Tolna Megyei Népújság, 1989. július (39. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-18 / 167. szám

1989. július 18. ^PÜJSÄG 3 „Hiszek a megújulásban” Interjú a Szövosz főtitkárával (Folytatás az 1. oldalról.)- A „merre tartson a fogyasztási szövetkezeti mozgalom?” vi­tának még a kezdetén tartunk. Ilyen körülmények között mond­hat-e már ön testületi álláspontot, vagy csak a magánvélemé­nyét kérdezzem?- A kongresszusra történő előkészületek részeként - mon­dotta Szlamenicky István - az országos tanács elfogadott egy vitaanyagot. Tanulságok és válaszutak a fogyasztási szövetke­zeti mozgalomban címmel. Akkor a napirendi pontnak én vol­tam az előterjesztője, és meg is szavaztam a vitaanyagot, ennyi­ben köt a testületi vélemény. De tudom, hogy az anyag a vita so­rán még változhat, én is kifejthettem az egyéni véleményemet. Van néhány dolog, amit én jobban kiemelek. Ilyen például, hogy a vagyon nevesítésével vigyáznunk kell; az igazi megoldás nem annak szétosztása, hanem az osztva szerzés, azaz a vagyon ne­vesítése járjon együtt tőkebevonással. Ennek egyik lehetséges módja lehet az „egyet fizet, kettőt kap” elve. Nem kell félni attól sem, ami tapasztalataim szerint országszerte a legnagyobb dilemmát je­lenti, nevezetesen a differenciált osztástól. A jobban dolgozó, na­gyobb részjeggyel rendelkező kapjon nagyobb vagyonrészt és en­nek megfelelően nagyobb osztalékot De tulajdonképpen ezek is benne vannak az anyagban, csak nem ilyen hangsúlyosan.- Mennyire képzelhető el a fogyasztási szövetkezeti mozga­lomban valódi vita a továbbfejlődés mikéntjéről? A tagokat sok­kal nehezebb összehívni, mint az ipari vagy mezőgazdasági szövetkezetekben, ahol a tagság együttjár a munkavégzési kö­telezettséggel.- Valóban könnyebb nálunk, hiszen ott, ha meghívnak egy ta­got - aki egyben alkalmazott is - egy ilyen beszélgetésre, annak nincs képe távolmaradni... Nálunk emiatt találták ki a tombolát például, sokan csak azért mennek el egy közgyűlésre. Ennek vi­szont nem sok értelmét látom, nem is tartom annyira fontosnak, hogy rengeteg tagja legyen egy szövetkezetnek. Meg kellene szoknunk azt is, hogy aki elmegy egy fórumra, az mindenkit képvisel. Aki ott van, azt tekintsük a 100 százaléknak. Nem lehe­tünk naivak, a vitában valóban nem vesz részt a teljes tagság, de azért sokan, mert mindenfelé, a falvakban is összehívják az inté­zőbizottságok a legérdeklődőbb embereket.- Abból, hogy a tag nem alkalmazott, véleményem szerint leg­alább még egy nehézség származik. Nem vesz részt tevéke­nyen a vagyon gyarapításában sem. Akkor milyen alapon kap­hat üzletrészt?- Két szempontból lehet differenciálni. Mekkora a részjegy nagysága és mikori a tagság kelte. Ennél több ismérvet nem tu­dok elfogadni.- A tagok kezében - ha az ön elképzelései valósulnak meg - eltérő nagyságú vagyon fog összpontosulni. Ez fölveti a kérdést, hogy nem a tulajdoni hányadnak megfelelően kellene-e bele­szólási jogot adni a tagoknak? Mi az ön véleménye az 1 tag - 1 szavazat elvéről?- Alapvető szövetkezetpolitikai elvnek tekintem. Ebben kü­lönbözik a szövetkezet a társaságoktól, ettől humánusabb, hi­szen középpontjá­ban nem a tőke, ha­nem az ember áll. Ha ezt fölrúgják, ak­kor a gazdagok le­tarolják a kisem­bert.- A szövetkezeti törvény magától ér­tetődően nemcsak a fogyasztási szö­vetkezetekre, hanem az ipari és mezőgazdaságiakra és vonat­kozik. Azokban a körökben is megvitatják az alapelveket és el­térő álláspontra juthatnak. Sikerül-e véleménye szerint egység­re, egyezségre jutnia a három ágazatnak?- Nem lesz köztünk ellentét. A koncepció már elkészült, egy­séges. Azért sikerült ezt így összehozni, mert a törvény keretjel­legű lesz, nagy szabadságot biztosít az ágazatoknak, nem buk­nak ki az ellentétek.