Tolna Megyei Népújság, 1989. július (39. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-22 / 171. szám

1989. július 22. TOLNATÁJ - 7 Az ezüstrózsa lovagja A maximalista színésznő Noel Corvard: Alkonyi dal című színjátékában A múlt évadban egy új szerepe voltTol- nay Klárinak. Csak a harmadik felvonás­ban játszott A hattyú-ban (amelyben, mellesleg, kétszer is játszott már korábbi előadásokban, de mindig más szerepet, egy-egy nemzedékkel fiatalabbat). A Ma­dách Kamarának ez az előadása nem különösebben sikerült, ám azt csaknem minden színikritikus megjegyezte bírála­tában, hogy felforrósult a színpad, ami­kor a harmadik felvonásban Tolnay Klári jött be: végre belépett vele együtt Molnár Ferenc is. Ilyen pontos ráérzéssel és ekkora ele­ganciával ma már csak kevesen tudnak Molnár Ferencet játszani. A kevesek kö­zött is első talán a most 75 éves Tolnay Klári. Nógrád megyei falujából, Mohorá- ról felkerülve a fővárosba, sohasem járt sziniakadémiára: helyette színházi aka­démiát kapott azzal, hogy a tehetséges jelöltet a Vígszínház szerződtette tagjai sorába. Azt a Molnár Ferenc-i eleganciát, azt a szakmai lelkiismeretességet, azt az utánozhatatlan színészi technikát, amely - elsöprő tehetsége mellett - egész pá­lyafutását jellemezte, ott tanulta meg. Mert Jób Dániel nemcsak szerződtette, amint a meghallgatás után tehetséges­nek találta, és nemcsak mindjárt szere­pet is adott neki, a Sinclair Lewis Dods- worth című regényének akkori színpadi adaptációjában. Nevelte is. Jób gondot fordított arra, hogy a vígszínházi színész a színházon kívül is (a szó legjobb értel­mében) úri módon viselkedjék, választé­kosán öltözködjék. A kezdőket pedig, mint akkor Tolnay Klárit, arra is kötelezte, hogy minden nap reggel tíztől délután 2- ig ott legyen a próbákon, akár van szere­pe az előkészület alatt álló produkció­ban, akár nincs. Azért csupán, hogy ta­nuljon. A Francia szobalány címszerepe volt Tolnay Klári első kiugró sikere a Vííjszin­ház színpadán, Ráday Imre oldalán. Ang­liában játszódott a vígjáték, ahol a francia szobalány persze erős akcentussal be­szél angolul, ezt az idegenes kiejtést Tol­nay magyarul pompásan adta vissza. Egyfajta nyelvi játékkal később is reme­kül elszórakoztatta addigra már ország- nyira nőtt rajongóinak táborát: amikor a szűkebb pátriájából, Nógrád megyéből hozott nótákat énekelte el Katyi-öltözék- ben, jóízű palócos kiejtéssel. A harmincas évek végére már színház­ban is és a filmeken is a nagy sztárok kö­zé tartozott Tolnay Klári. Ám a Vígszínház műsorrendjén akkoriban klasszikusok és fajsúlyosabb kortársművek igen rit­kán szerepeltek. Ilyenformán igazából csak a felszabadulás után derült ki Tol­nay Kláriról, hogy minden műfajban, egy­szóval klasszikusokban és modernek­ben egyaránt, minden idők legnagyobb magyar színésznői közé tartozik. Szeretném kerülni a lexikonszerű fel­sorolást, néhány nagy szerepét mégis muszáj megemlítenem. Pirandello Hat szerep keres egy szerzőt, Arthur Miller Pillantás a hídról, Ibsen Nóra, Tennessee Williams A vágy villamosa, Móricz Zsig- mond Rokonok, Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés, Csehov Három nővér, Shakespeare Rómeó és Júliája, Krleza Léda, Edward Albee Nem félünk a far­kastól című művekben és Illyés Gyula, Németh László, Tamási Áron, Molnár Fe­renc alkotásaiban aratta legnagyobb si­kereit. Legutóbb, mint említettem, ismét A hattyúban lépett színpadra, ezt megelő­zően a Maude és Harold című kortárs drámában, amelyben Tolnay nyolcvan- éves asszonyt alakít, akibe egy huszon­éves fiú lesz szerelmes. Ezt a darabot Tolnay Klári nem csak maga kereste meg önmagának, de - angolból - maga is for­dította. Tavaly könyv jelent meg róla, Első személyben címmel. Életét Párkány László hírlapírónak mondta tollba. Nem­csak a színpadról s a mozivászonról, de személyesen is ismerem a művésznőt évtizedek óta 'és tudom, mennyire nem szereti a magánéletét a közönség elé tár­ni. Ebben a könyvben pedig szokatlanul sokat és mélyen vall személyes életéről is. Egyébként kötetre