Tolna Megyei Népújság, 1989. július (39. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-29 / 177. szám

2 - TOLNATAJ

1989. július 29.

Palóc Tamás és D. Varga Márta az életben maradás veszélyeiről- Az elmúlt télen a késő esti órákban, egy fűtetlen, cigarettafüstös irodában tartott összejövetelen megláttam az ön vakítóan kék szemét, s bizony kutatni kellett az emlékezetemben míg beugrott: hát persze, Palóc Tamás ül velem szemben. Az izgalmas életű, kicsit különc ember, aki bejárta a fél világot, Franciaországban tanult, a legnehezebb években a pártapparátusban dolgozott, téeszelnök volt Pincehelyen, megjárta Algériát, Pün- kösti Árpád könyvének, a Kiválasztottaknak egyik interjúalanya, francia nő a felesége, aki ma is bájosan töri a nyelvünket. Akkor úgy gondoltam: az ön életének a megírása nélkül lyukas lenne a mai magyar élet, a mezőgazdaság történelme.- Hát azért ez egy kicsit túlzás, a történelem bizonyára nélkülem is ugyanúgy zajlott volna, ahogy az elmúlt negyvennégy évben megéltük.- Meglehet, ön azonban tevékeny részese volt a mai magyar történelemnek. Mindenesetre az azért nem vitatható, hogy ön egy igencsak érdekes ember. Amikor először találkoztunk, meghökkentem a látványtól: lompos ruhában egy apró tükör előtt állt a pincehelyi téeszben, és borotválkozott.- Én borotválkoztam? Kizárt dolog, bár meglehet, hogy mennem kellett valahova. Világ életemben gyűlöltem borotválkozni, nem szerettem öltönyben, nyakkendőben járni, télen pufajkát, nyáron pedig munkásruhát viseltem. Mert ez volt a praktikus, kényelmes, és így éreztem jól magam.- Nem lógott ki nagyon a sorból? Hisz a hetvenes években a téeszelnökök egyenruhája az öltöny volt - ez illett az irodához. Mit szóltak az ön lezsersé- géhez az elnöktársai, a megyei vezetők, hogyan viselték el a másságát?- Nézze, egyszerűen megszokták, s elkönyveltek valamiféle csodabogárnak, aki nem vadászik, nem jár mulatságokra, s nem iszik egy korty alkoholt sem, egyszerűen azért, mert nem szereti. Nem tettem meg soha senki körül az akkor szokásos tiszteletköröket, kimaradtam a kártyapartikból, s az, hogy különcnek tekintettek, engem egyáltalán nem zavart. Nekem két szenvedélyem volt: a munkám és az emberek.

I- Most is igazán meglepő, hogy itt Varsádon, egy Isten háta mögötti községben, kicsi és egyszerű parasztházban él. A skatulyáink szerint önhöz pazar pesti belvárosi lakás illenék, ahonnan esténként koncertre, operába járnának.- A fenét! Elmondom miről van szó. Pincehelyen szolgálati lakásban laktunk, s aztán 1975-ben öt évre kimentem Algériába dolgozni - az itteni mezőgazdasági osztálynak megfelelő igazgatási szervezetnél vállaltam munkát. A szolgálati lakást bár megtarthattam volna, én mégis visszaadtam a téesznek. Szóval nem volt lakásunk. A feleségem nyugtalankodott: mi lesz velünk, hol lakunk majd. Mi már előzetesen beszálltunk Keszthelyen egy társasházépitésbe, mert ott az egyetemen tanult a fiunk. Mikor 1977-ben hazajöttünk szabadságra, kiderült, hogy két téglát nem tettek egymásra. Visszakértük a pénzt, s néztük az újságban a hirdetéseket. A lányom Gyönkön dolgozott, a fiam Belecskán, a közelükben szerettünk volna maradni. Szóval ezt a varsádi házat, ami egyébként rettenetes állapotban volt, tíz perc alatt megvettük. Nem bántuk meg, igen jól éreztük itt magunkat.

I- Önnek végül is teljesen mindegy, hogy hol lakik? Hisz rengeteg helyen megfordult az életében.- Hát ez igaz. Mikor 1938-ban politikai tevékenység miatt kizártak Magyarország összes középiskolájából, kimentem Franciaországba, és elvégeztem a papíripari főiskolát, majd mivel - bár az apám orvos volt - nagyon vonzódtam a mező- gazdasághoz, beiratkoztam Montpellier- ben a mezőgazdasági főiskolára. Aztán 1945 nyarán szépen hazaballagtam - gyalog. Pesten a földművesszövetkezetek országos központjában dolgoztam, aztán a pártközpontban a Rajk-per idején, innen a Hortobágyra kerültem, aztán vissza Pestre az Állami Gazdaságok Központjába, onnan - pártbüntetésként - a Kláramajori Állami Gazdaságba küldtek, onnan meg a Gyulai Állami Gazdaságba. Abban az időben ez volt a divat: kapták, fogták, rakták az embert az egyik

helyről a másikra. Az ellenforradalmat a Kutasi Állami Gazdaság főagronómusa- ként éltem át. Házi őrizetben, különösebb bántódás nélkül megúsztam a dolgot, és amikor megszervezték a munkásőrséget beléptem én is.

I- Ellenforradalmat említett? Ezt a szót manapság senki sem használja. Népfölkelésként, forradalomként említik a - hogy is mondjam - ötvenhatos eseményeket.- Amennyire nem ismertem ki magam a Rajk-ügyben, annyira pontosan tudtam már október 23-án este, hogy kitört az ellenforradalom. Persze a gazdaságban dolgozó lumpen elemek is azon nyomban tudták miről van szó, leverték a vörös csillagot, és pillanatok alatt kialakultak a vonalak. Volt azonban nekem egy hatvanfős cigánybrigádom, akiket jól ismertem. A százhúsz kilós vajdájukkal Antoni Pali bácsival a munkástanács választása előtt megbeszéltem, hogy amikor én felteszem a kezem, akkor ő is felteszi és amikor ő fölteszi a kezét az emberei is felemelik. Szóval így esett, hogy nálunk a kutasi gazdaságban kommunista többségű munkástanács alakult, igaz, nem volt hosszú életű, mert harmadnap a választást megismételték.- Nem hiszi el nekem: az ön élete történelem. Kutast Mezőszilas, majd Igar követe, aztán Sárbogárd, és 1965-ben Pincehely, ahol az ön elődjét egy este lelőtték. Melyik volt a legnehezebb időszak az életében?- Jujj, hát olyan nagyon sok volt. Gondolja végig: a háború, a felszabadulás, 1956, és most 1989. Én mindig és ma is a politika közelében éltem és élek, aktívan politizálok. De a politikához legközelébb akkor voltam, amikor a pártközpontban dolgoztam a káderosztályon. A közvetlen felettesem Szalai András volt, az osztály vezetője pedig Szőnyi Tibor. A Rajk-per idején mindkettőjüket kivégezték. Semmit sem értettem az egész perből, hisz ismertem ezeket az embereket, Szalai Andrást pedig különösen, egy nagyszerű, csodálatos ember volt, és igen-igen szerettem. Iszonyatos, elmondhatatlan érzés volt.

I- Tamás bácsi hogy úszta meg a Rajk- pert, hisz sokkal kisebb rendű, rangú embereket kivégeztek, börtönbe csuktak, meggyaláztak.- Fogalmam sincs, nem tudom. Nekem az égegyvilágon egy szót sem szóltak. Barátságosan megköszönték a munkámat, és elirányítottak a Hortobágyra.

I- Ne haragudjon, ezt nem értem. Nem volt mégis valaki ismerőse, aki kimentette volna a perből?- Nem, nem volt ilyen, a mai napig halvány fogalmam sincs arról, hogy úsztam meg a dolgot.

I- Hát akkor zárjuk le ezt a korszakot. Amikor már kinn dolgozott a termelésben, melyik időszakot mondhatta sikeresnek?- A magyar mezőgazdaság fénykora a hatvanas évek végén volt, ez az időszak talán már soha nem tér vissza. Az én sikerélményem abból származott, hogy maximálisan igyekeztem kihasználni a lehetőségeket, s ez többé-kevésbé sikerült. A másik jó oldala az volt a dolognak, hogy a téesztagokkal igen jó volt a kapcsolatom, soha nem éreztem, hogy ejtőernyős vagyok.- Valószínű azért, mert törődött az emberekkel. Mostanában, mikor az eredmények, a pénzhajsza ilyen hatalmas mértékben eluralkodott rajtunk, nemigen beszélgetnek a vezetők az embereikkel - pedig hát ez is a siker egyik titka.- Pontosan így van. Meg kell hallgatni az embereket, sőt beszéltetni őket, s nemcsak a téeszben, hanem mindenütt, kivétel nélkül.

I- Ehhez önnek mindig volt kellő türelme? Őszintén szólva néha azon veszem észre magam, hogy nemigen figyelek, pláne, ha bonyolult családi problémáival hozakodik elő valaki.- Nézze, kell, hogy legyen türelme a beszélgetéshez az embernek. Nekem is voltak rossz pillanataim, rossz napjaim, de nem ez volt a jellemző. Az is biztos, hogy Sértettem meg embereket, s engem is megsértettek, de azt én hamar elfelejtettem.

I- Hallom, hogy most is fölkeresik a pincehelyi téesztagok, pedig már 14 éve eljött a faluból.- Jönnek, beszélgetünk, elmondják a mostani bánataikat, mit is tehetnék mást, én meg meghallgatom őket. Pincehelyet mindenesetre igyekszem elkerülni, mert ahogy Horváth Ede mondta: ott ahol miséztem nem akarok ministrálni. De hát akarva-akaratlanul tudok sok mindent a téeszről.

I- A kölesdi téesznél azért még most is dolgozik.- Elfogadható, de igen nehéz előéletű ez a téesz, ahol ahogy mondani szokták Mädchen für alles, vagyis mindeneslány vagyok. A munkám zöme abból áll, hogy beszélgetek - hivatalos nevén szaktanácsadó vagyok, ami ugye milyen szépen hangzik?

I- Mi a véleménye a mostani közállapotról?- Nagyon el vagyok keseredve, de nagyon. Én egy megrögzött fundamentalista vagyok, abban az értelemben, hogy nagyon ragaszkodom az elvekhez és a véleményemet nem rejtem véka alá. S azt, hogy az alapelveinket sorozatosan egyik napról a másikra tagadjuk le, adjuk fel - nem tudom elfogadni.- Tisztelem önt a meggyőződéséért, s hogy nyíltan vállalja. Engem túl ezen igen igen bánt, hogy kultúrálatlanul, palléro- zatlan modorban elkezdődött egy rendkívül ízléstelen mocskolódás. De azt sem vagyok képes emberi aggyal értelmesen fölfogni: milyen jellemű, gerincű az az ember, akinek nem számít, hogy a köpönyegének melyik oldalát hordja kívül.- Azt mondják, hogy nálunk a politikai kultúra nagyon alacsony színvonalú - de nemcsak itt lenn, hanem ott is ahol a nagypolitikát csinálják. Az ember nem tud kibújni a saját bőréből, amit negyven éve szolgált azt nem lehet megtagadni, vagy nagyon aljasnak kell lenni ahhoz, hogy a múltját megtagadja valaki.

I- Ez jellembeli, tartásbeli hiba, s azt hiszem igen-igen szorosan összefügg az intelligenciával is.- Én általában optimista szoktam lenni, de most igen el vagyok keseredve, és a kiútnak még csak a reményét sem látom.

I- S hova vezet ez az út, amelyen végig kell mennünk?- Nem tudom, nem lehet tudni. Csak azt, hogy ez a kommunista párt már nem az igazi kommunista párt. Reménykedem abban, hogy lesz majd egyszer az is. Most már azt is megkérdőjelezik, hogy egyáltalán a párt nevében szerepeljen a „munkás” szó. Tessék elolvasni az új szervezeti szabályzat tervezetét: azt javasolják, legyen a párt neve szocialista vagy néppárt. Halvány reménysugár a számomra, hogy a mozgolódások, az alternatív szervezetek, pártok mögött nincs tömeg, ez egy intellektuális réteg privilégiuma, s a városokra lokalizált. A falvakban nincs olyan mozgás, mint városon.

I- Tapasztalt, képzett, intelligens és széles látókörű embernek ismerem, s ezért is jöttem el ide, hogy öntől kérdezzem meg: mi lesz ennek az országnak a sorsa?- Nem tudom, fogalmam sincs, s ez a számomra rendkívül gyötrelmes dolog. Nagyon sokat töprengek, s mégsem tudok a dolgok végére jutni. Tanácstalan vagyok, de azt hiszem nem vagyok egyedül. Megpróbálom magam lekötni, sokat olvasok mostanában magyarul is, franciául is. Már nem veszek könyveket, beiratkoztam a kölesdi kölcsönkönyvtárba. Tele van a hócipőm az aktuálpolitikával, visszatértem a szépirodalomhoz. Kihoztam Isac Bábel novelláskötetét, és két Kassák-kötetet. Sajnos, ait legelőször olvasta, akkor, amikor még tiltott könyv volt, nem találtam a könyvtárban.

■ - Mi ennek a könyvnek a címe?- Kassák Lajos: Egy ember élete.

Mint egykor a király...

A vitézi rend kialakítása

A vitézi rend létrehozásának lehetőségét a Teleki-kormány 1920. augusztus 10-én kiadott rendelete teremtette meg. Az országos hálózat kialakításának gondolata Horthy Miklóstól származott. A rend tagjai sorába való felvétel egyrészt jutalmazni kívánta a világháborúban és az azt követő forradalmak, ellenforradalom idején az egyéni vitézséggel, hazafias magatartással kitűnteket, másrészt le óhajtotta kötni és az ország iránti hűségben ezen embereket megtartani. Ezzel az „újnemességgel" Horthy egy olyan megbízható alakulatot kívánt kialakítani, amely bármely támadás esetén az állam rendelkezésére áll.

A vitézi rend alapelképzelései sorába tartozott tagjainak példaként való szerepeltetése, tekintélyük nevelési célzatú felhasználása. A legfőbb vezető mindvégig maga a kormányzó volt; aki egy személyben a Vitézi Szék elnöke és a vitézek főkapitánya. Az országosan kialakított 8 törzsszéket vezető törzskapitányok fogták össze a megyék élén álló székkapitányokat. A megyékben járásonként vitézi szakaszok működtek élükön a vitézi hadnaggyal. Működésükhöz szükséges állami segítség biztosítása á járási főszolgabíró feladatának számított. Idegen nemzet állampolgára nem lehetett a rend tagja. Csak olyanok kerülhettek soraikba, akiket a „forradalmak hazafiságban nem tántorítottak el, akiknek egészségi állapota, erkölcsi alapja, nemzeti érzése és faji öntudata a magyar rög megművelésére és a magyar nemzeti erények fenntartására különösképpen alkalmassá teszi.” Bárki jelentkezhetett is e rendbe, ha alkalmasnak találtatott, akkor felvették és vitézi telket kapott. A vitézi telek minimális nagysága 15 kát. h. a tiszti vitézi teleké pedig 100 kát. h. volt. E telkek úgynevezett kötöttforgalmú birtoknak minősültek, amelyet csak bizonyos feltételekkel lehetett örökölni. Nagy hangsúlyt fektettek a külsőségekre: a vitéz házát jelvénnyel kellett megjelölni, megszólításuk szabályozott volt: Nemzetes, vitéz X. Y. A tiszti vitéz nemcsak az egység parancsnoki teendőit látta el, hanem vitézeinek „családfője” is volt. Ez azt jelentette, hogy a kiképzésen túl tanácsokkal is segítenie kellett vitéze gazdálkodását, és amennyiben annak közigazgatási vagy bírósági ügye akadt, megoldásában támogatnia kellett.

A vitézi létszámot településenként 2-3 főre tervezték. Ehhez azonban jelentős mértékű földfelajánlások kellettek. A rendelet abban bízott, hogy a kormányzói akciót a birtokok „teljes odaadással fogják felkarolni”. A várt lelkesedés elma- radtával a felajánlási birtokhatárt kiterjesztették az 1000 hold alatti, de 100 hold feletti birtokosokra is. A rendelet megjelenése után fél évvel 5 megyében semmit, de Tolnában is csak 40 holdat szántak a birtokosok ilyen célra. Amikor Klein főispán név szerinti felhívásokat juttatott el a főszolgabírók útján a birtokosoknak, akkor is csak szerény felajánlások érkeztek. A megye leggazdagabb birtokosa, gróf Apponyi Rezső mindössze 50 holdat ajánlott fel. A dolog további szépséghibájának az számított, hogy e föld a bátaapáti határban feküdt és akkor még e terület szerb megszállás alatt állott. Igen tanulságos az a levél, amelyet a főis- páni felhívásra Spitzer Gyuláné dőrypat- lani birtokos nevében annak intézője küldött megcsipkedve a megye ősi nemeseit: „Valamint eddig sohasem, úgy ez alkalommal sem szándékozik a nagyságos asszony az elől elzárkózni, hogy egy kitűzött nemes cél elérését tőle telhetőén előmozdítsa. Nem lehetünk azonban olyan szerénytelenek, s nem is óhajtunk azok lenni, hogy a szóbanforgó ügyben elébevágjunk a vármegye azon birtokosainak, akik rangjuknál és társadalmi állásuknál fogva méltán hivatottak e téren vezető szerepre. ...az említett mérvadó

körök... példáját követve, a vagyoni viszonyok arányában részünket kivenni nem fogjuk elmulasztani.”

Jelentős nevű birtokosok nem is nyilatkoztak. A tamási főszolgabíró például sokáig hiába várta báró Kornfeld Móric válaszát. Mi lehet az oka ennek a magatartásnak? A válasz egyik formája a „zajló” földreformrendelet végrehajtásában ill. végre nem hajtása miatti várakozásban, bizonytalanságban keresendő.

Tolna megyében a vitézi szék megalapítása 1921. július 25-én történt. A székkapitány Tipula Szilárd százados lett, aki az előírásoknak megfelelően nevét ma- gyarosíttatta: Tihanyira. A járási hadnagyok tisztét 1922 februárjától töltötték be: A központi járásban báró Jeszenszky József alsóhidvégi birtokos, tartalékos huszár főhadnagy, a dunaföldváriban Sztankovánszky Pál kajdacsi birtokos, szintén tartalékos huszar főhadnagy, a simontornyaiban Vizsolyi Gusztáv kö- lesd-alsópéli birtokos, tart. tüzér főhadnagy, a dombóváriban Virányi Árpád ny. főhadnagy, a tamási járásban Krámer József százados, míg a völgységi járásban Komlóssy József sióagárdi földbirtokos lett. A vitézi telkeket ők nem a mások által felajánlottakból kapták, hanem saját birtokukból minősíttettek a birtokosok át 100 holdat vitézi birtokká. Ekkor még Tolnában közvitézek nem voltak. Az elsők avatására 1922. július 31-én Faddon a Bartal Aurél által felajánlott 40 holdon került sor. Az ünnepélyes aktuson megjelent a vármegye és a járás szinte valamennyi jelentős személyisége, a vitézi rend országos képviseletében Igmándy Hegyessy Géza testőralezredes, törzskapitány.

Az avatott vitézek: Irányi Árpád, Sopo- nyai Mihály, Puskás József, Benke János, Petróczi János és Molnár András voltak. A földet felajánló Bartal Aurél nem vett részt az ünnepségen.

A továbbiakban a vitézi telkek kialakítása összemosódott a Nagyatádi-féle földreform végrehajtásával. 1926 márciusáig Tolna megyében 241 vitézt avattak. Összesen 2025 kát. h. földet kaptak. Ez kevesebb, mint amennyi a 15 holdas legkisebb vitézi telekhez kellene. A valóságban az történt, hogy sokan a meglévő földjük egy részét minősíttették vitézi telekké illetve amennyiben a minimumot sem érte el, akkor erre a kisajátitottból kaptak kiegészítést.

Nem sikerült tehát azt az eredeti elképzelést megvalósítani, hogy a gazdag birtokosok önkéntes felajánlásai elegendők lesznek ezen Horthy-féle „újnemesség” anyagi feltételeinek biztosítására. A föld minden korban kényes kérdésnek számított, másrészt az „ősi”, a kutyabőrös nemesség a valóságban sohasem karolta fel a vitézi rend gondolatát, és nem lett maradéktalan támogatója. A vitézi rend tagjainak száma kezdetben gyorsan, de a harmincas évektől egyre kisebb mértékben nőtt. Közülük a Nagyatádi-földreform során 4352 fő kapott összesen 70 337 kát. h-at. A statisztikai adatok szerint a vitézek 8,8%-a 5 holdnál kevesebbet, 40%-a 6-10 holdat, 42,5%-a 10-20, és csak a többiek kaptak 20 holdnál nagyobb földbirtokot. 1941. május 22-én volt 20 éve annak, hogy Budapesten a királyi vár Zsigmond-kápolnájában az egyházi ceremóniát követően báró Nagy Pál tábornok Horthy Miklós kormányzó mellére tűzte a vitézi jelvény legelső példányát. Ezen első vitézzé avatást követően Horthy Miklós 8 törzskapitányát és 24 vitézét, mint egykor a király a lovagokat, díszkarddal jobb vállukra ütve, vitézzé avatta. Húsz év után a vitézek létszáma leghaladta Magyarországon a 40 000 főt.

DR. DOBOS GYULA