Tolna Megyei Népújság, 1989. július (39. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-01 / 153. szám
6 - TOLNATAJ 1989. július 1. Kányádi Sándor: Amíg pillog Q láng nnakidején, amikor még a váA rosainkban, városkáinkban, de Máramarosban vagy Dés környékén, a falvakban is számottevő zsidó közössé- _______ gek éltek, történt, hogy a rabbi egy hajnal tájon, abbahagyva a szent könyvek tanulmányozását, kisétált a faluja vége felé. S hát látja, hogy kicsi suszternél még világ van. Bement, hogy meg- feddje.- Te, Mojse, mért égeted még mindig a lámpát, nem látod, hogy már virrad? Fölnézett a kicsi suszter a bankli mellől és csak annyit mondott válaszul:- Rebe, amíg pillog a láng, addig még mindent jóvá lehet tenni. Régóta hordozgatom magamban, azt a valamikor még édesapámtól hallott törté- netecskét. Sokszor vegyítettem beszédbe s talán írásba is a kicsi zsidó suszter bölcs és költői mondását. Hiszek forma benne. De gyakran nem tudom, mihez kezdjek vele. Túl sok jóvátehetetlen történt, hogy messzire ne menjek, csak századunkban is. A káini bűnök jóvátehetetlenek. A jóvátételnek kártérítésre váltása viszolyog- tat. A középkori bűnbocsátó cédulákat juttatja eszembe. Kisímulóban a lelkiismeret, alig fél évszázada föltarajlott állóvize. írni, Auschwitz után, ha jobban nem is, de élni lehet. S még ugyanabbul, mint előtte. Lassacskán kezdjük megtapasztalni - megszokni! -, hogy egy etnikum, egy nyelvközösség megsemmisítéséhez nem föltétlenül kellenek internálótáborok, költséges, energiaigényes krematóriumok. Iskolapadokban is elintézhetők. Mondhatni humánusan. Más nyelven beszélő gépekké programozhatók át. Sőt, mára szülőszoba steril körülményei is alkalmat, ingyen alkalmat kínálnak a megelőzésre, egy esetleges későbbi etnikai-nyelvi zűrzavar elkerülése érdekében. Kötelezni kell a szülőket, hogy csakis a javallott névtár s az állami ortográfia szabályainak betartásával nevezhessék néven az újszülöttet. Kizökkent az idő. Mondhatnók Hamlet- tel. Kizökkent újra. Vagy talán nem is járt soha a maga rendes kerékvágásában?- Bűnnel van tele a világ fiam. - Sóhajtotta jó pár évvel ezelőtt Kolozsvár utolsó rabbija, egy szép nyári alkonyattájt a zsinagógáig sétálóban. - Bűnnel van tele, bűnnel sóhajtotta búcsúzás helyett, miután benézett a templomba, hogy ki van-e a minjen, a szükséges tíz férfi, az esti imához. Akkor éppen kivolt. (Ma már rabbi sincs.) így nem volt szükség alkalmi szolgálatomra. A „minjen”, az első zsidó szó, amit hallottam életemben. Édesapámtól tanultam, aki baráti s alkalmi létszámkisegítő is volt, ha rabbi érkezett a falunkba. Mert volt a mi falunkban is, nem is egy, de két kicsi zsidó. Jobban mondva zsidó család. Az egyik a szövetkezeten felül, a másik átellenben, de szövetkezeten alul tartott boltot és italmérést. Vagyis tartotta őket a boltjuk és kocsmájuk. A felsőt, a Khon családot módosabban. (Igaz csak egyetlen gyermekük volt.) Az alsót, Schönfeld Nándor urat és nagyszámú családját - úgy-ahogy. Csilingelt a boltajtó, ha vevő érkezett, fűszeres illatok surrantak ki minden belépő mellett. Minél gyakrabban csilingelt föl a csengő, annál szívélyesebben hajlongott Nándor úr, annál derűsebben mosolygott Khon Elek bácsi. Pedig a vevővel nem mindig járt együtt a pénz is. Gyakran került elő a kontókönyv s a boltosok füle mögül a plajbász. De pénz nem léte miatt soha egyikük boltjában sem maradt el a vásár. Csak a ráncok húzódtak összébb hol a boltos, hol a vevő homlokán, egy kis szomorkás számvetésre. Csak a hangjuk vált szemérmesen suttogóvá. Tojással, tyúkkal, libával is lehetett törleszteni. Valahogy mindig egyenesbe jöttek a dolgok. Édesapám Khon Elek bácsi katonacimborája volt, tegeződtek és komám uramnak szólították egymást. S a cimbo- raság „komaság" révén baráti ünnepi fuvarosa is volt édesapám a kis közösségnek. Befontuk a lovak farkát és karos-rugós ülést tetettünk a szekérre, vagy szánra, ha nagyobb ünnepekre a közeli kisvárosba kellett utazniuk. Vagy éppen „papot” kellett hozni. Olyankor került sor rendszerint édesapám minjenbeli szolgálataira. Nándor urat is ő hozta a faluba. Vőlegényként, szánnal, csikorgó télben. És tetőtől talpig pokrócba csavarva. Mert Nándor úrnak nem vala nagykabátja. Évek múltán is jókat derültek rajta valahányszor újabb gyerekkel gyarapodott a Nándor úr családja. A szelíd szavú Szeréna néni előtt azzal mentegetőzött: Miklós a hibás, mert ha akkor nem csavar pokrócba, aligha tettem volna kárt benned. De örült, hogy „kárt” tehetett. Nagyon szerette a gyerekeket, s nemcsak a sajátjait. Nem fordult meg nála olyan kis mezítlábos vevő, aki ha hitelbe vásárolt is, legalább egy szem cukrot ne kapott volna útravalóul. Elek bácsi egyetlen széltől is óvott Endre nevű s velem egy- ívású fiát én tanítottam meg lovagolni. Ketten egy lovon ülve vittünk egyszer egy nagy kakast a metszőhöz. Tőle tanultam a kapóresz szót. No ennek már káporesz mondta, mikor a levágott kakassal kijött a metszőtől, és fölkapaszkodott a lóra a hátam mögé. Nándor úr fiával, Ernővel, aki ugyancsak velem egykorú volt, együtt bújtuk a könyveket, a ponyvaregényeket. És együtt tikogtunk a közösen szívott, a boltból csent cigarettától. És rendszerint hármasban fürödtünk nagyokat az illatozó Küküllőben. Anyaszült meztelenül persze, és inkább csak estelente. Az a kis „különbség” miatti szeméremből, amit előttem nem kellett röstellniök. Csak későbben már felnőtt fejjel, s a megtörténtek ismeretében értettem meg, hogy a megszégyenítéstől való félelem ösztöne munkált bennük, ott a Küküllő-parton is. Pedig akkor még nyár volt, gyönyörű nyár, de gyülekeztek már az egyre baljó- sabb felhők. Aztán kizökkent az idő. Szemmel láthatóvá váltak a megszégyenítések. Kezdődött a deportálás, hogy aztán a falumbeli két kicsi zsidó családból, csak Ernő és az egyik nővére térjen vissza. Ök is csak annyi időre, hogy elköszönjenek a falutól s a közös gyermekkortól. Édesapám is két év múltán vetődött haza a hadak útjáról féllábra őrökre meg- nyomorodva. Örült, hogy időközben meglegényesedtem, s hogy a lovainkat, sőt az utca minden lovát sikerült az erdőn rejtegetve megmentenem a hadak elől. ' Hazatérte után pár napra, amikor már minden megtudhátó tudomására jutott, az egyik, néhai bolt előtt elmenőben csöndesen azt mondta nekem: bár inkább Nándor úrékat meg Khon Elek ko- májáékat tudtam volna elrejteni az erdőn, vagy legalább a gyermekeket. Lovat még vehet, akinek lóra van szüksége. Aztán hosszú évekig soha többet szóba nem hozta egyiküket sem. De ahányszor elbicegett a két valamikori bolt előtt, egy-egy óvatlan pillanatban, szemérmesen megemelte a kalapját. Aztán történt olyan jó tízegynéhány évvel ezelőtt, hogy egy külföldi baráti családdal s hatalmas ítéletidővel a nyakunkban érkeztünk haza a falumba. Ránksötétedett s az eső nem akart szűnni. Akkoriban fordítgattam az erdélyi szász népköltészetből egy könyvecskére valót. El is mondtam néhányat belőle, hogy színesebben teljen az idő. Mert a vendégek már szorongtak, a gyermekek ásítoztak. Édesapám takarodót fújt, de a vendégek tudván, hogy idegeneket nem szabad elszállásolnunk, nem akartak kellemetlenséget hagyni maguk után. Ragaszkodtak, hogy a szakadó eső ellenére is, a két falu közti senki földjén, az arra kijelölt helyen, verik föl a sátrukat. Abba még valahogy belementek, hogy a gyermekek a házban éjszakázzanak. Édesapám megsemmisülten nézett utánuk ki az esőbe. Éreztem, hogy szögesdrótnak látja az esőt, mert magam is annak láttam.- Hogy ezt is meg kellett érnem. Még jó, hogy volt egy annyicska bátorság bennetek, hogy legalább a gyermekeket nem zavartátok ki az esőbe. Nagyon szomorúan fordította felém szép, okos fejét.- A kutyát se tartottuk soha láncon. Sándor, Sándor nagyon gyöngén pislákol benned a kicsi zsidó suszter példabeszédben lángja -, mondta szemrehányóan. S kiment a zuhogó esőbe, haza tocsogott, föl az ősibe, nehogy azzal is megszegje a törvényt, hogy a leányáék- nál éjszakázik. Másnapra kiderült. A kedvünk is az időhöz igazodott. Fölmentünk a kertbe. Amikor hosszabb időre kettesben ma* radtunk a kert sarkában, láttam rajta, hogy mondani akar valamit.- Nagyon örülök, fiam, hogy a szászokat fordítod, magam is nagy tisztelőjük vagyok. De nem volna neked érkezésed s tudásod ahhoz, hogy zsidókat is fordíts. Nekik is voltak énekeik. Tudtam is egyet- kettőt, még Khon Elek komámtól tanultam a katonaságnál. Kicsit töprengett, keresgélt az emlékezetében s már mondta is a maga sajátságos módján, ahogyan minden nyelvből idézni tudott s szokott valamit, amelyikbe csak alkalma volt belekóstolnia, amol isz gevén egy jidele egy jidele, egy jidele. S mindjárt fordította is, hogy a jidele az Kányádi Sándor otthonában Löwith Egon műtermében zsidócskát jelent, s ha jól emlékszik, akkor az valami olyasmi akar lenni, hogy volt egyszer egy kis zsidó- A címe már meg is volna. - Megpróbálhatom.- Kezet rá! - S már nyújtotta képességében is finom kis kezét. Hát ezzel a kézfogással köteleztem el magam erre a könyvre. A megjelenését, ha nem érhette is meg, annyi vigaszom van, hogy néhányat fordítgatás közben sikerült még ezekből az énekekből, balladákból neki is elmondanom. A gondviselés figyelmességét kell látnom abban is, hogy nemsokára az édesapámnak tett ígéretem után, megkeresett Eisikovits Mihály tanár úr, két öreg kifakult irkában hozta el, s ajánlotta föl fordításra az ő 1938-ból való máramarosi jiddis népköltési gyűjtését. A gyűjtőútról való dokumentum érték és egyben lírai, Éneklő hászidok között címen s az 1948- as Kolozsváron megjelent Zsidó naptárban közölt visszaemlékezését kötetünkbe is fölvettük. A szem- és fültanú közelképei a valamikori szinte egzotikusnak mondható máramarosi zsidóvilágról hitelességükkel megkönnyítik az előszóírás dolgát is azzal, hogy ha nem is mentesítik egészen, de csupán a legszükségesebb útbaigazítások megtételére kötelezik. Olyanokra, melyek a tudálékosság vétke nélkül könnyebbségül szolgálhatnak e csöppet sem tudományos igényű, hanem megkedveltető gyűjtemény jobb megértéséhez. Bátorításul szolgált a tanár úr visszaemlékezése arra is, hogy az alább kővetkező fontosabb tudnivalók mellett ne rejtsem véka alá - ami talán illendőbb lett volna -, a magam gyermekkori emlékeit, baráti s családi indítékaimat s a mostani helyzetünkből adódó, s a hajdani zsidókéra emlékeztető riadalmaimat sem. A jiddis a gettó nyelve. Valamikor, évezredünk elején, a keresztes háborúk nyomán fölizzott zsidógyülölet és zsidó üldözések idején, az Ibériai félszigetről Franciaországon át német földre mene- kült-települt s majd ott előbb külön utcákban, városrészekben meghúzódó, majd gettókba kényszerült zsidók hozták létre, mintegy házi használatul az akkori közép-felnémet nyelvjárásból. Héber és arameus, majd szláv szavakkal gyarapodva vált a kelet-európai zsidóság köz- használatú, népi nyelvévé. A templomokban s a minden viszontagságok közt is tovább élő héber irodalom és költészet nyelvével párhuzamosan szolgálta a közzsidóság mindennapi életét. Lassacskán alkalmassá téve magát önálló jiddis nyelvű irodalom teherbírásaira is, mely napjainkban, amikor a jiddis már- már leáldozóban van, még a Nobel-díj magaslatát is elérte. De elsősorban népi nyelv lévén a jiddis, kitermelte a maga népköltészetét. Meséket, mondákat, dalokat, balladákat, csúfolódó énekeket, párosítókat. Minden bizonnyal a közszükséglet s a környezet - német, szláv, román s tán még a magyar népköltészet termékei is - ösztönözhették a zsidó közösségek, kivált a falusi környezetben élők tehetséges mesélőit, énekmondóit saját népköltészet létrehozására. A ná- lamnál illetékesebb hozzáértők dolga a hasonlóságok, párhuzamok, hatások latolgatása, „tudományos földolgozása”. Nem lesz nehéz dolguk, mert a zsidóság hiténél fogva, eleve írástudó, s így nagyon sok népköltészeti darabbá vált alkotásnak a szöveg és dallam költője is föl van tüntetve az antológiák jó részében. S azok legnagyobb hányada a diaszpórának köszönhetően - hogy valamit a diaszpórák javára is írjunk - nemzetközi cirkulációjú. A mi kis gyűjteményünkben arra törekedtünk, hogy a névtelenségben maradtakból adjunk ízelítőt. Jó egy- harmada ennek a könyvecskének olyan darabokat tartalmaz, melyek a számomra hozzáférhetővé vált kelet-európai jiddis antológiákkal összevetve, talán még jiddisül sem jelent meg nyomtatásban. Ez indokolja a kötet kétnyelvűségét is. Eisikovits Mihály két viharvert irkája szolgált alapul. Kézi gyűjtés, az akkori máramarosi falvakban latin betűs jiddist csak így- úgy tudó boherek keze vonását kellett ki- silabizálni, olvashatóvá átíratni. Ezért az esetleges félreolvasások, félre fordítások sem kizártak. Eisikovits tanár úr nem tudván jiddisül, alkalmi íródeákok segítségével végezte a gyűjtést. Őt elsősorban, mint muzsikust, a dallamok érdekelték, de ha már alkalom adódott, a szövegeket is lejegyeztette. Mintegy belső sugallatra, ahogy mondta nemegyszer, mert utána már nem volt, aki, s nem volt, akiktől gyűjteni. Fájdalom, hogy csak a szövegek maradtak meg. Az eredeti dallamok csak a tanár úr földolgozásában érződtek meg, azoknak is csak egyike-másika. A kottás irkák elkallódtak. De talán élnek még a világon valamikori máramarosiak, akik még hozzá tudják dúdolni a szöveghez a dallamot. Eredetileg máramarosi jiddis népköltés lett volna az alcíme ennek a könyvnek. Még akkor is, ha a kétharmadát közkézen forgó antológiákból válogattam össze. Erre az jogosított volna, hogy segítségeim - akiknek ezúttal mondok köszönetét, s akik haló poraikban is áldottak legyenek - dr. Scheiber Sándor, Schreiber Samu, a Kolozsváron élt utca- bélim tanulságai szerint az itt közöltek túlnyomó többsége minden bizonnyal a máramarosiak körében is ismert lehetett. Ebben erősített meg Grunea László barátom, akinek Schreiber Samu bácsi mellett a legtöbbet köszönhetek a kibetű- zés, a nyersfordítás, strófákba tördelés, áldozatos munkájáért. És ezen a véleményen van Harry Majorovics kolozsvári zeneszerző és Jóiesz László, aki a jiddis szöveg gondozását a hozzáértő jegyzetek megírásán túlmenően is minden tőle telhetőt megtett, hogy ez a gyűjtemény napvilágot láthasson. De tekintettel arra, hogy a kötet eredeti szándékunk szerint itthon Romániában már nem jelenhetett meg, esetleges beavatkozással gyanú- sithatóságunk elkerülendő, a máramaro- sit kelet-európaira változtattuk. Illesse azonban köszönet Domokos Gézát, amiért tartotta éveken át bennem a lelket, és mindent megtett, amit csak tehetett a könyvnek a Kritérionnál való megjelenése érdekében. Nem rajta múlt. így vette pártfogásába az említettekkel közös munkánkat a néhai jó Domokos János . jóvoltából az Európa Könyvkiadó. Almási Istvánt, aki a zenei anyagot nemcsak értően megszerkesztette, de a magam ügyetlenségeit is türelemmel és hosszas kitartó munkával jó útra terelte, szinte „társszerzőmnek mondhatom”. Az olvasó bocsánatát és megértését kérem, amiért a könyv krónikájába ennyire személyesen és személyekhez kötötten beavattam. Hozzá tartoznak ehhez a könyvhöz. Részei, részesei. Remélem, hogy az olvasó, s talán a zeneszerző is nemcsak őrömét leli ebben a könyvben található versekben és dallamokban, melyek két-három darab kivé- telévél (Sólem Áléhem egy népdallá vált altatóját és Mordechaj Gebirtig, egy ilyen antológiából sem kihagyható, „Ég testvérek, ég” kezdetű gettódalát, nem kivéve, hanem inkább hozzáadva) a névtelen kelet-európai szegény haszidok költése. A gyűjtemény s a fordítások milyenségéről ítéljen az olvasó. A magam, fordítgatá- sok közbeni fölismerését Kecskeméti Árminnak a nagy történésznek azzal a fejtegetésével egyetértve osztanám meg az olvasóval; hogy az előítéletekkel szemben, nincs külön zsidó, vagy zsidós arc, „fizimiska”. Az ukrán zsidó jobban hasonlít egy ukránhoz, mint mondjuk egy spanyol zsidóhoz, és fordítva is igaz. Nincs tiszta etnikum talán sehol a világon, s kiváltképpen itt a mi tájainkon. De van valami, ami a zsidó arcot mégis megkülönbözteti a többitől, ez a zsidó tekintet, mely több évszázados riadalmat, rettegést örökít át még a keveredett zsidók szemébe is. A jiddis népköltészet sok hasonlóságot mutat azokéval, akikkel századokon át együttéltek. Sajátossága ennek a nép- költészetnek éppen a tekintete. A tragikus fájdalomtól a csúfondároson át az érzelmesig, sőt az érzelgősig őriz magában valami közöset, egyénit, ha úgy tetszik zsidósat. Ez teszi számomra legalábbis külön értékké. És egyben közös értékké. Hozzá tartozik e táj több évszázadra visszamenő történelméhez, kultúrtörténetéhez. Szokás manapság egy nép, vagy népcsoport történelmi folytonosságát kutatni, amiben nem találok semmi kivetnivalót. Ismerje meg mindenki a múltját, ittvalóságának idejét, tartamát, de a tartalmát is. De az önismeret, az egymás jobb megértése és nem a napi politikára való san- dítás vezérelje őket. Talán furcsának tetszhet, de éppen a zsidóság az, aki, itt a mi tájainkon, az ittvalóságát egészen a templomlerombolásig visszamenően a legmaradéktalanabbul bizonyítani tudná. Tudósok dolga. Magam csak az édesapámnak tett fogadalmamnak kívántam eleget tenni. Egy szerény írástudó felelősségével emlékeztetni az Exo- dus-ban található figyelmeztetésre az elfelejtés veszedelmeire. kolozsvári házsongárdi teA metőt keletről a régi zsidó sír- kert, s kicsit fönnebbecske az ortodox tartja a karjában. Délen utcákkal, házsorokkal ------------ elválasztva, mintha a huszadik századi nagy erkölcsi törést példázná -, ott van, elkülönülve, az új zsidótemető. De délnyugaton a neológ sírkert már ugyancsak a Házsongárd egyre gyöngülő kerítéssel elválasztott része. És így van ez Kelet-Európa legtöbb városában, vagy éppen falujában, ahol valaha számottevő zsidó közösségek éltek. És ahol, ha megfogyatkozva is, még élnek. A z élők örömére, a halottak engeszte- léséül, marokbagörbülő tenyérrel féltett, szerényen pillogó gyertyaként nyújtom felétek e könyvet. Béke velünk. Salom. KÁNYÁDI SÁNDOR Egy készülő könyv előszavát tartja kezében az olvasó. A szerző egy dombóvári látogatásakor hagyta közlés céllal lapunknál. A fényképeket Szeverin Ferenc készítette.