való gyűlne össze azokból az interjúkból is, amelyet külön­böző lapoknak és újságíróknak adott. Pedig ezt a műfajt sem szerette soha. Azt azonban sokkal jobban szerette, ha kriti­kában elemezték a munkáját. Meggyőző­dése ugyanis, hogy a Színésznek csak a játéka, alakítása tartozik a közönségre és nem a magánélete. Következik ez persze abból is, hogy Tolnay Klári soha, egyetlen percig sem volt - ahogy ezt a szakmában egymás közt mondják - „nappali” színésznő. Mindig csak este, a színpadon volt az, nappal egy ember a sok közül, a világ legtermészetesebb modorú és viselke­désű lénye, sőt maga a két lábon járó an- tiprimadonna. Nő, aki főz, mos, takarít, mint a többiek, amellett rengeteget olvas is, mint nem is oly sokan asszonytársai közül, nő, aki kétszer volt férjnél (Rátho- nyi Ákos filmrendező, illetve Darvas Iván színművész felesége volt), akinek felnőtt lánya van. A Vígszínházban kezdte, ün­nepi éveinek tartja, amikor Várkonyi Mű­vész Színházában szerepelt, aztán a Ma­dách Színház tagja lett és ott dolgozik im­már negyven éve. Talán a legjellemzőbb jelző rá az, hogy maximalista. Munkájában, azaz művé­szetében mindig tökéletest próbálta megvalósítani, kisebb igénnyel sohasem lépett a színpadra vagy a kamerák elé. Ilyen igény nagyon sokakban él per­sze. Ám csak igen kevesen tudják ezt olyan színvonalon, olyan eredményesen és olyan teljességgel megvalósítani, mint Tolnay Klári. BARABÁS TAMÁS Opera, dal, vagy oratórium ? Néhány napot Szekszárdon töltött Bo­kor Jutta, az Állami Operaház magán­énekese, a külföldön is ismert és nagy- raértékelt koloratúr mezzoszoprán, akit érdeklődésünk az öltözőben gátolt min­den bizonnyal abban, hogy a szokott mó­don összpontosítsa figyelmét soron kö­vetkező fellépésére. Az interjút ugyanis a Művészetek Házában készítettük, ahová azután érkezett, hogy ezen a vasárnapon két templomban: a belvárosi és az újvá­rosi római katolikus templomban énekel­te Gounod a Wohltemperiertes Klavier egyik C-dúr prelúdiumához szerkesztett énekszólamát az Ave Maria szövegére, amit egyszerűen Gounod Ave Máriája­ként ismerünk. Most pedig arra készült éppen, hogy a deportálások áldozatai tiszteletére tartott emlékünnepségen Händel Xerxesének Largóját, valamint a Jiddische Mamme című dalt énekelje.- Hogyan kezdődött ez a gyönyörűen ívelő pálya?- 1983-ban végeztem a Zeneakadé­miát Ónody Márta tanítványaként. 1981- től előbb mint főiskolás, később mint ma­gánénekes léptem fel az Operaházban.- Az első szerep?- A Carmen Mercedese.- A jelentősebb állomások?- Cherubin a Figaro házasságából, a Rózsalovag címszerepe, a Romeo Ste- phanója, Szuzuki a Pillangókisasszony­ból.. Sok oratóriumot énekeltem külföl­dön és itthon is. Tavaly két hónapig a montreali operában énekeltem a Don Giovanni Zerlináját. Legutóbb a bécsi Volksoper színpadán léptem fel Nancy szerepében a Mártában, januárban itt­hon fogom ugyanezt a szerepet énekelni magyarul... Jó néhány szerepet nem sorol fel, hi­szen kevés az idő, egészítsük hát ki a Co- si fan tutte Dorabellájával, Rosinával A sevillai borbélyból, Siebellel a Faustból, Az Anyegin Olgájával, Fjodorral a Borisz Godunovból - és akkor még mindig nem teljes a lista.- Úgy tudom, 1985-ben nemzetközi dí­jat nyert, és igen sok külföldi vendégsze­replés tette ismertté szerte a világban a nevét.- Második dijat nyertem a Singer of the World (Wales) versenyen. Vendégszere­peltem Ausztriában, Belgiumban, az NSZK-ban, Angliában, Izlandon, a Szov­jetunióban...- Most mire készül?- Tatán a Varázsfuvolában lépek fel a nyári játékok keretében, két lemezfelvé­telre készülök, az egyik Lajta László: A kék kalap, a másik Puccini: Szarka néni A köpenyből. Októberben Hollandiában lé­pek fel, mindezt egyszerre tanulom, Mahler Das Lied von der Erde című dalait már nagyjából tudom.- Mennyit kell tanulnia évente?- Két-három szerepet, ezenkívül na­gyon sok oratóriumot éneklek és renge­teg dalt, ami későbbi repertoárom lesz. Most volt egy Liszt-dalestem, a rádióban Beethovent, Shubertet énekeltem, Men­delssohn-, Schubert-, Schumann-da- lokkal készülök felvételre. Szinte állan­dóan tanulok.- Hogy lehet ennyit dolgozni?- Rendszerint várom, sőt, alig várom, hogy felkérjenek egy-egy fellépésre, fel­vételre, mert magamtól lusta vagyok... De ha nincs dolgom, rettenetesen fölösle­gesnek érzem magam. Lejegyezte: DOMOKOS ESZTER Az öltözőben Ötvösremekek a középkortól a XIX. század végéig Figyelemébresztő kiállítás nyílt a Nemze­ti Múzeumban, a magyar és európai ötvös­ség kimagasló műveiből. A Nemzeti és Iparművészeti Múzeum páncélszekrényei­nek mélyéből a kutatók azzal a céllal válo­gatták ki az évszázados ritka műtárgyakat hogy párhuzamba állítsák a múlt század fo­lyamán a régi stílusok formáinak felhasz­nálásával készült művekkel. A XIX. század, a historizmus korszaka csak újabban került az érdeklődés előteré­be. (Bizonyos szempontból most is a stílus- felújítások korát éljük, csak ma nosztalgiá­nak nevezzük.) A historizmus uralta a múlt század nagy részét Ez a korszak Európá­ban a nemzetté válás ideje volt a sajátos nemzetmodell kialakításához a művésze­tek a múltba, a nemzet nagy történelmi kor­szakaihoz fordultak példaképekért A kife­jezési formákat erősen befolyásolta a gyor­san kibontakozó kapitalizmus gazdagodó polgárságának fényűzési igénye, ezért a műtárgyak megjelenésükben a régi stílus­elemek használata ellenére koruk jellegze­tességeit is tükrözik. A technikai kivitel ma­gas színvonalú, semmivel sem maradt el az elmúlt korszakok vezető céhmestereinek színvonala mögött. Ez elsősorban a prae- raffaelitizmus hatása alatt Európa-szerte létrejött iparművészeti főiskoláknak és mú­zeumoknak köszönhető, ahol az iparisko­lákkal együtt az iparos- és művészutánpót­lást nevelték. A kor ötvösei mindent tudtak, amit a régiek, és örömük telt mesterségük gyakorlásában. Ezt a műtárgyak mellett a világkiállításokon nyert kitüntetések is fém­jelzik. Csak kiváló anyagokat használtak, a selejt a kor iparosai számára éppoly isme­retlen fogalom volt mint a céhek idején. A mesterségnek rangja volt az oklevelet nem adták ingyen. Persze a megrendelők is igé­nyesek voltak, a rossz iparos vehette sátor­fáját mint az elmúlt századokban, amikor a céh a színvonal és a minőség érdekében állandóan megvizsgálta az eladásra ké­szült munkákat A látómesterek a „minősé­gi ellenőrök” nagyon szigorúak voltak. A céhbélyeget csak abban az esetben ütöt­ték a tárgyakra, ha azok minden szempont­ból kifogástalannak bizonyultak. Ha nem, figyelmeztették az ötvöst. Ha több figyel­meztetés sem használt, a tárgyat megsem­misítették. Végső esetben készítőjét a cé­hes mesterek sorából kizárták, ami teljes szakmai csődöt jelentett. A stílusváltozások a 19. században a gyors információszer­zés, a megnövekedett utazási lehetőségek, a szaklapok és kiállítások révén gyakoriak voltak. Erről tanúskodnak a kiállított tár­gyak is. Meglepetés egyás mellett látni például a budai gótikus ötvösség híres remekét, a németjárfalvai úrmutatót, és Link István bu­dapesti mesternek a század végén készült neogótikus úrmutatóját. A különbség a his­torizmus általános jellemzőivel jól össze­foglalható. A század végén készült műre­mek még pompásabb, díszesebb, színe­sebb, mint a németjárfalvai - nem azt akar­ta utánozni. A gótika minden jellegzetessé­gét egy művön akarta felvonultatni az ötvös, aki büszke volt tudására. A magas szintű fi­gurális ábrázolás mellett az ötvöszománc nehéz műfajának szinte teljes példatárát al­kalmazta a mérművekkel, csúcsíves fül­kékkel, oszlopokkal gazdagon tagolt archi­tektúrájú liturgikus tárgyon, melynek tete­jére még egy Kálváriát is illesztett. Nap­jainkban újra divat minden, ami régi, külö­nösen az iparművészetet uralja a nosztal­gia. A feltételek azonban nagyon megvál­toztak. Szériás és félkézműves technoló­giával ilyen magas színvonalú remekeket készíteni nem lehet, arról nem is beszélve, hogy a régi kézművesek mesterségbeli tu­dása is hiányzik. Brestyánszky Ilona Kandallódra (1810 körül) Cibórium (1880-ból) Osztrovszkij: Farkasok és bárányok cí­mű színmüvében

Next

/
Thumbnails
Contents