Tolna Megyei Népújság, 1989. július (39. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-29 / 177. szám
II. évfolyam, 28. szám 1989. július 29. Mesterséges lélegeztetés A táj csendes, békés. A kis falu úgy simul a somogy-tolnai dombvidék lábaihoz, mintha védelemért esedezne. Várong isten háta mögötti kistelepülés, ahol ha megkérdezném az első járókelőt, hogy a falun keresztül hova vezet az út, bizonyára azt válaszolná:- Sehová, ez itt a világ vége. De nincs is akit megkérdezzek, úgy érek be a „központba”, hogy egy teremtett lelket sem találok. Ha nem ismernék tényeket, adatokat, azt hihetném, hogy kísért a múlt, a falu kihaló- félben van. Ha nem tudnám, hogy az alapvetően hibás településpolitika évtizedek óta erjed, és szedi a paraszti szellemiség áldozatait, elüldöz, megfélemlít, elidegenít, meg kéne fordulnom. Itt akkor nem lenne mit keresnem, nem lenne mit írnom, itt minden a legnagyobb rendben lenne. Várong. Egy 265 lelket számláló falu, ami a 70-es évek közepére a szomszédos Lápafő- vel együtt kis híján Gyürüfű sorsára jutott. Megállíthatatlannak látszott az elnéptelenedés. A kilátástalanság, a irigység szülte félelem elüldözte az embereket, s főleg a fiatal értelmiségieket, akiket egyre kevesebb szál, paraszti elkötelezettség fűzött a faluhoz. A körzetesítés, az önkormányzatok, az iskolák felszámolása megbénította a szellemiséget. Aztán történt valami. Valami szokatlanul furcsa, ami filmeseket ihletett meg, ami ország-világ előtt ismertté tette a falu és az akkori tsz-elnök nevét. Várong és Tancsik József. Elválaszthatatlanok. A tsz-elnök nem akart soha az „elithez” tartozni. Kívül maradt a párton, de a falu sorsát belülről látta. Amikor 1970-ben feladatta a Szabad Földben a hirdetést, hogy a Petőfi Mgtsz nagycsaládosokat keres, akik vállalják Várongon és Lápafőn a letelepedést és ehhez a tsz vissza nem térítendő segélyt és hitelt biztosít, „mindenki” ellenségévé vált, kivéve persze a falut. Azóta 2 évtized telt el, a telepesek jöttek, mentek, hont foglaltak és feladták, majd ismét visszatértek. Bödő Lajos, aki akkor is, és ma is a szakcsi tanács elnöke, ugyanúgy, mint mások nem repdesett örömében. Közte és Tancsik József között még ma sincs béke.- Tudja, nehéz volt megemészteni, hogy a tanácsot kész tények elé állította, erre senki sem volt felkészülve. Ezeknek a nagycsaládos betelepülteknek segély kellett volna, no és sok más egyéb is. Ma már úgy látom, hogy a cél nemes volt, hogy ne legyen Várong és Lápafő a második vagy a harmadik Gyürüfű, de a végrehajtás nem volt korrekt. Tancsik egyszer azt mondta, hogy az oktatásügy és a közművelődés a tanács, a közrend és a közbiztonság fenntartása pedig a rendőrség ügye. Hát lett is dolga a rendőrségnek, nem egy országosan körözött bűnöző volt a betelepültek között. Akik azt hitték, hogy itt minden fenékig tejfel, azok óriásit tévedtek. Amit a csökönyösségéről és a munkafegyelemről is híres tsz-elnök mondott, az szent volt. Nem tűrt ellentmondást. Ennek aztán az lett a következménye, hogy öt év átlagában legalább annyian elmentek, mintahá- nyan jöttek, állandó volt a csere a telepeseknél. Természetesen a dombóvári tanácselnök sem örült túlzottan, és ennek hangot is adott. Tancsik József azonban nem adta fel. Ez a „tőrül metszett” parasztember megoldhatatlan helyzet elé állította a hatalmat gyakorló vezetést. Mondta is neki Vidóczy László az egyik pártonkívüli vezetőkkel (nem voltak sokan) kibővített értekezleten, hogy „Tancsik, neked nagy szerencséd, hogy nem vagy párttag, mert már vagy ötször kizártunk volna.” Az egyik heves vitán, amikor a tanácselnök, érvei elfogytán indulatosan nekiszegezte a kérdést - mitakarsz, amikor még papja sincs a falunak? -, azt válaszolta: - Megtartani mindenáron, mert ha a falu elpusztul, elpusztultok ti is. A tsz-elnöknek szívügye volt a közművelődés is, hadakozott a művelődési házért, ami a „Parasztok háza” elnevezést kapta. Diplomás népművelőt szerződtetett a ház élére, aki azonban kis idő elteltével megunta a mindenes szerepet, mert természetesen ö volt a büfés, a takarító, a fűtő, de a fűtéshez a fát is ő aprította. Várongon 1960-ban 418-an éltek, Lápafőn 434 volt a lélekszám. 1970-re Várongon már csak 322-en, 1978-ban 267-en laktak, és hasonló volt a csökkenés Lápafőn is. A megyei pártbizottság 1980-ban igazának igazolására jelentést kért a szakcsi tanácstól a „személyi forgalomról”, és tette ezt azért, mert kezdettől fogva ellenezte a betelepítést, ez nyilvánvalóan ellenkezett az akkori politikával. A jelentés szerint a 2 településre 1977-80 között 122 személy költözött, zömmel nagycsaládosok. A mai várongi tsz-elnök, Kardos László is részt vett az akkori „toborzásban”. Eleinte még elmentek, mintegy válaszképpen a jelentkező levelekre. Személyesen járta az alföldi tanyavilágot, lábszárig érő sárban, az utolsó köves úttól hosszú kilométereket gyalogolva. Azokról a helyekről a gyerekeket csak száraz időben, erdőn-mezőn keresztül kísérték iskolába, persze, csak ha a munka megengedte. A kaján, rosszmájú megjegyzések szerint Kardos László ma is „szagolhatja, amit akkor szakított”. Persze tudta ő akkor is, és érzi ma is, hogy a betelepültek nem kvalifikált mező- gazdasági szakmunkások, de nélkülük ma csak nagyon nehezen lenne állattenyésztés, és csak növénytermesztéssel nem lehet fenntartani a tsz-t. Ezek az emberek tele bizakodással, reménnyel jöttek, és kezdetben a falu is bizakodott, szeretettel fogadta az „idegeneket”, még akkor is, ha az őslakosok mindenüket bevitték a tsz-be, a betelepültek meg semmit. A helyzet azonban gyorsan megváltozott. Nyilvánvalóvá vált, hogy a telepesek a falu kialakult szokásaihoz nem tudnak alkalmazkodni, mint hogy az is, nem értenek a gazdálkodáshoz. Az igazi „paraszti vér” ezt sérelmezte és sérelmezi ma is. A szakcsi tanácselnök szerint a Tancsik-féle politikának volt köszönhető, hogy elment az őslakosság egy része, mert az egykori elnök nem ismerte a szövetkezeti demokráciát, igaz, a falut nagyon szerette, és érte mindenre képes volt. Azt hiszem, kockázat nélkül leírhatom, hogy ez a fajta demokrácia igazából nem is létezett, ezeket a falvakat nem a természetes szelekció, hanem az „erőszakos” beavatkozások sorozata néptelenítette el. A körzetesítés elvette az ön- kormányzatot, az életteret, minimálisra csökkent az ellátás, megszüntették az iskolákat, siralmassá vált az egészségügyi gondoskodás. Aki a kilátástalanná vált helyzetet nem fogadta el és nem kötötte szoros érzelmi szál a faluhoz, az menekült a paraszti értelmiségtől megfosztott környezettől. Elképzelni is nehéz, hogy milyen környezetből érkeztek azok a bevándorlók, akik hívták a barátokat, rokonokat, ismerősöket Mezei Gábor Hajdúszoboszlóról jött két éve.- A bátyám hívott, hogy jöjjek ide, mert itt jobb az élet, mint odahaza. Otthagytam mindent, csak a házamat adtam el, most is ott él anyám és a fiam, ők nem akartak jönni. Itt házat vettem az élettársammal, igaz, kicsit, de hát nem volt sok pénzünk. A bátyám aztán három hónap múlva visszaköltözött, mert itt nem kapott kezest a kölcsönéhez. - Jók itt az emberek - mondja -, segítenek, igaz, ingyen nem adnak semmit, de hát nem is kell. Csak a pénz kevés, négyezer forintot kaptam a múlt hónapban, de az élettársam is dolgozott napszámban. Amikor idejöttem, a bikáknál dolgoztam, most darálós vagyok. Vállaltunk répaföldet is a tsz-től, ezért ötezret kapunk, ha meglesz a jó termés. Mi már háromszor megkapáltuk, a helybeliek - már aki vállalt a- csak egyszer. Nem nagy, csak két hektár, tudja 88 sor és egy dűlő hosszú. Vettünk baromfit, azt neveljük, a kertben van krumpli és egy kis zöldség is. Elég ez, jó itt nekünk. Milák Józsefné férjével és 6 gyerekével érkezett 9 éve, Vámosorosziból. A legkisebb most járta ki a 8. osztályt. Nem tanul tovább.- Hova küldjem, én is megélek iskola nélkül. Itthon mosni, főzni kell. A nagyfiam megnősült, a lányom férjhez ment, 3 unokánk van. A férje pásztorember, csordás. Szülőföldjén 370 marhát őrzött, gémeskútból kézzel húzta a vizet. Itt száz marha van a csordában és a férfi 8-9 ezret keres. Milákné kondásként 70-80 disznót gondozott a falkában, mégsem kapott annyit, mint itt.- Nézze meg a férjemet, úgy néz ki, mint egy 80 éves, engem a szívbetegségem miatt leszázalékoltak, de az emberek itt jók. A lányomékat egyszer visszacsábította az anyósa, de csak 3 hónapig bírta ott, visszajött. Pedig eleinte itt nem volt könnyű, még a beszédet sem értettem. Mi voltunk a „gyütt-mentek”, de bántani nem bántott senki. Milákéknak lovaik, teheneik vannak, a falu lett a hazájuk. A várongi iskola, ami valamikor úgy épült, hogy minden családnak 1000 vályogot kellett vetnie, tavaly nyár óta nem áll üresen, áz Eötvös Loránd Tudományegyetem oktatásából kinőtt Hilscher Rezső Egyesület bérli. Valami ismét megmozdult, a Tancsik-féle örökséget magára vállaló mostani tsz-elnök a szociálpolitikai gondolatok olyan műhelyének adott otthont, amelynek vezetője Ferge Zsuzsa, a szociálpolitikai tanszék vezetője.- Az egyetlen igazi érték, ami átadható az újratermelés és elosztás bonyolult mechanizmusában: a tudás - mondja a neves szociológus. - A hatalom és a tulajdon nem ezek között az emberek között, nem ezen a szinten osztódik. Együttműködést ajánlottak, amiben már nincs különbség az őslakosok és a bevándorlók gyerekei között, amire „vevő” az érzékeny, tanítóitól, nevelőitől megfosztott paraszti környezet. A tábor ugyanannyit, amennyit ad, kap is, bár igazából felvállalni a falu gondjait értelmetlenség lenne, az önkormányzatot nem tudják visszaadni. A falukutatás igazi célja felmérni az igényeket, és felkínálni a józanul értékelt lehetőségeket.- Nem igaz, hogy az emberek éretlenek a demokráciára - mondja Ferge Zsuzsa -, adjuk meg nekik, s majd elválik. Ezekben az emberekben hihetetlen nagy az összetartás a felszín alatt, csak tudatosítani kell újra és újra, hogy ami itt van, az az övék. Nem hiszem, hogy az elidegenedés egyedüli oka Várongon az őslakosság és a bevándorlók viszonya, az emberi kapcsolatok megromlásának gyökerei évtizedekre nyúla- nak vissza. Politika, félelem, vallás. Székelyné Kovács Eszter hét hallgatójával a Kaposvári Tanítóképző Főiskoláról olyan kapcsolatot alakított ki a várongi alsó tagozatos gyerekekkel, ami már lényegesen több, mint kísérlet. A szociálpedagógiai kollégium diákjait, akik a gyakorlatukat itt töltik, már magáénak érzi a falu. Nem korrepetációt vállaltak, hanem az együttműködési, kommunikációs készség kialakítását, a családok felkészítését, a várható problémák megelőzését, megoldását. Tavasszal a buszt, amivel a hallgatók érkeznek, virággal fogadják a szeretet- re, simogatásra, tanulásra vágyó lurkók, akik már színjátszást is szeretnének, mert hallották a szülőktől, hogy valamikor az is volt Várongon. Arra a kérdésre, hogy miképpen él ma az őslakosság a megállapodott bevándorlókkal, nehéz és bonyolult a válasz, ha megfogalmazható egyáltalán. Mindenesetre az tény, hogy a jelenlegi körülmények között a falu fejlődésképtelen, nincs utánpótlás a középszintű szakmunkásképzéshez, nincs igazi szabadság, gazdaság, szellemiség. De van cél, s ebben igazán egyetértenek Tolna megye „eldugott” paraszti vezetői. Amit mesterségesen vettek el, azt ugyanúgy kell visszakapni. A tiszta levegőt, a helyben megtermelt gazdasági, szellemi értékeket. Várong és a hozzá hasonló helyzetben lévő falvak életét az elkövetkezendő években alapvetően az határozza majd meg, hogy akad-e olyan értelmiség, amely vállalja a leendő önkormányzatok vezetését, amely képes és alkalmas is a falu lakosságának képviseletére. MOLNÁR ISTVÁN
