Tolna Megyei Népújság, 1989. május (39. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-31 / 126. szám
1989. május 31. KÉPÚJSÁG 3 A Schneider-dosszié I. Bibó-emlékest Pakson A „demokratizmus jegyében” faképnél hagyták (Folytatás az 1. oldalról.) Gondjaink valóban hétköznapiak. Trá- gyaprizmák illetéktelen helyen való tárolásáról, garázsbejáratba nyúló villanyoszlop áthelyezéséről és a kinek kertjében húzódik a temető széle cim- szavú ügyekre jócskán pazarolták energiájukat. Mindezt minden tanácstag hihetetlen türelemmel hallgatta... Schneider Jánosra már nem maradt türelmük. Pedig neki lett volna mondanivalója. Igaz, ez a mondanivaló már Magyarország minden létező hivatalos fórumát megjárva okozott sok kellemetlen éjszakát a Schneider családnak. Egyedül maradt a családfő a véleményével. Mindenütt elutasították, ráment 150 ezer forintja mint perköltség (ebből 40 ezer az édesanyját terhelte, akinek a nyugdija 2690 forint volt), tönkrement az idegrendszere... Szóval, Schneider János veszített. Most mégis legalább egy meghallgatás erejéig, de szót kért:- Kérdeztem én, miért sajátíttatta ki a .Bonyhádi Városi Tanács a Bank utca 3. szám alatti családi házamat...? Eddig jutott mondandójával. De ezt már mindenki ismerte. Nem is volt rá kíváncsi az éppencsak összejött többséggel tanácskozó testület. - Lefutott ügy - mondták, - s a „demokratizmus jegyében” faképnél hagyták. Schneider János fölállt és elment a bonyhádi reformkör még tartó nyilvános összejövetelére. Ott meghallgatták. Éppen jelen volta megyei pártbizottság első titkára is, aki azt is megtudhatta, valóban keményen foglalkoztatja a város közvéleményét még ma is ez az ügy... Akit a sorsa tanított meg sírni Gyönyörű a Schneider-tanya, közvetlenül a tévéátjátszó mellett. A bejáróban ezüstszürke Ford Sierra, amit a nyugati rokonok mintegy fájdalomdíjként adtak a családnak.- Ezt is eladom, ha kell... Az árából legfeljebb perköltség lesz - sóhajt Schneider János. - Senki sem akarta ezt a tanyát a családból, de higgye el, ma szinte csak ez tart össze bennünket. Könnyen sír már ez az ember. A családját félti, önmagát nem. Képtelen belenyugodni a kisajátításba. A család közismerten szorgos sváb család, 1962-ben vásárolta meg a bonyhádi Bank utcai házat. Perről perre járó emberünk akkor sorkatona volt.- Drága ház volt - meséli -18 tehén és hízó marha, jó pár disznó került apám portájáról érte piacra. Az GTP-hitelt már én vállaltam magamra. Két év múlva nyári konyhát, fészert, kamrát építettünk hozzá. Flárom generáció élt a három és fél szobában. Ahogy teltek az évek, szaporodott a család. Négygenerációs lett. Beteg nagymamával, gyerekekkel. Jött 1976. január 30-a és egy levél az akkor még nagyközségi tanácstól, mely tanácsrendelet alapján szabályozta az állattartást. Közel a kórház, hát megértette a család, árutermelő jelleggel nem hizlalhatnak a szülők évente 15-20 sertést. Még akkor sem, ha'kiegészítő forintjaiktól esnek el. A határozat all. építési övezetbe sorolta a Bank utca 3-at. A melléképületet nem lebontották, hanem átalakították szoba- konyhás önálló lakrésszé, éppen a szülőknek.- Újabb két év múlva, 1978. december 14-én (karácsony előtt) újabb határozat, de már a városi tanácstól. Határidő nélküli telekalakítási, építési tilalmat rendeltek el. Építeni akartam, hát fellebbeztem. A megyei tanács elutasította a kérelmet. Nehezen viseltem a bizonytalanságot... Határidő nélküli telekalakítási építési tilalom... Végleges megoldást akartam a családnak találni. Másutt akartam hát építeni. Ez volt a szituáció, ahonnan a kálvária indult. A tanács a Vásártéren ajánlott telket. Schneider János nem fogadta el, ugyanis nehezen lehetett a telket megközelíteni. Ekkorra világossá vált az is, hogy a tanács a Bank u. 3-at kisajátítás után kívánja közcélra hasznosítani. És akkor jött a közügy...? A bonyhádi Bank utca 3-at a hosszú távú városrendezési tervek alapján kórházi területté nyilvánította a kisajátítási eljárás. Nos jó, eddig rendben is van, csakhogy mindez nem ilyen egyértelmű... A megyei tanács március 30-i ülésén az egészségügyi és szociálpolitikai bizottság által megírt anyagban az szerepel, a bizottság nem ért egyet a megyei tanács egészségügyi osztálya álláspontjával, mert véleményük szerint szakmai és gazdasági érvek egyaránt szólnak a kiskórházak fenntartása ellen. így a bonyhádi és a pincehelyi kórházat hozták példaként föl... (Ennek viszont az 1981-től indult rekonstrukciós program mond ellent). A szemléletbeli és megítélésbeli ellentmondás itt egyértelmű, de nézzük tovább. A bizottság elnöke dr. Vida János szerint: - Nem a kórházak bezárására, hanem a profil átszervezésére gondoltunk ezzel az érveléssel, igy arra, hogy Bonyhádon speciális osztályok kialakítása illuzórikus. A kis kórházak maguktól elsorvadhatnak, ha nem bírják a gazdasági terheket viselni, ezt kellene előre áttekinteni. Javaslatunk erre értendő, ami a bonyhádi kórház bővítését sem zárja ki. Dr. Erdősi Mária megyei főorvos, a megyei tanács egészségügy osztályának vezetője: - Az egészségügyi bizottságot a lakosság érdekeinek segítésére hoztuk létre. Bonyhád lakóinak érdeke a kórház fennmaradása. A jövőben, a társadalombiztosítás belépése a finanszírozásba majd eldönti, mit bír egy közösség. Tudja-e tartani a kórházát? Bonyhád hozott áldozatot a kórházért, aminek fenn kell maradnia. (Ezzel Schneider János is egyetért!) * A kórházi rekontsrukció befejezéséhez közeledik Bonyhádon. Ma már ennek része a közel két esztendeje üresen álló Schneider-féle Bank utcai ház is. Amit közügyként kezeltek. Márpedig, ha a közügyek ilyen intervallumig is ráérősen álldogálnak... De térjünk vissza a kisajátítási eljárásra és annak körülményeire.- Ajánlották nekem a Nádasdi utca 23. szám alatti elhagyott ingatlant is. Gondolkodtam rajta, de nálunk családi demokrácia van, így kéj ok miatt sem mentünk bele a cserébe. 1. Azt beszélték, azért kapom meg a házat, mert párttag vagyok és ez egy „disszidens” háza. 2. Nem volt azonos értékű a két ház, emellett a város szélén van egy szűk utcában és a szennyvíz sem volt beköthető. Nézze, maradtak itthon rokonok, akik a ház építését segítették. Nem éreztem volna tisztességesnek a dolgot. Egyébkéntengem igazol ma már a kormány döntése is, ami ilyen ingatlanokra vonatkozik.- folytatjuk SZABÓ SÁNDOR Magyar-szovjet vegyes vállalat Interorg néven megalakult az első magyar-szovjet kutató-fejlesztő és tanácsadó vegyes vállalat. A budapesti székhelyű céget az Épitésgazdasági és Szervezési Intézet, valamint a Moszkvai Nemzetközi Irányításproblematikai Tudományos Kutatóintézet hozta létre azért, hogy szolgáltatásaival a gazdaság legkülönfélébb területein segítse a vállalkozókat. Az Interorg magyar és külföldi szakértők közreműködésével vállalkozik arra, hogy - főként a Szovjetunióban - felkutatja az üzleti lehetőségeket, a partnereket, közreműködik a különféle kereskedelmi ügyletek létrehozásában, a kooperációk kialakításában, segítséget nyújt vegyes vállalatok szervezéséhez. Leendő nyugat-európai partnerei részére pedig a szovjet piacra való bejutás lehetőségét ígéri. „A szellemi ellenállás jelképe” Vajon mi az oka annak, hogy Bibó István, a XX. század jeles magyar gondolkodójának eszméi ma sem vesztettek aktualitásukból? Nyilvánvalóan nemcsak az, hogy e hónapban emlékezünk-emlé- keztünk halálának tizedik évfordulójára Pakson, az Általános Művelődési Köz-" pont könyvtártermében ez alkalomból hétfőn este dr. Bilecz Endre, a Kapu című folyóirat munkatársa tartott előadást, melyben nemcsak a bibói életművet részletezte, hanem betekintést nyújtott - a tudós pályafutásán, munkásságán keresztül - a negyvenes, de főként az ötvenes évek, még közelebbről 1956 konfliktusokkal terhes időszakába. Bibó István 1911-ben született Budapesten. Édesapja a szegedi egyetem könyvtárigazgatója volt, aki emellett behatóan foglalkozott a művelődéstörténet kérdéseivel is. A családi háttér hatására az ifjú Bibó István a jogtudományok mellett kötelezi el magát, Szegeden avatják doktorrá 1933-ban, majd hamarosan Bécsben, Genfben és Hágában folytatja tovább tanulmányait. A harmincas évek végén már az Igazságügyminisztérium közigazgtási osztályán dolgozik, s tagjai közé választja a Magyar Filozófiai Társaság. Ekkor már sorra jelennek meg figyelemre méltó munkái, elsősorban a büntetőjog, a közigazgatás, de ugyanígy a társadalmi ellentmondások kérdésköréről is. Bibó István igazi nagy alkotói korszaka azonban mégis a felszabadulást követő néhány évre tehető. Miután sikerrel élte túl a nyilas rémuralmat, bekapcsolódott - osztályvezetőként - a Belügyminisztérium munkájába. Közigazgatási reformjait azonban mégsem lehet megvalósítani, s független - egyben kritikus - álláspontja miatt sok támadás éri a politikai vezetés részéről. Mindezek ellenére Bibó István 1945 végén megjelenhet A magyar demokrácia válsága című írása, melyben szemügyre veszi azt, hogy valójában miért nincs demokrácia Magyarországon. 1948-ig még számos vitacikket publikál, egyebek mellett a kelet-európai kisállamok nyomorúságáról, a hazai társadalomfejlődésről és a zsidókérdésről. Ekkor már Szegeden egyetemi tanár, s tagja a Magyar Tudományos Akadémiának. Ez a viszonylag termékeny alkotói korszak a fordulat évéig, 1948-ig tart, majd Bibó l§tván fokozatosan kiszorult a közéletből. A politika által hallgatásra kény- szeritett humanista gondolkodó 1956- ban lép ismét porondra, október végén papírra veti helyzetelemző téziseit. Ebben rámutat arra, hogy 1956-ra KözépEurópában a marxizmus-leninizmus általános és teljes válságba került. Az osztályharc elmélet marxi tétele tévésnek bizonyult, ugyanígy a nyugati rgunkásosz- tály abszolút elnyomorodását hirdető elmélet. Lenin úgyszintén tévedett a proletárdiktatúra átmeneti jellegét illetően, s hatalmas hibának bizonyult a piacgazdaság teljes figyelmen kívül hagyása. Mi a teendő? - fogalmazta meg magának a kérdést Bibó István, s a megoldást 1956 legfontosabb intézményeiben, a munkástanácsokban látta.. November 4-én egyébként elvállalja Nagy Imre kormányában az államminiszteri teendőket, s egyike azon keveseknek, akik a szovjet beavatkozást követően sem hagyják el a Parlament épületét. ír még néhány emlékiratot, főként a magyar kérdés megoldása foglalkoztatja, s ezeket eljuttatja a nyugati követségekre. 1957. május 23- án letartóztatják, s a következő év nyarán „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésével elkövetett és más bűntettek miatt” életfogytiglani szabadságvesztésre ítélik. 1963-ban amnesztiával - és megrokkant egészségi állapottal - szabadul. A Statisztikai Hivatalban jut álláshoz, gyakorlatilag - egy-két kivételtől eltekintve - nem publikálhat, Nyugatra nem engedik. 1979. május 10-én bekövetkezett halálával valóságos Bibó-reneszánsz veszi kezdetét a magyar értelmiségi közgondolkodásban, amit természetesen a hatalom nem néz jó szemmel. Csak mostanság, beszélhetünk nyíltan és tisztelegve emléke előtt arról a nagy formátumú, de tragikus sorsú egyéniségről, aki mély erkölcsiségtől, a klasszikus európaiságtól vezéreltetve - dr. Bilecz Endre szavaival élve - a szellemi ellenállás jelképe volt.- szá Széchenyi István Ösztöndíj Alapítvány Fél év alatt megháromszorozta 10 millió forint plusz 100 ezer dolláros eredeti alaptőkéjét a Széchenyi István Ösztöndíj Alapítvány - a kormány támogatása mellett vállalatok, intézmények és magán- személyek adományaiból. Az alaptőkét kezelő pénzintézet, az Országos Kereskedelmi és Hitelbank Rt. például ötmillió forintot adományozott - tájékoztatta dr. Habuda Judit, az alapítvány titkára az MTI munkatársát. Az alapítványt egy évvel ezelőtt a KISZ KB hozta létre a Minisztertanács és a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával. Célja a legújább műszaki, gazdasági, agrár- és természettudományi eredmények tanulmányozása, megismertetése, hazai elterjesztése és alkalmazása. Az alapítvány ösztöndijára olyan, az elméleti és/vagy gyakorlati munkában kiemelkedő teljesítményt nyújtó fiatal szakemberek pályázhatnak, akiknek tevékenységét elősegíti, ha külföldön végezhetnek kutatómunkát. Ordas Iván: Őr az udvaron Börtönélmények 1956-57-ből 27. A biztonságérzetet természetesen nem úgy kell érteni, mintha valami angol hidegvérrel mentem volna felfelé a lépcsőn. Ez a fenti elv csak az ember viselkedése egészének direktívája, a részletek terén még bőségesen akad hely némi félelemnek és ebből nekem is alaposan kijutott. Torkomba dobogó szívvel értem fel a második emeletre, ahol a folyosón balra az első szobában egy intelligens arcú, fekete bőr rövid kabátot viselő férfi elé vezettek. Meglepően udvarias, majdnem tartózkodó modorú volt. Az ilyesmi természetesen csalóka, de semmi esetre se annyira, hogy az ember ne készülhetne föl minden lehetőségre. Ezúttal azonban mindez felesleges volt. A kihallgatás alig néhány perc múlva félbeszakadt. Még csak az első, érthető módon nem a dolgok lényegéhez tartozó kérdésre tudtam úgy-ahogy választ adni, amikor belépett egy tiszt és engem visszaküldték a pincébe. Ök se lettek semmivel sem okosabbak, de én sem. Én legfeljebb csak idegesebb. Ettől kezdve ugyanis az egész újvárosi pince-tartózkodásom során nem szóltak többet hozzám, a kísérő körülmények azonban nem voltak megnyugtatóak. Reggel már én is átmehettem a bejárati zárkába, melyben ekkor talán 15-20-an lehettek. Kevés kivétellel mind átestek már valamilyen kihallgatáson és a szavukra se kellett nagyon figyelni, hogy az ember ezt maga is észrevehesse rajtuk. Legélénkebben egy csontos, fekete ember maradt meg az emlékezetemben, Varjas kollégám egyik traktorosa, aki naphosszat nem szólt egy szót sem, csak feküdt hason a bejárat melletti bal első ágyon. Gépállomási vízhatlan kabátban, gumicsizmában feküdt és peregtek a szeméből a könnyek. Járni alig tudott, ülni, vagy háton feküdni még kevésbé és halálravált sápadtan tá- molygott ki a zárkából, amikor délután szólították. Ez az állandó szólitás kísérteties volt, mert aki egyszer kiment, az soha többé nem jött vissza. Többek közt elment egy sovány, mészfehér arcú, khaki ruhás fiatalemberis - valami D. betűvel kezdődő vezetéknevű volt -, aki akkor már több mint másfél hónapja ült a pincében és egész biztosan nem volt teljesen normális. Az újvárosi helyi „kormányban”, ha nem is hadügymi- niszteri, de legalább „honvédelmi államtitkári” tisztet viselt. Polgári foglalkozása adminisztrátor volt a helyi gyáróriás valamelyik részlegében, ezt megelőzően pedig a néphadsereg hadnagya. Hajmeresztő élményei voltak a különböző kihallgatásokról és cseppet sem fukarkodott a szóval, ha az újonnan jöttékét rémíteni kellett. Ez a szadizmus egyébként mindenféle fogolynál fellelhető, mintha átélt élményeik fellegvárából bizonyos fokig lenéznék azokat, akiknek a hasonlók még nem mögöttük, hanem előttük vannak. Társaim közül Andris egy másik zárkába került, Blitz-cel azonban együtt voltam. A féllábú emberekkor még nem érdekelhette túlságosan a karhatalmat. Egy rövidke kihallgatás után közölték vele, hogy estére elengedik. Az ilyesfajta kijelentéseket természetesen nem szabad túlságosan komolyan venni. Kevés hely van a földkerekén, ahol olyan nagy számban születnének álhírek, mint a különböző börtönökben. Keletkezésükben nem kis részük van maguknak a hatósági személyeknek is, akik sokszor épp a szabadulás mindennél fontosabb szenzációjával gyötrik a foglyokat, ezzel is szaporítva a fogság amúgy is szépszámú lelki kínjait. A biztonság kedvéért mégis rábíztam Blitzre egy rövid üzenetet, feleségemet tájékoztatandó, hogy voltaképpen egyáltalán hol vagyok és kirtél próbáljon eljárni érdekemben. Ez utóbbi természetesen 90 százalékban illúzió, ugyanis épp az úgynevezett „potentátok” azok, akik legkevésbé szeretik, vagy merik helyzeti energiájukat egy pácban lévő ember érdekében felhasználni. Legnagyobb csodálkozásomra azonban Blitz valóban még aznap délután elment és igy több-kevesebb biztonsággal remélhettem, hogy üzenetem eljut a feleségemhez. Később megtudtam, hogy valóban így történt. (Folytatása következik)
