Tolna Megyei Népújság, 1989. június (39. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-17 / 141. szám
6 - TOLNATAJ 1989. június 17. Új hang Dunaföldvár, Vármúzeum László-Kovács Gyula versei Töredék ifjú Koffán Károly grafikái A kiállítás egyik alkotása a kedvesnek látod Isten is tudja titkunkat hiszen téged dicsér ő is ott a gesztenyefák alatt arcunk összeért megállt az idő és illendőségből elhallgattak az emberek a gomolygó felhők is visszafogták táncukat ágak tartották fölöttünk a rogyadozó eget és sátorként borult ránk Magyarország végtelen csöndje , alföld éjszaka van nomád éjszaka akácosok pihennek jegenyék tetején csillag ragyog vándort eligazító csillag szél szórja szét a homokot betemeti láthatatlanná teszi az utakat magányos kóró áll bólogat az időt hívná segítségül akár a fogatlan vének „A rajz, melyet másképpen a vázlat művészetének is neveznek, lényege a festészetnek, szobrászatnak és építészetnek. A rajz a lelke és forrása a festés minden fajtájának és gyökere az összes tudománynak. Aki oly sokra vitte, hogy a rajznak mestere lett, prról elmondhatjuk, hogy drága kincs jutott a birtokába, mert mind ecsettel, mind vésővel olyan alakokat képes teremteni, amelyek a tornyoknál is feljebb emelkednek és képzeletének ereje szétfeszíti a falakat...” Michelangelo vallotta ezeket a gondolatokat, melyek az ifjú Koffán Károly dunaföldvári Vármúzeumban látható grafikái között járókelőnek eszébe kell, hogy jusson. Valamelyest arra a kérdésre is választ kapunk, hogy miért kell a rajztudás? Az ember sokkal előbb rajzolt, mint írt. A történelem előtti időkből, pontosabban a történetírást megelőző évszázadokból fennmaradt barlangfestmények állatábrázolásai a bizonyító példák, hogy a rajzolás-festés a legősibb művészi megnyilatkozás, amelyről biztos tudomásunk van. A rajzolás a látható világ megismerésének egyik legfontosabb eszköze. Aki gondos megfigyelés alapján csak egyszer is lerajzol egy virágot, az nemcsak megismeri arányait, formáját, szerkezetét, hanem meg is jegyzi annak lényegét. És mi kell hozzá? Ha válaszként idézzük ifjú Koffán Károly várbeli rajzkiállítása elé írott szavait, mindehhez - mármint a rajzhoz nem kell egyéb, mint papír és ceruza. Ilyen egyszerű volna? A dunaföldvári lakhelyű ifjú Koffán Károly számára a portrérajz szellemi kaland. Mások egyéniségének, belső világának átérzése több mint jeladási-jelfo- gási kísérlet két irtózatos távolságban lévő égitest között. A felfedezők izgalmával jutalmazza az alapos, pontos megfigyelés. Olyan számára, mint a beteljesületlen szerelmek izzása, megosztott költői vallomás. A modelljeit baráti, ismerősi körből válogatja, kéri fel. Ez nagyon nagy felelősséget jelent. Ugyanakkor feltételez roppant határozottságot, egyenességet, mert azt vállalja a művész, hogy egy térbeli tárgyról képet alkosson. A rajz nem szemlélhető minden oldalról, csak meghatározott helyről. A természetben azonban nem vonalakat látunk, hanem színes foltokat. E dunaföldvári kiállítás is igazolja, hogy a valóságot vonalakkal is láttatni lehet. A rajz absztrakció, elvonatkoztatás. Színek helyett tónusokat ad vissza. Az absztrahálás minden alkotó folyamatba beletartozik. Miért kell megkülönböztetett figyelmet fordítani arra, hogy ifjú Koffán Károly éppen emberi portrékat ad közre sokunk örömére? Mert napjainkban nem időzünk eleget, hogy társunkra tekintsünk. Töredék címmel írta Radnóti Miklós sokak által ismert versét: Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elalja- sult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, s míg balhitekben hitt s tajtékzott réveteg befonták életét vad kényszerképzetek. Oly korban éltem én e földön mikor a költő is csak hallgatott, és várta, hogy talán megszólal újra mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, a rettentő szavak tudósa, Ésaiás E kiragadott sorokkal csupán a következő gondolatok bevezetése a cél, hogy vajon milyen korban élünk ma? Amikor ifjú Koffán Károly rajzait szemléljük, tegyük fel magunknak a kérdést, mi vállaljuk-e az ilyen jellegű szembesítést? Azt, hogy barátom ülj le és elmondom, milyen vagy a szememben. Oly korban élünk, mikor a hírközlő szervek ontják a gyilkosságokról szóló tudósítást. Egyik helyen felnőtt polgár a polgárt, katona a katonát - ha most a Kínában zajló véres történésekre gondolunk - de hozhatunk példát szűkebb környezetünkből is. Itt alig két évtizedet élt ifjú ember pontos naplót, tervet készít arról, kit, mikor, milyen módszerrel fog megölni. Ekkor mit tesz ifjú Koffán Károly itt Duna- földváron? Papírt és ceruzát vesz elő, helyet foglal, embert ábrázol. Nagy betűvel írott EMBERT, hangsúlyosan kimondva! Vonal vonal hátán a papíron és nincs egy, amely felesleges volna és más helyre kívánkozna. Ez a határozottság, biztonság, a rajztudás - látszatra - fölényes kezelése, zavarbaejtő. Minden lapon fegyelem, rend uralkodik. Fekete, fehér, igen, nem! Azért merész vállalkozás ez a koffáni módszer, mert hajlamosak vagyunk mi nézők számon kérni az anatómiai pontosságot a művésztől. Nos, ebben az esetben ezt nyugodtan megtehetjük, hiszen Koffán Károly rajzain, minden karakteresen a helyén van. A koponya szemüregében elhelyezett szemgolyók, az orr, a száj, az áll formája, tömörsége, a fülek ellipszisei és a felsoroltak egymáshoz való viszonya, egységes egésze úgy kerekedik rajzain, hogy közben a fény és árnyék tömegét, arányviszonyát is láttatja, éreznünk kell azt a szeretetet, amely lyel körülveszi modelljeit. Nem hallgat, nem szór átkot Ésaiás módra rettentő szavakkal, hanem kézen fog, néven nevez azzal a látáson alapuló megszerzett műveltséggel, ízléssel, melynek eszköze a rajzolás. Akik közelről ismerik ifjú Koffán Károlyt, tudják, hogy örökül kapott talentumaival jól sáfárkodik. A legkorszerűbb tudományos ismeretek tájain, a számítógépek világában is a házigazdák biztonságával kínálja hely- lyel a szemlélődét, érdeklődőt. Tudják azt is, hogy a dunaföldvári vármúzeumban rendezett kiállítás, életének, munkásságának, művészetének nem teljes képe, csupán: töredék. DECSI KISS JÁNOS Balipap Ferenc: Magyar imádság, 1989. június Miatyánk...! látod saját apáink s nagyapáink itt dülöngélnek újra a színpadokon. Némelyik nekitántorodik a nemzetiszínű rivaldának, - némelyik átúszni készül a kikokárdázott zenekari árkot. Az elhazardírozott történelemre magyarázatul, és a jövőkirablás személyes és kollektív mentségeként átszellemülten kiássák, majd immáron parádésan és pompázatokkal újrateremtik saját (ránk sújtó!) áldozataikat... ... hogy lássuk mi, neveletlenek, hogy lássák gyerekeink, a jusstalanok: mégis micsoda dicsők ők, jóságos és teremtő eleink...! ... hogy micsoda fényességes országot, otthonuló hazát, emberi hatalmat alkottak és hagyományoztak VOLNA miránk, HA... A visszapörgetett filmszalagon egy képtől újraírják történetüket. A róluk szóló nekünkvalót. A történtek helyett az akkor tehetetlenül eljegelt és most kilangyosítva beteljesülő meséket... S mi majd mit kezdünk velük veszteségeinkben, Szentséges Istenem?! Domokos Eszter: —.... zvegy Füchsel Józsefnét, mióta tizenégy éves lánya megvakult, nem érdekelte semmi. Fiával lakott és menyével a meglehetősen elhanyagolt kétszobás lakásban. Haját rövidre vágatta, hogy kevesebb gondja legyen vele, és minden idejét diszgyer- tyák öntésére fordította, ezzel kereste nyugdíja mellé azt a pénzt, amit a vak Füchsel Etus gondozására szánt. A gyertyaöntő műhelyt a konyhában rendezte be, ahol mindent elborítottak az üvegcserepek: a képlékeny, viaszból és parafinból vegyített, olvasztott anyagot ugyanis üvegformákba öntötte, miután kanócot illesztett a belsejükbe, majd a megszilárdult formáról kis fémkalapács- csal leverte az üveget. A lakás rendetlen volt, a tárgyak helyükről elkerülve gyakran hónapokig kallódtak a két szobában ide-oda, a fürdőszobában fellazult a kövezet, és áporo- dott ecetszag terjengett, az utcai szoba ablakain pedig hosszú sávokat mosott a lerakódott porba az eső. Füchsel Gábor huszonkét éves volt, jelenleg villanyozott. Ez napi nyolc órán át vette igénybe. Sem káros, sem nemes szenvedélye nem volt soha, kivéve a gyermekkorát, amikor a harmadik emeleti lakás apró erkélyén a betonpadló repedéseiben futkározó hangyák életét figyelte naphosszat, játszott velük, sőt a szobába is behozta őket nemegyszer. Füchsel Gábor két hónapja volt házas. Feleségével előzőleg már együtt élt, kamaszkoruk óta ismerték egymást, szerették egymást. Sándor Erzsébet volt a felesége lánykori neve, ezt viselte továbbra is. Két évvel volt fiatalabb Gábornál: élénk tekintetű, mozgékony, agresszív fellépésű lány volt, asszony korában sem változott meg. December 27-én történt, hogy Füchsel Gábor magas lázzal tért haza a munkából. Erzsébet magához ölelte, homlokára tette a kezét, majd, miután ijedten észlelte, hogy Gábor bőre természetellenes forrósággal perzseli a tenyerét, gyorsan ágyat vetett, lefektette, és előkészítette a hőmérőt.- Rázd le - mondta Gábor halkan. Erzsébet lerázta a hőmérőt, majd óvatosan Gábor hóna alá helyezte. Mikor kivette, 39,7 fokot mutatott. * December huszonnyolcadikára Gábornak lement a láza. Mégis orvost hívtak, gyógyszereket szedettek vele. December huszonkilencedikén, mikor Gábor egyedül maradt a szobában, felkelt, tántorogva az ablakhoz ment, megtámaszkodott az apjától rámaradt íróasztalon, többször hunyorított, majd észrevette, hogy nem látja tisztán az utca túloldalát. Etust január elsejére várták haza az intézetből. Gábor tudta, hogy nem mehet eléje az állomásra. Egész nap nem szólt senkihez, nem olvasott, nem kapcsolta be a rádiót sem. Erzsébet halkan tett-vett a szobában, máskor harsány hangján, indulatos mozgásán hihetetlen erővel uralkodott. Csak a konyhából behallatszó üvegcsörömpölés törte meg időnként a csendet.- Nem kell folyton itt ülnöd - szólalt meg estefelé Gábor. - Nincs már semmi bajom. Menj el egy moziba.- Nem megyek - mondta Erzsébet Gábor mellé ült az ágyra, végigsimította karját, majd egyenként hajlítgatni kezdte az ujjait.- Majd, ha felkelhetsz, együtt megyünk a moziba - mondta. Gábor szemrehányóan nézett rá.- Míg Etus itthon lesz, senki sem megy moziba - jelentette ki végül. Erzsébet éjszaka egyedül ült a kihűlt konyhában. Hálóingbe burkolta testét régi, kopott kockás pokrócba csavarta: a hálóingen keresztül is érezte a durva gyapjú szúrását. A csupasz dróton lógó foglalatban sárgán hintette szét a fényt a gyenge körte, mintha port hintene a konyha piszkára. A padlón villogtak az üvegszilánkok. Erzsébet már jó húsz perce ült mozdulatlanul, mikor papucsban és flanelt hálóingben kijött özvegy Füchsel Józsefné.- Te mit csinálsz itt? - kérdezte, de az érdeklődés hiányzott a hangjából. Erzsébet nem felelt. Felállt, s maga után húzva a csörömpölő üvegcserepeken át a kockás pokrócot, visszament a szobába. * Füchsel Etus elsején reggel érkezett meg, a szilvesztert a vonaton töltötte. Özvegy Füchsel Józsefné forró kakaóval és friss kaláccsal várta, amit maga sütött. Etusnak nem volt nehéz tájékozódnia a jól ismert szobában. A fal mellett L alakban elhelyezett két ágy közül az egyik az övé volt, a másik özvegy Füchsel Józsefnéé. Etus ágya fölött most is ott függött a nagyméretű világtérkép, amit két éve nyert az iskolai földrajzkör ki mit tud versenyén. Füchsel Etus megitta a kakaót, majd, mikor anyja kivitte a csészét és a kalácsmaradékot az ismert, hűvös tapintású kerek réztálcán, a lány feltérdelt az ágyra, hogy végigtapogassa a falat. Ujjai gyöngéden érintették a térképet, s megnyugodott, mikor sikerült érzékelnie a vízszintes és függőleges töréseket a hatalmas papírlapon, amelyeket az előzetes hajtogatás okozott Nem hallotta Gábor lépteit, aki az ágyból felkelve mezítláb indult a másik szobába. Füchsel Gábor megállt az ajtóban, innen nézte az ágyon térdelő húgát, amint az mindkét kezével a régi térképet simogatja. * Erzsébet úgy érezte, nem bírja tovább ezt a légkört, tennie kell valamit, hogy innen kiszakadjon. Egyelőre csak egyre nagyobb keserűséggel emlékezett a Gáborral együtt töltött évek nem hivatalos örömeire, bánta, hogy mikor tizenhét éves korában gyermeket várt tőle, nem hagyta meg, s hogy mindkettőjük családjának heves ellenkezése dacára nem alapítottak külön otthont, külön életet már olyan fiatalon. Úgy érezte, lekéste a saját életét. Füchsel Gábor nem törődött vele. Lábadozott, egész nap Etust fürkészte, türelmetlenül méregette anyját, ha az néhány percnél tovább tartózkodott a közelében, Erzsébethez pedig egész nap nem szólt egy szót sem. Etus is hallgatag volt, néha mesélt ugyan egy keveset az intézetről, de mikor megkérdezték, hogy barátnője van-e ott, teljesen bezárult, minden közeledésre csendes gyanakvással válaszolt, s nem lehetett tudni, hogy olyankor, mikor lehunyt szemmel, mozdulatlanul fekszik ágyán, gondolkodik-e vagy alszik. Özvegy Füchsel Józsefné nehéz szatyor élelemmel tért haza a piacról. Kapkodva szedte a lélegzetet. Kisvártatva a lakást finom ételszag járta át. Délben Gábor is felkelt. Etusék szobájában ettek, mint mikor élt az apjuk, de Gábor durván visszautasította, mikor anyja másodszor akart ételt rakni a tányérjára. Etus sírva fakadt. Erzsébetnek egy falat étel nem ment le a torkán. Január 8-ra készülődtek, Füchsel Etus születésnapjára. A tizenötödikre. Megelőző években Gábor kisméretű világatlaszt, nagy földrajzi felfedezők életéről szóló könyveket, népszerű útirajzokatvá- sárolt a húgának. A könyvek most is ott álltak, pedáns rendben, apjuk íróasztalán, senki sem érintette őket, vékony porréteg vonta be fedelüket. Gábor nyugtalanul hevert az ágyon, egyik keze a vastag hímzésű, népies motívumokkal televarrott díványpárnán babrált, a másikat időnként ajkához emelte, hogy a cigaretta végén meggyűlt hosszú hamuoszlopot ügyesen a mellén nyugvó hamutartó fölé egyensúlyozza. Erzsébet, aki mellette feküdt, ilyenkor visszafojtotta a lélegzetét. Most azonban, hogy Gábornak sikerült levernie a hamut, átölelte, fejét a mellére helyezte, a hamutartó mellé, úgy, hogy Gábornak meg kellett azt igazítania, nehogy lecsússzék. Erzsébet nem nézett rá, szorosan ölelte, úgy kezdett beszélni.- Menjünk el innen, Gábor. Gábor nem válaszolt. Még mindig a párna domború mintáit tapogatta. Úgy tűnt, nem is hallotta Erzsébetet. * Január harmadikén éjjel pendülő zaj verte fel a lakás csendjét: mintha fémtárgy hullt volna cementpadlóra. Erzsébet riadtan, a sötétben Gábor felé nyúlt, de ijedten vette észre, hogy Gábor nem fekszik mellette az ágyban. Lábujjhegyen az ajtóig szaladt, s kiné-
