Tolna Megyei Népújság, 1989. június (39. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-17 / 141. szám

1989. június 17.

TOLNATÁJ - 7

Sárszentlőrinc ünnepére

Rékassy Csaba halálára

Vannak vidékek, melyeket csupa nagybetűvel jelölnek a szellem térképén. Firenzétől a civilizáció ártalmai sem vehették el Dante városának rangját, Weimar egybeforrt Goethével és a német klasszikával, Kassán Batsányiékra emlékezünk, Kecskeméten Katonára, Szek- szárdon Babitsra. A méreteknek nincs jelentősége, szemünk szívesen alkalmazkodik a szerényebb arányokhoz is, Bonyhádbörzsöny neve Vörösmartytól kap fényt, Nikla Berzsenyitől, Nagyszalonta Aranytól, Pusztakamarás Kemény Zsigmondtól, bármiként hívják is most őket. Sárszentlőrinchez közeledve mindig növekvő izgalmat érzek, s igazán nem gondolom patetikusnak, ha azt mondom, megszentelt föld ez, mert kettős csillag ragyog fölötte, Petőfié és Illyésé. A bőség hálátlansággal is fenyeget, mert egy jeles tudóst is adott ez a falu, Balassa Jánost, Csók István pedig, a kiváló festő a szomszédban született, Sáregresen, s szívesen festette ezt a szép vidéket és embereit. Itt tanította Petőfit a derék Lehr András, akinek két fia, Zsigmond és Albert, mindkettő sárszentlőrinci fi, irodalmunk érdemes munkása lett.

A részletek jól ismertek, ezeket felesleges lenne elismételnem. Az is köztudott, mit jelentett Illyés Gyulának ez a táj, mert Sárszentlőrincet is büszkén emlegette, Rácegres okán, megjegyezve azt is, hogy Felső-Rácegresről van szó, mert a stílusát jellemző világosság és szabatosság megkövetelte, hogy a topográfiai félreértéseket is kerülve határozza meg a helyszínt, amit szülőföldjének vallott Sár- szentlőrinccel együtt, s éppúgy beemelte a világirodalomba, mint Dante Firenzét, Goethe Wiemart. De ez a szeretet és hűség nemcsak a tájnak szólt, mert elválaszthatatlan volt Petőfi személyes jelenlététől: mindnyájan emlékezünk a Puszták népe felejthetetlen jelenetére, amikor a kisfiú megtudja, hogy Petőfi itt járt iskolába, s legott neki is iramodik, hogy megszemlélje a hajdani helyszínt. Petőfi állandóan megújuló élményt jelentett számára, az első Petőfi-könyv után megírta a másodikat is, hogy a franciáknak is bemutathassa, s számos versben is tisztelgett ki nem húnyó emléke előtt.

Személyes emlékkel szeretném folytatni. 1972-ben, az ünnepi esztendőben, amikor az ország figyelme megsokszorozva fordult Petőfi felé, kultuszának fáradhatatlan helyi sáfára, akihez személyes barátság is fűz, Renkecz József, arra kért, próbáljam rávenni Illyést, hogy jöjjön el az itteni ünnepségre. Igyekeztem tisztemnek eleget tenni, azonban ekkor már betegeskedett, s kérésemre ezt válaszolta: „Rossz állapotom csak nem enyhül. így igazán igaz sajnálatomra nem tudok megfelelni annak sem, amit a sár- szentlőrinciek a Petöfi-ünnepségek során kiosztottak rám. Kérlek, ments ki náluk s kérd nevemben elnézésüket. Percenként azon a ponton vagyok, hogy

kórházba kell mennem”, majd így folytatja: „Ha legközelebb arra járok - Cecén vagy Ozorán - okvetlenül átnézek Lőrincre is és megkeresem a lelkes ügymozgatókat.”

Még egy sort majd idézek ebből az 1972. november 30-án kelt levélből, addig is egészítsük ki a benne foglalt ígéreteket. Mert beváltotta ígéretét, ha megkésve is, élete utolsó szakaszában, mintegy búcsúzásként, végigjárta a szeretett vidéket, itt is megfordult, találkozott a „lelkes ügymozgatókkal”, azt pedig Renkecz Jóska barátomtól tudom, hogy ma is kegyelettel őrzik a golyóstollat, amit itt használt. így is van rendjén, mert a tárgyak mindig megőriznek valamit abból is, aki érintette őket. Ő irta s nemcsak költői kép, hogy gyerekkorában, mintegy áldásként, fejére tette kezét az agg Madarász József, s elmondta, hogy keze hajdan Kölcsey, Petőfi jobbját illeté, s az ő kézszoritásukat is továbbadta a gyerek lly- lyésnek. Talán nem hiú kérkedés, ha azt mondjuk, hogy az ő kézfogásával mi is, akiket barátságával kitüntetett, ezt a titkos üzenetet adjuk tovább.

Petőfi üzenetét is, aki - bármilyen idők is jöttek - mindig velünk volt, velünk is marad, szava bátorított a csüggedésben, bíztatott a reménységben, s aggódó szeretete nélkül nem lehet elképzelni a jövendő századokat sem, országhatárokon innen és túl. Neve ma is megtartó erő, titkos sugárzás, nemcsak a hazafias büszkeség feliobba- násában vagy a veszélyeztetettség aggodalmában van jelen, hanem mindennapjainkban is, a szeptembervég mélabújában, a szerelmesek szemvillanásában, mert ugyan ki nem vallotta, hogy szeretlek kedvesem, s ki nem kérdezte, minek nevezzelek?

Petőfi titka a teljesség, s ez vezette Illyés Gyulát is, amikor kilépett a puszták keserű szegénységéből, hogy világirodalmi színtérré tegye ezt a felejthetetlenül szép vidéket és embereit. Amikor erre járok, Sárszentlőrinc határába érve mindig úgy érzem, a világirodalom határát lépem át. Versek kísérnek, s most már azt sem kérdem, hogy Petőfi vagy Illyés irta-e őket, mert az emlék időtlenségében egymást feltételezik, a költészet és a vele szövetkezett tisztaság ragyog be mindent, ahogy a gyerek lly- lyés áhítatában még a hajdani csizmadiaműhelyt is, megszépítve maga körül mindent.

A gazdag örökség csak akkor kamatozik, ha méltók az örökösök, s én csak azt tudom tanúsítani, hogy az itteniek mindig jó sáfárai voltak e mesebeli gazdagságnak. Ismét emlékeimet kell idéznem, mert jól emlékezem a Hittig-ház újjáépítésére, berendezésének gondjaira, Földesi János buzgalmára, a pedagógusok lelkes gyűjtőmunkájára, akik úgy gondolták, amíg lehet, mindent össze kell gyűjteni, ami alkalmas arra, hogy Petőfit és utókorát idézze, azt is tudva, hogy amit nem végeztünk el, azt később senki nem csinálja meg helyettünk.

De nem elég a múltat tisztelni, egyébként is ez az egyszerűbb. A múlt nem egységes

tömbként áll előttünk, mint lakatlan várkastély, melynek termeiben az emlék kószál. A múlt, a történelem vélünk él, ami benne érdemes volt a jövőre, formál bennünket, része életünknek.

S mennyire átérezzük ezt a ható, eleven erőt itt Sárszentlőrincen, ami Petőfi számára „az első mennyország volt”, ahogy Illyés Gyula írta, mert Sárszentlőrincen „minden volt. Volt jólét, megbecsülés és kitűnés az iskolában”, s tegyük hozzá, ez volt a lélek kohója, itt formálódott jelleme és tehetsége, itt vált alkalmassá történelmi szerepére. S itt készült a jövőre a puszták fia, Illyés Gyula is, akinek útja Rácegresről, Sárszentlő- rincről a közeli Ozorán át vezetett Párizsba és a világirodalomba. Az iskolának is tiszteletreméltó múltja van, akkor is, ha nem közvetlen utóda a derék Lehr András skólájának, mely a maga idejében túlnőtt szűkösségén, vidékiességén, hisz az egész országban kitűnt, s a legjobb tanintézetek között emlegették. A mai iskoláról is azt mondják mindenütt, hogy nemcsak a járásban, a megyében is a legjobbak között a helye, s az elmúlt évek fejlesztése, dicsérve a község, a rrfegye áldozatkészségét és bölcs előrelátását, olyan lehetőségeket teremtett, amelyek megfelelnek a harmadik évezred oktatási-nevelési feltételeinek is. így írta nekem levelében a minap Renkecz József, s csak azt tehetem hozzá, nem is lehet másként. Az iskola, melynek homlokzatán mától kezdve Petőfi neve áll, tisztelettel idézi a múltat, de a jövőnek kötelezte el magát. y

Nagyon nagy a felelősség, amit mindenkinek át kell élnie. Petőfi, bármily kalandosan alakult is sorsa, itt alapozta meg azt a tudást, ami nem sokkal később a kor egyik legműveltebb emberévé tette, aki már itt latinul társalgóit iskolatársaival, azután Shakespeare-t fordította, a szeretett Bem apóval franciául levelezett, egyetemes kultúrában és világszabadságban gondolkozott. Miként a kései utód, a puszták fia, Illyés Gyula is. Nevük egybefonódott, most már mindörökre kettős csillag ragyog a falu felett. Jellemük tisztasága, emberségük és állhatatosságuk legyen példa és megtartó erő. S aki itt él, itt tanít vagy tanul, soha ne érezze tehernek ezt az örökséget, és ne feledje, hogy mire kötelezi a hely szelleme.

Még valamit, amire már utaltam. Azt a levelet, melyben Illyés Gyula betegsége miatt elhárította az 1972-es sárszentlőrinci meghívást, így fejezte be: „A lőrinciekkel együtt a régi barátsággal ölellek.” Ha jelképesen is, ezt a baráti ölelést adom most tovább, ahogy valamikor ő vette át Madarász Józseftől, akinek keze Petőfi jobbját fogta.

CSÁNYI LÁSZLÓ

Elhangzott Sárszentlőrincen, június 11-én, a Petőfi Sándor Általános Iskola névadó ünnepén.

A magyar grafika nemzetközi szempontból is jelentékeny mezőnyében előkelő helyet vívott ki magának Rékassy Csaba, akit az idén Kiváló Művész kitüntetésben részesítettek. A középnemzedék soraiba tartozott az 1937-ben Budapesten született, egykor festőnek indult művész, aki minden évben néhány hónapot Hódmezővásárhelyen töltött, de a magyar grafika fellegvárához, Miskolc- hoz is erős szálak fűzték. 1956 és 1962 között, tehát a legkritikusabb években végezte tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán, ahol Kádár György növendéke volt.

Az európai grafika reneszánsz nagymestere, Dürer hatott rá leginkább, akinek tanítását egy életen át őrizte éppúgy, mint a magyar grafika korán elhunyt üstökösének, Kondor Bélának, pályatársának és barátjának gondolkodásmódját. Stílusát kiérlelt, tiszta vonalkultúra, a groteszk lehetőségeit nagy mértékben kihasználó, népies realizmus jellemzi. A magyar népművészet és a paraszti fa- ragványok is erősen befolyásolták. Fiatalságában a festészettől az iparművészetig sokféle műfajjal próbálkozott. Mint 1971-ben, első kiállítására készülve nyilatkozta: „Szűkén véve kilenc műfajban dolgozom. Grafika, festmény, tűzzománc, falikép, kerámia-falikép, cserépedény, faliszekrénykék - az ajtajukat használt fametszetducaimból csináltam -, faintarzia és rézmunkák. Van egy sárgaréz mozdonyom is. Elárulom hogy R. Cs. vízjelű merített papíromat is magam gyártom.”

Később, mint grafikus, a sokszorosító grafikai eljárások klasszikus technikáit művelte, főleg a rézmetszetek virtuóza volt. Ez a nehéz, szaporátlan technika nemcsak munkamódszerét tükrözte, hanem művészeti felfogását is: „Kerülöm az esetlegességeket... nem veszem számításba őket. A rézmetszeten én viszem végig a folyamatot, nem kell bekapcsolni olyan tényezőt, mint például a savat a maga véletlenszerűségeivel. A rézmetszeten csak az van, amit magam teszek oda.”

Műveinek állandó tárgya az ember. Lapjainak értelme talányos, kettős jelentésű. Áttételei látszólag könnyen érthetők, de a figyelmes nézőt sokáig foglalkoztatják. Módszere a motívumok meg- cserélése, a szokatlan áttünések, a történelmi és életkori szituációk egymásba játszása, a rokonjelenségekhez kapcsolódó képzettársítás. Gyakran alkalmaz allegorizáló keretmotívumokat, az optikai nézőpont kettősségét. Érdekli a modern technika, vonzódik a sejtelmeshez is. Eredeti gondolkodásmódja megnyilvánul például legendáriumaiban, amelyekben az ókori és a bibliai témákat a modern technika és tudomány felfedezéseivel vegyíti, saját gondolatait az ismert jelképekhez kapcsolva teszi időszerűvé és időtállóvá. A Noé című lapon a bárkaépítés fázisaiba rejti nagyon is mai élettapasztalatait, groteszkbe hajló fanyar humorral. A jókat és a gonoszokat különválasztja. Az előtérben az élet értelme, a jövő hordozói, a meztelen nők játszanak a jövőről, mit sem sejtve. A férfiak modern ruhákban a bárkán dolgoznak. A háttérben a gonoszok egymás életére törve pusztítják egymást.

Népszerűségének, hazai és nemzetközi sikereinek a titka műveinek egyszerre klasszikus és modern atmoszférája. 1971-ben a Tornyai plakettet, 1970-ben a Tokiói Biennálé, 1975-ben a Miskolci Grafikai Biennálé nagydíját, 1984-ben Szeged Város Tanácsának díját, 1985- ben pedig az Érdemes Művész kitüntetést kapta meg.

Rékassy Csaba 52 évesen, alkotóereje teljében távozottBRESTYÁNSZKY )L0NA

Gáborral történt

zett az előszobába, hogy lássa: a fürdőszobaajtó alatti résen nem szűrődik-e ki világosság, ami megmagyarázná Gábor távollétét. A fürdőszoba ajtaja azonban nyitva volt, az átható ecetszag megtöltötte az előszobát is. Mindenütt sötét volt, csak a konyhaajtó résein törtek át a fény sugarai.

A konyhaajtó azonban be volt zárva. Erzsébet halkan kopogott.- Gábor, itt vagy? - kérdezte suttogva, az ajtóhoz közelítve arcát.- Feküdj le - hallotta Gábor hangját. - Nincs semmi bajom, jövök én is.- Engedj be - kérte Erzsébet.

Gábor nem felelt. Megvárta, míg Erzsébet újra próbálkozik.- Mit csinálsz ott?

Ekkor Gábor, miután rövid ideig tettvett előzőleg - hallani lehetett a kulcs nyikorgását, amint fordul egy zárban -, félretolta a reteszt, és kilépett az előszobába.- Jövök már - suttogta, és maga előtt tuszkolta Erzsébetet, míg csak vissza nem értek az ágyhoz.

Erzsébetnek nem sikerült megtudnia, mit csinált.

*

Január negyedikén és ötödikén éjjel Gábor ismét eltűnt Erzsébet mellől. Erzsébet azonban, akit bántott férje bizalmatlansága, többet nem ment utána, bár ébren várta, míg csak be nem fejezte titokzatos tevékenységét és vissza nem bújt melléje óvatosan, nehogy felébressze.

Január ötödikén Gábor hajnalig ült bezárkózva a konyhában. Semmilyen nesz nem árulta el, mit csinál.

Hajnalban özvegy Füchsel Józsefné felkelt, hogy pohár vízzel csillapítsa múló rosszullétét. Minthogy este nem készített be vizet, ki kellett mennie érte. Átlopakodott Erzsébetek szobáján; a sötétben nem láthatta, hogy Gábor helye üres.

A konyhaajtót ő is zárva találta.- Ki van bent? - kérdezte dühbe váltó csodálkozással. - Melyik az?

Gábor egy darabig hallgatott, majd, mikor anyja kopogni kezdett az ajtón, megadta magát.- Én vagyok - mondta.- Engedj be - kérte Füchselné.- Rögtön.

Kis idő múlva Gábor beengedte. Füchselné körülnézett, de semmit sem látott, ami elárulta volna, hogy Gábor mivel töltötte az idejét.- Mit csináltál? - kérdezte.- Semmit.

Kutatva nézett rá.- Összevesztetek?- Nem.

Az asszony a halomba sepert üvegcserepek mellett a csaphoz botorkált. Mohón nyelte a vizet, majd mély lélegzetet vett. Mikor visszafordult, tekintete megakadt az asztalon.- Hol az asztalterítő? - kérdezte idegesen.

Gábor vállat vont, majd szó nélkül bement és lefeküdt Erzsébet mellé.

*

Január hatodikán délelőtt özvegy Füchsel Józsefné észrevette, hogy eltűnt a konyhakredenc egyik fiókjának a kulcsa. Ezt a fiókot azelőtt soha senki nem zárta be. Túlságosan nem foglalkoztatta azonban a bezárt fiók, hiszen Erzsébet is tett-vett a konyhában naponta, sőt Etus is betapogatózott néha, mikor szüksége volt valamire, s elkeseredetten be akarta bizonyítani, hogy maga is meg tudja szerezni.

Délután Gábornak orvosi ellenőrzésre kellett mennie. A körzeti orvos alaposan megvizsgálta, meghallgatta-megkopog- tatta, s erélyesen figyelmeztette, hogy többet kell pihennie.

Gábor azonban ezután is felkelt éjszaka, mikor úgy sejtette, hogy Erzsébet már elaludt.

Január hetedikén Erzsébet elsétált a telefonpalotába, interurbán beszélgetés során megegyezett a szüleivel, hogy bizonytalan időre hazamegy, kérte őket, hogy segítsék majd elhelyezkedni valahol, utólag - tette hozzá - mindent megmagyaráz.

Mikor hazaért, Gábort a szobában találta. Szólta rádió, férje idegesen csavargatta ide-oda a keresőt, végül egy német adó tánczenei műsoránál állapodott meg. Erzsébet az ablaknál állt, lenézett az utca túloldalára, figyelte a gyorsan mozgó, innen felülről valószínűtlenül kicsinek, rövid törzsűnek tetsző járókelőket.

Vacsora alatt Gábor özönvíz előtti tréfákkal szórakoztatta Etust. Özvegy Füchsel Józsefné mosolyogva vette tudomásul, hogy fia még egy tányér túrós csuszát kér, sietve rakta elé. Gyermekkori kirándulásokról meséltek, Füchselné még énekelt is. Erzsébet ült csak szomorúan, sehogy sem sikerült beilleszkednie az általános vidámságba.

*

Január nyolcadikán özvegy Füchsel Józsefné korábban indult bevásárolni, majd hosszas készülődés után ünnepi

ebédet főzött: húslevest, vadas húst és citromtortát.

Etust Erzsébet öltöztette föl reggel, abba a ruhájába, amelyet az elmúlt évben viselt a születésnapján, mikor még látott. Etus percekig tapogatta a kicsit már kopott, világoskék bársonyruhát, mielőtt felvette volna, de arca mozdulatlan maradt.

Vendéget nem hívtak Etus születésnapjára, s bár eddig minden évben eljöttek a barátai, ma véletlenül sem kereste fel őket senki.

Erzsébet, miután elintézte mindazt, amit özvegy Füchsel Józsefné az ünnepi ebéd előkészületeiből rábízott, bement a szobába, levette azt a bőröndöt a szekrény tetejéről, amivel annak idején ide érkezett, kitárta a szekrény mindkét ajtaját, és csomagolni kezdett.

. A háta mögött Etus állt meg a nyitott ajtóban.

A percekig tartó csendben csak a ruhák suhogása hallatszott.- Elmész? - kérdezte Etus.- El - felelte Erzsébet.- Miattam?

Erzsébet megrázta a fejét, de minthogy ezt Etus nem láthatta, kimondta nehezen:- Nem.- Gábor?

Erzsébet előbb bólintott, majd még nehezebben szólalt meg.- Igen.

Később azonban, minthogy zajt hallott az előszobából, lecsapta a bőrönd fedelét, és gyorsan az ágy alá taszította. A szekrényajtót csukta be éppen, mikor Gábor belépett.

Erzsébet úgy ment ki a szobából, hogy nem nézett Gáborra, aki pár lépést közeledett a húgához.

Mindkét kezét a háta mögött tartotta. Mosolygott.- Nézd csak, Etus - kezdte. Aztán hirtelen elhallgatott, mert meglátta Etus arckifejezésén a ki nem mondott fájdalmat és szemrehányást. Megköszörülte a torkát.- Etus, hoztam neked valamit. Melyik kezem kell?

Etus lehajtotta a fejét és elmosolyodott. Most már olyan volt minden, mint régen. Gábor minden eddigi születésnapi ajándékát így adta át neki. A lány lassan felemelte az egyik kezét, tétován Gábor felé mutatott.- A jobb!- Tessék.

Bátyja feléje lépett, megfogta kinyújtott kezét, az asztalhoz vezette, megállította. Háta mögül előhúzta a konyhaasztal eltűnt térítőjét, amelyre hatalmas világtérkép volt kivarrva vastag piros fonallal, a népi hímzések írásos öltéseivel. Újra megfogta Etus vonakodó, bizalmatlan kezét, s végigszántotta a lány ujjaival a kiterített abroszt.- Érzed?

Etus nem szólt, csak bólintott. Gábor végigvitte a lány mutatóujját Ázsia és Európa körvonalain. Etusnak hangtalanul mozgott a szája.

Erzsébet lépett be tányérokat egyensúlyozva és evőeszközöket csörgetve a hatalmas tálcán.

Egy percig nézte őket, majd szótlanul átment a másik szobába, megterített, és behozta a húslevest.

ikor a citromtortát ették, Erzsébet váratlanul felállt. Míg

M özvegy Füchsel Józsefné halkan énekelgetett Etussal és Gáborral, Erzsébet a másik szobában kihúzta a bő- —------ röndöt az ágy alól, és gondos

an visszarakott mindent a szekrénybe.