Tolna Megyei Népújság, 1989. június (39. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-24 / 147. szám
. 'tOLnT'N 4 NÉPÚJSÁG 1989. június 24. Hőgyészről a lányokat is vitték. Elrabolt évek a Sztálinéi lágerben Jkt «mber többel kibír, mint egy átlát" „Hazatérőknek szeretettel a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége” Hol is kezdjem, kislányom? Még soha nem beszéltem erről. Aki nem volt ott, nem értheti. Meg nem is volt szabad elmesélni, ami velünk történt. Már akkor a lelkünkre kötötték, mikor hazafelé a határra értünk. Tudom, most mindenki mindent mondhat. De ha jön megint egy fordulat? Nekem már nem árthat senki, hatvannyolc éves vagyok, de a fiamat féltem. Besüt a nap a szekszárdi lakótelepi lakás kitárt ablakán, mégis fázósan kuporgok a fotelban, miközben hallgatom a gyerekkorom óta ismert idős asszonyt. Sokszor a kelleténél is szorgalmasabban jegyzetelek. Nem merek ránézni. Sir. Mindenki „nyemcki” volt- Negyvenöt januárjában Hőgyészen kezdődött a pokoljárás. A bevonuló szovjetek először a németeket szedték össze. Elindultak velük valahova, úgy tudtuk, kéthetes földmunkára. Már elhagyták a községet, mikor - legalábbis így beszélték - valaki elkezdett kiabálni, hogy sokkal többen voltak a Volksbundban, ő se megy, ha azok maradhatnak. ■ Visszaterelték az egész menetet, megkeresték a bírót, végül az anyakönyvben megjelölték, hogy melyik korosztály tagjait viszik el. Nem számított, milyen nemzetiségű, mindenki „nyemcki” volt. Este zörgettek be hozzánk, hogy kétheti élelemmel jelentkeznek másnap. A nővérem már férjnél volt, anyámat is békén hagyták, csak engem hurcoltak el. Háromszázötvenen indultunk csupa fiatal lányok. Harmincéves vagy annál idősebb nem is igen volt köztünk. Senki nem ellenkezett, aki tudott is oroszul, az se mert megszólalni az érdekünkben. Először Dombóvárig mentünk, ott már férfiak is voltak. Aztán parasztkocsikkal Bajára vittek. Esett a hó, majd megfagytunk. Volt, hogy házaknál szálltunk meg, de fútetlen szobákban kellett töltenünk az éjszakát, egyetlen család volt, ahol az asszony adott fát, hogy tüzeljünk, meg tejet. Baján felrobbantották mára hidat. Este kompon nem mertek bennünket átvinni, hátha megszökünk, az erdőben, a szabad ég alatt vártuk meg a reggelt. A katonák tüzet raktak maguknak, de minket elzavartak a melegtől. Aztán mégis kompon keltünk át, és valahol a város szélén egy méntelepen vártuk pár napig a vonatot. Amikor az állomáson megláttuk az ötventonnás „pullmannkocsikat,” kitört a pánik. A zsidók jutottak eszünkbe. Tudtuk már, hogy nem csak pár hétre megyünk. Ötvenen szorongtunk egy vagonban. Volt egy kályha meg egy lyuk a padlón, az volt a vécé. Ránk lakatolták az ajtót, ki nem láttunk. Közel egy hónapig utaztunk. Amikor elfogyott az otthonról hozott élelmünk, beakasztották egy marha elejét, hogy süssük meg. Iszonyú büdös volt, egymás tetejére álltunk és a legerősebb lány kidobta. Szárított kenyéren tengődtünk. Tele lettük tetüvel, egymást bogarásztuk a zsúfolt kocsiban. Ujjnyi jegeken feküdtünk, mert a pára, ami lecsurgott rólunk, meg is fagyott azonnal. Lapáttal verték, aki nem dolgozott Egyszer végre megálltunk, egy fertőtlenítő táborba értünk. Anyaszült meztelenre vetkőztünk. Egy nagyteremben zuhanyaié kellett állni, aztán úgy pucéran megvárni, amíg sterilizálják a ruháinkat Nagy gőzt csináltunk, hogy a férfiak ne lássanak meg. Nem is gondoltuk, mennyire le kell majd szoknunk a szemérmességről. Innen gyalog mentünk Sztalinóba. Ez egy hatalmas területű láger volt. Fából épült óriási ho- dályba kerültünk ötszázan. Háromemeletes fapriccsekre osztottak el bennünket egy rekeszben vagy három ember feküdt szalmazsákon. Millió tetű hemzsegett benne. Fehér vászonnadrágot, kabátot, kapcát meg fekete gumikalucsnit kaptunk. Akkorákat, hogy dróttal tekertük fel, hogy le ne essen. Három nap múlva teherkocsin szállítottak a Viktória bányába. Lent a németek termelték ki a szenet, fönt meg mi rakodtuk kocsikra meg a lentára. így hívták a futószalagot. Nem voltak nagyon kegyetlenek velünk, csak azt bántották, aki nem dolgozott. Azt viszont lapáttal is ütötték. Egy nagy darab, vörös bajuszú munkavezetőnk volt, ő döntötte el, ki kap fél, ki egy egész kenyeret. Kis, koromfekete kenyerek voltak ezek, nem is tudom, miből süthették. Talán pelyvából, mert nagyon nehezek voltak, és ahogy nyeltük, kaparta a torkunkat. Reggelire mindennap üres teát osztottak, persze cukor nélkül, ebédre káposztalevest, köleskását. Rádobtak egy-két darab konzervet, vagy lóhúst, esetleg reszelt sárgarépát. Három műszakban dolgoztunk, aki délutános volt, annak reggel a kolhozba kellett mennie. Mácsonyát böktünk, kévét szedtünk, krumplit kapáltunk. Később egy új bányába kerültem, de kevés szenet adott, hamar megszüntették. Ott tört el a bal karom. Húztuk a vagont, egy katona segíteni akart, a lendülettől kiugrott a kezemből a tekerőkar és a vállamnak vágódott. Nyílt törés. Beláza- sodtam, kórházba vittek. Gyönyörűen beszélt magyarul az orvos, amikor megszólalt, sírva «fakadtam. Magyarországon megszökött a csapatától, egy szombat- helyi nő bújtatta, de a szomszédok elárulták, ezért visszatoloncolták ebbe a kórházba. Begipszelte a karom, de csak csupasz vattát tettek a hónom alá, nem fáslízták be a sínnek használt deszkát, így sebesre dörzsölt. Egy hónapig nem engedtek vissza a lágerbe, hiába kértem. Azt mondta az orvos, tudja, hogy rengeteg ott a poloska, bemásznának a gipsz alá.- Liza, ez a sérülés még hazasegíti magát - így biztatott. Igaza lett. A kórház után kolhozmunkára kerül- ‘ tem. A nadrágszárában loptuk a krumplit a bentieknek. Negyvenhat körül aztán kezdtek bennünket megkülönböztetni a németektől. Kerestünk pénzt, kimehettünk a piacra, csereberéltünk a katonákkal. Koporsó nélkül temettünk Mikor összeszedtem magam, visszavittek a bányába. Hülye becsületes voltam, akkor is hajtottam, ha nem állt mögöttem a munkavezető. Pedig sokára kísérleteztem ki, hogy fogjam a szívlapátot, hogy ne potyogjon vissza a nyakamba az összes szén. Százötvenkét centi magas vagyok, nemigen értem fel a teherkocsit. De hidd el, egy ember többet kibír, mint egy állat... Egyszer szotyolát köpködtem sorakozó alatt is, annyira hozzászoktunk. A tiszt rámszólt, hogy kultúrálatlan vagyok. Otthon csokit szoktam enni, nem napraforgót, dörmögtem vissza. Utána ki kellett mernem a latrinát... ,iw Aztán vérhast kaptam, majdnem belepusztultam. Lefogytam harminchat kilóra. Egy szegedi, Laci nevű orvos volt velünk, de nem írhatott ki láz nélkül. Mindig a legrövidebb úton, egy mocsáron átjártunk a bányába. A tiszt a csizmájával megmérte, befolyik-e rajta a víz. Ha nem, mehettünk. Lehúztuk a kalucsnit, feltűrtük a nadrágot, hogy ne legyen nedves. Szörnyű állapotba kerültem, a lányok cipeltek. Aztán a munkavezetőnk elintézte, hogy egy közeli házban maradhassak, míg tart a munkaidő. Egy asszony lakott ott a gyerekeivel, az ura meghalt. Takarítottam, tüzeltem nekik, Maruszja meg egy fél liter tejet mindig eltett nekem abból, amit az előszobában lakó kecskétől kifejt. A gyerekeinek felvizezte. Úgy szégyelltem magam. Neki köszönhetem, hogy élek. Rengetegen meghaltak a táborban. Nekünk kellett őket eltemetnünk. Sokszor napokig ott feküdtek az udvaron. Nyáron a legyek lepték őket, télen jéggé dermedtek. Előző nap mindig megástuk a sírt, összetákoltunk egy faládát, de azt nem lehetett eltemetni, spórolni kellett. A sír szélén kivettük a holttestet és beledobtuk a gödörbe. Volt, hogy az arcára esett. Olyankor a legbátrabb lány lemászott és megfordította. De megtörtént, hogy a kőkemény földbe nem tudtuk rendesen elhantolni a hullát, amikor elolvadt -a hó, kilátszott alóla. Valami kis fejfát mindig tettünkjpda, de biztos nyoma sincs már azoknak a síroknak. Születtek-e gyerekek a lágerban? Több is. Velünk is jött két terhes nő. Az egyiket egy orosz katona erőszakolta meg még itthon, a másik a férjétől volt állapotos. Persze, mindegyik baba meghalt. Azt nem mondhatnám, hogy velünk kikezdték az űrök. Még odafelé a vonaton történt, hogy az egyik lánynak fel kellett áldoznia magát értünk. A vagonban, a szemünk előtt. De a bányában, főleg az éjszakai műszakban mindennapos volt az ilyen. Sok környékbeli tisztviselőnő dolgozott velünk. A férfiaknak, ha kedvük támadt rá, ott előttünk közösültek velük. Néha már nem tudtuk, hova nézzünk. Sztalinótól nem messze volt egy másik tábor, Kirpics. Ott vegyesen laktak a magyarjaink. Szövődtek szerelmek is köztük, némelyikből itthon házasság is lett. Itthon? Semmit se tudtunk arról, mi történik a hazánkban. A frontról visszajött katonáktól a jólétről hallottunk. Azt mesélték, jó a magyaroknak, mert ott még a ruháknak is házuk van. Nem ismerték a szekrényt... Karácsonykor az egyik vagonban fenyőágat találtunk meg apró ajándékokat Magyar lányok dugták oda valahol, hátha megtalálja egy másik magyar. Meszelő és szalagos kenyér Negyvenhatban már indítottak néhány transzportot haza. Valami propagandacélja is lehetett, mert nem azokat válogatták ki, akikben már alig volt élet. Negyvenhét nyarán én is sorra kerültem. Nem tudom elmondani, mit éreztem, mikor szólítottak. Ki kellett pakolnom a földre pufajkát, bakancsot, mindent. A tiszt a pálcájával turkálta, nézegette. Mormoltam az imádságot, hogy ne találjon semmi hibát. Mikor azt mondta csiszta, és mutatta, hogy az induló csóportba álljak, olyan remegés jött rám, hogy rosszul lettem. Kirpicsben fertőtlenítettek bennünket, és az árokparton aludtunk, hogy vissza ne poloskásodjunk. Utána teherkocsival egy újabb gyüjtőtáborba vittek. Ott is fertőtlenítés, aztán irány a vagonba. Most egy hét alatt hazaértünk. Amikor elhagytuk a határt, újságírók leptek meg bennünket, és a lelkünkre kötötték: lányok, csak semmi rosszat nem mesélni, dolgoztak, pénzt kaptak és kész. Mára- marosszigeten vöröskeresztes nővérek nemzetiszín szalagos kenyérrel fogadtak, fúvószenekar játszott, nagy parádé volt. Kaptunk egy-egy zsebkendőt, még mindig őrzöm. Debrecenben egy hatalmas udvaron megint meztelenre kellett vetkőzni. Oroszok-magyarok voltak egy bizottságban, azok néztek meg bennünket. Előtte egy kocsiban meszelővei leszappanoztak, a másikban meg a borbély leborotválta a hónaljunkat, meg alul. Tiszta fehérneműt kaptunk, meg töménytelen ennivalót, hogy hízzunk. Egy hónap múlva vonattal vittek Pestig. A déliben betelepedtünk egy kupéba. Kegyetlenül nézhettünk ki, mert az utasok azt kérdezték: kubikosok vagyunk? Nem mertünk felelni semmit. Szakályba lovaskocsival, meg autóval jöttek értünk a hőgyésziek. Édesanyámat nem találtam otthon, egy zsidó családnál szolgált itt Szekszárdon. A szomszédok megfürdettek, enni adtak. Amikor anyám hazaért és meglátott engem, ahogy pókhálózok, elájult. Aztán egy napig és egy éjjel csak aludtam. Már azt hitték, meghaltam. .