Tolna Megyei Népújság, 1989. július (39. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-08 / 159. szám

4 - TOLNATAJ 1989. július 8. Arcok ’89 Az Áldozat „Nem kerülhetjük el, hogy szembenézzünk a múlttal, a közeli múlttal is - a jövő érdekében. Törvényszerű, hogy ítéletet is kell al­kotni róla. De ne feledjük el, hogy mi magunk is éltünk, lázadoztunk, vagy megfulladtunk, cselekedtünk vagy sunyítottunk ebben a közeli múltban. Amikor tehát ítélkezünk, akkor önmagunk fölött is ítéletet mondunk.” (Sipos Árpád tiszakécskei református lelkész) Az Áldozat nem úgy viselkedik, ahogy illene. Ő mindig más volt. Amikor a kétségbeesés lett úrrá a többieken, akkor bo­hóckodott. Amikor a halálra gondoltak, ő szép asszonyokról álmodott. Ha volt egy tányér híg csollánylevesre, akkor azon morfondírozott, hogy lehetne még egyet szerezni. Egyet soha nem felejtett el, egy pillanatra se akart mást: csak túlélni. Ez volt a maximális programja. A minimális pedig: egészségesen hazakerülni. Az Áldozat elkerülte a teljes összeomlást, a jégsírt, a jelte­len halmot valahol a Gulag szigetcsoporton. Ő egyenesen onnét tért haza 1955-ben. A pokolból. És ezt a szót soha nem ejtette ki a száján. Örülni tudott az életnek, s örülni tud most is az életnek. Legyen az már bármilyen keser­ves is, gyötörheti betegség, a hosszú fogságban szerzett nya­valya; ő él. S az élet boldogság. Most is, amikor egyje többen veszik a bátorságot, vetkőzik le a félelmet, emlékeznek vissza a pokolra: a túlélő nem szól semmit. Még a barátainak sem. Mondhatnak neki bármit. Kér- ‘ dezhetnek. Kitér a válasz elől.- Tudod, fiam! - kezdi a mondandóját ilyenkor. - Amikor egy országban egyre több lesz a partizán, ahogy múlik az idő, ott nekem nincs mondanivalóm. Pedig máskor mesélni szokott. Tátott szájjal hallgattuk, s jó­kat nevettünk. Azt mesélte, hogy karácsonykor háromezer fo­goly taposta a derékig érő havat, hogy focizni tudjon. Leg­alább az időre elfelejtették, hogy sok ezer kilométerre vannak a hazájuktól, s nem sok reményük a hazajutáshoz. Az Áldozat pedig tapostatta a havat a társaival, mert focizni kell. Azon a „mesedélutánon” lelki szemeink előtt láttuk a csontig fagyott férfiakat, amint kergetik a jégmezőn a labdát. Még talán bol­dogok is voltak. Mert a játékszenvedély elfeledtette velük, hogy valami irreális erű játszik velük: kitaszítottak, a világ már el is feledkezett róluk. Ök kergették a labdát. Legyengült szer­vezetük utolsó tartalékait is előcsalogatták és játszottak, ön­feledten, örülve a gólnak, a szép cselnek. Hogy aztán teljes ki­merülésben a barakkban beszéljenek a nagy eseményről: a játékról. A mindig vidám hangulatú Áldozat elkomorul, amikor megpróbálom faggatni. Mígnem rájövök: ő soha nem hagyta magát faggatni. Ez mentette meg. Mindig maradt annyi tartá­sa, hogy a legkiszolgáltatottabb helyzetben is megőrizte a csak rá vonatkozó különállását. Mások nem tudták, nem tud­hatták, mert nem voltak tíz évig fogságban, nem ismerték a hómezőket, a negyven fokos hideget, a halált, így képtelenek voltak felfogni az Áldozat mindenkori fölényét. Pedig ha ezt megértik, ha ezt előbb felfogják, talán a világ másképp alakul. Ha akkor, azokon a „mesedélutánokon” nem kacagnak-kacagunk - akkor másképp történik minden. Akkor most