Tolna Megyei Népújság, 1989. június (39. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-24 / 147. szám
1989. június 24. tolnatAj - 5 Araok ’89 A tanító és a tanítvány Nem kerülhetjük el, hogy szembenézzünk a múlttal, a közeli múlttal is - a jövő érdekében. Törvény- szerű, hogy ítéletet is kell alkotni róla. De ne feledjük el, hogy mi magunk is éltünk, lázadoztunk, vagy megfulladtunk, cselekedtünk vagy sunyítottunk ebben a közeli múltban. Amikor tehát ítélkezünk, akkor önmagunk fölött is ítéletet mondunk. (Sipos Árpád tiszakécskei református lelkész) A gyűlés után egymás mellé sodródott a tanító és a tanítvány. Kézfogás után pár percig álldogálnak egymás mellett. Egy harmadik, közös ismerős tartja szóval őket. A gondolataik máshol kalandoznak. A múltban, a hatvanas évek elején. A mában, 1989 esős, borongós júniusában. A tanító a szakmunkásképzőben volt osztályfőnök. A tanítvány pedig inas. Vörös hajú, vörös.képű, butácska kis parasztcsemete. S most. A tanító ellenzéki, a tanítvány pedig kommunista. A múlton rágódnak. A tanítvány azon morfondírozik, hogy szabad-e számon kérnie. A tanítótól, attól az embertől, aki történelem- órán egyest irt neki, amikor forradalmat mondott a tankönyvvel ellentétben. Nem tudatosan, otthon ezt hallotta: „Amikor a forradalom volt, a forradalom után...” S a tankönyv hiába írt mást, ő csak forradalmat mondott. Az egyest megkapta. Otthon nem szóltak neki: szülei nem is értették a két kifejezés közötti különbséget. Megvonták a vállukat, s azt mondták a fiúnak, hogy ezután azt mondja, amit a tanító mond. Huszonöt év is elmúlt. A tanító és a tanítvány csak ritkán találkoztak. A tizedik évfordulót jelentő találkozón össze- tegeződtek. A politikáról soha semmikor nem esett szó közöttük. Most is véletlenül találkoztak. Aztán, amikor a tanító a múltról beszélt, jutott eszébe a tanítványnak az a szekun- da. Mosolygott. Később, amikor az elnyomatásról beszélt a tanító és a szellemi megnyomorításról, akkor már bosszús lett. S most ott állnak egymás mellett. Tudják mindketten, hogy kellene valamit mondani, de hallgatnak. Azt nem hiszi a tanítvány, hogy a tanár úr emlékszik arra az egyesre, meg a hozzáfűzött kommentárra. De azért jó lenne figyelmeztetni, gondolja a tanítvány. A harmadik, aki eddig is szóval tartotta őket, csak mondja a magáét. Egyre inkább belelovalja magát a mondandójába. Számon kell kérni, markolja meg a tanítvány mellén az inget, s úgy harsogja.- Na - hökken meg a tanító. - Erről nem volt és nem is lehet szó - mondja igen határozottan.- Hát akkor kérjünk számon - szól a tanítvány. - Hol kezdjük? Megdermed a levegő. A tanító és a harmadik, a nagyszájú is csendben marad.- Akkor számon kérem azokon, akik engem tanítottak. t Például az osztályfőnöködön - veti közbe a tanító.- Például. Ez az utóbbi például aztán elég, hogy ismét elcsendesedjenek, hogy megrágják a szó tartalmát. Ahogy ott állnak egymás mellett, szinte egyívásúaknak látszanak. A tanító is deres már, a tanítvány is. A tanító a kortalan időszakát éli - úgy ötvenesnek néz ki. A tanítvány arca pedig most kezd barázdás lenni. Erőteljesen korosodik, de semmivel sem gyorsabban, mint ahogy negyven után általában a férfiak. A tanítvány mindent elhitt a tanítóknak. Lelkesnek látta őket, úgy érezte, hogy neki is a tanítókat kell követnie. Azt akkor nem tudta, hogy a tanítók, a tanító, aki osztályfőnöke volt, csak behódolt volt és nem hivő. Most, hogy hallotta az előbbi felszólalást, most döbbent rá: becsapta a tanító. És egyre inkább foglalkoztatni kezdte az az egyes, a forradalomért. Állnak egymás mellett a tanító és a tanítvány. A harmadik, a nagyszájú, már máshol méltatlankodik, más mellén fogja össze az inget és számonkérést liheg. A két ember szótlanul áll egymás mellett. A tanító töri meg a csendet.- Rajtam is számon lehet kérni.- És akkor - kérdezi makacsul a tanítvány - kinek lesz az jó? Neked, vagy nekem?- Te elégtételt kapsz - mondja a tanító.- Miért? - kérdez vissza a tanítvány. - Az lettem ami, nem is akarok változtatni, habár nekem is vannak kérdéseim: a pártomhoz, magamhoz... De arra nincs semmilyen erkölcsi alapom, hogy számon kérjem: miért adtál te nekem elégtelent a forradalom szóért. De te se kérjél tőlem számon semmit, mert ez így tisztességes. A tanító és a tanítvány a tisztességes szót végszóként kezelte. A közelükben lévők nem értik, hogy ők kerten miért is mosolyognak, s ölelik át egymást. HAZAFI JÓZSEF Lázálmaimból... Feleségestül vendégségben voltunk a minap, ami ritkán fordul elő velünk, így családilag is emlékezetes marad. Bölcske határában üldögéltünk egy elbűvölő tanya és istálló mellett, elbűvölő társaságban. Mely utóbbihoz két gyönyörű kuvasz is tartozott. Továbbá némi szalámi, köröm pörkölt, saját termésű gyümölcsből főzött pálinka és vörösbor. Valószínűleg utóbbiak is közrejátszhattak abban, hogy amikor éjfél tájban otthonunkban nyugovóra tértünk, meglehetősen nyomasztó álmokkal küszködtem. Az ilyeneket mindenféle hőemelkedés nélkül is joggal lehet lázálmoknak minősíteni. Mit lázálmodtam? Elsősorban azt, hogy nyílt levelet írtam. Nagyon nyílt levél volt, mert családunk (nemcsak álmaimban) kedvenc lapja, a Tolna Megyei Népújság, címoldalon, vastag betűkkel közölte. A nemzet előtti felelősségére hivatkozva, nyomatékosan felszólítottam a pénzügyminisztert, hogy azonnal szüntessen be mindenféle APEH-székház tervezést. Ehelyett egyezzen meg az illetékesekkel, hogy bocsássák e célra a pénzügyi kormányzat rendelkezésére a királyi vár kupoláját. Bérleti díjával a szegény muzeológia is jól jár, az APEH-nek pedig egy kiadással több, vagy kevesebb, már nem oszt és nem is szoroz. Ezt követően lázálmaimban sztrájkot szerveztem. Ultimátumszerűén közöltem hitvesemmel, hogy csak olyan arányban vagyok hajlandó részt vállalni lakásunk tisztaságának megóvásában, amilyenben ezt a megyeszékhely lakói teszik a város köztisztasága terén. Sztrájkom azonban megbukott, mert nejem viszontsztrájkkal fenyegetőzött. Közölte, hogy a jövőben csak a közétkeztetési normáknak és a színvonalnak megfelelően szándékozik gondoskodni családunk közellátásáról... Ezt pártalapításommal igyekeztem ellensúlyozni. Lázálmomban megalapítottam a MEP-et, ami alatt a Magyar Ellentmondók Pártja értendő. Természetesen alternatívan. Pártom napok leforgása alatt tömegpárttá nőtt, a tagoknak nem lévén más kötelességük, mint ellentmondani bárminek, amit más javasol. Jelmondatunk is volt, méghozzá latinul: „Ugocsa non coronatl”, utalással arra a történelmi esetre, amikor Nagymagyarország legkisebb megyéje közölte, hogy ő bizony nem vesz részt a király koronázásán. Lázálmomban visszatértem egyéb pártok egykor volt köszönési szokásaihoz is, csak tovább fejlesztettem azokat. Se kariendítést, se felemelt öklöt nem ítéltem jónak, hanem egyes egyedül csak az ökölbe szorított jobbkéz föld felé fordított hüvelykujját. A római császárok ezzel a jellel engedélyezték a kegyelemdöfést a legyőzött gladiátor torka irányába. Arra nem emlékszem, hogy szamizdatot szerkesztettem-e, avagy netán új lapot adtam volna ki. Előbbi már idejétmúlt, utóbbi pedig maholnap annyi van, mint a mostanában túlságosan is bő esőzések után a gomba. Ehelyett inkább felébredtem. (ORDAS) Véletlenül közölték vele a letartóztatását f Berkesi András: ítészemmel az „ötvenes évekről” j|§: Az ÁVH-nál Is voltak tísztességes emberek? M. Berkesi András Mint leendő kereskedelmi diplomata, Berkesi András szorgalmasan tanulta a török, a francia és az orosz nyelvet, beiratkozott a közgazdaságtudományi egyetemre, valamint a Keleti Akadémiára, de - mivel közvetlenül 1945 után vagyunk - a párt hívó szava (egy friss párttagnak) minden másnál többet jelentett. Az egyéves páncélos tiszti iskolát végzett fiatalember így került a Pálffy György vezette Katona Politikai Osztályra, s nem is akármilyen rangban: őrnagyként. S mint ilyennek, úgymond a nyugatról hazaküldött, amerikai, francia és más kémiskolákban kiképzett titkos ügynökök leleplezése volt a feladata. Az eszmében addig lelkesen hívő elhárítótisztet csak főnöke, Pálffy György Rajkkal közel egy időben történő 1949-es letartóztatása majd a koncepciós per utáni kivégzése gondolkodtatta el.- Úgy ért bennünket ez a hír, mint derült égből a villámcsapás - állítja negyven év távlatából Berkesi András. - A letartóztatás előtt Pálffy még Rákosival együtt vett részt a választási küzdelmekben, szóval úgy tűnt, hogy minden a legnagyobb rendben.- Milyen embernek ismerte Pálffy Györgyöt?- Hallatlanul műveltnek. Már a harmincas években olvasta a i\épi írókat. Ugyanakkor mélységesen gyűlölte a németeket. Tudok olyan esetről, hogy tiszt korában valahol Budafok környékén megkardlapozta az ott gyülekező volks- bundistákat.- Változott valami ezután a Katona Politikai Osztályon?- Annyira, hogy az meg is szűnt, s ráborult az ÁVH árnyéka. Ekkor lett Farkas Mihály a honvédelmi miniszter, aki rendszeresen átjárt hozzánk, mindenbe beleszólt, s magával hozta a szovjet tanácsadókat is. Nálunk 1949-ig az őrizeteseknek voltak bizonyos jogai, kaphattak csomagokat, olvashattak, levelet írhattak. Ezt kifogásolta nagy vehemenciával Farkas Mihály, a proletárdiktatúrával ellentétes liberalizmusnak, szanatóriumnak nevezte ezeket az állapotokat.- Később az a különös helyzet következett be, hogy ön, az ellenséges elemek gyűjtőhelyének bélyegzett, felszámolásra ítéltetett Katona Politikai Osztály volt munkatársa ügyelt Farkas Mihály biztonságára...- Ez már 1950 nyarán, egy éles hadgyakorlaton történt. Akkor úgy tűnt, hogy lerohanjuk a titoista Jugoszláviát...- Ez nemcsak szóbeszéd? Valóban léteztek erre vonatkoztató tervek?- Léteztek. Én úgy tudom, hogy az utolsó pillanatban fújták le a támadást» Farkas Mihály egyébként nagyon félt attól, hogy jugoszláv ügynökök megmérgezik őt. Egy alkalommal az elhárítók elfogtak egy férfit, akinél egy térképen be volt jelölve Farkas főhadiszállása. Rögtön meg is kaptam az azonnali intézkedésre felszólító parancsot. Jobb híján négy légvédelmi gépágyút állíttattam fel Farkas sátra körül...- Sejtette azt, hogy hamarosan önt is letartóztatják?- Ezzel tisztában voltam, még akkor is, amikor terepen és ráadásul éjszaka én vezettem Farkas Mihály terepjáróját. A kocsiban a honvédelmi miniszter mellett ott ült a szovjet főtanácsadó is. így akarták mintegy demonstrálni, hogy mennyire megbíznak bennem. Farkas a félrevezetésem végett egyik nap azt mondta: nézze Berkesi elvtárs, mivel annyira megszerettem magát, elküldöm öt évre a Szovjetunióba, a Hadi Akadémiára, s majd ön lesz a páncélos erők főparancsnoka. Két nap múlva csörög a telefonom, s hallom Janikovszky ezredes, a Gömbös-szobor felrobbantójának a hangját, megszületett a döntés. Berkesit csütörtökön hét órakor vesszük őrizetbe. Erre mondom, hogy itt Berkesi beszél. Mint kiderült, Janikovszky eltévesztette a számot.- Felkészült a legrosszabbakra?- Igen, annak ellenére, hogy amikor átmentem Janikovszkyhoz, ő belesápadt, de mindent tagadott és mellébeszélt. A szovjet tanácsadó pedig kijelentette, hogy amíg ő itt van, addig nekem semmi bántódásom nem esik. Tisztában voltam ezzel az ígérettel. Nem vártam meg, hogy értem jöjjenek, jelentkeztem a letartóztatásomra kijelölt ezredesnél, aki közölte velem a párt utasítására történő őrizetbe vételemet.- Mivel vádolták?,- Először is felszólítottak, hogy írjam le mindazt, amit elhallgattam a párt előtt, főként a Pálffyval való kapcsolatomat. Azután különböző „bűnöket” olvastak a fejemre, például hogy gyermekkoromban tagja voltam a 315. számú Luther Márton cserkészcsapatnak. Két alkalommal is felvittek Péter Gáborhoz, az ÁVH rettegett- de egyébként buta és hiú - főnökéhez, aki további tagadás esetén hatalmas verést helyezett kilátásba. Nos, elég az hozzá, hogy egy rendes kihallgató ezredessel a legsúlyosabb ítélet elkerülése érdekében megállapodtam néhány vádpont vállalásában. Bevallottam többek között emberrablást, erőszakos nemi közösülést, államvédelmi titok megsértését, szóval olyan dolgokat, amelyekért számításaink szerint tíztizenöt évet kaphattam. A tárgyaláson - mely mindössze néhány percig tartott - tíz év kényszermunkát mértek rám. Először Vácra vittek, majd a budapesti gyűjtőfogházba. Tulajdonképpen ekkor határoztam el, hogy író leszek, s megörökítem ezt a „tanfolyamot” - amennyiben túlélem.- A tíz évből szerencsére csak négy esztendő lett, 1954 szeptemberében szabadult. Köze lehetett ehhez Nagy Imrének, a Rákosit felváltó új miniszterelnöknek?- Természetesen, meg Sztálin 1953-as halálának is. Engem egy új tárgyaláson mentettek fel, s hazavittek a családomhoz. Visszamehettem volna a régi beosztásomba, de ehhez egyáltalán nem volt kedvem. Az elhelyezkedésem így nehézségekbe ütközött, mindenhol azt a bizonyos négy évet firtatták, de arról az időszakról akkoriban nem adhattam felvilágosítást. Azután egy barátom segítségével a lokátorgyár titkárságán helyezkedtem el, majd munkaügyi osztályvezetőnek neveztek ki. Itt ért az 1956-os „cirkusz”.- Mielőtt rátérnénk erre az ön által ellentmondásosnak értékelt eseményre, érdekelne a véleménye az ÁVH-ról. Ön belülről is ismerte ezt a szervezetet...- Sok vélekedéssel ellentétben én azt vallom, hogy nem szabad a kollektív felelősség elvét hangoztatni. Az ÁVH gyakorlata az fasiszta gyakorlat volt, azt nem lehet védeni. De az őrök között is voltak nagyon tisztességes emberek, akik féltek a két-há- rom szadistától. Kérem, akkoriban az írók nagy része éltette Sztálint és Rákosit, sokan versben és prózában kértek halált Rajkék fejére. Ezt most mindenki elfelejti...- Az 1956-os felkelés idején ön sok mindent tapasztalt, látta a Köztársaság téri véres eseményeket is...- Ami ott történt, az számomra nem volt más, mint ellenforradalom. Asztalos Jánost, a legtisztább embert, aki nem katonának, hanem tanítónak készült, a lábánál fogva akasztották fel. Másnak a szívét vágták ki... Láttam, amikor a téren a vélt fogva tartottak után kutatva gödröt kezdtek ásni, s hallani kellett, hogy alul üvöltenek... De ugyanígy láttam a Körúton az érintetlen üzleteket, ám a kifosztottakat is. Feltétlenül szükség volt egy tömegmegmozdulásra, de ahol százezrek mennek az utcára, ott már nemcsak jó szándékú emberek vannak jelen, hanem a rosszakarók is.- Első könyve az 1958-ban megjelent Októberi vihar ezeket az időket örökíti meg. Ebben az évben végezték ki Nagy Imrét és társait. Miként fogadta a hírt?- Mellbevágott a közlemény. Addig ugyanis hittem Kádár János büntetlenséget ígérő nyilatkozataiban. Ismertem Gimes Miklóst, a kitűnő újságírót. Maiétert is, kiváló katona volt, jól beszélt oroszul, és szerette is az oroszokat. Az biztos, hogy Kádárra rendkívül erős külpolitikai nyomás nehezedett. Követelték a kivégzést a kínaiak, akik egyértelműen árulónak tartották Nagy Imrét. Követelték a románok, éppen a magyar kisebbség miatt, ugyanígy a csehszlovákok.- Az Októberi vihar című kötetét napjainkig még huszonkilenc követte. Nem bántja egy kicsit az, hogy műveit esetenként kom- mersznek nevezik?- Nézze, számomra az irodalom olyan, mint az erdő. Ott nemcsak árbocfenyő és óriástölgy van, hanem sok páfrány és más bokor, melyek megtermékenyítik az erdőt. Csak így tud kinőni a talajból egy József Attila, egy Thomas Mann. SZERI ÁRPÁD Fotó: RITZEL ZOLTÁN
