Tolna Megyei Népújság, 1989. július (39. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-22 / 171. szám
6 - TOLNATÁJ 1989. július 22. Pákolitz István: ELÁRVULT Ölhetett kézzel üldögélve órákon át sétáltatja elárvult-bágyatag tekintetét a kilincs meg a telefon között A szerteszét szaladt gyerekek eleddig még csak-csak de újabban már szentidőben se igen Szokolay Zoltán: Legalább a bérházbell szentfazék a leskelödő-hallgatózó pletykafészek rányithatná az ajtót Nagy kő esik le szivéről ha valaki - a Tudakozót kajtatva - mellétárcsázik s megkérdezi: Mikormegyreggel Babarcra a busz ABECE-RESZLET Embert se látott, állt csak a sorban itt, mocskos kosárban margarin és kenyér, két észrevétlen könnye lassan - elnehezült fogalom - legördült. Fémpénz gurult szét, munkaköpeny mögül sejlett a szeplős, elhanyagolt idő, tessék vigyázni, mondta halkan, meg ne kívánjam a fél világot. Gondoltuk akkor, dér lepi vállait, később a két folt egyszerűen kinyílt, utcát repült át, parkot, erdőt, s reggelizik valahol, remélem. Hagyjál, ne nyújtózz, kérem a rádiót, biztos bemondják, végre ma visszatért onnét, ahonnét senki eddig, vissza - ha nem titok - egy halandó. Innám a kávét, s hűlve kavargatom, én is lehettem, hátha a második sorsomba értem, mert az elsőt éjjel a párna alatt feledtem. Jajszót ha hallasz, nyisd ki az ablakod, szárnyam levetni óvatosan segíts, habzó pirossal fröcskölöm szét énekeim neked, eltaláltak. Tóth-Máthé Miklós: Öt kenyér és két hal Jézus tekintete végigsugárzott a sokaságon, mely szétterülve a hegyen, körülfogta őt. Nézte az éhüket csillapító embereket, akik hallgatagon, vagy éppen két harapás között szót váltva, nevetgélve ettek, miként a pihenni leült zarándokok. A tanítványok egyre csak hordták a kenyeret meg a halat, kínálták sorba mindegyiknek, sokan már harmadszor is ettek, mintha el akarnák magukban raktározni a szűkösebb napokra. Berekiás, a halász és Hebron, a fazekas egymás mellett ültek. Már nem ettek, lábukat elégedetten nyújtották ki, rajtuk a jóllakottság ernyesztő zsibbadtsága. Hebron szeme le-lecsukódott, talán szendergett is keveset, amikor Berekiás hirtelen megbökte. Kinyitotta a szemét, bosszúsan nézett a másikra.- Mit akarsz? - kérdezte és ásított, ezzel is jelezve, hogy ő inkább aludni szeretne most, nem beszélgetni, ha Berekiásnak ahhoz volna kedve.- Oda nézz... - mutatott előre izgatottan Berekiás -, most szedik össze a kenyerek maradékát. Már a tizedik kosárral!- Jól teszik... - morogta egykedvűen Hebi*®n -, nem szabad, hogy kárba vesszen egyetlen darabka sem.- Hebron, barátom... - meredt rá Berekiás -, ébredj fel, ha alszol! Még mindig nem érted? Öt kenyér volt és két hal, és nézz körül, hányán laktunk jól belőle. És hogy megelégedtünk, menynyi maradt. A Názáreti csodát tett. Bizony, hogy próféta ő.- Meglehet... - mondta Hebron, és újra le akarta csukni a szemét, de Berekiás nem engedte. Egész közel hajolt hozzá, és úgy mondta tagoltan, minden szónak nyomatékot adva.- Ha ezt tette a kenyérrel, meg a hallal, úgy mással is megteheti.- Mással...? - Hebron felült, bambán bámult a másikra. Hogy értelmezzem a szavaidat, Berekiás? Berekiás apró, ravasz szeme összehúzódott, arcára széles mosoly terült. Majd két ujjával megcsípte Hebron köntösét.- Hány köntösöd van Hebron?- Hát... ez a viseltes.. Meg otthon egy tisztább...- Na látod, én sem mondhatok többet... És sarud? Hebron ormótlan, repedezett sarujára nézett, aztán maga alá húzta, mintha röstellné.- Ne röstelld, barátom - mondta Berekiás -, hiszen az enyém se különb. És nekem sincs több, mint ez az egy pár. De lehetne akár tiz pár is, meg köntösből is ugyanannyi. Meg házunk is, akár három. És ehetnénk arany tálból...- Mit zagyválsz itt össze-vissza? - fakadt ki Hebron dühösen. - Csak jártatod a szád fölöslegesen. Nem vagyunk mi gazdagok, hogy ez lehetséges legyen...- Még nem vagyunk... - mondta Berekiás -, de azok lehetnénk. Ha ez a próféta lenne a királyunk, úgy minket is gazdaggá tehetne. Aki öt kenyérből és két halból ennyi embert megelégít, úgy csodát tehetne egyébbel is. Ekkor már többen is közelebb húzódtak hozzájuk, bólogatva hallgatták Berekiást.- Úgy igaz - mondta Eliud a vízhordó -, nagy hatalma vagyon... Azt mondom én is, tegyük királlyá, és kérjük cserébe, hogy adjon nekünk gazdagságot...- Bölcsen szólottatok - helyeselt Gazzám, a birkapásztor. - Menjünk, győzzük meg erről a népet... És fölkerekedtek és körbejárták a sokaságot, hogy meggyőzzék erről. És szemberek örülteka lehetőségnek, hogy gazdaggá lehetnek, mert a próféta majd megsokasitja a javaikat, mint tette az öt kenyérrel és a két hallal. Aztán mint a hömpölygő áradat megindultak Jézus felé. A tanítványok megrettenve figyelték ezt, nem tudták mire vélni, de Jézus felemelt kézzel nyugalomra intette őket. És amikor a sokaság a közelébe tódult, kivált közülük Berekiás, a halász, térdre esett és így szólt:- Rabbóni - mondta nagy dolgot cselekedtél, hogy megvendégeltél ennyi embert mindössze öt kenyérből és két halból. De hát ettől mi még szegények és nyomorultak maradtunk, csak az éhünk csillapodott kissé.- Igen, az éhetek... - mondta Jézus, és szelíd szomorúsággal nézett a halászra. - Mit akarnál még jó ember?- Azt, hogy légy királyunkká, óh Rabbóni - kiáltotta Berekiás -, és vedd el nyomorúságunkat is! Intett, mire a sokaság térdre borult, és egy emberként kiáltotta utána ezt- Nézd - rántotta szét ekkor a köntösét Berekiás -, milyen viseltes, milyen kopott Adj nekem új köntösöket, és a feleségemnek, a gyermekeimnek is új ruhákat. A házam kicsi és szűk, tedd nagyobbá, díszesebbé, óh szent próféta. És mert halász vagyok, tedd, hogy fogjak sokszor annyi halat, mint eddig.- Hallgasd meg az én kérésem is - csúszott közelebb Hebron -, mert én szegényebb vagyok Berekiásnál is. A kezem eldurvult már az agyag gyúrásában, a derekam fáj a görnyedéstől, és kisebesedik a lábam ások talpalástól, míg néhány korsót el tudok adni. Hátralévő éveimet aranyozd be kissé, hogy gondtalanul élhessek, mint a gazdagok.- Akkor mit mondjak én - kiáltotta Eliud -, a vizhordónál nincs nyomorultabb. Még a kutyákat is irigylem olykor, akik teher nélkül szaladgálnak. Az emberek egymás szavába vágva kiáltoztak, kérve Jézust, hogy legyen királyukká, és tegye gazdaggá őket. Adj díszes ruhákat, lakhassunk jól naponta, bor is kerüljön!” Agyagtálból ettem eddig, egyek ezentúl ezüstből, mint a gazdagok!” Tíz birkám van, legyen tízszer annyi!” Új házat adj a régi helyett, erős kövekből, díszeset!" A szőlőm teremjen ötször egy évben, a borom édes legyen, mint a nektár!” És így tovább, őrjöngve kiáltozták kívánságaikat a mozdulatlanul álló Jézus felé. Arcukat kiszínesítette az elképzelt gazdagság, gondolatban távol kerültek mindattól, ami valóságos, és ami otthon körülfogta őket.- Óh, nagy király - kiáltozták -, tekints ránk nyomorultakra, vedd el szegénységünket, és mi hódolunk neked! Jézus szemében ekkor a harag fénye villant, és abban a pillanatban szél sepert végig a hegyen. Majd fekete felhők tódultak össze, megdördült az ég, és zuhogni kezdett az eső. Az emberek megpró- , báliak védett helyekre menekülni, vagy csak köntösüket húzták fejükre a csapkodó viharban, és egymáshoz szorultak, mint a védtelen birkák. És amikor ismét kisütött a nap, már hiába keresték Jézust és az ő tanítványait, nem látták őket. Csak a tíz kosarat, bennük az átázott kenyérdarabokkal. Elkísérnek a csillagok László-Kovács Gyula: A holtág keskeny volt. Alig szélesebb ötven méternél. Sekély és iszapos, mindenféle kacattal teledobált víz. A túlparton fenyők árnyékában húzódott meg az erdész háza. Apró ablakain esténként kiszűrődött a fény és én láttam, amint barátságosan önti el a kis szobát. Egyedüli gyermekként nőttem föl. Bár voltak társaim, barátaim, én mégis jobban szerettem időmet magammal tölteni, jobban szerettem, ha a világ csodálatos eseményei engem ajándékoznak meg. Talán emiatt is tűnhettem különcnek, szertelennek. Konok ragaszkodásom sok gondot okozott a mamámpak. Szegénykém számtalanszor megrótt, és ha végképp nem használt; istenesen elvert. Utána én lettem az utca büszkesége, a szófogadó, a mintagyerek. Könnyű és szívesen vállalt magányosságomban csintalanságért sosem mentem a szomszédba. Jött az magától. Mint ahogy megfogadtam azt is, hogy nem csenek többet a távoli szomszéd szilvafájáról. Aztán... de vezekeltem ám bűneimért, mert futás közben egy éles üvegdarab végigszántotta lábamat, hogy három hétig csak bicegni tudtam. Házunk épp a Dunára nézett. Valamikor hosszú cselédház lehetett. Az idő múlásával azonban a sok toldozgatás- foldozgatás miatt teljesen elvesztette eredeti jellegét. Megmaradt viszont a vályogfal, és az ajtónál is csak úgy lehetett belépni, ha az ember a fejét lehajtja, mert a szemöldökfa alacsonyan volt. Szabadban járó gyermek lévén örültem mindennek, ám estére kelve elfáradtam és néztem apámat, aki munka után odaült a panglihoz cipőket javítani. A szoba-konyha levegőjét csiriz- és spirituszszag itatta át. Én meghúzódtam a sarokban, a kályha mellett és figyeltem tágra nyílt szemmel, olyan áhítattal, melyre csak gyerek képes. Birodalmak nyíltak és csukódtak képzeletemben, míg aztán a fáradtság el nem nehezítette tagjaimat, így ment ez napról napra. A vasárnap eljövetele külön öröm volt, mert tudtam, ez a nap valahogy különbözik a többitől. Apám korán reggel elment horgászni, anyám délelőtt mosott, kivörösödött ujjait nem kímélve. Valami mélyről jött, ősi ösztön szabadult fel ilyenkor. Arca kipirult és népdalokat énekelt. Szerettem hallgatni. Éreztem benne az erdők zúgását, a szél süvitését. Érdekes, más alkalmakkor ritkán fakadt dalra. Az éneklés, csakúgy mint a sírás, köny- nyít a leiken, a fájdalmat is elviselhetőbbé teszi. És ezzel is úgy van az ember, mint a neveléssel: szívből kell jönnie. Megöregedett, pedig fiatal asszony még. Arcára itt—ott makacs redőket szabdaltak a konok évek. Néha leült egy pillanatra, de rögtön fel is állt. Mintha sajnálta volna magától azt a kevéske pihenőt, amit háta szaggatása megkövetelt tőle. Elrepültek a gyerekévek, de megmaradtak az emlékek. A kellemetlen izű rosz- szalkodások, melyek megmosolyogtató- vá szelídültek. A család küszködései, melyből felcseperedett a hit, a remény, a szeretet. Az élet szeretete. A mese a maga csodálatos világában valóra vált. Királyfiból lehiggadt, örökké töprengő ember lettem. Egyszerű, józanul gondolkodó alig-felnőtt, akinek képzeletében még élnek a népmesék legendát teremtő hőseinek példái. Elsősorban szüleim, de maga a környezet is segített a mesék által rácsodálkozni a világra. Sajátos, meghatározó indíttatást adott. Mint a mama! Ö komolyan hitte akkoriban, hogy gyermeklelkemben megfogan a Jóisten szeretete. Igyekezett rávenni az imádságra, de rendszerint a másodikharmadik sornál elakadtam. Nagy türelme volt a tanításhoz, mert nem pironga- tott, nem fegyelmezett. Templomba ritkán - általában - ünnepnapokon ment. Megtartó hitéhez nem kellett a kápolna erőssége. Megmaradt annak, aminek teremtetett: mindig másokért zsörtölődő aszszonynak, mosolygó parasztmadonnának. Amit megtanulhattam tőle; az az volt, hogy szavaiban egyszer sem éreztem gyűlöletet. Mindig őszintén és egyszerűen emlegette föl azt az időt. Igaz, olykor-olykor panaszkodott, de inkább testi fájdalmai miatt. Egy kor vallotta őt szülöttének. Amely forrongott, folyton átalakulni akart, hogy az őt formáló, gazdagító emberek jobb és emberibb körülmények között éljenek. Határtalan bölcsessége a rendnek, hogy gyermekeit megáldotta a tudás ismeretével, az egymás iránti tisztelet boldogságával. Hiszem! mert mindezek hiányában szegényebbek lennénk. Saját méltóságunkat veszítenénk el, s egy gyönyörű lehetőséget: az állandó munkálkodás örömét és büszkeségét. S bűn lenne megtagadni mindent, amiért élünk: a Szeretetet. Életem fontos állomása lett, hogy elköltöztem a szülői házból. Különösebben nem éreztem honvágyat, vagy csak nem tudtam elhelyezni érzeleimet nagyra törő vágyaimban? Mindenesetre tény: volt bennem valami fiatalos büszkeség, ami nem tűri el az érzelgősséget. Legföljebb mikor rádöbben hiányos életismeretére. De bevallani akkor sem meri. Szülőföldem elhagyása teljesen rajtam múlott. Hogy döntésem esetleg helytelen volt, ez fel sem merült bennem. Rendelkeztem azzal, amivel hasonló korú társaim: lobbanékonysággal, jó adag szertelenséggel és tarisznyámban sok-sok tanáccsal. Kellett is a váltás, mert gondolataim átrendeződtek, letisztultak, lehiggadtak és egy láthatatlan kötelék láncolta hozzám az Alföldet, homokjaival, akácaival együtt. Ez a vidék új fiává avatott, nem ünnepélyes keretek között, hanem lassan, megfontolva, tanitva. Olyanfajta ragaszkodást tapasztaltam, melyet csak az az ember vallhat magáénak, aki közel ezer esztendeje műveli a földet. S gyökerei sokkal szerteágazóbbak mintsem meghasonuljon önmagával. És ahol van egy talpalatnyi föld, ott megköt. Mint az akác. Küzdés ez a javából! Kegyetlen, de gyönyörű. Az életben maradás küzdelme a viszonyokkal, a tudattal. Ez a nép ma is szent alázatosságának tekinti a törődést, a gondoskodást. A föld mint jog - de a föld mint kötelesség is. Soha - mint akkor - nem éreztem azt a fölfokozott vágyat, hogy megismerhessem életüket. Megérthessem jellemüket, múltjukon keresztül. Egyszerű és mégis bonyolult folklórjukat. A kodályi derűt, mely muzsikájukból fakad, a berzsenyis magányt, melyben képesek még most is nemzedékek nevelőjévé válni. Egy kicsit életem részeivé lettek, és valószínű, hogy meg nem élt múltamban is jelen voltak. Barangolásaim során tapasztalhattam az emberi létezés sokszínűségét, amely megnyilvánult hagyományuk megőrzésében, mélységes embertiszteletükben és áldott anyanyelvűk féltésében. Kitárult előttem egy nép lelke, és tisztán, szemérmetlenül domborodott ki az a hatalmas tudásanyag, az a kendőzetlen békevágy, ami az emberi szívekben gyökeredzik és az ember életében teljesedik ki igazzá. Akkor még eszembe sem jutott, hogy elhagyjam azt a vidéket, ami segített felnőtté lennem, azt a vidéket, ahol gyermekeim meglátták a napvilágot. És mint ahogy nekem az enyhén lankás, dombos táj volt szűkebb szülőhelyem, úgy a csöppségeknek a síkság jelentette első élményeiket. Bár nem tudom mennyit fogottföl játékos képzeletük, sebből menynyi emlék jön felszínre majd az elkövetkezendő évek során, de haszontalanság és értelmetlenség lenne tagadni mindenkori környezetük hatását. A venyigét homokba is ültethetik, és csak idő kérdése, mikor köt meg gyökere, mikor hajt mélyzöld leveleket. Cseperedik, nő. Gyümölcsöt hoz, de az igazi gyümölcs ára mindig is a gondos odafigyelés, az önfeláldozó törődés. Senki sem szereti, ha bolygatják, ha kiszakítják fölnevelő talajából; én sem éreztem különbül. Számomra meghatározóvá vált az a tíz esztendő, amit a szülői háztól távol töltöttem. Mert belenőhettem egy közegbe, átvehettem egy életritmust és magaménak vallhattam etikáját, amely azóta is gondolkodásom alapját képezi. Azonban nem szakadtam el teljesen szétszórt tanyáitól, büszkén magas jegenyéitől, vadkacsák hápogásától hangos vizeitől. Időm engedtével sokat járok visz- sza, s igyekszem jó szívvel érkezni és könnyű szívvel viseltetni, türelemmel minden iránt. Mindig felfedezek valami újat, ami azelőtt fel sem tűnt. Ilyen egyszerű az emberi lélek. Elvágyódik, aztán visszahúzza egy megfoghatatlan érzés, a szabadság érzése. A szélcsendes szó és az alázatosság öröme. Szeretem az augusztusi estéket, olyankor nézem a csillagokat. Ezernyi gombostűfejnyi élet, összefüggéstelen alakzatok, és mégis a fizika, a matematika rendje, törvénye tekjnt le. Ók az én valóságom részei, mert ennek az országnak, ennek a népnek, gyerekeimnek világítanak. Útbaigazítanak, elkísérnek a csillagok. Ne tudom és nem is akarom elképzelni, máshonnan tekintve milyenek. Lehet, szebben ragyognak, nekem azonban így tetszenek. A szél látszólag céltalanul kapja szárnyra és repíti a magvakat, s máshol, más vidékeken ejti le, hogy ezzel is a természet egyensúlyát megtartva biztosítsa a fennmaradást. Mennyivel vagyok különb? Mennyivel érzem magam másnak? Mert gondolkodom és mert tudom, nem csupán állandó nyughatatlanságom miatt jártam tenyérnyi országomat. Nem elsősorban a hegyhátak vonzottak, ahol a mediterrán éghajlat hatására kinyílnak a mandulafák virágai, nem a vizek, a giz- gazos dűlőutak, az erdők látványa emelt a magasba. Nem a tenger morajlott bennem. Hanem inkább az ember kapcsolata a természettel, az ember szeretete a természetért. Maga az egész.
