Tolna Megyei Népújság, 1989. május (39. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-13 / 111. szám
4 - TOLNATÁJ T 1989. május 13. Várföldi szép napok A „Várföld” elnevezést az Olvasó véletlenül se keresse a térképen. Erdély, Kárpátalja, Felvidék, Délvidék századok óta létező elnevezések, Burgenlandot azonban sohase használt a magyar nyelv. Hiszen az csak 1920 óta létezik, amióta elsősorban Vas, kisebb részben Sopron és egy megyecsücsök erejéig Pozsony megyék Ausztriának kényszerültek adózni ősi területeikből. A „Várföld’’-et a táj legalaposabb ismerője, Juhász László, fraknói születésű újságíró igyekszik átültetni a köztudatba. Biztató eredménynyel, hiszen ami itt bejárható, az valóban nem az Őrség, nem is csak őrsziget, vagy Őrvidék, hanem ennél emlékezetesen sokkal több. Várakban pedig igazán nincs hiány, itt lévén Fraknó, Léka, Borostyánkő, Németújvár és Szalónak. Furcsa változások A kirándulás, melyre invitálom a fogyó pénzű korunkban is utazni szerető Olvasót, gépkocsi-tulajdonosok részére aligBorostyánkö belső várának udvara hanem a legolcsóbb külföldi utak egyike, hiszen tulajdonképpen egyetlen nap alatt is végigjárható. Persze jobb hosz- szabb időt szentelni rá. Mindenesetre az, aki nyáridőben pitymallatkor indul Szombathelyről, napszálltára már vissza is érhet. Eközben furcsa változásokat tapasztal. Természetesen nem a tájban, mert az a búcsúi határállomáson innen és túl változatlanul gyönyörű, erdős. A települések jellege, főleg pedig tisztasága azonban szögesen eltérő. Én például máig se tudok elkerülni egy összehasonlítást. Miért van megyeszékhelyünkön töméntelen szemétláda és rengeteg utcai szemét, amikor az ötödénél kisebb lélekszámú Felsőörött a szemétládákat keresni kell, de a helyiek a jelek szerint keresik is, mert utcai szemétnek nyoma sincs? Igaz, járókelő se sok. Néha szinte olybá tűnik, hogy a helyiek vagy dolgoznak, vagy ott- hoh ülnek, esetleg autóban, mert a gyalogos ritka. Felsőőrnek egyébként (akárcsak Alsóőrnek, Őrszigetnek, a barátságos nevű Felső- és Alsólövőnek) kun, besenyő, de elsősorban székely múltja van. Az Árpádházi királyok által ide telepített határőrök vigyázták itt a gyepűkapukat és nyertek kiváltságokat. A kiváltságok emlékét sok, szebbnél szebb, kúria jellegű, tornácos parasztház őrzi. Egy-két kivétellel valamennyi makulátlan állapotban, „Geschütztes Arkadenhaus” (Védett árkádos ház) táblával ellátva. Mellettük gyakran ugyanazon a telken az új, nem kocka, vagy panel, hanem olyan modern lakóházak, melyek talán még Alvaar Alto igényeit is kielégítették volna. Vesző anyanyelvűnk Ausztriában semmilyen elnyomás sincs, igy nemzetiségi se. Az anyanyelv mégis kopik, nemcsak az érthető asszimiláció okán. Dr. Gyenge Imre református lelkész harminchetedik éve szolgál Felsőörött.- Hány magyar lettet a falujában, azaz bocsánat, városában, nagytiszteletű úr?- Pontosan senki nem tudja megmondani!- Miért?- Mert negyven évig olyan politikai viszonyok voltak odahaza, hogy a többség szégyellte „kommunistának” kikiáltott anyanyelvét. Ma úton-útfélen hallani magyar szót. A Zámbó-vendéglőben sörözgető idősebbektől kifogástalanul, az őket megszólító fiatalabbaktól többnyire német szavakkal keverve. A nemes Zámbó család egyébként 400 éve korcsmáros ugyanazon a helyen. Az egykori beszálló vendéglő a századok során szaunával, szoláriummal, fűtött vizű úszómedencével és tévével felszerelt szobákkal (közepes nagyságú) vendégfogadóvá alakult. Az utolsó tulajdonos azonban már egy szót se tud magyarul és nevét is ékezet nélkül: Zambo-nak írja. A szomszédos gróf Er- dődy utcában pedig nem Tóthéknál, ha- nemToth-nál lehet erdei mézet vásárolni. Felsőőr magyarjai reformátusok, Alsóőré katolikusok. Ott jobb a helyzet, a lélekszám se csökken, hanem valamelyest emelkedik. Várak Felsőőrről bő negyedóra alatt el lehet autózni Szalónakra. Alapjai a honfoglalás előtti korból, 840-ből származnak és feljebb 8-10 méter vastag falakat hordanak. A helyiek véleménye szerint a legszebb burgenlandi vár", amit azért vitatni is lehet. Legnagyobb építtetője, a később lenyakazott Baumkirchner András lovag városalapító levelében mindenesetre úgy fogalmazott, hogy „a várat az ördögnek, a várost a világnak, a kolostort a mennyei birodalomnak alapittattam.” A nem messzi Borostyánkő vára valóban e szép, itt sötétzöld jade-kőben gazdag vidéken épült. Az egykori tulajdonosok nevét felesleges felsorolni. Valamennyi vár e tájon, hol az osztrák hercegeké, máskor a magyar királyé, Kanizsaiaké, a Németújváriaké, a Nádasdya- ké, vagy a Batthyányiaké volt, akik időnként keresztbe-kasba el- és visszafoglalták azokat egymástól. Borostyánkőnek az udvara szép, a múzeuma érdekes és állítólag a kísérlete is, mely azonban udvarias kísértet, mert csak a tulajdonos család leszármazottait, de az itteni szálló vendégeit nem látogatja. Családszerető vidéken járunk. Lékáról csak felsőfokon lehet beszélni. Egymás felett elterülő három udvara, az átvezető feljárók, a tört vonalú lovagterem, vagy éppenséggel a ma is félöles fahasábokkal működő, szabad tűzhelyes, XV. századbeli konyha a Kanizsaiak és a Nádasdyak dicsőségét, de inkább jó Ízlését dicséri. Utóbbiak'egyébként a helyi templom kriptájában nyugszanak, Ferenc gróf, az „erős fekete bég" éppúgy, mint összeesküvés miatt lefejeztetett hasonnevű ivadéka, az országbíró. Vendégvárók Befejezésül beszéljünk szíwidámítóbb dolgokról, az üzletekbe átlagos pénztár- cájú magyarnak csak szemlélődés céljából érdemes belátogatni. (A tatárjárással felérő „magyarjárásnak” egyébként már vége. A határon 2 perc alatt sikerült a magyar oldalon átjutni, az osztrák vámházból pedig csak „tovább”-ot legyintettek.) A szemlélődés megéri, főleg emberi vonatkozások miatt. Nem a vevő lévén az eladóért, az utóbbiak szivmelengetöen udvariasak. Mindenhol és mindenkor, olyannyira, hogy az ember már hajlamos gyanakodni, ez esetleg nem is póz, hanem kulturáltság. A kedély általános. Május 1-jén muzsikusokkal felszerelt tűzoltóautó vontatta az óriási májusfát a helyére. Kerékpáros felvonulás és 16 tagú rezesbanda, élén a tamburmajorral - zuhogó esőben. Aztán hangosbeszélön felkérték egy magyar rendszámú Skoda tulajdonosát, hogy sürgősen tűnjön el a májusfának kiA lengyeli cigányvérengzés rémképei Mindenre lőttek, ami mozgott Hűvös van a lengyeli elöljáró hivatalában. Bai József helyi mindenessel, művészet- és helytörténésszel, elöljáróval és néprajzkutatóval üldögélünk... Várakozunk. Az 1944. november 30-i lengyeli cigányvérengzés még élő két tanújára. A két testvér. Sárközi Antal és Sárközi (Budjcs) József a tanács épületével szembenlévő templomdomb felől érkezik. Kopognak. Sapka, vagy inkább téli kucsmaféle van az egyikük kezében. Másikéban féfbegyűrt kalap. Meghajolnak. Mindketten vigyázzba merevednek.- Nem a bíróságon vannak, Budics! - nyugtatja őket Bai József. Nem is rendőr, riporter aki magukra vár. Zavartak. A kézfogás talán segít oldani az elfogódottságot. Értik ők, hogyne értenék, mit akarnak tőlük. Meséljék el azt a szörnyű napot... Egymásra néznek. Budics - a fiatalabb testvér - kezdené, de Antal rászól: - Hallgass, Budics! Majd én mondom hát, nem érted, hogy én ott voltam?!- Én is ott voltam! Míg kedélyesen elvitáznak, megtudom Bai Józseftől, nincs írásos nyoma annak, hogy mióta élnek cigány családok Lengyelen. Egyed Antal apátplébános 1829- ben feljegyezte: „Ezen helyen sem cigány, sem zsidó nem tanyáz.” Kutatva az emlékekben... A Sárköziekről azt tartja a családi száj- hagyomány az apai dédnagyapa elmondása nyomán, hogy magukat egy Sárközi nevű magyar tábornok leszármazottai- nak vallhatják. Ez a tábornok valami különös esemény folytán egy cigányasz- szonyra bízta apró, magatehetetlen csecsemőjét, aki a cigányok közt nevelkedett. S közéjük is nősült. Lökereskedő lett, ami a cigányboldogság netovábbja, a szabadság jelképe volt mindig is. Vásárról vásárra járva a lókereskedők Har- kovba is eljutottak. Az akkori Oroszország adott hazát a Sárközi-cigányok őseinek. Innen került a család Lengyelbe, Tolna megyébe, ahol aztán vége is lett a nagy jólétnek. így emlékezik erre Sárközi Antal, aki 75. évét tapossa:- Apámnak még ilyen aranyláncok (s mutatja markával jó vastagnak a milyent...) lógtak a nyakában, gyűrűk a kezén... Itt vége lett mindennek. Mert az öreg... (újra mutatja behajlitott, felemelt és hátradobott kezével)... ivott rendesen. Vége szakadt a nagy gazdagságnak. Sárközi Antalból messze illant a bizalmatlanság.-""Tudok én oroszul, hogyne tudnék. A Budics is tud. Mind tudtunk, hisz végül is orosz cigányok vagyunk. De beszélek szerbül, magyarul és cigányul is. Harkovban be is mondták a hatóságoknak, hogy ott születtünk.- Az előkerült tanácsi kimutatáson is ott a dátum, született 1924. augusztus 15-én Harkovban. Hamar, 16 évesen nősült.- Lett egy fiam. Meg volt egy kislány is. Cséplőgéphez jártunk napszámba, meg vályogot vetettünk. Éltünk szép csendben, de jött a háború. Akkor az oroszok ellen voltunk. Mit is mondjak, akkor ellenségek voltak, na... Besoroztak, két évig voltam büszke magyar királyi katona.- Nagy dolog az, kérem! Sóhajtva emlékezik a múltra. A fronton légnyomást kapott, így került haza.- Ősz volt, úgy emlékszem, Éltünk. Volt háború, de volt koszt. A cigány meg sose unatkozik, kérem. És akkor, és itt jött a baj. Szörnyű nagy bajt hozott a háború erre a lengyeli cigány családra. Mert a háború hozta. A két testvér szemében mintha villámokat szórna az emlékezés haragja. Mert itt már minden a múlté. Minden elmúlt, de nyoma maradt. Rettenetes emlékképek formájában. Egymás szavába vágva, rögtön a szörnyű dráma közepén tartanak. Vágtatnak az emlékek bennük, kusza összevisszaságot teremtve, néha ezt-azt megkeverve. Úgy kell fékezni őket. Lassan mesélni ezt...?! Hát ki tud ilyet?! S jött az őrsparancsnok Közeledett a front a faluhoz. A közeli teveli csendőrőrsön szolgálatot tevőknek meleg lett a talaj a lábuk alatt.- Jött három csendőr lóháton. Hozzánkjöttek, el a régi uradalmi téglaégető lakása mellett. A Farkas jött, meg az a Gergely nevű, aki romániai volt. Meg egy idegen, vidéki magyar katona. Talán szakaszvezető úr volt. Vagy mi?!- Nem igy van, hanem...- Hallgass már, Budics, te nem is jól emlékszel akkor. Kiparancsolták az ösz- szes cigány családot a házak elé. Megálltunk. Rá sem gondoltunk, hogy mit akarnak... Akkor hármunkat lánccal ösz- szekötöztek, hogy irány Tevel! Pakolni menjünk, mert menekülni kezdtek. Csak ott vették le a láncot. Pakoltunk délig. Akkor az eresz alatt a falnak kellett fordulni. Jött az őrsparancsnok, a Timár. „Visszafordulni!” - orditott. Most akartok meghalni, vagy később? Ilyeneket mondott. Akart a rák meghalni. Bementek a szobába, kinn csak az a magyar szakaszvezető maradt. - „Szaladjatok amerre láttok!” - ezt mondta. - „Tűnjetek, ha mondom! Nincs eszetek...?!” Szöktek árkon-bokron át, esve bukva és felkelve. Bújva és rettegve. Hazaérve elmeséltek mindent. Eltelt másfél óra, s jött lóháton hat csendőr. A téglaégetőnél hagyták a lovakat. Előtte egymás között szétosztották a lőszert, meg a gránátokat. Az őrsparancsnok kiállt az udvar közepére. Kiparancsolták a cigányokat a házak elé„ Azt mondta Timár, parancsot fognak kiadni, hogyan kell viselkedni.- A Sárközi Mihályra helyből rálőtt. Az eldőlt mint a zsák, de csak a kalapját lőtte át. A felesége jó kövér asszony volt, azon átment a golyó. Ráesett az urára. A Miska fiúk 14 éves volt. Fejbelőtték. A 10 éves kislányt is. Tizenöt lépésre ha álltunk... megrettenve. Láttuk a bajt. A Milán öcsém hiányzott. Az istállóba bújt, aztán uzsgyi az erdő felé. Lőttek rá. A Mihály a feleségét behúzta a szobába. Bezárkózott, és bebújtak az ágy alá, igy maradtak életben. Neki az erdőnek! Csak azt tudjuk elérni! Nagyon féltünk. Mozdulatokon, arcokon lehet mérni egy újabb átélést, ami a későbbi bírósági tárgyalás után (1957) talán az utolsó így hangosan. Mondják is, nekik ez nagy dolog, hogy ennyi év után a véletlen kíváncsisága...- A legelő felé szaladtam. Teljesen meg voltunk zavarodva. Sikoltozás, lövések zaja... hátra sem mertem nézni. Nagy kiabálás, jajgatás, durranások! Aztán hirtelen lett óriási és némán vádló a csend. Bujkálás, majd a már odaérkezett szovjet katonákkal a visszatérés... A falon a gyerekkezek véres nyoma... A néma döbbenet percei- Idáig volt a vér, higgyfe meg nekem... - s mutatja jóval boka fölött a lábát, Sárközi Antal. Budics csak bólint. A sebesülteket a Ménesi Sanyi bácsi kereste a holtak között. Gránátokat dobtak a szobába. Egy kisgyerek élt. Az anyát agyonlőtték. Ült és szoptatott. Ahogy előrebukott, testével védte meg a kicsit. így menekült meg, mert nem vették észre. A gyermekágyban fekvő anyja mellett átlőve az egynapos gyerek is. A miért már annyira ágaskodik, s annyi már a rettenet, a vér, hogy szinte jól jön a válasz.- Haragudtak a csendőrök ránk, mert tudunk oroszul. Azt hitték, kémek vagyunk. És fogunk majd árulkodni... Az apa, a férj, vagy a gyermek emléke a szörnyűbb?! Sárközi Antalnak anyja, felesége, két gyermeke...- A14 éves fiúnak szétdobta a gránát... az esze a plafonon. A kislány akkor kezdett beszélni... ■ Szaggatott krónika. Néma sírással küszködik a hetven fölötti ember.- A leányka átlőtt hassal. A húgom 16 éves volt. A feleségemet majdnem szétdobta a gránát. A nyaka alig fogta a fejét valamennyire. Anyám is odalett. Szegény Katim, de odavolt. A csendőrök lelőttek disznót, tyúkot, mindent ami mozgott. Hivatalból kirendelve Horváth Józsefeknél ebéd utáni a hangulat. A feleség mosogat, a férj szundít. Fölverjük. Tudta, hogy jövünk, de előbbre várta. Szalónak lovagvárának tornya I-------------------:_____1________________I j elölt helyről, ha egyhamar viszont akarja látni kocsiját. Mindezt vidáman, majdnem hasukat fogva a nevetéstől, hogy ismét van valami változatosság. A látogató azonban enni is szokott. Ízelítő a kitűnő, de korántsem I. osztályba sorolt Neubauerhof április 17-i étlapjáról: Erőleves tojással: 22 schilling, cigánypecsenye burgonyával: 80 schilling, almásrétes: 32 schilling. Aki ekkora összeget sajnált önellátására, az megelégedhetett sült házikolbásszal, pirított burgonyával és savanyú káposztával. Mindezért csak 48 schillin- get kellett lerónia. : Külországokban általában semmi értelme szorozgatni, de mert az ember mégiscsak itthon keresett magyar pénzt ad az ottani javadalmazásokhoz mért árak lerovására szánt devizáért, néha talán megbocsátható. Akkoriban 4,87 forintot fizettem egy osztrák schillingért. Meglehet, hogy ma már többe kerülne... írta és fényképezte: ORDAS IVÁN- Sokat tudnék mondani, mégis keveset mondok - fogad. - Lóháton jöttek a csendőrök, mi az istállóban hancúroz- tunk, négyen a szalrrjéban. Bekiáltottak: - Van itt valaki?! Volt. A lovakat nekik kellett megfogni, de mint jó leventéknek, előbb még le kellett tisztelegniük a csendőrparancsnok előtt. Négyből egy sem tudta mire vélni, mi lesz itt.- Hallottuk ám: piff-puff, dirr-durr! Sikoltozás... Gondoltuk, innen szökni kellene, de nem mertünk. Később Horváth Józsefet Marosi Istvánnal hivatalból kiren- delték a halottak elszállítására.- Én két lóval mentem, Marosi meg egy négyökrös spediter kocsival... Akkor kezdték őket „ládázni”. (Az Apponyiak birtokukat a Magyar Nemzeti Múzeumra hagyományozták, igy alapítványként működött. Ennek az alapítványnak Tóth Ferenc volt a felügyelője. Ö csináltatott Vitéz Kocsis Rudoljfal kilenc ládát az eltemetéshez. A lányokra, fiatalasszonyokra emlékezik a mosogatással elfoglalt feleség. Meséli, együtt jártak napszámba, s bizony szépek voltak, akiket temetni kellett.- Nehéz tölgyfaládák voltak, s jött a nagy vihar. Tömegsír volt csinálva, abba rakta a nagy viharban a többi cigány a halottakat. Tárgyalás 1957-ben Kezükön számolják most ketten halottaikat. Tizennégy halottat temettek el a vérengzés nyomán. Neveket forgatnak félhangosan, ismételgetve. Előbb a hozzátartozókét, aztán azokét, akik lőttek... Timár, Gergely, Gyimesi, Nyitrai, Fazekas és egy idegen alhadnagy, név nélkül... Farkas... Aztán évek múltán egyszer, 1957-ben, Sárközi Annus, aki életben maradt, Mőcsényben felismerte a volt csendőrparancsnokot. Ott volt kocsmá- ros. A cigány meg vásárjáró nép maradt továbbra is. Telefonált a rendőröknek. Letartóztatták. Tárgyalás Szekszárdon. A parancsnok „előadta" a többi társát is.- Nyílt tárgyalás volt. Még az ablakban is lógtak és kiáltoztak, hogy föllógatni, föllógatni - meséli végre a szóhoz jutott Budics.- Nem tudták tagadni. Hogy tudták volna, hiszen jöttek a tudósok Pestről és „fölvették” a halottakat (Exhumálták, a bizonyítási eljárás során). A katonát, aki elküldött bennünket - úgy kellett „meg- pártolni” nekünk. A csendőr azt is áztatta. Pedig nem volt az bűnös... A bűnös, a főbűnös a börtönben felakasztotta magát. A többi 15 év körüli ítéletet kapott az emlékezők szerint... SZABÓ SÁNDOR
