Tolna Megyei Népújság, 1989. július (39. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-08 / 159. szám
1989. július 8. TOLNATAJ - 5 Lehet könny nélkül sírni— Hét hold, ami örökre kimaradt a közösből A takaros bonyhádi Rákóczi utcai házban érzi igazán otthon magát. Hiába hívta a fia. Ott csak vendég lenne, mig itt itthon van. - Lassan járok* már négy éve megtapodott a ló. Most meg itt fehérszek egész nap a kalap alatt! - fogad Juhász Gábor bácsi. Nyolcvanegy múlt, s nevetve mondogatja, hiába készül „Mihály, a kaszás”, neki még 19 év ki van szabva.- Hát. A százig készülök. Vagy ki tudja... - mosolyog. Csontom tört akkor, mikor a kocsi átment rajtam, s húzott a ló a szántáson... Orvos mondta: két órán bévül meghalok. S íme ma es itt vagyok. Csak úgy ropognak szavai, s hangja nyomán nevet is jókat a kis- öreg. Kemény, napbarnította székely ember. ízes szóval tart, s ahogy kérdezgetem, elragadja a múlt, az emlékezés.- Olyan helyen vót a földem, hogy sosem tudták elvenni. Nekem ezt megmondták. Finom házat ígértek, csak lépjek be. De hogyan' hisz az asszony beteg volt? Kérdtem az elnököt, milyen lesz a boríték, ha én félnapszám őrözgetem otthon szegényt?... - „Vékony”!... - mondta... Nem, én így nem megyek! Sok elment a kórházba. Hol egy ló, hol egy bika. Egyszer már le voltam „dűlve” anyagilag, egyszerre egy ló, egy tehén ment rá orvosságra. Még visz- szább kérem az emlékei közé. Meséli a bukovinai házat, amit két kezével, s feleségével építettek, s hogy azt eladva, annak árán vett birtokon indult.- Ma es talpon van az a ház - büszkélkedik vele. Zsindelyes, jó faanyagól épült, s kátránnyal lett „bé- kenve”. Szavai szerint elkapták katonának, vitték Oroszországba. Hét évig hol „hazacsapták, hol bérántot- ták”. Miközben meséli sorsát, azon gondolkodom, ha furcsán is hangzanak szavai, mind ül. S hozzá és életéhez illik is. Később aztán 1200 kilométerrel arrébb, a Tolna megyei Tabódszerdahelyen saját szavai szerint egy gyengébb portát kapott. Meg a nyolc és fél holdat. Mellette még jó tízet bérelt is.- Sokat kellett járni doktorozni... - sóhajtja. Beteg asszony vót, mégis jó vót becsülni. Hívtak, de én mondtam mindig, ne piszkáljatok, nem megyek. Rendőrök vitték a községházára. Bent három idegen ember ült az asztal mögött.- Erősen szívták a cigarettájukat. Meg susmorogtak. Mondtam is, ne súgjanak itt, én amúgy se bírom a füstöt, hát csak beszéljenek nyugton... én kimegyek. Kimentem. A dög- kútnál fölkaptam a biciklire és hazamentem. Kuncogva emeli meg ősz fején a kalapot, mintha csak most köszönne el.- Odáig sose juttam, hogy nekem üssenek. Nem azért, hogy megmutassam, azért se állok bé. De beteg volt az asszony szegény. Én megfizettem az adómat. Az utolsó szem búzát is beadtam, a tojást... amire büszke is voltam. Ilyenre büszke. Nem es kellett elbújjak sohase, nekem ezér nagy kegyelem járt. Mert rendesen megfizettem az- adómat! Három-négy lovam, tehénkék, bikák, föld... jól érzettem én magam. Hiába mondták, Gábort írassák bé a téesz- be, s mi es megyünk, én nem iratkoztam bé! Ma es megvan a hét és fél hold. Két fiamé, s másik fele a gyerekeké. Csak emlegessenek meg! Mondtam is, ezér mossatok, főzzetek, s ennem adjatok. A lányom szegény meghalt, pedig;., ülök heába... ne! Se munka, se kis bikácska az istállóban... a földek messze kinn vannak. Hogy babráljak hát valamit így?! Felvenni való ruhám van, se lábbelit, se változót nem kell vásálnom. Csak nincs nyugdíj. Küssebbik fiam múltkor adott ezerötszázat... mikor kórházban voltam. Béosztottam, jó es vót. Mindig hirtelen váltanak emlékképei. Meséli, az ő földje sose lógott ki a közös mellett a sorból, úgy művelte. földjeimet megnézhette bárki, sose lógtak ki a sorból” A lovairól szeretettel szól. Büszke volt rá. Még hetvenévesen is megülte a lovat. Jól is tartotta, mert szerette, ha peckesen, vígan mentek. Jó volt látni, hogy megvillan az asszonyok szeme...