Tolna Megyei Népújság, 1989. július (39. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-22 / 171. szám
1989. július 22. TOLNATÁJ - 7 Az ezüstrózsa lovagja A maximalista színésznő Noel Corvard: Alkonyi dal című színjátékában A múlt évadban egy új szerepe voltTol- nay Klárinak. Csak a harmadik felvonásban játszott A hattyú-ban (amelyben, mellesleg, kétszer is játszott már korábbi előadásokban, de mindig más szerepet, egy-egy nemzedékkel fiatalabbat). A Madách Kamarának ez az előadása nem különösebben sikerült, ám azt csaknem minden színikritikus megjegyezte bírálatában, hogy felforrósult a színpad, amikor a harmadik felvonásban Tolnay Klári jött be: végre belépett vele együtt Molnár Ferenc is. Ilyen pontos ráérzéssel és ekkora eleganciával ma már csak kevesen tudnak Molnár Ferencet játszani. A kevesek között is első talán a most 75 éves Tolnay Klári. Nógrád megyei falujából, Mohorá- ról felkerülve a fővárosba, sohasem járt sziniakadémiára: helyette színházi akadémiát kapott azzal, hogy a tehetséges jelöltet a Vígszínház szerződtette tagjai sorába. Azt a Molnár Ferenc-i eleganciát, azt a szakmai lelkiismeretességet, azt az utánozhatatlan színészi technikát, amely - elsöprő tehetsége mellett - egész pályafutását jellemezte, ott tanulta meg. Mert Jób Dániel nemcsak szerződtette, amint a meghallgatás után tehetségesnek találta, és nemcsak mindjárt szerepet is adott neki, a Sinclair Lewis Dods- worth című regényének akkori színpadi adaptációjában. Nevelte is. Jób gondot fordított arra, hogy a vígszínházi színész a színházon kívül is (a szó legjobb értelmében) úri módon viselkedjék, választékosán öltözködjék. A kezdőket pedig, mint akkor Tolnay Klárit, arra is kötelezte, hogy minden nap reggel tíztől délután 2- ig ott legyen a próbákon, akár van szerepe az előkészület alatt álló produkcióban, akár nincs. Azért csupán, hogy tanuljon. A Francia szobalány címszerepe volt Tolnay Klári első kiugró sikere a Vííjszinház színpadán, Ráday Imre oldalán. Angliában játszódott a vígjáték, ahol a francia szobalány persze erős akcentussal beszél angolul, ezt az idegenes kiejtést Tolnay magyarul pompásan adta vissza. Egyfajta nyelvi játékkal később is remekül elszórakoztatta addigra már ország- nyira nőtt rajongóinak táborát: amikor a szűkebb pátriájából, Nógrád megyéből hozott nótákat énekelte el Katyi-öltözék- ben, jóízű palócos kiejtéssel. A harmincas évek végére már színházban is és a filmeken is a nagy sztárok közé tartozott Tolnay Klári. Ám a Vígszínház műsorrendjén akkoriban klasszikusok és fajsúlyosabb kortársművek igen ritkán szerepeltek. Ilyenformán igazából csak a felszabadulás után derült ki Tolnay Kláriról, hogy minden műfajban, egyszóval klasszikusokban és modernekben egyaránt, minden idők legnagyobb magyar színésznői közé tartozik. Szeretném kerülni a lexikonszerű felsorolást, néhány nagy szerepét mégis muszáj megemlítenem. Pirandello Hat szerep keres egy szerzőt, Arthur Miller Pillantás a hídról, Ibsen Nóra, Tennessee Williams A vágy villamosa, Móricz Zsig- mond Rokonok, Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés, Csehov Három nővér, Shakespeare Rómeó és Júliája, Krleza Léda, Edward Albee Nem félünk a farkastól című művekben és Illyés Gyula, Németh László, Tamási Áron, Molnár Ferenc alkotásaiban aratta legnagyobb sikereit. Legutóbb, mint említettem, ismét A hattyúban lépett színpadra, ezt megelőzően a Maude és Harold című kortárs drámában, amelyben Tolnay nyolcvan- éves asszonyt alakít, akibe egy huszonéves fiú lesz szerelmes. Ezt a darabot Tolnay Klári nem csak maga kereste meg önmagának, de - angolból - maga is fordította. Tavaly könyv jelent meg róla, Első személyben címmel. Életét Párkány László hírlapírónak mondta tollba. Nemcsak a színpadról s a mozivászonról, de személyesen is ismerem a művésznőt évtizedek óta 'és tudom, mennyire nem szereti a magánéletét a közönség elé tárni. Ebben a könyvben pedig szokatlanul sokat és mélyen vall személyes életéről is. Egyébként kötetre való gyűlne össze azokból az interjúkból is, amelyet különböző lapoknak és újságíróknak adott. Pedig ezt a műfajt sem szerette soha. Azt azonban sokkal jobban szerette, ha kritikában elemezték a munkáját. Meggyőződése ugyanis, hogy a Színésznek csak a játéka, alakítása tartozik a közönségre és nem a magánélete. Következik ez persze abból is, hogy Tolnay Klári soha, egyetlen percig sem volt - ahogy ezt a szakmában egymás közt mondják - „nappali” színésznő. Mindig csak este, a színpadon volt az, nappal egy ember a sok közül, a világ legtermészetesebb modorú és viselkedésű lénye, sőt maga a két lábon járó an- tiprimadonna. Nő, aki főz, mos, takarít, mint a többiek, amellett rengeteget olvas is, mint nem is oly sokan asszonytársai közül, nő, aki kétszer volt férjnél (Rátho- nyi Ákos filmrendező, illetve Darvas Iván színművész felesége volt), akinek felnőtt lánya van. A Vígszínházban kezdte, ünnepi éveinek tartja, amikor Várkonyi Művész Színházában szerepelt, aztán a Madách Színház tagja lett és ott dolgozik immár negyven éve. Talán a legjellemzőbb jelző rá az, hogy maximalista. Munkájában, azaz művészetében mindig tökéletest próbálta megvalósítani, kisebb igénnyel sohasem lépett a színpadra vagy a kamerák elé. Ilyen igény nagyon sokakban él persze. Ám csak igen kevesen tudják ezt olyan színvonalon, olyan eredményesen és olyan teljességgel megvalósítani, mint Tolnay Klári. BARABÁS TAMÁS Opera, dal, vagy oratórium ? Néhány napot Szekszárdon töltött Bokor Jutta, az Állami Operaház magánénekese, a külföldön is ismert és nagy- raértékelt koloratúr mezzoszoprán, akit érdeklődésünk az öltözőben gátolt minden bizonnyal abban, hogy a szokott módon összpontosítsa figyelmét soron következő fellépésére. Az interjút ugyanis a Művészetek Házában készítettük, ahová azután érkezett, hogy ezen a vasárnapon két templomban: a belvárosi és az újvárosi római katolikus templomban énekelte Gounod a Wohltemperiertes Klavier egyik C-dúr prelúdiumához szerkesztett énekszólamát az Ave Maria szövegére, amit egyszerűen Gounod Ave Máriájaként ismerünk. Most pedig arra készült éppen, hogy a deportálások áldozatai tiszteletére tartott emlékünnepségen Händel Xerxesének Largóját, valamint a Jiddische Mamme című dalt énekelje.- Hogyan kezdődött ez a gyönyörűen ívelő pálya?- 1983-ban végeztem a Zeneakadémiát Ónody Márta tanítványaként. 1981- től előbb mint főiskolás, később mint magánénekes léptem fel az Operaházban.- Az első szerep?- A Carmen Mercedese.- A jelentősebb állomások?- Cherubin a Figaro házasságából, a Rózsalovag címszerepe, a Romeo Ste- phanója, Szuzuki a Pillangókisasszonyból.. Sok oratóriumot énekeltem külföldön és itthon is. Tavaly két hónapig a montreali operában énekeltem a Don Giovanni Zerlináját. Legutóbb a bécsi Volksoper színpadán léptem fel Nancy szerepében a Mártában, januárban itthon fogom ugyanezt a szerepet énekelni magyarul... Jó néhány szerepet nem sorol fel, hiszen kevés az idő, egészítsük hát ki a Co- si fan tutte Dorabellájával, Rosinával A sevillai borbélyból, Siebellel a Faustból, Az Anyegin Olgájával, Fjodorral a Borisz Godunovból - és akkor még mindig nem teljes a lista.- Úgy tudom, 1985-ben nemzetközi díjat nyert, és igen sok külföldi vendégszereplés tette ismertté szerte a világban a nevét.- Második dijat nyertem a Singer of the World (Wales) versenyen. Vendégszerepeltem Ausztriában, Belgiumban, az NSZK-ban, Angliában, Izlandon, a Szovjetunióban...- Most mire készül?- Tatán a Varázsfuvolában lépek fel a nyári játékok keretében, két lemezfelvételre készülök, az egyik Lajta László: A kék kalap, a másik Puccini: Szarka néni A köpenyből. Októberben Hollandiában lépek fel, mindezt egyszerre tanulom, Mahler Das Lied von der Erde című dalait már nagyjából tudom.- Mennyit kell tanulnia évente?- Két-három szerepet, ezenkívül nagyon sok oratóriumot éneklek és rengeteg dalt, ami későbbi repertoárom lesz. Most volt egy Liszt-dalestem, a rádióban Beethovent, Shubertet énekeltem, Mendelssohn-, Schubert-, Schumann-da- lokkal készülök felvételre. Szinte állandóan tanulok.- Hogy lehet ennyit dolgozni?- Rendszerint várom, sőt, alig várom, hogy felkérjenek egy-egy fellépésre, felvételre, mert magamtól lusta vagyok... De ha nincs dolgom, rettenetesen fölöslegesnek érzem magam. Lejegyezte: DOMOKOS ESZTER Az öltözőben Ötvösremekek a középkortól a XIX. század végéig Figyelemébresztő kiállítás nyílt a Nemzeti Múzeumban, a magyar és európai ötvösség kimagasló műveiből. A Nemzeti és Iparművészeti Múzeum páncélszekrényeinek mélyéből a kutatók azzal a céllal válogatták ki az évszázados ritka műtárgyakat hogy párhuzamba állítsák a múlt század folyamán a régi stílusok formáinak felhasználásával készült művekkel. A XIX. század, a historizmus korszaka csak újabban került az érdeklődés előterébe. (Bizonyos szempontból most is a stílus- felújítások korát éljük, csak ma nosztalgiának nevezzük.) A historizmus uralta a múlt század nagy részét Ez a korszak Európában a nemzetté válás ideje volt a sajátos nemzetmodell kialakításához a művészetek a múltba, a nemzet nagy történelmi korszakaihoz fordultak példaképekért A kifejezési formákat erősen befolyásolta a gyorsan kibontakozó kapitalizmus gazdagodó polgárságának fényűzési igénye, ezért a műtárgyak megjelenésükben a régi stíluselemek használata ellenére koruk jellegzetességeit is tükrözik. A technikai kivitel magas színvonalú, semmivel sem maradt el az elmúlt korszakok vezető céhmestereinek színvonala mögött. Ez elsősorban a prae- raffaelitizmus hatása alatt Európa-szerte létrejött iparművészeti főiskoláknak és múzeumoknak köszönhető, ahol az ipariskolákkal együtt az iparos- és művészutánpótlást nevelték. A kor ötvösei mindent tudtak, amit a régiek, és örömük telt mesterségük gyakorlásában. Ezt a műtárgyak mellett a világkiállításokon nyert kitüntetések is fémjelzik. Csak kiváló anyagokat használtak, a selejt a kor iparosai számára éppoly ismeretlen fogalom volt mint a céhek idején. A mesterségnek rangja volt az oklevelet nem adták ingyen. Persze a megrendelők is igényesek voltak, a rossz iparos vehette sátorfáját mint az elmúlt századokban, amikor a céh a színvonal és a minőség érdekében állandóan megvizsgálta az eladásra készült munkákat A látómesterek a „minőségi ellenőrök” nagyon szigorúak voltak. A céhbélyeget csak abban az esetben ütötték a tárgyakra, ha azok minden szempontból kifogástalannak bizonyultak. Ha nem, figyelmeztették az ötvöst. Ha több figyelmeztetés sem használt, a tárgyat megsemmisítették. Végső esetben készítőjét a céhes mesterek sorából kizárták, ami teljes szakmai csődöt jelentett. A stílusváltozások a 19. században a gyors információszerzés, a megnövekedett utazási lehetőségek, a szaklapok és kiállítások révén gyakoriak voltak. Erről tanúskodnak a kiállított tárgyak is. Meglepetés egyás mellett látni például a budai gótikus ötvösség híres remekét, a németjárfalvai úrmutatót, és Link István budapesti mesternek a század végén készült neogótikus úrmutatóját. A különbség a historizmus általános jellemzőivel jól összefoglalható. A század végén készült műremek még pompásabb, díszesebb, színesebb, mint a németjárfalvai - nem azt akarta utánozni. A gótika minden jellegzetességét egy művön akarta felvonultatni az ötvös, aki büszke volt tudására. A magas szintű figurális ábrázolás mellett az ötvöszománc nehéz műfajának szinte teljes példatárát alkalmazta a mérművekkel, csúcsíves fülkékkel, oszlopokkal gazdagon tagolt architektúrájú liturgikus tárgyon, melynek tetejére még egy Kálváriát is illesztett. Napjainkban újra divat minden, ami régi, különösen az iparművészetet uralja a nosztalgia. A feltételek azonban nagyon megváltoztak. Szériás és félkézműves technológiával ilyen magas színvonalú remekeket készíteni nem lehet, arról nem is beszélve, hogy a régi kézművesek mesterségbeli tudása is hiányzik. Brestyánszky Ilona Kandallódra (1810 körül) Cibórium (1880-ból) Osztrovszkij: Farkasok és bárányok című színmüvében