nem kellene borzadni minden újabb történeten. Akkor előbb megtudjuk és megértjük a törvénytelenségeket. Az áldozat itt jár közöttünk. Van benne valami, amit mi kép­telenek vagyunk megérteni. A megbocsátás művészete. Az a rendíthetetlen erkölcsi fölény, ami nekünk soha, de soha nem lehet a sajátunk. Duzzogásunkon nevet. Mit akartok ti? - kérdezi kimondat­lanul is. - A múlton rágódtok, hogy ne kelljen szembenézne­tek a mával, pedig abban nagyobb a tragédia. S az Áldozat semmilyen nógatásra nem hajlandó megnyi­latkozni. Most amikor konjunktúrája van az áldozatiságnak, most szorítja össze a száját és marad néma. Pedig semmit nem felejtett el. „Ott van előttem minden éj­szaka a barakk, érzem a sok száz pária bűzös kipárolgását”, mondja és ezzel be is fejezi. Szaglászunk, de képtelenek va­gyunk érezni azt a bűzt, azt a nyomorúságot, azt a kiszolgálta­tottságot. Talán igaza is van: képtelenek vagyunk felfogni, mert az ember képességei erre alkalmatlanok. S az Áldozat, aki míg tabu volt a téma, amikor még nem volt fülünk az ő történeteire, mindent elmondott, csak mi képtelenek voltunk felfogni a tör­téneteket. Most nem érdemeljük meg, hogy meséljen. De ő soha nem. úgy viselkedett, ahogy az illene. S ebben van az ő ereje, és ezért vagyunk mi gyengék. Áldozatnak hisz- szük magunkat, s még áldozatocskák sem lehetünk mellette. Rágódunk a semmin és soha nenr leszünk olyan boldogok, mint ő: nem szolgáltunk rá. HAZAFI JÓZSEF A napi rendes filmvetítések ideje lejárt Bonyhádon. Az utolsó mozielőadás 1986 tavaszán volt. Az akkor megsüllyedt épü­letből némi huzavona és nem kis költség árán átköltöztették a gépeket a művelő­dési központba, hogy ott hetente három­szor - hétfőn, csütörtökön és vasárnap - szórakoztassák a közönséget. A régi mozit tulajdonosa, a cipőgyár visszavette (nem hosszabbította meg a bérleti szerződést) helyre hozatta és saját céljainak megfelelően átalakí­totta. A bonyhádi mozi jó lenne, ha lenne. Merthogy most nincs. Mivel a művelődési központ (film)színháztermét festik, a há­romnapos vetítésnek is befellegzett. Ma­rad a szabadtéri előadás. Nyáron. A 15 ezres városnak ez édeskevés.- Vonzáskörzetekkel együtt 30 ezer embert is számolhatunk - mondja Rónai József a városi tanács művelődési osz­tályvezetője. - A környező települések legtöbbjén ugyanis szintén bezártak a mozik. Elsősorban tűzvédelmi okokból. Igaz, hogy olyan körülmények közé ma már a kultúrember nem is megy el, mint amilyenek között ezek a kis filmszínhá­zak működtek. Próbálkoztunk a videomozi-hálózat kiépítésével, de ez nem jött be. Csak a ti­Rónai József zenéves korosztályt érdekelte. Beült 40 gyerek - ez nem üzlet.- Milyen mozi kellene Bonyhádnak?- A művelődési központ nem elsősor­ban mozi! Megítélésem szerint egy 200 férőhelyes, „igái” mindennap működő, főprofilú filmszínházra volna szüksége egy ekkora városnak. Ahol minőségi munkát lehetne végezni, újravetíteni, prolongálni az alkotásokat, az érdeklő­désnek megfelelően.- Ígérkezik valami megoldás a közeljö­vőben?- Nem. Anyagi okok miatt. A Tolna Me­gyei Mozüzemi Vállalat szerint még a mostani vetítések sem rentábilisak Bony­hádon. így a bővítés szóba sem jöhet. Mi­vel megszűnt az állami dotáció, a vállalat egyfajta „tanácsi dotációra” számít. Ki­mutatták, hogy 200 ezer forint az itteni mínuszuk, ebből 100 ezret a várostól szeretnének megkapni. Egyelőre nemet mondtunk. De megjegyzem, a dolognak van egy olyan oldala is, hogy mindkét fél­nek törekedni kell a jó kapcsolatokra. A Tolna Megyei Moziüzemi Vállalatnál megfelelőbb, a piacot, a hátteret, az ösz- szeköttetéseket pontosabban ismerő forgalmazót aligha találnánk.- Milyen műsorpolitikát volna célszerű kialakítani a mostani változások nyo- * mán?- Nehéz meghatározni. Az elmúlt idő­szak statisztikái alapján messzemenő következtetések nem vonhatók le. Magas volt a kimutatott nézőszám a dotált ma­gyar és szovjet filmeknél, az ismert okok miatt. A gyerekek egy része azért jött moziba, mert lehetett szotyolázni és jó bemon­dásokat tenni vagy hallani. A helyárak is olcsóbbak voltak.... Tehát mint annyi mindent, a mozi műsorpolitikát is újra kell értelmezni, az új helyzetnek megfele­lően. WESSELY Az elfelejtett korosztály Kisebbségi lét Magyarországon Pótolják az oktatásügy adósságait? Dr. Stark Ferenc, a Művelődési Miniszté­rium osztályvezetője A kisebbségi lét kérdé­sei Magyarországon címmel tartott előadást Szekszárdon, a XIII. honismereti akadémián. *- A plenáris ülés elnöke bevezető sza­vaiban örömmel nyugtázta a tényt hogy kormányzati szintre került a nemzeti ki­sebbségekkel való foglalkozás. Milyen vál­tozást jelent ez a korábbi helyzethez ké­pest? - kérdeztük dr. Stark Ferenctől a szünetben.- Mióta 1945 után újjászerveződött a Művelődési Minisztérium, azóta a miniszter feladatkörében mindig isjelen volta külön­böző anyanyelvi kultúrák, a kisebbség ápolása. A tárcát most vezető Glatz Ferenc szándéka, hogy egy főosztályi besorolású önálló osztály lássa el ezt a feladatot, felelő­se pedig az egyik miniszterhelyettes le­gyen. A minisztérium erre a tevékenységre szakosodott „részlegén” kívül nem létezett korábban olyan szerv a magyar államigaz­• gatásban, amelynek kizárólagosan ez lett volna a feladata. így minden a kisebbsége­ket érintő kérdés megoldását - jogi garan­ciák nélkül egyszerűen a szokásjog alap­ján - a minisztériumtól várta el a politika. Lehetetlen állapot volt éppen az amúgy is eszköztelen művelődéspolitikától kívánjuk, hogy átfogja a kisebbségek ügyeit melyek­nek mellesleg korántsem csak művelődési vonatkozásaik vannak. Ez az 1988. június 14-i új összetételű Politikai Bizottság által el­fogadott határozatban nyert visszaigazolást mikor is az államminiszter, személy szerint Pozsgay Imre funkciójába sorolta a kisebb­ségekkel való kormányzati szintű foglalko­zást Az államminiszter elnökletével a kor­mány egy koordináló testületet hívott életre, tulajdonképpen nemzetiségi kollégiumot amely a hazai és a határon kívüli kisebbsé­gek helyzetét kíséri figyelemmel.- Ön az előadása során alapvető gond­ként említette, hogy a kisebbségek köré­ben nem alakult ki a szórványokat is átfogó kommunikáció, közösségi érzés, identitás- tudat, inkább a másság, mint a távolélők­höz való hasonlóság érzése mélyültél ben­nük. Nem gondolja, hogy ebben oktatási rendszerünket is súlyos felelősség terheli? Nemcsak anyagi korlátok vannak Hogy ugyanakkor, mikor a nyugat-európai történelemmel, irodalommal több éven át visszatérően, alaposan foglalkoznak a diá­kok az órákon, a szomszédos országoké szinte csak érintőlegesen bukkan fel a tan­tervekben.- Ez nagyon komoly adóssága oktatás- politikánknak, gyakorlatilag feltáratlan te­rület, amely pedig nélkülözhetetlen. Atudo- mány feladata, hogy feltérképezze a jelen­legi állapotot, ezt az igényt be is jelentettük már. A környező országok történelmét földrajzát irodalmát bővebb tartalommal kellene oktatni, de kérdés, hogyan épüljön be az így is túlfeszített tananyagba. Másfe­lől viszont az a tapasztalatunk, hogy mihelyt valamelyik iskolában az általánostól eltérő változtatás történik, a szülők megijednek, bizonytalanok, tovább tud-e tanulni a gyer­mekük egy speciális képzésű iskolából ki­kerülve.- Tehát a mai felvételi rendszert az intéz­ményhálózatot az egész oktatáspolitikát meg kellene újítani. Mai, közismerten ne­héz anyagi körülmények között ön szerint megvalósítható belátható időn belül?- Nincs idő várakozásra, a kezdeti lépé­seket, például az egyre szaporodó kétnyel­vű iskolák beindítását már meg is tettük. Az anyagi korlátok leküzdése mellett azonban legalább ilyen lényeges lenne, hogy a ki­sebbségek körében is minél többen sze­rezzenek diplomát, erősödjön az értelmi­ségivé válás igénye. ■ - esi ­A gyerekek, mint a heringek szoronga­nak az általános iskolák ebédlőjében a megyeszékhelyen, sietve kanalazzák a levesüket. Jó okuk van a sietségre, hi­szen a következő, ebédre váró csoport már ott toporog az ajtóban, várva az üres ■ helyet. , A nyakigláb kamaszok negyvenen vannak egy osztályban, hosszú lábaikat maguk alá húzva szoronganak a szűkre szabott padokban. De még így is boldo­gok, hiszen azon szerencsések közé so­rolhatják magukat, akiknek ha szűkösen is, de mégiscsak jutott férőhelyTolna kö­zépiskoláiban. Felvették őket, nem olyan kilátástalan a helyzetük, mint több más kortársuknak. így aztán szoronganak, de boldogok. Nem tudják még, hogy pár év múlva, amikor egyetemre, főiskolára fel­vételiznek avagy éppenséggel munkába akarnak állni, ugyanilyen gondokkal ta­lálják majd szembe magukat. Épp ilyen nehéz helyzetben lesznek, épp így nem várja őket senki. Ők az elfelejtett kor­osztály. Azok, akik már a szülőszobán is sokan voltak, akiknek anyja úgy küzdött meg a szülőágyért. Akiket a csecsemöszobán egy cumisüvegből teáztatták végig, akik­nek dajkálására már nem jutott idő. Sor­ban álltak, tülekedtek ezek a gyerekek a bölcsődei férőhelyért éppúgy, mint az óvodaiért. Ök azok, akikről már születésük, sőt fogantatásuk után pár héttel - hála a ki­épített terhesgondozásnak - tudtak már az illetékesek és így fogadásukra szép, kényelmesen felkészülhettek volna. Ki tudja miért, mégsem tették. Hónapról hó­napra, évről évre halogatták a szükséges bölcsődei, óvodai, iskolai férőhelyek ki­alakítását, gondolván, hogy amiről nem beszélünk, az nincs is. De ezek a gyerekek voltak és vannak, sőt mi több, lesznek, hiszen nem tizedelte meg soraikat tömegjárvány, nem vádno- roltak el/ki, itt vannak. Magyar honpolgá­rok, Tolna megyeiek, szekszárdiak, im­máron középiskolai férőhelyekre váro­mányosok. „Tolna megyében a VII. ötéves tervben, valamint az éves tervekben a fejleszté­sekben az egészséges ivóvíz, a lakásépí­tés mellett a társadalompolitikai elvárá­soknak megfelelően prioritást élvezett az oktatás, elsősorban a középfokú iskolai