Tolna Megyei Népújság, 1989. július (39. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-08 / 159. szám
6 - TOLNATÁJ 1989. július 8. Bába Mihály: Egy régi aratás F. M.-nek 60. születésnapjára Mözsi Szabó István grafikái Kaszakalapáló Marokszedő Novák Béla Dénes: Ünnep Daj dana daj dana daj dana danadana dóm Jaj késem kenyerem borom daj dana daj dana dóm Jaj sebeink jelmezek csillag-billogok világ-jegyek Jaj vékonyka bőrünk a házunk virradatra világgá virágzunk Daj dana daj dana daj dana danadana dóm Fazekas gondterhelten hajolt mappája fölé.- Mi baj van? - álltam meg asztala mellett. ' - Semmi - legyintett. - Az aratással kapcsolatos rajzon töprengek, de szüntelenül elém tolakodik egy gyermekkori emlék.- Keserves? - ültem le mellé, és két üveg sört rendeltem.- Nagyon. Akkor láttam először könnyes szemmel apámat. Másodszor nyolcvanéves korában, anyám koporsója mellett. Meghozták a sört. Öntöttem. Ittunk. Aztán néhány percig szótlanul ültünk. Vártam. Vártam, hogy felfakadjon a keserves emlék burka, és elmondja záporozó szavakkal, hogy megkönnyebbüljön.- Tudod - lendítette magasba a tenyerét -, abban az esztendőben az emlékezetes, kegyetlenül hideg tél megtizedelte a búzaszálakat. Igaz, ez még nem lett volna olyan nagy baj, mert ha szép tavasz és jó nyárelő követi, gazdag aratásunk lehetett volna. Csakhogy a tavasz szeszélyes volt, a fagyosszentek megtelepedtek, mint a hívatlan vendégek, akik tízszer is elköszönnek, de lábukat nem bírják a küszöbre tenni. Egy pillanatra elhallgatott, körbetekintett, de gondolatban már szőtte tovább a gyér emlékszálakat.- A tikkasztó nyár olyan hirtelen jött, mint derült égből a villámcsapás - folytatta. - Fellélegzett a határ. Anyám is szüntelenül ismételgette: talán még jóra fordul minden. Én akkor még nem tudtam, hogy minek kell jóra fordulnia. Annak örültem, hogy letehettük a csizmát, mezítláb szaladgálhattunk az udvaron, az utcán, meg kint a földünkön is. Soha nem felejtem el, a föld, a homokos földünk néhol olyan meleg volt, hogy sütötte a talpamat. Még tetszett is ez nekem, az ostoba kölyöknek. Nemigen törődtem azzal,- hogy apám szüntelenül az eget leste, néha káromkodott, olykor meg, ha egy tenyérnyi bárányfelhő eltakarta a napot, levette kalapját, megtörölte homlokát, s csak úgy magának mormogta: csak adná az isten, hogy bőrig ázzunk. Nem áztunk meg. Az a néhárfy csepp még a port sem verte el. Ivott a sörből, filctollával vonalakat - talán esőszálakat - huzigált a rajzlapra.- Nem, azon a nyáron nem volt jó, kiadós eső, ahogy mondani szokták. És így következett el az aratás ideje. Apám majdnem mindennap kimenta földünkre, és egyre komorabban jött haza. Anyámmal beültek a konyhaszobába, sokáig, halkan beszélgettek. Anyám csak sopánkodott, meg ezt ismételgette: majd csak átvészeljük ezt a nehéz esztendőt is, ha isten megsegít. Egészségünk legyen, az a legfontosabb. Egyszóval Péter-Pál- kor, az akkori szokás szerint, már kora reggel elindultunk a határba, megkezdeni az aratást. Ha a búzatábla még nem is volt világosszőke, egy keresztnyit akkor is le kellett aratni. Hogy áldás legyen a többin. Apám ment elöl a kaszával, mi meg után a sarlóval meg az elemózsiás szere- dással. Anyám otthon maradt, hogy ellássa a jószágot, közben főz valamit, és hozza utánunk.- így volt ez nálunk is - mondtam, mert Fazekas ismét elhallgatott.- Igen, lehetséges, hogy mindenütt ez volt a szokás. Felhajtotta a maradék sört, s most ő intett a pincérnek, hogy hozzon még két üveggel.- A nap már magasan járt, amikor megálltunk a kis búzatáblánk végénél. A reggeli szél hullámokat sodort végi az alacsony, ritkás búzaszálakon. Apám leszakított egy kalászt, tenyerében kidörzsölte a szemeket, a pelyvát lefújta róluk, számolgatta az összezsugorodott, keservesen érett szemeket, egyet kettéharapott, sokáig vizsgálgat- ta, és egyre ráncosabb lett a homloka. Mi letelepedtünk a dűlőút száraz füvére, vártuk, hogy apánk megkezdje a rendet, s mehessünk utána markot szedni, kévét kötözni. De nem mozdult csak állt, tekintete pásztázta a táblát, fejét csóválta, majd belegázolt a térdéig sem érő búzába, s ment, ment mintha soha nem akarna megállni. Hirtelen visszafordult. Felvette a kaszát, megfente. A kaszakövet a vízzel teli szarutartóba dugta vissza, és a tábla szélénél nekilendítette a kaszát. Mi még mindig nem mozdultunk, fűszálat rágcsáltunk. Tudtuk, hogy öt-hat lépésnyi kaszálás után állhatunk csak a rend végébe, nehogy a kasza hegye kárt tegyen bennünk: Apám tízlépésnyi rendet vágott. Megállt. Hátrafordult. Rokkant búzaszálak meredeztek a tarlón. A rend olyan gyér volt, hogy sarlóval szedni sem lehetett.- Ma már nem emlékszem rá, hogy váratlanul, észrevétlenül hogy termett ott anyánk. Üres kézzel jött, kocogott apámhoz Mentünk utána mi is. Egy lépésnyire tőlük megálltunk. Anyám sopánkodva csapkodta össze a kezét Hol a lábon álló szálakra nézett, hol meg a tarlóra, ahol a fele szál ott maradt- Gyuri, hallod - mondta panaszos hangon -, tedd le a kaszát ennek sarló kell, csak sarló.- Az - mondta az apám. Szeme nedves volt. A zsebkendőt, amellyel előbb még homlokáról törölgette a verítéket, szeméhez nyomkodta. Éreztem, hogy sír. Anyánkgyorsan a rend végére terelt bennünket. Gyertek, gyermekeim, mondta kedveskedve, kézzel szedjétek össze, így ni, mutatta meg, és rakjátok kévébe. Az elmaradt szálakat meg sarlóval vágjátok le. Na, gyorsan, gyermekeim. Munkához láttunk. Anyám meg visz- szament apámhoz, aki mintha kissé megnyugodott volna.- Igazad van - mondta anyámnak -, ha sarlóval vágjuk le, kissé tovább fog tartani az aratás, de legalább lesz égy kis búzánk, annyi, amennyit elvetettünk, meg amennyit el kell vetni az ősszel, hogy jövőre, legalább jövőre legyen kenyerünk.- Lesz, lesz - sóhajtott anyám -, talán még egy-két vékányi kenyérnek is marad. Legfeljebb krumplis meg kukoricás kenyeret eszünk. Na, én szaladok haza, megfőzök, aztán kérek három-négy sarlót kölcsön, de ha nem kapok, veszek egyet. - Felénk fordult. - Fogadjatok szót apátoknak. Nemsokára jövök én is visz- sza. Hozom a meleg ételt.- Elment. Kókadtan, szótlanul szedtük a gyér rendet, vagdostuk a kasza elhagyta szálakat. A kicsi kévék alig-alig gyarapodtak. Apám még mindig ott állt, ahol a rendvágást abbahagyta. Mintha mozdulni nem akarna. Félve, lopva lestünk rá. Komor volt. Gondterhelt. És iszonyta- tóan ráncos, barázdás. Fazekas ledobta a tollat, hátradőlt, kibámult az ablakon, és anélkül, hogy rám nézne, azt mondta:- Szóval, ez a kép gyötör. Képtelen vagyok megszabadulni tőle. Életem legszomorúbb emléke ez. Ilyenkor nyáron, úgy aratás táján mindig visz- sza-visszatér. Kiöntötte a sört. Ittunk. És szótlanul üldögéltünk még néhány percig. Amikor felálltam, csak kezet fogtam vele. Ő meg csak nagyot bólintott. Szonja Roszina: ... és ennyire idegenek A repülőgép lassan ereszkedett le az égkék leszállósávra. Lágyan billegő szárnyai nyomán ott maradtak a rózsaszínben fénylő égbolton az észrevétlen, átlátszó, oszladozó csíkok. A bemondó éles hangja visszhangzott a váróteremben. Volt, aki hirtelen sebes léptekkel a kijárat felé igyekezett, mások kapkodva szedelőzködtek. A fokozatosan felerősödő zaj egy időre megzavarta a kis vidéki repülőtér tes- pedt nyugalmát A kislány, miután körülnézett, már bizonyos volt benne, hogy nincs a teremben, akit keres. A sártól homályos üveg visszatükrözte a várakozástól égő, tágra nyílt szempárt Minél közelebb nyomta arcát az üveghez, annál torzabb, laposabb lett a szája és az orra. Hidegtől kivörösödött ujjacskái görcsösen tapadtak a sima felületre. Felnőttre szabott, hosszú, sötétszürke kockás, örökölt kabátjában, gyapjúkendőbe bugyolálva, viseltes cipőben olyan volt, akár egy törékeny, gyönge anyóka. Amikor a hangosbemondó megszólalt, Lika összerezzent Ettől kezdve, maga sem tudta, mennyi időn át feszülten figyelte a gépről lesétálók hangyasorát, izgatottan fürkészte a repülőtér épülete felé közeledő ismeretlen arcokat. Hirtelen egész törékeny teste nekifeszült az üvegnek: nyugtalan tekintete pgy alacsony férfin állapodott meg. Az lassan sántikátt Kezében ócska kis bőrönd. Az üvegen át meg tudta figyelni átható, fekete szemét, nagy, formátlan orrát, keskeny, összeszorított ajkát Azonnal felismerte. Egy megsárgult fénykép és néhány hibáktól hemzsegő, kusza levél - ennyi maradt belőle, mióta elhagyta őket. Az alacsony, görnyedt alak közeledett. A kislány felegyenesedett. Le nem vette róla a szemét Melléhez szorította ócska iskolatáskáját és fogalma sem volt, hogyan kéne viselkednie. * Mindig szerette, bár soha nem látta. Néhány hónapos volt amikor eltűnt Mikor Lika gyöngécske lábaival első lépéseit próbálgatta, még nyilván nem töprengett azon, hogy miért nincs ve- lük Később sem érdekelték a felnőttek dolgai. Mindaz, ami őt magát körülvette, sokkal érdekesebb, izgalmasabb volt. Mindent ki akart próbálni, ezért mindent megérintett, megfogott Azután ott voltak az álmok: a színes, ragyogó, szépségesek, amelyek ugyanakkor zavarosak, félelmetesek, furcsák is voltak. Álmában félt, és minden erejével megpróbált kitömi ebből a különös és érthetetlen állapotból. Ilyenkor kinyitotta a szemét; összegömbölyödött, rásimulta párnára, lélegzete megcsendesedett. Hogy megnyugtassa magát szemügyre vette a régi, orgonaszínű szőnyeg mintáit, és legyűrte magában a vágyat hogy felébressze mellette fekvő édesanyját Miközben így feküdt felötlöttek képzeletében a zöld pelyhes bokrok a kertben, melyek alatt szanaszét hevertek kincsei: a leszakadt fejű baba, a lyukas vödröcske és egyéb apróságok És megjelent előtte a sírástól folyvást ma- szatos képű Jurka, meg a dundi, örökké sárban pancsoló, vörös Ljuszka és a többi gyerek. *- Az én apám pilóta - hencegett Jurka.- Na és? - fordította felé piros arcát Ljuszka.- Apám pianínót vesz nekem, ha nagy leszek- Pianí-n-ó - utánozta Jurka. -Az ép papám beültet a pilótafülkébe, és elrepülünk Japánba. Megígérte.- Hova-a-a ? - nyújtotta el a szót Ljuszka. Ahogy kinyitotta a száját, előbukkantak épp kibújó fogacskái. _ - Ott olyan kicsi, sárga, mókás emberkék laknak De mit értesz te ehhez? És a te papád, Lika? Hol van? Miért nem jön soha érted?- Mért hallgatsz? -* Jurka nem nyugszik.- Nem tudom...- Nem tudod, hol van a papád? Zabigyerek! * Füle mellett a halk szuszogás zaklatottá válik. Lika odasandít: elnézi a bo- dorított fürtökkel keretezett, nyugodt arcot, mely most profilból látszik, a félig nyitott ajkakat amelyek még őrzik halványan a mzs nyomát Apró, pókhálószerű ráncok szövik be a szemek sarkát. A száj környékét is. Különös: álmában látszik igazán, hogy ez az arc nem fiatal, de még nem is öreg. Lika hosszasan figyeli édesanyja hasonlíthatatlan vonásait Ilyen a mama, aki mindig itt van vele. Szeretné tenyerével végigsimítani nyílt homlokát, hogy ébressze fel és válaszra kényszerítse: mondja meg végre, hol van az apja. Álmodik Állandóan álmodik. Valamilyen árnyék nyomában átvág egy orgonaszínű kerten. Az árnyék a kert mélyébe csalogatja. Lika szeretné megtudni, kinek az árnya, de ez sehogysem sikerül. Újra meg újra követi, mintha megmagyarázhatatlan vonzerőnek engedelmeskedne. Most érti meg, hogy az árnyék, amely minden éjszaka eljön hozzá -az övé. *- Hol van édesapám? A mama elfordítja fáradt arcát Aztán mégis hosszan, mélyen a szemébe néz- Miért kérded?- Tudni szeretném. Miért nincs velünk?- Elhagyott téged. Ernői ennyit.- Elhagyott? De miért? Valami rosszat tettünk?- Neki soha senki nem tett rosszat - vágja rá idegesen a mama. Felemeli a hangját - Maga sem tudta, mit akar. * Lika oldalról, ahol állt minden mozdulatát figyelte. A csípős cigarettafüst facsarta az orrát Nem bánta volna, ha apja észreveszi, és odajön hozzá. De ő csak állt mozdulatlanul, réveteg tekintettel maga elé meredt Az óraütés riasztotta fel ebből a kába állapotból. Most váratlanul Lika felé nézett. A kislány megrezzent, lesütötte a szemét Egy ideig magán érezte a figyelő tekintetet: ettől törékeny gyermektestén remegés futott végig, és átjárta a félelem, hogy felismeri. Rettegett ettől, és borzasztóan szerette volna. * Tépett szélű, régi, megsárgult fénykép. Nézegeti a csúnya, de lágy mosolyú arcot, az ajkat, a jóságos szemet Vékonyka ujjai éppcsak megérintik a sima papírt, mintha szeretnék életre kelteni a képet. Egy legördülő csepp szétfolyik a fotón, keskeny, nedves ösvényt rajzol rá. Ruhája szélével letörli könnyes szemét, és a fényképet visszacsúsz- 'tatja kis szelencéjébe.- Soha nem lesz apám. Egész életemben zabigyereknek fognak hívni.- Istenem, micsoda butaság, zabigyerek Verd ki a fejedből. Inkább foglalkozz a leckéddel.- Mit gondolsz, ha írok neki, visszajön?- Miért jönne? Hiszen soha nem volt veled.- Megírom neki, hogy nagyon régen várom, szükségem van rá, szeretem. Tudom, hogy megért Nem fog tudni nem eljönni, meglátod. És én már felnőtt vagyok, engem nem kell dajkálni, mindent meg tudok csinálni egyedül. Ki fogom szolgálni, megteszek mindent, amit kíván, csendben leszek és gyengéd hozzá Igen, igen, írok neki, feltétlenül írok. Eljön, persze, hogy eljön... * Az apja levele. Lika tudja, hogy az övé, ha a borítékon nincs is feladó. Apró, egyenetlen betűk. Honnan került ide? A mama a kapkodásban itt felejtette, mikor dolgozni ment Vagy direkt neki tette ide? Nem hinné. Általában nem engedi meg, hogy elolvassa a neki címzett leveleket Lika körbekémlel, mintha attól félne, hogy rajtakapják a csaláson. Kinyújtja a kezét Hevesen lüktet a szive. Visszajön... Tehát mégis megkapta a levelét Este a mama biztosan odaadja, hogy olvassa el. De lehet addig várni? Gyorsan, gyorsan, meg kell tudni, mit írt „Anna! Biztosan felismerted az írásomat. 28-án odautazom. Be kell szereznem pár okiratot. Kellene az az igazolás, ami nálad maradt. Remélem, megőrizted, és emlékszel, miről van szó. Kérlek, találkozzunk a reptéren december 28-án 3 órakor. Viszontlátásra" Róla egy szó sincs; a gyerekéről. Görcsös mozdulattal összehajtja a papírt, szótlanul mered maga elé, észre se veszi, hogy már besötétedett, és sűrű havas eső kopog az ablakon. ' * Nyitott szemmel fekszik. Olyan sötét van, mint még soha. Semmit nem látni, csak hallani, ahogy édesanyja csendesen szuszog. Mennyi idő telt el? Már rég nem szól a rádió. A mama hallgat a levélről, nem mutatja, hogy történt valami. Mindketten várják a holnapi napot. S mindketten titkolják egymás elől. Egy szó sincs rólam. Tehát nem kellek neki. Lehet, hogy egyáltalán nem is tudja, hogy létezem. De ha tudja, miért nem ír rólam, miért nem érdeklődik? Legalább egyetlen nekem szánt szó lenne a levélben... Lehet, hogy másik felesége van, gyerekei... Biztosan vannak, hiszen küldhetett volna üdvözletei En is a lánya vagyok... Igen... Igen, vannak gyerekei, és papának szólítják. Biztos így van. Kézen fogva megy velük, játszik velük, megcsókolja őket, vesz nekik mindenféle játékokat és édességeket... és... szereti őket. És én ?, Én is azt akarom, hogy az apám legyen. Én is meg akartam fogni a kezét. És mindent, mindent, amit az osztálytársaim, játszópajtásaim, barátaim az apjuktól kapnak. Mennyivel vagyok én rosszabb, mennyivel?... Papa, mért vagy ilyen igazságtalan, ilyen kegyetlen? Papa, én olyan szerencsétlen vagyok... * Nem ismerte fel - állapította meg Lika. Lehet, hogy nem is gondolja, hogy valakit fel kellene ismernie. A férfi réveteg tekintettel végignézett rajta, de aztán újra az órára pillantott: három óra öt perc. Gyufa sercent, meggyújtotta a kialudt csikket, cigarettázni kezdett, és mélyre leszívta a füstöt. Aztán hirtelen megfordult, ahogy meghallotta a távolban az ismerős lépteket. A mama sápadt arccal odament hozzá. Lika elbújt az oszlop mögé, figyelte, hogy beszélgetnek egymással. A mama elővette ódivatú táskáját, és odaadott neki belőle valami papírt. A kislány látta, ahogy a féri mogorva arca megváltozott. Szélesen elmosolyodott. A mama fejéről lecsúszott a kendő, kilátszott sűrű, világos, feltűzött kontya. A férfi meggyötört ujjaival végigsimította a haját, aztán a vállát. A mama ellökte a kezét, becsukta a táskát, az órára nézett. Lika a máló vakolatba markolt, visszafojtotta a lélegzetét. Szeretett volna odafutni hozzájuk. Átölelni az apját, odabújni a kabátja aljához és kiabálni - Papa, megismersz? Én vagyok, Lika! De csak állt, véresre harapta a száját, körmeit beletörte az ócska vakolatba. Nagy sötét szemeit elborították a könnyek. A levél, a levele, nem tudta elfelejteni, hogy egyetlen sor, egy árva szó sincs róla. Persze soha nem jön vissza. Nem is emlékszik rá. Ő meg soha többé nem tud megszabadulni ettől az arctól, amelytől oly sok éve elszakadt. Csak nézi, milyen az apja, és ezzel mindennek vége. A mama még mondott valamit, aztán sietős léptekkel kiment. A férfi egy ideig ugyanott állt, mintha valamin gondolkodna, aztán valami dallamot fütyörészve kopott bőröndjével lassan odaballagott a kijárathoz. Lika mögötte ment, tudta, hogy nem veszi észre. Megnyugtatta a tudat, hogy nem is gyanítja a jelenlétét. A férfi kétszer is megállt, mohón rágyújtott és néha körülnézett. Lika úgy érezte, hogy senki nincs itt kettőjükön kívül, akik egy vérből valók és ennyire idegenek. Fordította: CSER ILDIKÓ
