Tolna Megyei Népújság, 1989. június (39. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-17 / 141. szám
II. évfolyam, 22. szám 1989. június 17. Menyegző Szép lassacskán csurgunk be a faluba, a házak némák, az emberek a redőnyök mögé, a szobák hűvösébe bújtak. Hétköznap délelőtt van, s Bo- gyiszló most csöndes. Egyedül a kocsma tájékáról hallatszik némi zaj, fekete bőrű férfiak, kezükben szalonsörös üvegeket szorongatva, egymás szavába vágva tárgyalják életük mindennapi dolgait. Készülődés Pedig Bogyiszlón, az Ady Endre utcában menyegzőre készülődnek: Lehőcz István és Maros Éva köt házasságot. A vőlegényes házban az esküvőt megelőzően egy héttel már elkezdődött a munka. Egy héttel? Két évvel inkább, hisz azóta tudni, hogy házasságra készül a két fiatal. A fiú bátyjának a tisztavatásán ismerkedtek össze, ahova az édesanya meghívta a kolléganőjét. A menyaszony ápolónő Szekszár- don, a fiú hadtápőrmester Kalocsán, s mindketten alig töltötték be a húsz esztendőt. Születés, esküvő, halál - a három legfontosabb dátum az életünkben. Mindig minden korra igen jellemző volt a ceremónia, hisz ha tiz, húsz vagy száz évvel ezelőtti esküvői felvételeket néz az ember, más arcok, és más öltözékek láthatók a fotókon. Nos, hát milyen is egy falusi lakodalom most, 1989 nyarán? Az esküvő időpontját mindenekelőtt nem úri kedve szerint határozza meg az ember, hanem az dönti el, hogy az adott napon van-e, lesz-e másik esküvő, vagy sem, szabad-e a kultúrház, vagy éppen rendezvényt tartanak, s nem utolsó szempont, hogy vállalja-e aznapra, illetőleg a készülődés napjaira a falu pékje a kuglóf, a piskóta és a kenyérsütést. A vőlegény fiatal, csupán 39 éves édesanyja sorolja is a számomra felfoghatatlan, tömérdek ennivalót: kuglófból nyolcvanhatot sütöttek, a kalács 50 kiló lisztből készül. Az aprósütemények sütésével kezdték az asszonyok, s a disznók levágásával folytatták a készülődést a férfiak. A lakodalomra négy, egyenként 150 kilós sertésnek vágták el a torkát, de elfelejtett kiabálni jó néhány birka, tyúk, és kakas is. Az étel, a sütemény készítéséhez már korábban kezdték hordani a hozzávalót a meghívottak. Hozták a tyúkot, a lisztet, a cukrot, a rumot, a kakaót, a kávét, és a vajat. Enni azonban nemcsak a lakodalomban kell, hanem reggelit, ebédet, vacsorát adni a segítségnek. Nem kevesebben, mint ötvenen vannak, s csütörtökig egy disznó húsa már elfogyott. Az esküvő előtt két nappal iszonyatos a felfordulás, a zaj, a kavalkád a házban, az összevisz- szaság azonban csupán látszólagos, hisz mindenki tudja a beosztását. A vőlegény édesanyja áll a ház közepén, s akárcsak egy közlekedési rendőr irányítja a munkákat, felel a számtalan kérdésre, kérésre. Csak egyszer legyünk túl az esküvön, - sóhajtja, s az első szobába invitál kuglófhadsereget nézni. A szertartás Szombat, délután fél négy van. A szomszédos házak elé már kihordták a kisszékeket, s az öregasszonyok leülnek menyasszonyt és esküvői-me- netet nézni. Kezük ráncos, tenyerükön repedések sötétlenek, arcuk barna már a kora tavasz óta végzett kerti munkáktól. >- Ismerik a menyasszonyt? - kérdem tőlük.- Láttuk már, jött erre az anyósával. Rendes, egyszerű lánynak látszik, biztosan szép is lesz. Minden menyasszony szép, csúnya menyasz- szonyt mi még nem láttunk, csak újságban. De az sem bogyiszlói, hanem sióagárdi volt. Különben sem a külső számít, hiába elegáns valaki az esküvőjén, ha egy csepp kedvesség sincs benne.- Bogyiszló híres a nagy, színpompás lakodalmakról.- Hát lehet is. Nemrég kétszer tartottak egyetlen lakodalmat, az egyik héten a menyasszony, a másik héten a vőlegény házában hatszázan ültek asztalhoz. Azt beszélik, hogy csak a menyasszonytáncból hatszázezer forint jött össze a fiataloknak.- Annak idején milyen volt az esküvő itt a faluban?- Nem szégyen az, elmondom én magának. Kaptam az anyámtól egy tányért, meg egy kanalat, s mikor megfőztem az ebédet, először az uram evett, azután én. Asztalunk úgy lett, hogy két-két lécet Összeszegeltünk kecskelábnak, s rátettünk egy gyalulatlan falapot. Szegények voltunk, de tudja a fene, hogy van ez, az emberek mégis jobban szerették egymást mint most. A kanyaron túl, az utca elejéről lárma hallatszik. „Verik már a lóbőrt’’ - kurjant egy mutáló hangú kamaszfiú. Befordul az esküvői menet, elöl kalapban, kalapjukon bokrétával jönnek a násznagyok. Kezükben feldíszített bot, hímzett kalocsai kendőt színes, zöld, fehér, rózsaszín, piros szalagokat lenget a szél. A férfiak kezében fehérborral töltött literes pepsi-kólás üveg, hátracsavart kézzel fogják az üveg nyakát, s kínálgatják egymást. Némelyik nagyokat lép már hol előre, hol hátra. Jönnek kikérni a menyasszonyt, aki dombóvári, így hát a fiús háznál történik a ceremónia. A vőfély a rigmust papírról olvassa, s egy pillanatra az az érzésem, mintha vagy ötven évet visszacsöppentünk volna az időben. A kikérő szövegét igen régen írhatták. A főszereplők körül olyan szoros az embergyűrű, hogy szinte semmit sem látni. A fiatal nők azonban már sürögnek-forognak, kezükben süteményes tányér, a férfiak vörösbort töltenek kétdecis poharakba, s körbekínálnak mindenkit. Kattog a fényképezőgép, forog a videokamera, mikor ismét sorokba rendeződünk. A zenekar lakodalmas nótát fúj, s indulunk a tanácsházára. A folyosón szép, óriási virágok, a tanácstermet feldíszítették. Bajusz Bálintné anyakönyvvezető, mellén a nemzetiszínű szalaggal már várja az érkezőket. Láthatóan izgul, lapozgatja az anyakönyvet, rendezgeti a papírjait.- Igen, nagyon izgulok, - felel a kérdésemre, - pedig nem most esketek először. Az a helyzet, hogy vagy rokoni vagy ismeretségi szálon szinte mindenkihez kötődöm a faluban, s nem mindegy hogyan beszélek, mit mondok.- Az esketés szövegét maga írja?- Csak részben, mert a szövegezésben több kiadvány is segít. Innen is, onnan is kiveszek egy- egy bekezdést, s kiegészítem a saját gondolataimmal.- Nagyon kicsinek látszik a házasságkötő terem ahhoz képest, hogy háromszáz embert hívtak a lakodalomba.- Nem kicsi, hisz a szertartásra nem mindenki jön el, csak a lakodalomba mennek.- Milyen zenét tesznek a lemezjátszóra? - kér- dézem az anyakönyvvezető fiatal segítségét, aki szaval, s emellett a lemezjátszót kezeli.- Mikor bevonul az ifjú pár, a nászinduló szól. Amikor aláírják az anyakönyvet a Für Elis dallama hallatszik, ezután pedig amikor átadják a virágot, Kovács Kati énekli azt a számát, hogy „Úgy szeretném meghálálni”. Végül pedig Bach D-moll toccata és fúgája forog a korongon. Lehőcz István és Maros Éva esküvője Bogyiszlón ebben az évben a tizedik, s májusban ők a harmadikok, akik a faluban házasságot kötöttek. Miközben az anyakönyvvezető beszél, örök igazságok visszhangzanak a teremben. Ilyenek: boldogság, önzetlenség, szeretet, lemondás, harmónia, elérhetetlen vágyak délibábja, a család meleg szeretete, a családi tűzhely meghitt melegsége, végtelen szeretet, mindennapi küzdelmek, szürke hétköznapok, muzsikáló, zenélő szemek, s hogy a megosztott öröm kettős örömmé válik, a megosztott bánat a felére csökken. Milyen felemelő gondolatok, s valóban ehhez képest mennyire másabbak a szürke hétköznapok! Az esküvői szertartás mindössze huszonöt percig tart. A házasság, amit most megkötöttek, minden bizonnyal egy életre szól. A mulatság kezdete A tanácsháza előtt, miközben a fiatal pár fogadja a gratulációkat, megkönnyebbülten, felszabadultan viccelődik a nép. Egy koros, pólót viselő férfi az anyakönyvvezetőhöz fordul: Tessék mondani, lehet még jelentkezni?- Lehet - feleli az anyakönyvvezető -, csakhogy egyetlen feltétel a nőtlenség.- Az meg nincs - legyint lemondóan a férfi.- Mondja - kérdezem tőle kizökkentve borússá vált hangulatából -, mi az oka annak, hogy Bogyiszlón ilyen sok az egyenruhás, a katona, a tűzoltó?- Aranyos asszonyom, csókolom a kezét, ez azért van így, mert kérem Bogyiszlón még van hazaszeretet. A kultúrterem óriási, piros, fehér, zöld krepp-pa- pir girlandokkal díszítették. Körben „U” alakban megterítve a nejlonnal borított asztalok, rajtuk sós és aprósütemények, szörp, szódavíz, borosüvegek. A zenekar rázendít, s kezdődik a tánc: Hopsza Sári, nem kell várni, frissen jó a csók - éneklik az összekapaszkodó párok. A zenekar egyik tagjától arról érdeklődöm: ér- demes-e ma ilyen fárasztó munkát vállalni?- Nem - feleli a férfi, aki egyébként tanárember -, de muszáj, mert kell a pénz. Ráadásul munka sem akad minden hétvégére, mert annyira sok most már a zenekar. Minden valamirevaló faluban van zeneiskola, s a szülők jóindulattal, szép reményekkel beíratják a gyerekeket. Időközben kiderül, hogy nem lesz művész a gyerekből, viszont olyan alapismeretekré szert tesz, amivel egy falusi zenekarban elmuzsikálhat.- Milyen zeneszámokat szoktak kérni önöktől?- Lakodalmas rockot, s legnagyobb bánatomra nemcsak az idősebbek, hanem a gyerekek is. Ismerik ezt a fajta zenét, egész nap hallgatják otthon a magnón. Sajnos, a számok zöme rendkívül silány, de nem lehet mit tenni, azt játszunk, amit a vendégek kérnek. Divatosak lettek az úgynevezett nosztalgiaszámok, a Marina, a Tűzpiros virág, na meg az, hogy Nem adlak másnak, nekem rendelt az élet. Az élet a kultúrház mellett a féltető alatt nagyban zajlik. Tíz bográcsban fő az étel, nehéz zsírszag telepszik a környékre. A főszakács Kosztolányi Lászlóné negyvenéves, sTolnán, a Selyemgyárban szakács. Egy hete áll a kondérok mellett.- Mi lesz a mai lakodalmi menü?- Húsleves, birka- meg sertéspörkölt, rántott hús, sültcsirke, fasírozott. Hat személyre számítunk egy csirkét, s egy személyre fél kiló birkahúst. Ilyenkor nem lehet elrontani az ételt, hisz van bőven hozzávaló. Csak a pörköltet nem szabad gázzal főzni, mert szeret odaégni. A kultúrház pincéjében megcsodálom a polcokon sorakozó száz tortát, - Horváth Ferencné vezényletével sütötték, a bogyiszlói asszonyok. S ahogy mondják: nem fizetségért, hanem barátságból. Délután hat óra van, a zenekar pihen, a kultúrház kiürült. A lakodalmas népnek ilyenkor otthon van dolga, etetik az állatokat, fejik a tehenet, viszik a tejet a csarnokba. „Muszáj állatot tartani, tehenet meg főképp ott, ahol gyerek van. A fizetés nem sok, amin lehet, spórol az ember” - mondja a tarka kötényes asszony, aki tánclépésben, szűrőkanállal meri ki az óriási üstből a rántott húst. Szétnézek ezen a csendes órán a faluban. A csarnok ajtaján a plakát a kisgazdák gyűlésére hívja az embereket, s itt lehet megtudni azt is, hogy „A takarmányrépa terület a baromfitelep alatt ki van mérve. Meg van ekézve.” Az iskolában diszkóznak a gyerekek, kókadt liliomok hervadoznak a zöld, poros padokon, - ballagás virágai. A kocsmában jégkrémért és rágóért állnak sorban a gyerekek, csupán egyetlen asztalnál ülnek. A világoskék csipkeinges, erősen pityókás ember tekintetét a nyakamon érzem. Hátranézek, s a távolból csak ennyit hallok: „Tessék mondani, maga boldog?” D. VARGA MÁRTA