teremfejlesztés. Megfelelő súllyal szere­pelt a tervekben a meglévő intézményhá­lózat működtetése, fenntartása, a de­mográfiai hullám következtében a kö­zépfokú oktatás iskoláztatási feltételei­ben meglévő szűk keresztmetszetek fel­oldása...” - olvashatja a beavatott az e té­mában irt legutóbbi hivatalos jelentés­ben, mely szerint mindenki megtett min­dent. A tanács is, az oktatási intézmé­nyek vezetői is. Erejükön felül. Hogy ettől függetlenül „verekedniük” kell a nebulóknak a középiskolai férőhe­lyekért? Kétségtelen. Mert amelyikük nem teszi meg, az ott marad 14 évesen iskolapad és munkahely nélkül, mert munkakönyvét - mint köztudott - csak 16 éven felülieknek adhat ki a hatóság. Addig? Ülnek a se nem felnőtt, se nem gyerek kárvallottak otthon és bámulják a tévét, tépik a szüleik idegeit. Mert nem tanultál! - csattan föl a zord atya tespedő magzatára tekintve és elfe­ledkezve arról, hogy alig pár éve még ugyanilyen eredménnyel boldogan vet­ték föl idősebb gyermekét a szakmun­kásképző intézetbe, vagy a gimnázium­ba. A kisebbik meg most otthon, a hoked­lin ül, mert a középiskolában nem tudják leültetni! „A tervteljesitést tekintve megállapí­tható, hogy az új, létesítmények, bővíté­sek pénzügyi fedezete nem állt időben rendelkezésre. Felépült ugyan a paksi szakközépiskola, de vállalati fenntartású intézményként működik, országos beis­kolázással... Nem valósult meg az 1988. évi belépésre tervezett szekszárdi új, 12 tantermes iskola. A kereskedelmi szak- középiskola bővítésénél szintén tapasz­talható lemaradás, a legutóbbi megálla­podás szerint 1989. szeptemberben kell elkészülnie...” És addig? Minden marad a régiben. Il­letve oktatási célra - többek közt - átme­netileg a gimnazisták igénybe veszik majd a megyeszékhely oktatási igazga­tóságának négy szemináriumi termét, a vendéglátóipari szakközépiskolások pe­dig a konyháját. A megoldás nem végleges, hiszen az iro­daház céljára épült komplexum udvar, zsi­bongó, és tornaterem nélküli igénybevéte­le csak tanórák megtartására alkalmas, többnyire osztott csoportok számára. Hogy ez nem megöldás? Hogy a peda­gógusok apellálnak, és különösen nagy gondként említik ezt a tényt, miszerint ott is, ahol egyébként a tantermek, száma egyelőre még megfelelő, az egyéb okta­tási és szabadidő eltöltésére szolgáló helyiségek - tornaterem, könyvtár, szer­tár, laboratórium - számának drasztikus csökkentését, szűkösségét, vagy éppen hiányát ez a tény okozza? Igen, a tények. Azok megcáfolhatatla- nok. Az, hogy némely oktatási intéz­ményben a zsúfoltság a szűk folyosókon, a rendkívül kis alapterületű udvarokon az óraközi szünetekben szinte elviselhetet­len. így aztán nem csoda, hogy a 10-20 percek ahelyett, hogy lehetővé tennék a tanulók pihenését, inkább fokozzák a fe­szültségüket... És akkor arról még nem is szóltunk, hogy az osztályok létszámának növeke­dése következtében a tanároknak több tanulóval kell foglalkozniuk, ami alapfokú képzettségi hátránnyal induló gyerekek felzárkóztatási esélyét rontja és keve­sebb idő jut a tehetséggondozásra is. Hogy az igazi tehetség nem hagyja el­nyomni magát és előbb-utóbb, így vagy úgy érvényesül? Lehet. De mi lesz a töb­biekkel? F. KOVÁTS ÉVA A kultúra nem áru-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents