Tolna Megyei Népújság, 1989. július (39. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-18 / 167. szám
4 NÉPÚJSÁG 1989. július 18. Könyv Aki semmit, s aki egészen Szabó Lőrinc és felesége levelezése Amióta először olvastam Szabó Lőrinc verseit, két dolog foglalkoztat igazán életében, költészetében. A Semmiért egészen és A huszonhatodik év titka, a sok közül kiemelkedő két asszonyhoz való viszonya. Az idő múlásával változik a megközelítés. Nagyon fiatalon az ember értetlenkedik az egyik fölött, mig természetesnek érzi a másikat. Képtelenségnek tartja az olyanfajta önzést, ami a „legembertelenebb versben” megszólal („Mint lámpa, ha lecsavarom, / ne élj, mikor nem akarom:”) ugyanakkor hiszi, hogy az a szerelem a természetes, amilyenről A huszonhatodik év, ez a százhúsz szonettből álló lírai rekviem, s a másik asz- szonyhoz, íródott korábbi versek szólnak. Később - mikor legalább magunknak bevalljuk, hogy magunk sem kívánunk kevesebbet, mint semmiért mindent, s amikor rájövünk, hogy keveseknek adatik huszonhat évig s azon is túl tartó szerelem - másban fedezhetjük föl a „titkot”. Hogyan élt ebben a kapcsolatban Szabó Lőrinc, hogyan Mikes Klára, a felesége és hogyan a harmadik, Vékes Ödönné Korzáti Erzsébet? A közelmúltban megjelent, Szabó Lőrinc és felesége levelezése című kötet - mely kapcsolatuk kezdetétől, 1921-től 1944-ig íródott leveleket és naplórészleteket tartalmaz - értelemszerűen elsősorban a házaspár életét t pokoljárását - tárja elénk. Az asszonyszöktetéssel, szerelmi házasságként induló kapcsolat az első pillanattól kilátástalan küzdelemmel, megaláztatásokkal, újjáéledő reményekkel, majd a legmélyebb kétségbeesésekkel terhes. A feleség minden érzelmi megnyilvánulását híven tükröző leveleiből és naplójából látjuk, hogy miként szeretné csak magáénak tudhatni a férfit, miként törődik bele hol csöndesen, hol panaszkodva és sírva a sokakkal való osztozkodásba, s miként lázad föl - eredménytelenül - Bözsi és a férj pusztító szerelme ellen. Szabó Lőrinc levelei szinte érzelemmentesek, a munka, a család, a mindennapok eseményeinek aprólékos leírására szorítkoznak. Otthonához ragaszkodik, de az asszony ragaszkodását terhesnek érzi, igyekszik elhárítani, megértetni vele, hogy mire van szüksége; olyan hármasra, melyben egyenlő feltételekkel szerepelnek az asszonyok, melyben nem kénytelenül, de igaz szívvel hajlandó osztozkodni a feleség. Ez nem sikerül, így - egyik sírva, másik némán - de szenvednek egész életükben. S hogy miért vállalják a poklot? Hiszen az asszony úgy ír: „Milyen utolsója is vagyoka földnek, akivel mindezt lehetett, aki mindent eltűrt, lenyelt?” De ugyanott: „És mégis szeretem, és mégis mindenem.” Ezen a szereteten túlmenően pedig a költő páratlan tehetsége az, aminek érdekében az egyik - ha nem is némán, ahogy Szabó Lőrinc szeretné -, vállalja, a másik pedig mindig kevesellve azt, elfogadja az áldozatot, „...én majd elvégzem magamban, hogy zsarnokságom megbocsásd." - ri Tv-napzárta Mottó: „Az öröm akkor kezdődik, amikor abbahagyod saját boldogságod keresését azért, hogy megkísérelj másokat boldoggá tenni.” (Michel Queiss) A TV2 Napzártája mindig különleges témát kínál a későig fennmaradóknak. A sok-sok színes és érdekes napzárta közül mégis egy pénteki volt az, ami után sokáig nem tudtam elaludni. Pedig nem borzalmakról, nem igazságszolgáltatásról, nem várható nehézségeinkről szólt, hanem valami emberi csodáról, ami a mai racionalista világban már elég ritkán fordul elő. A kisfilm az egész világon 90 közösséggel működő Bárkahálózatot mutatta be, azokat az embereket, akik szellemi fogyatékos fiataloknak adnak otthont. Rafael Philip, aki Párizstól nem messze lakik, mesélt arról, hogy mágához vett két szellemi fogyatékos fiatalt. Velük él, meleg szeretettel és érdeklődéssel beszél arról a világról, amelyet általuk, szellemi fogyatékosok által ismert meg. „Ók tanítottak meg a szeretetre" - mondja. Magányos életének értelmet adott a szeretet, a másokért való törődés. Ez a Napzárta üzenet mindannyiunknak, mert azt az érzést sugallja, ami nélkül nem lehet élni, csak vegetálni, ami nélkül üres, tartalmatlan, értelmetlen az élet. A tevékeny erőt, oltalmat adó szeretet, amely nem különbözteti meg egyik embert a másiktól csak azért, mert szellemileg vagy fizikailag más, mint a többi. Csak EMBERT ismer. A Bárka-hálózat célja, hogy megpróbáljon értelmet, tartalmat adni, szeretettel, gondoskodással, törődéssel olyan életet biztosítani számukra, amely emberhez méltó. Magyarországon egy új védőotthon-hálózat szervezését kezdte meg az Értelmi Fogyatékosok Országos Érdekvédelmi Szövetsége, amely 8-10 főt befogadó, családias jellegű otthonok létrehozásából áll, 1990-re tervezik az első otthon megnyitását. A késő éjszakai műsor vezetője sem tudta magát kivonni a film hatása alól. Spontán, őszinte, szívből jövő szavakkal beszélt arról, amit belőle a film kiváltott. Végül Conficius szavait idézte: „A leghosszabb út is egy lépéssel kezdődik.” Mi magyarok is megtettük az első lépést, hogy nemsokára a világ Bárka-hálózatának - az egyik legnemesebb emberi kezdeményezésnek - tagjai lehessünk. KERÉNYI VIKTOR Római kori leletek feltárása Óbuda-Újlak újjáépítési munkálatai közben régészeti leletre bukkantak a Lajos u., Nagyszombat u. sarkán. A Budapesti Történeti Múzeum munkatársai a területen római kori épületmaradványokat és egy késő római temető részleteit tárták fel. Julio lglesias Napjaink egyik legnagyobb show-business sztárja egy napbarnított, mosolygós spanyol férfi, aki nemcsak megjelenésével, hanem lágy hangjával, kellemes dalaival és egész rokonszenves egyéniségével milliókat bűvöl el: Julio Iglesiasnak hívják. Augusztus 6-án fellép Budapesten, a Népstadionban. Iglesias 1943-ban született Madridban, apja Spanyolország egyik legnevesebb szülész-nőgyógyász professzora. Julio véletlenül lett énekes, ugyanis kezdetben jogásznak készült, (Cambridge-ben is tanult) és a Real Madrid labdarúgócsapatának ígéretes kapusa volt. Egy súlyos autóbaleset miatt azonban kénytelen volt búcsút mondani sportpályafutásának. Ápolónővére adott kezébe gitárt, Julio pedig a gyógyulás hosszú két éve alatt felfedezte magában a zenészi tehetséget. 1968-ban felfedezte már a nagyközönség is: a benidormi dalfesztiválon a „La Vida Sigue Igual" első helyezést ért el. Pályája ettől kezdve meredeken ívelt felfelé: fesztiválgyőzelmek, nagy slágerek („Manuela”, „Begin The Beguine-”, „El Amor”), milliószámra eladott lemezek jelezték mind nagyobb népszerűségét. A múzeumalapító Paks (Folytatás az 1. oldalról.) A millennium árvalányhajas lelkesedésében egy különösebben nem jelentős irodalomtörténész - Beöthy Zsoltnak hívták -, hatásos jelképet is talált történelmünk kezdetéhez, a volgai lovast, aki nyugodt tekintettel figyeli a végtelen pusztát, mérlegeli a jelen lehetőségeit és bizton várja a jövőt. Eleink valóban erről a vidékről indultak el, s