- Kérdtem is egyszer a titkártól, most végül is én kellek-e vagy csak a jó lovak? Megint az emlékek. - Nagypénteken, tisztán a nevem napján hagyott itt az asszonyom. Hatvanhat vót. Mondom én, ha egy meghal, legjobb lenne a másikat meg utánalökni. - Kesereg egy sort, de hamar vidul. Meséli, hogy a községet, a „nagygallérosokat” is meg tudta segíteni a bajban. Pedig a felesége a kezével - intette, ne segítsen a tanácson. Azok se igen segéltek. Mégis adott, mert ő ilyen volt világ életében.- Nősültem volna, de a feleségemet nem akartam letapodni, mert amilyenyek jelentkeztek... Hát...?! Nagy nemzetségből való volt az én feleségem. Mulatósról, jókedvről esik szó. Arra is tellett, mert megkereste. Ma is...? - kérdem.- A bányász fiam, el-elviszerh a kocsmába. Megtisztel. Egyszer-egy- szer... Másszor megiszom a vizet. Nekem mindig vót. Feláll. Mutatja a térdét.- Bükien vissza a térgyem, nem bírja a grádicsot. Látja? A másik fiáról is mesél. Arról, hogy most vágtak disznót.- Hívtak, csak legyek ott. Küldte a fiam a gyereket, ugort az a taxiba, s hozta a láda sört, mert itt van apuka. Boldog voltam. Egész nap etet- tek-itattak azok es. Jó a sorom. Nem mondhatom, hogy nem. Itt a helyem az asztalnál - mutatja. Szeretnek, nem mondhatom, hogy nem. Csak néha a pénz jól jönne. Büszke. Kérni?... Ki hallott már ilyet? A gyerekeknek kell, amit keresnek.- Ők szenvedtek a pénzükért, mondtam es a tanácson. Nem kell inkább! A gyerekeket hagyják békén! Inkább ne adjanak. A cigánynak jár, nekem nem? Én egy életen át dolgoztam, most nincs nyugdíjam. De nem bánom. Kerestem én egész életemben. Sokszor elismétli, a fiai pénzéből ne vonjanak el. Segitik azok, ha kell, de a tanács, adhatna egyszer-egy- szer. Tett érte. Úgy érzi.- Én mindig megfizettem az adóm rendesen. Fillérre. Nem adnak? Akkor nincsen. Város ez, sok itt a nép. Tán azért nem adnak. Újra csak a munkán jár az esze, de bírni nem bírja a test. Csak a lélek vágyik rá. Mondogatja, duplán fehére- dik a kalap alatt. Először csak a haja, aztán napszítta bőre. Kemény ember, de látom, érzem:... „Lehet könny nélkül sírni...” SZABÓ SÁNDOR Fotó: RITZEL ZOLTÁN Nyár - Balaton - szabadság Állok az alig sorban a halsütőnél, s kénytelen-kelletlen hallgatózom.- Nincs még szezon - így az egyik.- Uram, a mai változó politikai események miatt nincs vendég - érvel a másik. Gondolkodom, illik-e hangosan kimondani: Hölgyeim, Uraim, Elvtársaim, Polgártársaim! A pénz, vagy ha úgy tetszik, a lóvé, a kotta, a tsozsó... miatt vagyunk ilyen kevesen. Vegyük már végre tudomásul, hogy egyre többen leszünk szegények. Tudom, ebbe beletörődünk, mint annyi mindenbe eddig. De! De azért 220 Ft/kilós heckből és a nem tudom, miért ennyiért kínált keszegből kilószámra kérünk és fizetünk 250-et, 300-at, 500-at, a kovászos uborka kilójáért pedig százötvenet. Árak, égig emelkedő árak. De azért vesszük és esszük. Hogyisne csinálnánk, hiszen most pihenünk és ebbe beletartozik az evés is. Aj. újságot azért megnézzük, s a híreket megszokásból meghallgatjuk, néha még kissé politizálunk is, de inkább hagyjuk. Hagyjuk, mert pihenünk, mert pihenni akarunk, és a mindennapok problémáit most laza fröccsel, hideg sörrel - említettük, hogy kevés a vendég, emiatt van az utóbbi - megpróbáljuk feledni. Nekem nem sikerül. * Fekszem a strandon, mert megtehetem. Nekünk ma még jutott erre. Holnap mérnem biztos. Lehetőség van: érdemes megnézni a Népszava heti kétszeri ajánlatát, ami tudatja, hol van még szabad beutaló. Tekintélyes a lista... Szóval, fekszem a strandon és eldöntőm, semmi politizálás, csupán a rádióra, a tévére és a napilapokra hagyatkozom, no és véleményt sem fűzök semmihez. Fekszem a strandon, próbára teszem az akaraterőmet. Vajon meddig bírom ki, hogy fogadatlan prókátorként ne fűzzek kommentárt a tömegkommunikációból érkező hírekhez? Nem írom le, hogy mit, ugyanis némelyiket nem bírná el a nyomdafesték... Szóval fekszem a napon - néha az árnyékban (ott is kell lennie az embernek) - és nézem a pihenőket, az erőgyűjtőket. A sok alig takart test láttán - bár nem fúj a szél - hamarosan eszembe jut: van-e közöttünk köpönyegforgató. Most ez nagy divat. Van bizony, mint ahogy - bár látszatra mindnyájan a gerincesek rendjébe tartozunk - akad köztünk azért gerinctelen is.- Ne politizálj - csitítom magam -, hiszen most pihenni, erőt gyűjteni jöttél! - Aztán pár pillanatig ismét a mellettem suttogó rádióra figyelek. *- Áremelések? Ugyan már! - legyint a szomszéd matracon egy ötven körüli pocakos férfi. - Megszoktuk. Azért eszünk, iszunk, hiszen egyszer élünk.- Enni muszáj, b..ni jó, éljen Szovjetunió! - heherészik a mellette fekvő, egyáltalán nem alultáplált, pici, kopasz... Nagyot húz a párás sörösüvegből. Göcög. Felesége ráförmed:- Apukám, nem ártana, ha néha a másodikat is „művelnéd”! Ennyiben maradnak, a rádió közben közli, hogy a megszerzett információk szerint minek mennyivel ment föl az ára. * Fekszem a napon és minden órában megfogadom, hogy nem politizálok. Félreteszem az újságot, kikapcsolom a rádiót és megpróbálok másra gondolni. Látszólag sikerül. Nem. Mégsem! Az előző hír még bennem maradt: odaát bontják a drótkerítést. Koncentrációs tábor kerítés nélkül? - ront rám az első kérdés, aztán emlékek özöne ötlik fel bennem. Ha jól emlékszem, több mint egy évtizedet megyek vissza az időben. Eszembe jut, amikor húsz dollárt kellett fizetni azért, hogy láthassuk barátom igaz magyar rokonságát, a melegszívű Magdus nénit, a bennünket testvérként fogadó lányait, Mártont, az ezermestert, aki számomra a mai kor Gábor Áronja, Ferit, a lelkészt, aki nemcsak a hitet, de a magyarságot is tartotta, tartja (tarthatja még?) az emberekben, s Gábort, az élelmiszer- üzletvezetőjét, aki nemcsak a családjáért aggódott, hanem azért is, hogy mit adjon, mit áruljon. A nincsből nem lehet semmit sem vásárolni... Sorállás, jegyrendszer... De „a láng lelkű hazafi, a halhatatlan forradalmár, a nép legszeretettebb fia, a zseniális vezető” irányításával sikerült törleszteni a nemzetközi adósságállományt... Tudom, tele gyomorral könnyű türelemre inteni (kényszeríteni!) az éhezőt, megértésre bírni az elnyomottat. De! Feri, tudod-e és hogyan tartani a hitet? Költői a kérdés, ám a válasz csak igen lehet. * Fekszem a napon és az odaát szerzett emlékek peregnek. Borvízért mentünk B-re, túl voltunk már ekkor sok-sok kedves, szívszorító emléken. Aj utcai kútnál hallottuk ám - magyarul! -, hogy odaát Magyarországon konvertibilis lesz a forint Három lejt ér majd egy, állította a beszélgetők egyike. Nem állhattuk meg szó nélkül, s ebből egy újabb beszélgetés sikeredett, egy újabb barátság szövődött Emlékszem, a javakorabeli férfi miután magyarsága miatt meghurcoltatását elbeszélte, rátette kezét serdülő leánya yál Iára és ennyit mondott:- Azt es megmondtam, ennek a kis leánkának, hogy csak tanulja, s mondja el az iskolában a történelmet úgy, ahogy az a könyvben van. Az igazi históriát majd én elmesélem itthon nékije. S azt kell tudnia! A kislány csillogó szemmel itta apja minden szavát..: Az emlék itt megszakadt, emlékezetem a mára váltottál Elhatároztam, ha hazamegyek megkérem édesapámat, ő is mesélje el nekem a történelmet. Hazamegyek... — ÉKES LÁSZLÓ
