látod, ilyen volt a te nagyanyád akkor... Királynői volt. Sötétbarna, fonott hajkoszorú, mint egy korona, világitó kék szemek, aki látta a fényképet, azonnal azt mondta: akár Erzsébet királyné!- Azután - folytatta - férjhez mentem nagyapádhoz, a kis vidéki suszterhoz. Nem voltam szerelmes belé. De színpad nélkül - mindegy volt. Megszerettem. Tudod, milyen jó ember... Nagyapa drága, drága jó ember volt valóban. Az tolt ki vele, aki csak akart. Nagymama erről is sokat mesélt:- Tudod, az első háború előtt, már a fővárosban, Pesten éltünk. Cipőszalonunk volt. Ö, akkor konflissal járt nagyanyád! Cseléd is volt. Ne félj, körülvették nagyapádat a kávéházban a „barátok”. Ittak, zabáltak! Minden cehet nagyapád fizetett. Vedeltek, mint döglődő az ingyen gyógyszert. Hadd ártson, nem baj, ingyen van! No, azután jött a Háború, barát egy szál se, elgurultak a pénzükkel együtt. Nagyapádat vitték Doberdóra. Jaj, édes Istenem! Ott maradtam a halom gyerekkel. Vásárokra jártam, árultam a maradék cipőtárat, meg mindenféle va- cakságot, ami jött. Egy perc nyugtom nem volt, a legkisebbet, Edit nénédet cipeltem néha magammal, a többi otthon, jaj, jaj, édes kisanyám, Hédikém, soh’- se tudd meg, mi az a háború! Ó, jaj, drága nagyanyám, megtanultam, te is megtudtad, másodszor is megtudtad... Mentem hozzád a gettóba hamis papírokkal, csillag nélkül, vittem a libát, kenyeret, meg nem tudnám már mondani, honnan szereztem. Egyszer éppen arra érkeztem, hogy két emelet között lógtál egy csillár maradványaiba kapaszkodva, görcsösen... Engem az utcán ért a szőnyegbombázás! Azt hittem, soha nem érek oda. Idegen pincébe nem mertem bemenni, féltem, elkapnak. Hol is tartottam? Dehogyis volt akkor még második világháború... Nagyapa is csak az elsőről mesélt, de hozzátette:- Meglátod, édes gyerekem, te még megéred... A sárga veszedelem még hátravan! Drága, jóságos nagyapám!... Fantáziátlan festő voltál, palettádon csak sárga volt... No, jött az is, a sárga... Sárga csillag, zöld karszalag, fekete ing, és vörös, vörös, végeláthatatlan vörös. Fel lettünk szabadítva! Kegyetlenül fölszabadultunk! - Én is... A te kis unokád. Neki aztán egyéni, „külön felszabadulásban” is volt része... De most még kislány. (Hová szaladgálok már megint?) S ti még mindannyian körötte vagytok. Kislány még, és azt hiszi - boldog. Minden oka meg is van erre. Nem minden gyreknek van ekkora családja. És mi lehet ennél nagyobb boldogság? Apa, anya, nagyszülők, nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek. Gyurika a kedvenc. Nagyszerű! Később a csillagos házban együtt is laktak. Az volt csak az igazi öröm! Még többet lehettek együtt... Amíg Gyurikát el nem vitték... Soha többé nem látta. De ekkor még ült a bilin, duettet énekelt nagymamával: „íme, itt ez a kúút...” És a gyerekszínház. A filmezés! A nagy sztárokkal! Tasnády Fekete Máriával, Pá- ger Antallal. - A film: Édes mostoha. S az első önálló sanzon: „Nincs senki olyan jó, mint az anyukád... "Játszották az egész világon, még Amerikában is! Szerencse, hogy Teri éni, az osztályfőnöknő annyira szerette Zirner Hedviget, hogy takargatta az igazgató úr előtt a Zsolnait. Az iskolában tilos volt a gyerekeknek szinészkedni. A srácok is tudták, hogy a kis Zirner azonos a „nagy” Zsolnaival. A Hamupipőkével... És Zsolnai nemcsak filmezett, színházban játszott, a társulatot olykor meghívták magánpartikra is. Gyerekzsúrokra. Azok nagyon előkelőek voltak, és az anyukák is mehettek. Még grófi kastélyban is játszottak, fenn a Várban. Nem messze a kormányzó úr, vitéz nagybányai Horthy Miklós rezidenciájától. De ezen a bizonyos zsúron ő és anyu nagyon szégyellték magukat. Egy csomó anyuka és kis művésznő, zabáltak! S ez még nem elég, tömködték táskájukba a minyonokat. Anyu és ő összenéztek, majdnem bőgtek. Ahogy Hédiké befejezte a dalát, ellógtak... Hazamentek, és aznap kaviárként habzsolták az unott tejeskávét. Apu meg...- Na, meséljetek! Mi volt? A kormányzó úr is ott volt? Ők meg hallgattak. Apunak fájt, hogy nem lehetett ott. De az Édes mostoha című film bemutatóján valóban ott volt a kormányzó úr! Hű! A szünetben apu még az idegeneket is megszólította:- Tetszik tudni, az az én kislányom, a Zsolnai Hédi, aki a szóló dalt énekelte! - S már szedegette is zsebeiből a fényképeket (míg élt, mindig!). - Ezen 2 éves, ezen 3 éves.. Itt a színpadon, itt a bilin, itt a... Hédi hányszor szólt rá később:- Apu, elsüllyedek szégyenemben! - De ő csak beszélt, mutogatott... Az áruházban már minden osztályvezető, vevő, vécésnéni - mindenki tudta, ki az a Zsolnai Hédiké.