bármily olcsó is a jelkép, amikor egyszer én is ott álltam a Volga partján, meghatottan gondoltam az ősidők homályában derengő lovasra, aki társaival nekivágott a bizonytalan messzeségnek s meg is érkezett az új földre, ahol hazát teremtett, arany kalásszal ékes rónaságot, amilyennek jóval később Petőfi látta. Az emberiség történelme azonban nagy egység, a legendás volgai lovas nem idegen bolygóra érkezett társaival, lakatlan, ember nem járta földre, s akiket itt találtak, folytatásai voltak egy beláthatatlan történelmi áramlásnak, melynek kulturális értékei nemzedékről nemzedékre hagyományozódtak, akkor is, ha egymás nyelvét nem értették. A kultúra kitér a törzsi, nemzetségi indulatok elől, s ha birodalmak, vallási, politikai rendszerek szét is hullanak, az értékekből mindig megmarad valami, s az emberiség, bármily kitérőkre kényszerül is időnként, mindig előbbre lép. A legendás volgai lovas, amikor szétnézett a Duna-Tisza közén, nem pusztaságot talált, hanem egy olyan világot, amelyben a folytatás lehetőségét ismerte fel, ami alkalmas volt arra, hogy saját hagyományait gazdagítsa. Csak meg kellett tanulnia, hogy élni tudjon az örökséggel. Gazdag örökség volt, a rómaiak hagyták ránk, akik körülbelül fél ezer évig éltek ezen a tájon. Már Augustus császár büszkén mondta, hogy hatalmát a Dunáig terjesztette ki, s ezel kezdetét vette a terület romani- zálása. Városok keletkeztek, elsőnek Claudius császár alatt épült fel Savaria, s az I. század második felében kialakult a limes, a birodalom határa, majd Traianus 103. és 105. között merész függőlegessel ketté osztotta a mai Dunántúlt, a nyugati rész, benne a Balaton is, Pannónia Superior lett, a mi vidékünk pedig, amelyhez Sophiane és Alisca, tehát Pécs és Szekszárd is tartozik, Pannónia Inferior. Mit adott Róma az itt élő népeknek? Augustus alatt, Pannónia meghódítása idején kezdődik az egységes birodalom szervezése, a nehezen lefordítható' bellum iustum, et pium, az igazságosnak, jogosnak vélt háború, amilyent még sokat fog vívni Róma, ettől az időponttól kezdve szolgál olyan célt, ami nemesebb az önmagáért való hódításnál s bár Livius azt írja, hogy Róma saját dicsősége alatt görnyedez, egységes világ képe rajzolódik ki előttünk. Róma gazdagságából a provinciáknak is jut, ipari termékek árasztják el a meghódított területeket, s olyan építkezések kezdődnek, amelyek majd romjaikban is szolgálni tudnak, hisz a bukás után, amikor új népek özönlik el a meghódított területeket, az elhagyott épületek anyagát újra fel lehet használni, s a nevezetes Gorsium köveiből keresztény bazilika épült s még a mai Székesfehérvár is hasznát látja. De ami fontosabb, Róma teremti meg azt az alapot, amire a későbbi Európa épül, s ösztönzését a honfoglaló magyarok is érzik. Első királyunk, Szent István a latin hagyományokkal keresik a kapcsolatot, franciák és olaszok érkeznek az új hazába, történelmünk elején ez a kimeríthetetlenül gazdag szellem mutatja az utat. Költészetünk kezdeti szakaszában is felismerhető a latin ihletés, ami kultúránkban, sőt még nyelvünkben is végigkíséri történelmünket. De ennek a hosszú jelenlétnek megszámlálhatatlanul sok tárgyi emléke is maradt, a föld ma is bőven kínálja kincseit, s amióta megkezdődött a tudományos kutatás, minden nemzedéknek jut felfedezniva- ló, így a mai régészek sem panaszkodhatnak, s nyilván az őket követő tudósgeneráció számára is marad munka. Régóta tudjuk, hogy Paks és környéke mindig fontos szerepet játszott a történelemben, de a közeli múlt is tartogat tennivalót a helytörténészek buzgalmának. Pakson érdemes ébren tartani Deák Ferenc emlékét, s közeli Dunaföldváron Vörösmarty atyai barátja, Egyed Antal működött, a házasságra készülő Mikszáth valamelyik utódjának próbált reverzálist szerezni, azt pedig én teszem hozzá, mert ez is feltárásra vár, hogy az 30-as években itt volt rabbi Scheiber Sándor, a század magyar tudományos életének egyik jelese. Tőle tudom, hogy mindig szívesen emlékezett vissza dunaföldvári időzésére. De nagyon előre szaladtunk az időben, bár a közeli és a legtávolabbi múlt említése arra figyelmeztet, hogy ez a táj folyamatosan szolgál történelmi emlékekkel. Az alkalom azonban, ami itt összehozott bennünket a jelenben idézi a régmúltat, midőn bemutatja a vidék kétezer éves történél mének tárgyi emlékeit. Dunakömlődről már régen tudtuk, hogy a császárkori Róma számára a limest jelentette, pontosabban annak egyik állomását, az 1969-ben kezdődött ásatások pedig folyamatosan feltárják az egykori Lussonium maradványait. Az érdem kettős: a pécsi tudományegyetem régészeti szemináriumának hallgatói Visy Zsolt professzor vezetésével tervszerű tudományos munkát végeznek, amit a paksi városi tanács hathatósan támogat, s a mostani kiállítás annak bizonyítéka, hogy maradandó eredményt csak ilyen összefogással lehet elérni. A kutatók szívós munkája és a tanács megértő, sőt előrelátó támogatása egy leendő múzeum alapjait rakja le, s már az első tudományos beszámolók is olvashatók abban a kiadványban, amit az egyetem történettudományi tanszéke és a paksi közművelődési intézmények igazgatósága adott ki. Nincs nap, hogy ne hallanánk szegénységről, az ország gazdasági nehézségeiről, s joggal merül fel a kérdés, nem felesleges luxus-e ilyen körülmények között olyasmire költeni a pénzt, ami nem termelő* beruházás. Egyszerű lenne azzal válaszolni, hogy az elmúlt évtizedekben milliók és milliárdok illantak el, s a veszteséglistán Bős-Nagymaros éppúgy szerepel, mint Bánhida, az eocénprogram vagy az erre választottak vadászházai. Ez a múlt, amit valahogy le kell tudnunk, ha azonban komolyan vesszük a jelent, nem mondhatunk lé a tudományos, művészeti élet illő és méltányos támogatásáról. Mit ér az az ország, amelynek nincs eleven szellemi élete, hogyan reménykedhet a jövőben, ha szellemi téren is csak halmozza adósságait? Amit itt látunk, szívós, tervszerű tudományos munka eredménye. Már ma is kamatozik, mert aki megnézi ezt a kiállítást, azon az úton indul el a múltba, amin a honfoglalók is jártak, midőn az európai népek közösségét keresték. A mondás szerint minden út Rómába vezet. De fordítva is igaz, mert minden út Rómából indul, s nemcsak képletesen, mert Savaria kövein vagy a grúz hadiúton gördülő szekerek sok mindent vittek, építészeket, kőfaragókat, tudósokat, köztük egy filozófus császárt is, s vitték magukkal a béke, a pax romana reményét is. A remény lángja ma sem aludt ki, a pax pedig, mint már régen is sokan gondolták, Paks nevét sugallja. Mit kívánhatnék ezen a szép ünnepségen, amikor egy kiállítás alkalmával a leendő paksi múzeum indokolt reménye sem hiú ábránd? A tudósoknak további jó munkát, a tanácsnak hitet a jó ügy támogatására, magunknak pedig a ki nem húnyó örömöt, amit az új ismeretek jelentenek. CSÁNYI LÁSZLÓ Fotó: RITZEL ZOLTÁN Elhangzott a paksi római kiállítás megnyitásán, július 6-án. Évezredek ékszerei előtt