« Ha ettünk, még sokáig megnyálaztam az ujjaimat és összeszedtem minden lepotyogó morzsát. Eszembe jutottak, akik még kint maradtak, és ennek is örülnének. > Bűnösök voltunk? Egyik este mindenkit összehívtunk a kultúrházba és az egyik kislány felolvasta a naplót, amit odakint papírra meg rongyokra írtunk. Mindenki zokogott. De olyan is akadt, aki bűnözőknek tekintett bennünket. Az önéletrajzból is ki kellett hagyni azokat az éveket. Már vagy tíz éve dolgoztam a munkahelyemen, mikor el tudták intézni, hogy bekerüljön a munkakönyvembe. Huszonnégy éves voltam, mikor elvittek, betöltöttem a huszonhetet, mikor hazavergődtünk. A'legszebb éveinket vették el tőlünk. Pedig egy virágcserépnyi földünk volt mindössze, s azt se tudtuk, hol van Hőgyészen a bundház. Hát mi rosszat tettünk, kinek ártottunk mi? Épp annyi idős vagyok, mint a mellettem ülő megtört asszony volt 1947-ben. Mit is válaszolhatnék? Behajtom az ablakot. Csúnyán beb'orult. Haragos szél támadt. CSER ILDIKÓ Dr. Kovács Zoltán Rekviem a tolnai 18/111. zászlóalj doni pusztulásáért (4) Állítsunk emléket azoknak, akik a szovjet fronton vesztették életüket, tűntek el. * De mi sértetlenek maradtunk, csakazért, mert még nem értünk a község közepére, ahol tömörült a nép. Hogy mennyi sebesült és halott maradt ott, azt még elképzelni sem lehetett Pánikszerűen mentünk, hagytuk el a községet. Hogy a lovakat a katonáim hogyan, mivel etették, azt nem tudom.-Há lassan is, de meneteltek, vittek bennünket, igaz, már nem soká. Térképen néztem a következő községeket. De már nem ismertem ki magam. Faluról falura vonszoltuk magunkat. Az éhségtől és a kimerültségtől egyik kis falucska istállójában találtunk egy rpngyba burkolódzó emberformát. Idáig menekült zsidó volt. Lábai lefagytak és tovább vonszolnia magát már nem tudta. Iratait átadta nekem, ami kevés volt nála, azzal, hogy ha Pestre kerülök, hozzátartozóinak adjam át. Átvettem és búcsút vettünk tőle. (Az iratait nem tudtam átadni, mert a megadott címen már csak rom volt, ház sehol.) Végre egy napon olyan szállásra jutottunk, ahol két középkorú orosz nő lakott. Mi sohasem a falu első és belső utcájában kerestünk szállást és kértünk élelmet, hanem a falu távolabbi részén, ahol úgy gondoltuk, kevesebb menekülő fordul meg. Néha ez szerencsét is hozott. És a szánkó is jó hatással volt a lakosságra. Valami tekintélyt parancsoló lehetett Itt két napot töltöttünk. Ételt, italt - tejet - kaptunk. A lovakat is sikerült megetetni. Le is tudtunk vetkőzni és egymást tetvetleníte- ni próbáltuk. Majdnem újjászülettünk, de nem mertünk ottmaradni, mert őrszemeim jelentették, hogy nem messze tőlünk, az úton igencsak sok katona halad, vánszorog fegyver nélkül. Mintha valami alakulatféle akarna lenni. Érre a lovakat otthagytuk a jó melegért és a kosztért. Már nem mertünk szánnal közlekedni. Besoroltuk magunkat a többi baka közé. Az első nagyobb községben próbáltak alakulatokat szervezni. Már tábori konyha is volt. Nem tudom, hogyan, deészrevehették a magasabb rangú tisztek, hogy használható, szervező típusú ember, katona vagyok. Összehívtak bennünket és a továbbiakról tárgyaltunk. Azt találták ki, hogy meg kell szervezni a szakaszokat, kijelölni a parancsnokokat. Az élelmezést bármilyen áron biztosítani kell. De előre kell küldeni úgynevezett szálláscsinálókat. Rám esett a választásuk. Mindent rám bíztak. Én akkor nem is fogtam fel, milyen veszélyes feladatra vállalkoztam. Hisz besétálhattam volna a partizánok kezei közé. Öt legényem és még 5 oroszul nagyjából beszélő ruszint választottam ki magam mellé. Térképen meg lett jelölve az út és a község neve. Nem sorolom fel, mert sok is lenne. Itt kell szállást csinálnom kb. 300 katonának. Úgy oldottam meg, hogy korán elindulva, gyalogmenetben az első falu felé közeledtünk, úgy előre küldtem egyik ruszint az én katonámmal azért, hogy nagyjából puhatolják ki, milyen a lakosság irántunk táplált véleménye. Ellenségesek-e vagy sem. A katonám visszajött, vagy jelzést adott a helyzetről. így mentünk be a faluba és kerestem meg a falu bíráját - sztarosztát - tolmácsommal. Kértem, hogy egy szétvert, rongyos és éhes, fegyvertelen magyar egységnek a faluban adjanak szállást egy éjszakára és valami ételt is. Csak az első két helyen volt kisebb problémánk. De valószínűleg híre ment, hogy mik és kik vagyunk. Jó szándékú, szerencsétlen emberek. Bakáim a megjelölt házakhoz mentek, ahol 4-6-osával lehetett elhelyezni a be- vánszorgókat. Igencsak meg lett hagyva futáromon keresztül, hogy sem lopni, durván viselkedni nem lehet, mert a faluk között biztosan jelzéseket adnak le rólunk. És bizony nagyon megbosszulnák, ha bármilyen lopásokra és egyéb tolvajlásokra kerülne sor, és biztosan bennünket tennének először el láb alól. Néha elmondtuk a lakosságnak, hogy utánunk jönnek a német fasiszták, akik ölnek, rabolnak. Tehát ami élelmiszerük van, jól dugják el. A fiatalabb lányokat, asszonyokat bújtassák el, mert azokat viszik Németországba munkára. Ez a hír hatott rájuk és hittek nekünk. Ugyanis volt olyan község, ahol mindez megtörtént. Később tudtuk csak meg. Az egyik községben olyan jól sikerült a bemutatkozásunk és a kérelmünk, hogy bátorságot vettem arra, hogy a falu bírája hívja össze estére a zenét szerető, táncolni tudó lányokat, asszonyokat Hozzanak magukkal hangszereket és pár órát próbáljunk meg kellemesen együtt tölteni. Ez nem csalétek volt, hanem valami barátságos gesztusféle. Kötélnek álltak. Egy lakás nagyobb helyiségében össze is jöttünk. Lehettünk vagy 15-en. Két katonám persze velem volt Még italozásra is sor került. Ne irigyeljen senki. Ez rothadt burgonyahéjból készült pálinkaféleség lehetett. Büdös volt és erős is. Orromat kellett befognom ivás közben és úgy lehajtani a nedűt Beteg nem lettem tőle, és ami fő, melegített Jó ötlet volt ez, mert hírül vitték a falvakba még talán a parancsnok nevét is. Reklámoztam akaratlanul is magam a környéken. Napi átlagban 15-20 km-t tehettünk meg. A faluk közötti távolság szabta meg a menetelést A feletteseim és a kötelékben lévő katonák is meg voltak elégedve ezzel a - szánalmas ugyan - helyzettel és az elhelyezéssel is. Hamarosan eltűntek a ruszin tolmácsaim. Leléptek, megszöktek tőlem. Csak egy maradt végig mellettem. De mi is volt a fronttal? Harsogta a hitleri zsoldban álló rádió, hogy a visszavonulás rendezett és egyes városok sündisznóál- lást vettek fel. Védik a szövetséges csapatok a városokat és várják a visszatérő csapatokat - felszabadítókat. Itt már ilyen hírekre tettünk szert. Ezen állásokban lévő védők várhattak a felszabadulásukra. Abból nem lett semmi. Mind odavesztek. Most saját bőrünkön tapasztalhattuk, hogy milyen hazugságokat adtak le, hí- reszteltek a háború állásáról, az elért eredményekről. A szovjeteket a mi vonalunkon, legalábbis a hirtelen beállt olvadás akadályozta meg abban, hogy csaknem a lengyel határig eljussanak. Olyan nagy volt a sár és olyan utak voltak, hogy jóformán csak gyalogosan lehetett - márciusban - közlekedni. Legalábbis a mi vonalunkon. Északon más lehetett a helyzet (Folytatjuk.)