- Ellentét lehet a fogyasztási szövetkezeti körön belül is. Nincs-e napirenden, hogy az áfészek, takarék- és lakásszövet­kezetek külön hozzanak létre érdekképviseletet?- A vita ebben még nem lefutott, a nézetek szélsőségesek. Az okosabbja - nem azért, mert magam is ezt a nézetet képviselem - látja, hogy politikai harc következik, amikor az erők összpontosítá­sa ésszerű. A szövetkezeti érdekeket úgy lehet igazán érvényesíte­ni. Mivel az országban a hangulat „széttartó”, ez a mozgalomban is jelentkezik, de szerintem ne romboljuk szét, amit eddig elértünk.- Hogyan ítéli meg a Szövosz munkáját? Képesek-e vélemé­nye szerint az ott dolgozók a megújulásra?- Olyannak látom a Szövoszt, amely képes volt egy ilyen vi­taanyagot kiadni, s azt - a TOT-tal és az Okiszszal szemben nem központi tanácskozást összehiva - mindenhová útjára bocsátva országszerte vitákat szervezett. Lényegesen kisebb a fizetett apparátus, mint korábban volt, és vannak olyan kulcs­erők, amelyek megújulásra képesek. Én magam már „kifelé megyek az erdőből” - májusban múltam 58 éves - de nem tar­tom magam konzervatívnak. Bevallom mégis, nem tudok úgy gondolkodni, mint egy 30 évvel fiatalabb. De nem a kor a lényeg, hanem az eszme! Hiszek a megújulásban, úgy, hogy közben ká­dercserékre is szükség lesz.- Végezetül: sok helyen megfordul az országban hasonló vi­tákon. Érez-e jelentős erőt, amely a megújulás ellen van?- Van egy réteg, ahol „mi nagyon klassz gyerekek vagyunk” hangulat van és a vagyonérdekeltség lényegét vagy nem értik, vagy nem is hajlandók elgondolkodni rajta. Vannak olyanok is, akik istenitik a Szövoszt. S közte, akik filozofálgatásnak tartják például a piaci modellről való beszédet, amikor ezt se, azt se le­het a boltokban kapni.- Köszönöm a beszélgetést. ROSTÁS ILONA Fotó: - gk ­Egy régi új lap (Folytatás az 1. oldalról.) A „Hiador” álnéven is publikált költő, író és újságíró a szabadságharc előtti évek és az azt követő évtizedek egyik legnevesebb, jótollú publicistája volt. Pakson született 1821. december végén. A szabadságharc után Párizsba emigrált, majd hazajőve országgyűlési képviselő lett, és a szabadkai gimnázium igazgató­jaként vonult nyugdíjba. A nyomdokait követő lap (főszerkesztő: Gutái István) a Dunaújvárosi Papírgyár nyomdájában készült, az Eötvös Alap több tízezer forin­tos támogatásával. Beköszöntőjük sze­rint követni szeretnék a régi Közvéle­mény indulásakor Jámbor Pál által meg­hirdetett elveket, mely szerint: „Mi akar lenni a Közvélemény? újság? nem! hisz több politikai lapunk van már, mint kellene...” (Már akkor is! O. I.) „Egy­szerű röpivek, melyek elmondják azt, amit a lapok elfeledtek, vagy mondani nem akartak, vagy másképp mondtak, mint a közvélemény tartja.” Az I. évfolyam 1. számában értékes helytörténeti cikk foglalkozik Eötvös Jó­zsef életútjának Pakshoz kapcsolódó szakaszával. Más írások helyi esemé­nyeket kommentálnak, mértéktartó han­gon, tárgyilagosan. Rekviemet szentel­nek a Paksról elhurcolt másfél ezer zsi­dónak, fényképes tudósítást a sárszent- lőrinci iskola névadó ünnepségének, ahol az avató beszédet Csányi László, la­punk nyugdíjas olvasószerkesztője mon­dotta. Az utolsó oldalt verseknek szente­lik, ez az arány egy nyolcoldalas kiad­ványban kissé túlzott. Egészében azon­ban „A Közvélemény” értékesen szapo­rítja a jószándékú helytörténeti és helyi jelentőségű orgánumok számát. (Ordas) Robbanásveszély - munkanélküliség (Folytatás az 1. oldalról) A szóbanforgó tanulmányt - amely egyébként is egy nagyon kis példányszámban megjelenő szakmai folyóiratban látott napvilágot - süket csend követte. Azt nem mon­danám, hogy döbbent és zavart csend, mert gyaníthatóan mindazok, akiknek valójá­ban szólt ez a kemény figyelmeztetés, nam is olvasták Lengyel László és Polgár Miklós munkáját. így aztán fel sem foghatták a figyelmeztetés lényegét: a hazai munkanélküli­ség elkerülhetetlen, következésképpen fel kell készülni a megjelenésére. Például - és mindenekelőtt - oly módon, hogy el kell ismerni, politikailag is, hogy az úgynevezett teljes foglalkoztatás nagyobb időtávlatokban tarthatatlan, vagyis fel kell készülni arra is, hogy a fokozatosan szaporodó munkanélküliekkel előbb vagy utóbb valamit kezde­ni kell, végtére is emberek ezreit, vagy éppen tízezreit nem lehet megélhetési forrás nélkül hagyni, nem lehet őket kitenni a teljes létbizonytalanságnak. S egy másik - a nyolcvanas évek közepéről származó - emlék: a munkaügyi szak­emberek akkor már eljutottak annak gyakorlati regisztrálásához, hogy nálunk is meg­jelent a munkanélküliek serege. Az államigazgatás felkészült volna e sajnálatos és szükségszerű jelenség szociálpolitikai kezelésére, ám ismét közbeszólt a politika. S nagyon drasztikusan, mondván, hogy munkanélküliség márpedig nincs és nem is le­het, legfeljebb csakis „ideglenesen munkaviszonyban nem álló állást keresőkről” beszélhetünk (azért elképesztő, hogy milyen varázslatosan tudják variálni ezt a hivatali „bikkfanyelvet”, ugye?), s természetesen az „ideiglenesen munkaviszonyban nem ál­lók” érdekében semmiféle szociális intézkedésre nincs szükség. Már csak azért sem - és ezt rendkívül tetszetős, de a lényeget illetően a velejéig hazug statisztikák bizony­gatták -, mert országosan úgymond globálisan változatlanul sokkal nagyobb a mun­kaerő iránti kereslet, mint amennyi a kínálat. Tudták persze a szakemberek, hogy ez tökéletesen értelmetlen érvelés, ám az akkori politikai vezetésnek mégis csak erre az érvelésre volt szüksége, mert hogy a már korábban említett teljes foglalkoztatás - statisztikai - látszatát mindenképpen fenn akarta tartani. Nem sikerült! Először csak néhány ezernyi, aztán megfelelő gyorsasággal majdnem tízezernyi munkanélküli jelent meg, s akkor végül is győzött a politikai vezetéssel szembenálló államigazgatás, legalábbis annyiban, hogy keresztülverekedte a tör­vényhozás intézményein a meghosszabbított felmondási idő lehetőségét, néhány hó­nap múltával az úgynevezett újrakezdési segélyt és a többi látszatintézkedést. Még mindig nem volt szó munkanélküliségről, és legfőképpen szó sem lehetett munkanél­küli-segélyről. De amikor már a tízezret is jóval meghaladta az ideiglenesen „állást ke­resők” száma, s amikor már az is nyilvánvalóvá vált, hogy a folyamat gyakorlatilag megállíthatatlan, akkor végképp nem volt mit tenni: el kellett határozni, el kellett fogad­tatni a munkanélküliség fogalmát, a munkanélküli-segélyezés gyakorlatát. Meg kell ismételnem: jelenleg, a legfrissebb jelentések szerint 20 ezer a munkanél­küliek száma. Közülük 16 ezren semmiféle támogatásban nem részesülnek. S akik kapják a munkanélküli-segélyt, azoknak - átlagosan - napi 200 forint sem jut e se­gélyből. A legszomorúbb, hogy a mai munkanélküliek javarészének gyakorlatilag reményük sem lehet arra, hogy belátható időn belül - tartós munkaviszonyra számítva - új mun­kahelyet találnak, ők ugyanis többnyire szakképzetlenek, nagy részük még az általá­nos iskolát sem végezte el, jó esetben is éppen, hogy csak Írni és olvasni tudnak, iga­zából hasznot hajtó munkára alkalmatlanok. Számukra a szakszervezetek által oly­annyira követelt munkahelyteremtő akciók sem jelentenének megnyugtató megol­dást, mert végtére is milyen munkahely lesz az, amely zömében inkább segéd-, betaní­tott munkásokat foglalkoztatna, vagy azokat a mindeddig csak háztartásban dolgozó nő­ket, akik ugyancsak szakképzetlenek, és akiknek egyre nagyobb számban kellene munkát vállalniuk a családi költségvetés diktálta kényszerűség miatt. S e helyzetben még azt is tudni kell, hogy e jelenlegi 20 ezer munkanélküli legkevésbé sem a régóta szorgalmazott - s egyébként éppen a nagyarányú munkanélküliség félelme miatt agyonfékezett - gazdasági struktúraváltás miatt keletkezett. Nem. Hogy e húszezer ember gyakorlatilag az utcára került, az jórészt annak „köszönhető”, hogy az ily módon megtakarított bértömeg teljes egészében a munkavállalók rendelkezésére áll és tetszés szerint oszthatják el a megmaradt munkavállalók között. Ez a január elsejétől bevezetett bérliberalizálás egyik - és semmiképpen sem elítélendő - jellemzője és gyakorlatilag azt jelenti, hogy a munkáltatók egyrészt egyre nagyobb igénnyel válogatnak a náluk jelentkező munkavállalók között, másrészt kemény, néha kíméletlen módszerekkel próbálnak meg­szabadulni a számukra alkalmatlannak ítélt munkavállalóktól. így juthatnak nagyobb bér­tömeghez és csakis így fizethetik meg a számukra értékesebb embereket. Nincs ebben semmi kivetnivaló, a világon minden fejlett országban ugyanezt csinálják. Csakhogy: a világon minden gazdaságilag fejlett országban - a mellesleg nem jelenték­telen arányú - munkanélküliség most hosszú évtizedek óta a folyamatos struktúraraciona­lizálás szükségszerű velejárója. S mert ez a szóbanforgó országok működőképességének állandó és nélkülözhetetlen alapkövetelménye - hát eleve számolnak a munkanélküliség­gel és rájuk is gondolva alakítják a mindenkori szociálpolitikájukat és szociális gyakorlatu­kat. Magyarországon pedig csakis ott tartunk, hogy éppen csak szabadulva az ezzel kap­csolatos politikai görcsöktől, megpróbálunk valamicskét segíteni a munkanélkülieken. Mondom: valamicskét... Mert az a naponkénti alig 200 forint... Lássuk be, hogy szégyellni való segítség. És azt is lássuk be, hogy ennek felmérhetetlen társádalompolitikai következ­ményei lehetnek már ma is, amikor pedig még szó sincs az érdemleges struktúraátalakítá­sokkal együttjáró tömeges elbocsátásokról. És szó sincs - mert ennek még a legelemibb feltételei sem alakultak ki - a szisztematikus átképzési rendszerről, mi több: még egy kor­szerű módszerekkel működő munkaközvetítési rendszer kiépítésére sem voltunk képe­sek. Ha a letűnőben lévő és korábban minden szakmai kérdésben megdöbbentő szakszerű­séggel - és még megdöbbentőbb megfellebbezhetetlenséggel - beleszóló politikai irányí­tás nem köti az ebet a karóhoz, hogy nálunk márpedig munkanélküliség nincs és nem is le­het, akkor ez a politikai makacskodás a többnyire profi államigazgatási szakemberek cse­lekvési lehetőségeit sem korlátozza. S e ponton legyen szabad ismét csak egy jellemző - azért jellemző, mert az elmúlt években gyakorta ismétlődő - személyes élményre hivatkoz­nom: politikai vezetőkkel, az MSZMP irányítóival alkalmanként beszélgetve, tárgyalva, gya­kori volt a szemrehányás, hogy tudniillik az úgynevezett „tudományos műhelyek” igazából semmiféle segítséget nem adnak a társadalmi és a gazdasági problémák, gondok és bajok enyhítéséhez. Meglehet: akik ez ügyben panaszkodtak, panaszaikat komolyan is gondol­ták, ám attól tartok, hogy végül is tájékozatlanok voltak és csak azért, mert kizárólag a saját apparátusuk - manapság már bizonyosra Vehető, hogy félrevezető - információira ha­gyatkoztak és semmit sem törődtek azzal, hogy a valóban képzett szakemberek miféle jel­zéseket adnak a valóban várható és nagy valószínűséggel valóban bekövetkező folyama­tokról és eseményekről. És így történhetett az is, hogy a hazánkban - most már nem jelen­téktelen mértékű és a jelek szerint megállíthatatlanul növekvő - munkanélküliséggel gya­korlatilag semmit sem tudunk kezdeni. És a mai politikai vezetés számára - a jelek szerint - még most is felmérhetetlen, hogy ez a - legfejlettebb ipari államokat is nyomasztó - gond miféle társadalmi robbanás veszélyét jelenti számunkra. Vértes Csaba Nagymaros­Visegrád Fotó: KISPÁL MÁRIA „A vagyon nevesítésével vigyázni kell”

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents