Tolna Megyei Népújság, 1989. május (39. évfolyam, 101-126. szám)

1989-05-09 / 107. szám

1989. május 9. ( TOLNA \ _ 4 ^NÉPÚJSÁG Népművészeti pályázat Alsónyék Rongyszőttes, kerámia, varrott csipke... (Folytatás az 1. oldalról.) (...) A művészet gyakorlati értékének bizonyítására szót vesztegetni ma már talán fölösleges - de minthogy mi a ma­gyar nép művészetét ismertetjük, eleve hangsúlyozni kívánjuk, mi értéke van nemzeti szempontból ennek a nép művé­szetének”. Malonyai Dezső 1906-ban írta e sorokat A magyar nép művészete című sorozatának bevezetőjében. Hasonló gondolatok hangzottak el a Tolna megyei népművészeti pályázat tárgyaiból rende­zett kiállítás megnyitóján is. Jelezték az ünnepi percek nagyságát. Izgalommal és féltéssel figyelem eze­ket a kiállításokat. Vajon képes-e időről időre, újra és újra megmaradni e művé­szet a népnek? A népnek lesz-e évről év­re újat adó alkotó kedve? Aggodalmaskodásom ez idáig felesle­gesnek tűnt, mert alkalomról alkalomra igazolódott, hogy képes megmaradni és tovább él! Ha nyolcvanhárom évvel ez-% előtt lüktetett a nemzeti érzés, akkor ma ez felgyorsult. Szekszárdon, a Babits Mihály Megyei Művelődési Központban rendezett kiállí­tás ezt a nemzeti érzést sűrítette, (hogy ne mondjuk)— zsúfolta - egy paravánfal­ra. A meghirdetett pályázatra 296 darab alkotás érkezett 115 alkotótól. Ezek a számok az öröm forrásai. Nem lehet kétséges a népművészet holnapja, ha 1989-ben él Tolna megyé­ben 115 ember, aki agyagot, fát, fonalat fog kezébe - hétköznapi munkája mellett - és ezekkel fejezi ki könnyét, derűjét, szerelmét, gyászát. E pályázati kiállítás zsűrije megállapította, hogy „az anyag igen magas színvonalú. Különös érdeme, hogy ápolja és tovább viszi a sárközi ha­gyományokat.” Ennek ellenére a látoga­tók kevesebb hímzéssel találkoznak, mint a korábbi években. Az említett hagyományápolásáért Végh Józsefné és Keszler Istvánné decsi szövőket jutalmazta a zsűri. A pincehelyi Kárpáti Jánosné bátai varrott csipkéjéért kapott jutalmat. Komjáthi Tamásné rongyszőtteseit díjazták. Kapos menti hímzéseiért Tieger Károlyné dombóvári szakkörvezetö, sárközi hímzéseiért Bu- kovszky Amália kapott pénzjutalmat. A Szekszárdon élő Horváth Imre és a majo- si Tusa János faragók művészetét is díjazta a bírálóbizottság. A keramikusok közül Bíró Annamária, Schamauzerné Grénus Julianna, Szat­mári Tamás és Sütő Károly érdemelt ju­talmat. Ha valami fontos e művészeti tevé­kenységben, akkor az az utánpótlásne­velés. Zomba, Decs, Lengyel, Bátaszék gyermekekből álló szakköreinek munká­ja olyan alázatról, tiszteletről tanúskodik - a népművészet iránt - amit a zsűri jutal­mazott. Talán mert „nemzeti büszkeség" érez­hető a gyermeki kezek munkáján, vagy minden darab sugallja, hogy alkotói „nagy jövendőre hivatott”-ak? Akár így, akár úgy dicséretes a céltu­datos törekvés és a mecénások - Mé­szöv, Teszöv, Megyei Tanács, KISZ, a megyei művelődési központ - teremtő szándéka, mely létrehozta, teret adott az önkifejezés népi eszközökkel való meg­nyilvánulásainak. DECSI KISS JÁNOS FOTÓ: KISPÁL MÁRIA Elesettek, eltűntek... Remegő kézzel érintette a simára csi­szolt kőlap aranyosan csillogó betűi kö­zött azt a nevet, mely különösen közel állt a szívéhez. Zsebkendőt vett elő, megtö­rölte szemét, aztán átadta helyét az idős asszony. Hasonló korú, a sárközi pa­rasztasszonyok népviseletét megtartó, ' hordozó asszony lépett az emlékmű elé. Fekete bő szoknyája ráncaiban szinte el­veszett fehér kendős kisunokája, akinek alig hallhatóan mondott egy nevet, amit ujjaival is betűzött a kőlapon. Egy másik idősebb asszony azt mesélte: milyen kü­lönös, az éjjel azt álmodta, hogy a máso­dik világháborúban elsett első férje már egy hete itthon volt és még mindig nem látogatta őt meg. Emlékek, arcok időződtek Alsónyéken az elmúlt hét végén, amikor a református templomban felavatták a második világ­háborúban elesettek - eltűntek névsorát őrző síremléket. Az istentisztelettel egybekötött ava­tóünnepségen megjelent és koszorút he­lyezett el Bognár Jenő, a Bátaszéki Nagy­községi Közös Tanács elnöke és Mózsi László alsónyéki elöljáró. Herendi János bátaszéki katolikus főtisztelendő, Sima Endre alsónyéki református lelkész, a községi népfrontbizottság elnöke, majd Zeke Gyula középiskolai tanár történel­met, emberséget, barátságot idéző sza­vai mellett versek hangoztak fel és Liszt Ferenc két műve, melyeket Zeke Lajos orgonaművész adott elő. Fekete-fehér sárközi szőttes terítő előtt helyezték el a kőlapot, amelyre Várnagy Lajos bátaszéki kisiparos - tiszteletből, díjmentesen - véste fel huszonhat sze­mély és család nevét. Apró koszorúk és virágcsokrok maradták a templom csöndjében az elesettek és eltűntek em­lékével. dkj Meghalt „Zorro” Buenos Airesben elhunyt Guy Williams amerikai színész, aki a Magyarországon is nagy sikerrel vetített „Zorrb”-sorozat címszerepével irta be magát a televízió történetébe. 65 éves volt. A színésszel, akinek eredeti neve Ar­mando Catalano volt, szívroham végzett. Magányosan élt az argentin fővárosban, és már egy hete halott volt, amikor a szomszédok figyelmeztetésére a rendőr­ség szombaton behatolt lakásába.. A múlt századi kalandos történet, amelynek középpontjában egy kettős életet élő - hol kétbalkezes aranyifjúként, hol álarcos, az igazság bajnokaként megjelenő nemesember áll - a legna­gyobb népszerűségre éppen Latin-Ame- rikában tett szert. Bár az első folytatások még az 50-es években készültek, ma is gyakran ismétlik ezeket a történeteket. Könyv A tanúk még élnek Új nevet kap a megyei múzeum Nemzetközi régészkonferencia Szekszárd május 11-14. Ausztria, Csehszlovákia, Lengyelor­szág, NDK, NSZK, Olaszország, Svédor­szág, Szovjetunió, USA és Magyarország képviselőinek részvételével nemzetközi konferenciát rendeznek Tolna megyé­ben a kora középkort kutató régészek ré­szére. Az ünnepélyes megnyitó május 11 -én 9 óra 30 perckor lesz Szekszárdon a Mű­vészetek Házában. Ezt követően nyitják meg „A tolnai táj évezredei” című kiállí­tást a megyei múzeumban, majd felavat­ják a szekszárdi múzeum alapító igaz­gatójának, a lengyeti kultúra úttörőjének - Wosinsky Mórnak - a köztéri szob­rát. A konferencia előadásait Tengelicen az oktatási központban hallgathatják a résztvevők, május 12-13-14-én. A nem­zetközi konferencia programjában sze­repel a Szekszárd határában lévő avar kori feltárás, a gemenci ártéri erdő, a sza­badidőközpont, a trófeamúzeum, a decsi népművészeti ház és faluház megtekin­tése is szerepel. E rendezvény házigazdája a Béri Ba­logh Ádám Megyei Múzeum május 11 -tői Wosinsky Mór nevét viseli. Marosán György könyve, A tanúk még élnek, a szerző életrajzi műveinek - a fel- szabadulás előtti sorsáról írtTüzes kemen­ce; az 1945-48 közötti éveket felölelő Az úton végig kell menni; és az 1948-1956 szeptembere közötti évekről szóló Nincs visszaút - sorában a negyedik, valamennyi közt a legizgalmasabb, a legkényesebb. A kötet az 1956. szeptember -1957. decem­ber közötti 16 hónap történetét öleli fel. A most 81 éves, de a ma is teljes fizikai és szellemi frissességben élő szerző, a felsza­badulás utáni magyar politikai élet mindkét szélsősége által egyik legtámadottabb, de a munkások, a dolgozó emberek vitathatat­lanul egyik legnépszerűbb és bizonyosan legszókimondóbb képviselője. A szerző nem csupán szemlélője, nem is csak részese, hanem egyik első számú for­málója, alakítója volt az akkori, az ország jö­vőjét sorsdöntőén meghatározó esemé­nyeknek. Olyan tényeket, új, eddig ismeret­len részleteket tár az olvasók elé, amelyek nagymértékben hozzájárulhatnak azokhoz az alkotó vitákhoz is, amelyek az esemé­nyek jellegéről és következményeiről nap­jainkban folynak a történészek, a politiku­sok, de a politizáló tömegek.körében is. Olyan kényes kérdések sokaságáról szól ez a könyv, mint a tömegek elkesere­dése, a szocializmust megjavítani és az azt felszámolni akaró erők mozgása, a szovjet csapatok behívásának története, az 1956. október 23. - november 4. közötti napok eseményei a vezetők körében, a munkás­paraszt kormány létrejöttének körülmé­nyei, a tököli, majd a szolnoki tárgyalások, hogyan jöttek vissza november 7-én a Par­lamentbe. S aztán a hallatlan erőfeszítés a hatalom helyreállításáért, a párt újjászerve­zéséért, a tömegek bizalmának visszahódí- tásáért, a vezetők egységbe kovácsolá­sáért. Marosán György azonban nem történe­lemkönyvet ír. Saját élményanyagán, az események egyik mozgatójának szemüve­gén át láttatja a történteket és a főszereplő­ket. Méghozzá izgalmas és szubjektív mó­don, a ma is élő és az azóta már elhunyt, olyan országszerte ismert politikusok, mint Gerő Ernő, Révai József, Nagy Imre, Dobi István, Kádár János, Münnich Ferenc, Apró Antal, Kállai Gyula, Fock Jenő, Kiss Károly, Gáspár Sándor, és mások arcának, maga­tartásának bemutatásával. Nyíltan szól a sztálinista módszerekkel szembeni harc megannyi nehézségéről, buktatásáról, s a velük járó emberi gyenge­ségek, az iróasztalféltés, a gyávaság, de a merészség és a kockázatvállalás veszé­lyeiről is. (A kötet a szerkesztőségünkben - Szek­szárd, Sajtóház, Liszt Ferenc tér 3. szám alatt - megvásárolható.) Radnóti Miklós emléke Szerbiát átutazva többször is gondoltam arra, hogy megállunk Nisben, ahonnan az Arany János versében is szereplő Knyazevácon át visz a vonat Zaje- carba, ide pedig nincs már messze Bor. Közelében kis fürdőhely, Brestovacka Banja, római kori emlékekkel, de hasonló sokfelé akad s a mindig siető utas nem szívesen tesz ilyen nagy kitérőt. Engem sem a jelentéktelen fürdőhely vagy a ró­mai ásatások vonzottak, hanem egyedül Bor, melynek tragikus nevezetessége, hogy ott raboskodott 3500 magyar munkaszolgálatos, köztük Radnóti Miklós. A hely szelleme, a sokat emlegetett genius loci mindig azokat idézi, akik ott jártak: Börzsöny a fiatal Vörösmartyt, Balatonfüred mindenekelőtt Jókait, a Margitsziget Arany Jánost, s Bécs belvárosának utcáit róva eljátszhatunk a gondolattal, hogy az egyik sarkon előbukkan Széchenyi, akinek szülőháza ma is látható a Herren- gassében. Borban már a régi barakkokat is lebontották, csak a hely szelleme él, és Randóti és rabtársai fájdalmas emléke. Csak annyit akartam, hogy végigjárhassam az utat, melyen elgyöngült testét vonszolta, láthassam a tájat, ami háttérül szolgált utolsó verseinek. Végül mégsem jutottam el Borba, a Zagubica fölötti hegyekbe; rossz a vonatközlekedés arrafelé, s az idő is mindig siettetett. Amit akkor elmulasztottam, most az újvidéki és a magyar televízió közösen készített filmje megmutatta, ameny- nyire lehet, lépésről lépésre követve az egykori halálmenet útját. A táj egyhangú, hiányzik belőle a nagy hegyek romantikája, ami Nistől délre, a macedón tájakat oly ünnepélyessé teszi. Mindent az emlék jár át, s der- medten hallgatjuk a túlélők szavát, akik elmondták, hol álltak a barakkok, merre vo­nultak a rabok munkába, hol dolgoztak. A rabtartók butasággal párosult gonosz­sága ma is meglep, mert hogyan képzelhették, hogy ez a kiéheztetett, legyöngült sereg képes lesz megépíteni a német hadigazdaság számára oly fontos vasútvo­nalat? Az embertelen gyűlölet mindenre képes, de idézzük inkább a szenvedő Radnótit: Agyúdörej közt? Üszkösödő romok, árva faluk közt? írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint ott az a tölgy él; tudja, kivágják, s rajta fehérük bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap már a favágó - várja, de addig is új levelet hajt. Nem tudom, hogy a filmben „azt a tölgyet" láttuk-e, a szellem csodáját azonban átélhettük, amely a végső megaláztatás közepette sem adja meg magát. Szép hasonlatával, mint a tölgy, akkor is levelet hajt, ha már készül a favágó... Az utolsó bori vers, az Erőltetett menet 1944. szeptember 15-én keletkezett, ezt követi négy razglenica, a hegyek közül, Cservenkáról, Mohácsról, majd az utolsó, élete végső perceinek előrevetítse, Szentkirályszabadjáról: Tarkólövés, így végzed hát te is... A négy Razglenica utolsó üzenete, az abdai tömegsírból ke­rült elő. Viharkabátjának zsebében őrizte, a füzeten ötnyelvű kéréssel: „Ez a jegy­zőkönyvecske Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra...” Egy abdai visszaemlékező, aki a töltésen látta a kivégzésre kiszemelt áldozato­kat, azt mondta, egyikük a partoldalban ült s egy papírlapra írt valamit. A hajdani Petőfi-legenda kelt új életre, múlt századi metszeteken szívesen ábrázolták így a segesvári csatatéren a költőt. Az újkori legendának természetesen semmi köze a valósághoz. Amikor 1946. jú­nius végén feltárták az abdai tömegsírt, megtalálták a 22 áldozat marad­ványait. Az exhumálási jegyzőkönyvben a 12. sorszám alatt Radnóti Miklós neve, zsebében egy levélborítékot találtak, keresztlevelet, különféle iratokat, két arany­fogat, s egy kis jegyzetfüzetet, amit megszárítottak, majd „mint fontos személyi adat a vizsgálóbíró számozott borítékjába került, további nyomozás céljából", miként az egykorú hivatalos beszámolóban olvashatjuk. Az újvidéki és a magyar tévé filmjében itt búcsúzunk el a költőtől és rpártírtársai- tól. Soob József, Bodzsoni István, Sediánszky János és Németh Árpád filmje mindig a lényegest mutatja be, megszólaltatva a még fellelhető szemtanúkat, akik pátosz nélkül beszélnek, tárgyilagosan, s ebben van a film hatásának titka is. Megrendültén álltunk az erőltetett menet egyes stációinál, s a jól isméd verseket hallgattuk, amiket Sinkovits Imre mondott el, nagyon szépen. Az Erőltetett menet 1944 nyarától novemberig, az abdai tragédiáig mondja el Radnóti életét. Néhány fénykép a korábbi éveket is idézte, s kár, hogy ebből az időszakból kimaradt egy kép, egyébként sem sok őrizte meg Radnóti Miklóst. Közvetlenül esküvője után, 1935 augusztusában Fannival Kővágóőrsre utazott, Szalai Imre barátjához. Nászút volt ez az utazás s fénykép is maradt róla: a fiatal pár egy ismeretlen kisfiúval áll a kővágóőrsi búcsú szegényes sátra előtt. Az idő­pont: 1935. augusztus 15. Rövid életének boldog szakasza. A következő évben megjelent verseskönyvének ezt a bajlós címet adta: Járkálj csak, halálraítélt! CSÁNYI LÁSZLÓ Fischer Annie zongoraestje Fischer Annie háromszoros Kossuth- díjas, kiváló művész és számos kitünte­tés tulajdonosa. 1933-ban megnyerte a budapesti nemzetközi Liszt Ferenc-zon- goraversenyt, amely megalapozta nem­zetközi karrierjét és jelenleg is sok nem­zetközi fesztivál vendégművésze. Mar­káns egyénisége hosszú évtizedek óta meghatározó jelentőségű. Művészetére a legjellemzőbb a tökéletes hangszertu­dás, az egyéni hang és főleg a magas hő­fokú szenvedélyesség és a varázslatos költői hangulatok tolmácsolása. Nem­csak a hangszerén játszik, hanem hall­gatói leikével, akiket felemel, felráz és a zenei szépség bűvkörébe von. Sajnála­tosan egyre ritkábban szerepel itthon. Mostani koncertjére is régóta vártunk. Műsorát Beethoven egy fiatalkori G- dúr szonátájával kezdte. Boldog és har­monikus mű. Második tétele kedves já­ték, a harmadik pedig a beethoveni hu­mor csillogó megnyilvánulása. A művet jóságos, bölcs hangvételével véste a szí­vünkbe. Szünet előtt Schumann C-dúr fantá­ziáját játszotta az est legkiemelkedőbb produkciójaként. Felfogásában az első tétel fő témája igazi viharzene volt. Izgal­mi hullámhegyekkel és bölcs, meditáló melléktémájával azt sugallta, hogy az in­dulatokat lelki összeomlások követik. A második tétel valóságos győzelmi indu­lóvá vált, ahogy Schumann maga is ne­vezte tételeit: „Küzdelem, Diadal, Pál­mák.” A lassú zárótétel úgy szólt, mint egy mennybemenetel. Talán nem érdek­telen tudni, hogy Schumannak ez a műve Beethovennek szóló hommage (tiszte­let). Az első tételben úgy jelenik meg hangról hangra Beethoven a távoli ked­veshez írt egyik dala: Vedd hát e dalokat kedvesem, amelyeket neked énekeltem. Ahogy Schumann tisztelgett Beethoven­nek, úgy hajtjuk meg mi hallgatók fejün­ket, tiszteletünket korunk legszuggesztí- vebb, legjobb Schumann játékosa előtt. Műsorának tengelyében a Schumann- fantázia mellett Beethoven legismertebb műve az f-moll „Appassionata” szonátája csendült fel. Az a mű, amely hol viharos, hol megbékélést reprezentáló hangjaival egyértelművé vált a legbeethovenibb jel­zővel. Két éven át gyötrődött rajta szerző­je és 1806 nyarán Magyarországon, a martonvásári Brunsvick-kastélyban fe­jezte be. Ajánlása is Brunsvick Ferenc grófnak szól. A mű előadásábarrfischer Annie je­lenlegi felfogásában feltűnt, hogy lemon­dott a szélsőséges, hatáskeltő gazdag dinamikai árnyalásáról. Az eddig meg­szokottabb pianisszimo indulás és a csúcspontokon tomboló fortisszimók helyett viszonylag szűkebb dinamikai tartományokban mozgott a skálája. A mű robbanó feszültségei azonban így is ha­tottak és sodró ereje nem lankadt a szi­gorú, hajszolt, következetes tempóvéte­leivel. Szabolcsi tanár úrtanitását juttatva eszünkbe: „Egyetlen nagy, felkavaró és megtisztító indulat ez, erővonalai oly szé­lesen lendülök és oly töretlenek, hogy csak a freskomodort tűrik meg: tételei csupa nagy felületből és emberfeletti mozdulatból rakódnak össze.” Zárószámként ismét egy Schumann- mű, a Phentasiestücke hangzott fel. A 8 kis remekműből álló sorozatban az éj­szaka titkaira rácsodálkozó romantikus ábrándok hangja csendült ki, hanem a természetes szépség tárgyilagos felisme­rése. Művészetének nincs szüksége külső- séges hatásvadászásokra. A záródarab­ban a bölcsesség és jóság leszűrt nyugal­ma áradt. A nagyszámú és lelkes közönség viharos tapsait Chopin F-dúr noktürnjével köszönte meg. HUSEK REZSŐ A kiállítás részlete

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents