Tolna Megyei Népújság, 1989. június (39. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-07 / 132. szám

1989. június 7. "népújság 3 A szakmunkásképzésről Amiről a törvény hallgat Személyi jövedelemadó kontra lakóhely szerinti tanács Folytatás az 1. oldalról.) Mit is tesz az apa ismeretsége? A fiú Pécsre kerül. Apja munkahelyén, Szek- szárdon pedig majd végzi a szakmai gya­korlatot, némi protekció árán. Mibe kerül majd a családnak mindez? Sokba. A fiú­nak? Állandó ingázásba. Az eset nem fel­tétlenül egyedi.- „Tudod, az lehet, hogy a fiam tőlem sem a logaritmust, sem Shakespearét nem tanulhatja meg, csupán a szakmát, de azt merem állítani, hogy rendesen. Abban a szakmai tudásban benne lesz már az is, amit az én nagyapám tudott a faesztergálás csínjáról-bínjáról, de az is, amit a kedves kuncsaft a divattal ideho­zott nekem..’” - mondta el a fia szakmára való felkészítéséről a véleményét Paus Antal ófalusi esztergályos mester. Paus Antal pedig messze földön híres szakem­ber. Ezzel mintegy óhatatlanul is sum­mázta véleményét a képzés gyakorlati ol­daláról. * A kisszövetkezet rendesen fizeti a rá kirótt - nevezzük a jövő szakmai adójá­nak - szakképzési összegeket. A gyár is fizeti. A különbség annyi, hogy a kisszö­vetkezetnek szinte soha nincs szüksége szakember-utánpótlásra. Olyanra sem­miképp, akit éppen most engedtek ki a szakmunkásképző iskolából. Ha az apa odaveszi a fiát maga mellé, akkor igen. Ez már valahogy szövetkezeti érdek is. Ott aztán mód sem adódik arra, hogy a fiú elszórakozgassa az időt. A bri­gádban senki sem vallhat szégyent. Sem az apa, sem a gyerek. Igaz, vízhordómun­kával kezdi, és majdnem kezitcsókolo- mot köszön a mesternek, s néha tán még ma is pofon vágják, de igazi kőművest fa­ragnak belőle. Olyan szakembert, aki a legócskább tetőt is átrakja, de a stukkó­javítástól sem riad vissza. A cserépkály­ha átrakását is a brigádban tanulta. Ad­ták kézről kézre egymásnak. Ő volt a „Gyerek”, akinek mindenki adott valami pluszt. Ugyanakkor a társa a discóban elmeséli neki a nofines-technológiát. Ami egy csúszózsalus, betonelemes házépí­tési mód. Ez a fiú biztosan sokat tud a be­tonról, a zsaluzásról, hiszen ha szeren­cséje van, elkap egy nagy építkezést a három év kezdetén, aztán a befejezésig ugyanazt végzi. Mindketten ugyanazzal a szakmai ké­pesítéssel rendelkeznek. Csak az egyik valódi szakmát tanult... * A példákat követően vegyük alapul a bonyhádi 504-es Számú Ipari Szakmun­kásképző Intézetet. Tavaly, évkezdet óta mondhatják el magukról, hogy javított tárgyi feltételek között dolgozhatnak... Megkapták a városi könyvtár épületének három kisebb termét, és a ll-es Számú Általános Iskolától újabb hármat. Egyik­ből még tanárit is csinálhattak. A Perczel utcába került át a könnyűipari szakmák nyolc osztálya, ez enyhítette a főépület zsúfoltságát. Könyörgöm, ha ennyi szak­munkást kell a városban és a városkör­nyéken képezni, s mindezek már javított alapfeltételei is az oktatásnak, hát...?! Szertáruk nincs, taneszközöket pedig ennek híján hozni-vinni, előkészíteni a kí­sérletet... De jó hír is van. A16 helyett már 19 osztályt indíthatnak, ha a ll-es iskola az emeleti négy tantermét is átadja. Tor­natermük csupán a leendő szakmunká­soknak nincs. Ha itt a jó idő, a Perczel- kert nagyszerűen megteszi, ha nem, te­rembérért a városi csarnokba költöznek. Társbérletbe másokkal. Nesze neked, testi nevelés, egészséges életmódra ne­velés. Igaz, van aki azt tartja, minek fá­rasztani őket, éppen eleget fognak majd szegények dolgozni, ha felszabadulnak. Kollégium Bonyhádon nincs. Mi ma­rad? Társbérlet ebben is. A közgazdasá­gi kollégiumban 14, a gimnáziumban 39 hely. Ugye, ez annyi mint 53? Ha a tanu­lók fele helybéli és közeli bejáró... 19 osztályt alapul véve átlagosan 30 fővel... az annyi mint 285. De tegyük fel, nekik is csak a fele igényel kollégiumi elhelye­zést. Akkor az csak 140, szemben az így is szűkös és két helyen megtűrt 53-mal. A további elhelyezést nem is garantálja az iskola. Hogyan is tehetné? Mit tesz majd a szülő? Rákényszeríti a gyereket a bonyhádi testvérére, rokonára, tántira... Netán albérletbe adja... Az lesz ám a jóvilág, mert ma olcsón lehet albérlethez jutni. Amíg el nem feledkezem róla, még van szükségtermük a szemészeti rendelő mö­gött is, s talán érdemes lenne elgondolkod­ni annak a hasznosításán is. Délelőtt taní­tás, este jó pénzért diákszállás. A szaktanárok szerint a hetvenes években kiadott és változatlanul megje­lenő tankönyvek valahol a magyar gaz­daság jelenlegi színvonalán toporognak. Ezekből újat tanítani feltehetően nehéz. A szakma jövőjét tükröző tankönyvet áhí­toznak a pedagógusok. Bonyhádon 16 tanár, 13 szakoktató készíti fel a szak­munkásokat a jövőre. Évek óta gond a magyar-történelem és a matematika-fi­zika szakos tanár. Ez is gond? Hiszen csupán alaptantárgyakról van szó?! Jön­ne a tanárember, ha lakás is lenne. Nincs pedagóguslakás. Hát nem jön. Azt is mondják a tanárok, hogy magasak az osztálylétszámok, és az előképzettség, ugye... Magyarán, a gyengébb tanulók­nak is kell szakma a kez'ébe... Mi marad? A felzárkóztatás, persze az osztály kárá­ra, mert a korrepetálás sem képes min­dent megoldani. Gondok, melyek ellené­re a megye szakmunkásképzőivel való összevetés során kitűnik: Bonyhád a ta­nulmányi versenyeken a legjobbak kö­zött szerepel évek óta. 1982. óta minden évben jött haza egy-egy szakmunkás az országos versenyről, pedig tanulóként ment oda. Sok a fiatal, aki mire rájön, hogy rosszul választott, már majd egy évet vesztett. Mit tesz? Lemorzsolódik... Szóval kimarad az iskolából. Elmegy be­tanított munkásnak, segédmunkásnak. Pénzt keresni. Hőzöng is vele kellően volt tanulótársai előtt. Lobogtatva a százaso­kat, hogy aztán két évvel később mint beosztott a volt osztálytársától kapjon trógerolni való munkát. A város és városkörnyék fiataljainak három új szakmát kínál az iskola: így a marós, az épületasztalos és a hegesztő szakmát. Az ipar szerkezetéből adódóan a lányok szakmatanulási lehetősége szűk. A foglalkoztatáspolitika területén meglévő feszültségek máris kezdik érez­tetni hatásukat, s az üzemek is lassan rá­jönnek, nekik a szó igazi értelmében szakmunkásokra van szükségük. Olya­nokra, akiknek nemcsak bizonyítvány van a kezükben, de tudás is a fejükben. Olyan ismeret amit meg is tudnak valósí­tani.,Egyre inkább a tudatos, az intellek­tuális és manuális tevékenységet össze­kapcsoló munkavégzés iránti igény fo­galmazódik meg. A kisiparban - éppen térhódításának hatására - egyre inkább kényszer lesz az utánpótlás-nevelés. Persze, az sem len­ne baj, ha ebben mindkét fél valahol az érdekeltség táján találkozna össze. Az pedig, hogy mi lesz a végzett szakmun­kásokkal, egy külön fejezetet érdemel.- Szabó S. ­(Folytatás az 1. oldalról.)- A SZJA-törvény nem, de más törvény sem szól arról, hogy hol, kik által, és mire használható fel a befizetett adó. Csupán egy országgyűlésen elhangzott pénz­ügyminiszteri ígéret - még Medgyessy Pétertől miszerint a személyi jövede­lemadó az adófizető állampolgárok lak­helye szerinti tanácsok bevétele lesz. Az állampolgári szleng azt mondhatja: hát ez bizony nem jött össze. Sajnálatos, hogy előbb volt a pénzügyminiszteri ígé­ret, mint a tisztázandó kérdések meg­nyugtató rendezése. Először is a települések népességel­tartó képességéről a korábbi időszakban is igen sok szó esett, az újabb keletű hát­rányos helyzetű térségeknek is egyik fő jellemzője, hogy a helyben foglalkoztatás részben megoldhatatlan, részben igen csekély jövedelmet biztosít. Ha pedig nincs vagy nagyon alacsony a jövede­lem, annak egyenes következménye, hogy ezen helyi tanácsoknál nincs, vagy jelentéktelen a személyi jövedelemadó­ból származó bevétel is. Ugyanakkor más tanácsoknál - mondjuk a Dalmandi Mezőgazdasági Kombinát miatt, de egyéb jól prosperáló üzemet is említhet­nénk - jelentősen megemelkedne a ta­nácsi pénzforrás. A másik dolog, ami Tol- na megyére is igaz, hogy a keresők, tehát az adófizetők jelentős hányada ingázó, munkahelyük más tanácsi körzetben van, mint a lakóhelyük. Gondoljunk csak Paksra, főleg, ha beindul az erőmű bőví­tése. Ha a törvény ki is nyilvánítaná, hogy az állandó lakhely a SZJA címzettje, újra felvetődik a kérdés, hogy melyik tanácsot milyen arányban illessen a munkából származó jövedelem utáni adó. Az üdülőterületeken pedig, hogy a fi­zetővendéglátásból származó jövedelem adója az üdülőtulajdonosok lakhelye vagy az üdülőhely tanácsát illesse. Fel­tétlenül figyelemmel kell lenni arra is, hogy az állampolgárok által igénybe vett szolgáltatások jelentős részét nem az ál­landó lakóhely által fenntartott intézmé­nyekben nyújtják. Gondolom, belátható, hogy ezen intézmények kizárólagos fi­nanszírozása nem várható el az intéz­mény telephelye szerinti tanácstól. A megoldás tehát az lenne, ha törvényi szinten megfogalmaznák, hogy a SZJA döntő részben közvetlenül, kisebb arányban közvetve a területi tanácsokon keresztül a helyi önkormányzat, tevé­kenységének finanszírozására szolgál­jon. így megszűnne, vagy legalábbis jelen­tősen csökkenne az állampolgárok eltar­tott helyzetének látszata, érzete. A helyi tanácsok boldogulása jobban függne a lakosság adófizetésétől, kevésbé a sokat kritizált felsőbb támogatások alakulásá­tól, az alkupozíciótól. Egyben a központi költségvetés „mindenhatósága" újra­elosztó funkciója is mérséklődne. Ez per­sze nagyobb teret adna az erősödő ál­lampolgári beleszólási, sőt számonkéré­si igények érvényesítésének, tehát de- mokratikusabbá válhatna a tanácsi gaz­dálkodás. A tanácsi tisztségviselők és az apparátus szempontjából erősebb lenne a késztetés az önkormányzati pénzesz­közök és a vagyon célszerűbb működte­tésére, az államigazgatási, hatósági funkciók eddigi túlhangsúlyozottságából való kilépésre. A felfelé való megfelelés kényszere mérséklődhetne, a választóknak való megfelelés kényszere nőne. Az adó hatását fékező erő a prog­resszivitás. Teljesítményvisszatartó hatá­sa vitathatatlan. Más oldalról közgazda- sági nonszensznek tartom, hogy a vállal­kozási nyereségadó mértékét meghala­dó adósáv létezhet a személyi jövede­lemadóban. Az oly sokszor megfogalma­zott arányos közteherviselés igényéhez sem passzol a progresszív mérték. Sze­rintem lineárisan kellene adózni, és bár valószínűleg sokaknak nem szimpatikus a véleményem, úgy gondolom, hogy a nyugdíjakon és a szociális - esetleg bi­zonyos szakszervezeti - juttatásokon kí­vül minden jövedelem után indokolt len­ne az adófizetés. A lakosság szélesebb körére kiterjesz­tett, lineáris adózásnak gazdasági, morá­lis, sőt technikai előnyei is lennének. A teljesítményt nem visszatartaná hanem fokozná, a jelenlegi bonyolult ügymenet magán, vállalati és APEH-szinten is egy­szerűsödne. A nyilatkozat elkészítéséhez nem kellene „kombinálni tudó” megfize­tett külső szakembert alkalmazni, meg­szűnne az alacsony jövedelmű emberek „másodrendű állampolgár” érzete. A ma­gán adóbevallások lényegesen közelebb állnának a valóságos jövedelmi viszo­nyokhoz. Valószínűleg kevesebb lenne az adó­csalás. CSER ILDIKÓ Szolgáltató hatóságok Hatóságokra szükség van. Ott is van­nak az élet minden területén és ez jó. Hi­szen rendnek kell lenni. Hatóság ellenőr­zi, hogy egy termék megfelel-e a vonat­kozó szabvány előírásainak, kielégíti-e biztonsági, környezetvédelmi, egészség- ügyi, stb. követelményeket. Hatóság el­lenőrzi a gépkocsik műszaki állapotát, az üzletek, éttermek tisztaságát, a dolgozók munkakörülményeit az üzemekben, a termelő tevékenységek környezeti hatá­sait, a mérőeszközök hitelességét és még hosszan lehetne sorolni, hogy mi mindent. A hatóságok engedélyeznek vagy nem engedélyeznek termékeket, tevékenységeket, vagy ha kell büntetnek is. És szolgáltatásokat végeznek. A szakhatóságok többnyire állami, ta­nácsi költségvetésből gazdálkodó intéz­mények formájában testesülnek meg, vagy a tanácsok szervezetén belül tevé­kenykednek. Az intézményeknek juttatott pénz az elmúlt években a gazdasági ne­hézségek következményeként, reálér­tékben fokozatosan csökkent, a fenntar­tási költségek viszont szépen emelked­tek. A romló anyagi helyzetet enyhítette, hogy a rendeletek lehetővé tették, sőt ösztönözték a pénzbevételes munkák vállalását, az adott hatóság speciális szakterületének megfelelő szolgáltatá­sok végzését. Arra talán nem gondolt senki, hogy a hatósági funkciók és az anyagi kényszerből vállalt szolgáltatások mennyiben ütköznek, illetve milyen visz- szaélésekre adnak alkalmat. Gondoljuk végig. Egy szakhatóság szi­gorúan megköveteli egy gazdálkodó szervezettől bizonyos szabványok, elő­írások betartását, majd nagylelkűen fel­ajánlja szolgálatait a mérési, tervezési, esetleg kivitelezési feladatok elvégzését. Mindezt természetesen jó pénzért. A vál­lalat, szövetkezet vezetői nyilván ezt vá­lasztják, még ha sokba is kerül, mert a későbbi hatósági ellenőrzések során így feltehetően kevesebb problémájuk tá­mad, hiszen ugyanazok az emberek vég­zik ezt is, mint a pénzes szolgáltatást. A mérési eredmények objektív volta persze megkérdőjelezhető, ha a hatóságot vala­milyen érdek vezérli. Egy beruházáshoz is szükségesek ha­tósági engedélyek. Ha ugyanaz a ható­ság végzi a tervezési, kivitelezési munká­kat, amelyik az engedélyezést kiadta és a későbbi üzemeltetés során is az ellenőr­zésre jogosult, akkor feltehető, hogy a beruházónak sokkal kevesebb gondja lesz az adott objektummal, mint ha más vállalkozó tervezte, építette volna. Azt hiszem, nem szerencsés, ha a ha­tósági tevékenység és a szolgáltatás így keveredik egymással, ha a határvonalak nem egyértelműen tisztázottak és tisztáz­hatók, ha ugyanaz az ember egyszer ha­tósági személyként jelenik meg egy üzemben ellenőrizni, máskor szolgálta­tást végző alkalmazottként. Szét kellene választani ezeket a funkciókat úgy, hogy visszaélésekre ne adódjon lehetőség, ugyanakkor a hatósági feladatok ellátása ne szenvedjen csorbát, mert ez mindany- nyiunk érdeke.- áa ­Ordas Iván: Őr az udvaron Börtőnélmények 1956-57-ből 33. Miután köszönésemet viszonylag tisztességesen fogadták, a hullámoshajú kezdte a kihallgatást. Imigyen:- Mi az, maga talán csendőr volt? Csendőr voltomra régi katonai anyagból készült bekecsem színéből és valóban „csendőrös” nagy bajuszomból követ­keztethetett. Természetesen siettem tiltakozni:- Nem! Agronómus.- Na, álljon csak oda az ablakhoz! Odaálltam. Kihallgatóm előtt az asztalon nyolcadrét alakú, gépelt irat­csomó feküdt. Tüstént felismertem. Az egyik legelső össze­foglalás volt, melyet még két évvel korábban készítettem Sár­porodon, az ottani termelőszövetkezetek üzemgazdasági helyzetéről. Ilyesféle adatokat tartalmazott: a földterület művelési ágak szerinti megoszlása, a vetésszerkezet, az állatállomány fajta, kor és nem szerint, egy számosállatra jutó szántó, munkaegy­ség-felhasználás, szervestrágya-mérleg. Kiegészítve termé­szetesen az adatokból leszűrt véleményemmel, ami ugyan nem volt hízelgő, de semmi esetre se alkalmas arra, hogy ab­ból rendőrségi kihallgatási tőkét lehessen kovácsolni. Gon­doltam én. A valóság az volt, hogy már az első oldalakon kifejtetteket is elferdítették. Néhány bevezető kérés után a göndörhajú rátért a lényegre:- Tehát magának az a véleménye, hogy az egyéni gazdál­kodás előbbrevaló, mint a szövetkezeti? Már maga a kérdés is elárulta, hogy csak okot keresnek a későbbi erőszakhoz. Néhány hónappal előbb még Erdei Ferenc irányítása alatt tagja voltam egy bizottságnak, mely épp a termelőszövetkezetek üzemszervezési gondjain pró­bált enyhíteni. A szövetkezeti gazdálkodást feltétlenül jobb­nak tartottam az egyéninél, csak éppen a szövetkezés mód­jaival kapcsolatban volt nem egy kifogásom. Természetesen óvakodtam ezeket itt szóba hozni.- Nem! Ellenkezőleg... - feleltem.- De hiszen itt épp azt írja! - csapott a kéziratra. Pontosan tudtam, hogy mi van az első oldalon. Azt fejteget­tem, hogy a kommunisták már 1945-ben is tudták, hogy Ma­gyarországon szövetkezetesítés lesz, de volt annyi eszük, hogy ne ezzel kezdjék. A frissen földhöz juttatott parasztok­nak meg kellett adni a saját tulajdon illúzióját. Hiba lett volna az egykori nagybirtokok helyére tüstént kolhozokat és szov- hozokat szervezni. Ezt a hibát nem is követték el. Ebből aligha lehetett azt a következtetést levonni, mintha én szélsősége­sen pártolnám a magángazdálkodást.- Nem, kérem! Nem azt írtam... - mondtam szerényen. Sejthető, hogy viselkedésem egész idő alatt roppant sze­rény volt. Egész egyszerűen féltem.- Úgy? Szóval maga a szövetkezetek pártján áll?- Igen! Sétálgatni kezdett előttem a szobában. Új támadási felüle­tet keresett, ahol belém köthessen.- Mikor járt külföldön? - szegezte nekem végül a kérdést.- 1948-ban, egyetemi ösztöndíjjal.- Hol?- Svájcban és Franciaországban!- Nos, helyben vagyunk. Most arról nyilatkozzék, hogy ki és mikor szervezte be magát a francia kémszolgálat köteléké­be? A kérdés olyan ostoba volt és olyan nyilvánvalóan elárulta, hogy még az életrajzom legelemibb adataival sincsenek tisz­tában, hogy legszívesebben elnevettem volna magamat, ha más körülmények között vagyunk. Csak annyiban ért váratla­nul, hogy inkább 1956. októberi és azt követő napjaimról vár­tam tudakozódást.- Senki és semmikor! - válszoltam határozottan.- Gondolkozzék, galambom, mert tudunk mi másképp is beszélni! Tehát ki és mikor szervezte be magát a francia kémszolgálatba?- Senki és semmikor!- Helyes! Szóval makacskodik? Erre majd még visszaté­rünk. Most azt mondja meg, hogy mit csinált októberben?- A gépállomáson voltam. Három alkalommal pedig benn jártam a megyeszékhelyen.- Kivel találkozott és miről beszélt? Milyen ellenforradalmi cselekményekben vett részt? (Folytatása következik)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents