Tolna Megyei Népújság, 1989. május (39. évfolyam, 101-126. szám)

1989-05-30 / 125. szám

/''toÜu'nn 4 KÉPÚJSÁG 1989. május 30. Fényképrejtvény Felfedezzük Tolna megyét! * Egy nagynevű polgárcsa­lád jó állapotban lévő, múlt századbeli házának, belső lépcsőfeljárója. Hol van? Fotó: GOTTVALD KÁROLY * Színházat most? Abszurdnak tűnő ötlet: létesítsünk ma színházat. Ma, amikor megélhetési gon­dok nyomasztanak, nem kevesen a létért küzdenek. Ma, amikor egyre kevesebb pénz áramlik a kultúrába. Mégis akad egy hely, egy város, ahol összefog né­hány polgár, és kijelenti: legyen színház! Ez történt nemrég Szombathelyen. A vasi város már korábban is hitet tett az értékteremtés, az igényes művelődés mellett. A helyi Képtár építése országos üggyé vált, milliókkal segítette megvaló­sulását a lakosság. Amikor Thyssen- Bornemissza jóvoltából sor került ama hires kiállításra (Dürer-, Picasso-, Van Gogh-képek eredetiben), akkor minden­ki számára nyilvánvalóvá vált: kultúra nélkül lehet élni, de nem érdemes. Per­sze, nem színház építéséről van szó. Ez irreális lenne. De arról igen, hogy állandó társulat szervezésével megalapozzák egy majdani színház működését. Gon­dolva a jobb időkre. Gondolva arra.diogy a színház a legmagasabb szintű szellemi műhely. Fazont adhat a régiónak, lehető­séget teremt a különféle művészeti ágak szintézisére. Az ötlet egy győri színész-rendezőtől, Kiss Józseftől származik. Nemcsak neki van elege az újabbkori hajszából, ame­lyet kénytelen elszenvedni a szakma. A színházak túlterheltek, mindent kényte­lenek játszani, nincs munkamegosztás. A színészek hajszoltak, nem képesek iga­zán átélni szerepüket, zsíroskenyér- gondjaik vannak. A próbaidő rövid, tisz­tességes felkészülésről szó sem lehet. Premier premiert ér, az eredmény sok­szor siralmas. Összecsapott, kedvtelen darabok, csalódott közönség. Milyen lenne a szombathelyi társulat, a színház? Valami olyasmi, mint volt a Pé­csi Balett, a Győri Balett. Kollektív kivonu­lás a lassan lezüllő színházi életből, újra­kezdve az alapoknál. Nem gigantikus pénzekkel, hanem egy „bőrönddel”, bő­röndnyi színházzal. A lelkes fiatalember olyan műfajt kíván meghonosítani a vasi városban, amely mindenkinek szól, és amelyet mindenki ért. Shakespeare a példa. Úgy nevetteti a szegényt, hogy el­gondolkodjon a gazdag. Úgy szőni a cse­lekményt, hogy azt mindenki, ács és ki­rály egyformán élvezze, értse. Tehát megcsinálni a nép színházát. A vasi polgárok örömmel vették a kez­deményezést. Rövid időn belül megalakult a színház- barátok köre, és küszöbön áll az egyesü­let létrehozása is. Az ötlet, az alulról épít­kező színház terve elismerést aratott. Bár az is igaz, akadnak ellenzői. Emlékezve a korábbi „önkéntességre”, amikor minde­nért fizetni kellett. Legyen az jó, vagy rossz elképzelés, terv. Színházat most? Igen. Egy ország, jus­son bármilyen helyzetbe, a kultúráról nem mondhat le. Ha beszűkül, napi gondjaira figyel, csapdába kerülhet. Amikor már jobban mehetne, nem lesz értelmes fő, aki ezt kivitelezze. A jelenlegi reformfolyamat súlyos ellentmondásai erre figyelmeztetnek. A kultúra, s benne a színház, létszükséglet. Gondoljunk csak Dél-Korea példájára. Húsz éve szegények voltak, most meg irigyeljük őket. Mi történt? Annyi, hogy beruháztak 20 milliárd dollárt az oktatás­ba, kultúrába. Akkor építettek iskolákat, egyetemeket, színházakat, sportcsarno­kokat, amikor ez esztelenségnek tűnt. Lemondhatunk mégoly csekély lehe­tőségeinkről is, háttérbe szorítva a kultú­rát? Nem. Ez volna az igazi esztelenség. Nekünk is meg kell teremtenünk az okos embe­rek gyülekezetét, ehhez színház is kell! Éppen azért, hogy holnap is legyen vajas kenyér. Szombathelyen valami elindult, elkez­dődött. Talán egyszer példaértékűvé vá- Jik. Szorítsunk érte, mert magunkért, a jö- vőnkért szorítunk. KOZMA GÁBOR Kefelevonat Chicagóról Szerda este szokatlan színházi él­ményben lesz része a szekszárdi közön­ségnek: a Szolnoki Szigligeti Színház társulata előadásában láthatja Fred Ebb és Bob Fosse szövegével, John Kander zenéjével, Verebes István rendezésében és verseivel (micsoda stáblista!) a Mauri- ne Dallas Watkins művéből készült CHI­CAGO című musicalt. No bűnös! Nincs más változat, ő az ál­dozat! A lába közt is csőre töltve! - olva­som a sokatmondó replikákat a műsorfü­zet tetején. Mert ez az előadás, amint azt Verebes István nyilatkozza, olyan, ami­lyennek „a magyar színházi Móricka el­képzeli az amerikai musicalt”. Ne essünk tévedésbe: épp ezért a műfaj minden áhított pikantériáját biztosítja, itt inkább vetkőznek a színpadra, mint öltöznek, s ha még azt is előrebocsátjuk, hogy a da­rab cselekménye egy női börtönben ját­szódik, senki előtt sem lesz kétséges, mi­ből lát majd a legtöbbet. Az érzelmi sivárság, a társadalmi nir­vána azért kilátszik a meztelenség mögül, mert ennek a sodró ritmusú, harsány, lát­ványosan triviális előadásnak társadalmi töltete is van. De azért, minthogy láttam már a musicalt meg merem kockáztatni: könnyebb a „kefét” levonni a látottakból, mint a tanulságot... Általában a színész egyik legfonto­sabb eszköze az arca. Itt ellenkezőleg. Leülepedett ülepjáték jellemzi a csapat­teljesítményt, de „színházi világunk ócs­ka eszközeinek,, eme „persziflált artiku­lációit” a főbb szerepek alakítói bátran és meggyőzően túllépik. (Idézet a rendező­vel készült interjúból.) A szellemesen megfogalmazott, funk­cionálisan alakítható színpadkép Kis- Kovács Gergely, a leleplező erejű jelme­zek Torday Hajnal munkáját dicsérik. Mi pedig, színházi előzetesről lévén szó, azt szeretnők, ha magát az előadást nem mi, hanem a nézők dicsérnék... D.E. Pályázati felhívás ,A ma gyermekei - a holnap világa” Nemzetközi gyermek képző- és iparművészeti pályázatot hirdet az el nem kötelezett országok IX. konferenciája alkalmából minden 1975. január 1. után született gyermek számára, „A ma gyermekei - a holnap világa” címmel a jugoszláviai Gyermeknevelési és Gondozási Szervezetek Egyesülete, Úttörőszövetség Országos Tanácsa,UNICEF Bizottság, D. B. Tito Emlékközpont és a „DEÖJE NOVINE” kiadó. A pályázat témái: 1. Hogyan látod a világunkat ma? 2. Mit vársz a holnap világától? 3. Mit üzensz a IX. konferenciának és a világnak? 4. Ajándék egy barátnak. A pályázatra szabadon választott technikában készített egyéni alkotásokat lehet be­küldeni - alkotónként maximum három alkotást - melyek: - 1987-nél nem régebben készültek - nem nagyobbak 50x60 cm-nél - nincsenek keretezve vagy passepartou- val ellátva. Az alkotások hátoldalán angol nyelven, nyomtatott betűkkel az alábbi adatokat kell feltüntetni: teljes név, nem, születési dátum, ország, lakcím, mű témája, címe. A kiírók a beküldött alkotásokat nem küldik vissza; a legjobb művek á konferencia idejében Belgrádban, utána az ország nagy városaiban és külföldön kerülnek kiállítás­ra. Pályaművek beérkezésének határideje: 1989. július 1. A pályázatokat az alábbi címre kell küldeni: SAVÉT SAVEZA PIONIRA JUGOSLAVIJE 11 000, BELGRAD MOÉE PIJADE 12/IV. YUGOSLAVIA Zichy Mihály-festmény Kurdon Legjobb emlékezetünk szerint oltárké­pet még nem közöltünk lapunkban. An­nak, hogy most mégis megtesszük, sajá­tos oka van: a kép festőjének személye. A kurdi római katolikus templom bal oldali mellékoltárának képét ugyanis Zichy Mi­hály festette, aki később grafikáival a ma­gyar művészettörténelem nagy alakjai­nak sorába lépett. A Romanovok udvari festőjének, akit Rusztaveli-illusztrációi miatt Grúziában is jól ismernek, ez fiatal kori képe. Ittlétéről valószínűleg kevesen tudnak, az útikönyvekben se szerepel. A Szent Anna tanításait hallgató gyermek Szűz Máriát ábrázol­ja, romantikus han- gulatúan ugyan, de nagy realitásérzék­kel. A helyi plébános jóvoltából megtud­hattuk, hogyan ke­rült ez az értékes festmény Kurdra. Zichy Mihály termé­szetesen nem ide szánta. A pécsi szé­kesegyház 1882- ben nyerte el mai formáját, mely szép., ugyan, de nyomok­ban se emlékeztet az eredetire. Ekkor bel­sejét is átalakították. Az oltárok Kurdra kerültek, köztük a Zichy-képpel ékes kellett Pécsről a nem éppen szomszédos Kurdra eljuttatni. A főoltár túl nagynak is bizonyult a falu­si templom számára, felső ívét nem tud­ták beemelni, négy aranyozott puttó (an­gyalka) szobra közül pedig kettő sokáig hányódott, míg végül a szekszárdi mú­zeumba került. Festészeti műalkotásokban nem túl gazdag megyénk értékes kincse a kurdi Zichy-oltárkép. O. I. Fotó: K. M. is. Mindez annak ide­jén nem lehetett akármilyen szállítási teljesítmény, hiszen darus kocsikat nem ismerő korban féltu­cat hatalmas, egy tömbből faragott márványoszlopot A kultúrában Fogyókúra vagy élveboncolás Amitől 1987-ben mint fantomképtől rettegtünk, aminek 1988-ban már láttuk a nagyon is valóságos, ijesztő árnyékát, 1989-re már megérkezett teljes valójá­ban: a pénztelenség gófeme, amely, lám, élő darabokat akar kivágni a kultúra tes­téből. A napokban Pécsett bejelentették, hogy a költségvetés hiányai miatt ijesz­tően nagy összegeket kívánnak elvonni a színháztól, a szimfonikus zenekartól és a nyári színháztól. Az érintettek azonnal kétségbeesett felhívással fordultak a nyilvánossághoz, és - egyelőre - elérték azt, hogy a tanács bizottságot küldött ki: vizsgálja felül a kulturális intézmények költségvetését. Pécs ügye nem egyedülálló, sokkal in­kább példaértékű. Mégis mit lehet tenni - kérdezik ilyenkor a kultúra barátai -, meddig lehet felhívásokkal elhárítani a csonkítások veszélyét? Különösen, ha olyan módon vezetik elő az operáció szükségességét, hogy ha nem veszik el e területről a pénzt, akkor kevesebb jut az oktatásra. Márpedig ki merné ma azt állí­tani, hogy az oktatásra nem kellene töb­bet áldozni? Ezt a legszőrösebb szívű közgazdászok sem vonják kétségbe. Van-e érv, racionális és nem pusztán érzelmi indoka annak, hogy megvédel­mezzük a kultúra költségeit? Jelesül nem is a kultúrát általában, hanem a színházat és a zenét, ami leginkább a kultúra luxu­sának látszik? Azt hiszem, léteznek ilyen érvek, s mindjárt a kiindulópont a legfontosabb. Vajon miért a kulturális kiadások felül­vizsgálatával kell kezdeni egy ilyen pénz­ügyi fogyókúrát? Vajon ugyanolyan ala­possággal - külön szakértői bizottsá­gokkal - vizsgálják-e a költségvetés min­den tételét azok, akiknek a szűkös kere­tekből gazdálkodniuk kell? Alig hiszem. A minap a televízió Kincs ami nincs címmel sorozatot mutatott be arról, hogy egyé­nenként és közösségenként, országo­san hogyan pazarolunk el milliárdokat, energiával, anyaggal, szervezetlenség­gel, figyelmetlenséggel. Vajon nem kelle- ne-e minden gazdálkodó egységnek, a tévé riportereinél mégiscsak alaposab­ban és komolyabban, megvizsgálni egy adott megye, város, intézmény kiadásai­nak rovatait, és az összegek indokoltsá­gát? (Közöttük természetesen a kulturá­lis intézmények kiadásait is.) De hát miért tartsuk fontosnak a kultú­rát? Erre elég sok érv akad a gazdag, iga­zán piacorientált országok példatárából is. Lassan közhelyszámba megy: a XX. század utolsó harmada közgazdaságilag arról nevezetes, hogy a szellemi munka felértékelődött a termelésben. S nem­csak a szó szoros értelmében vett szak­mai tudás, hanem általában a „humán té­nyező”, ahogy ezt a legjobb kapitalista menedzserek is mondják, és le is vonják ennek megfelelő következtetéseiket. Lehet-e vitatkozni azon, hogy a szín­ház, a mozi, a zene, az irodalom, a művé­szetek általában milyen fontos eszközei annak, hogy az egyén, a szabad állam­polgár, az értékteremtő ember megis­merje önmagát, társas kapcsolatainak természetét, s képes legyen arra az örömre is, amint a művészetekben ráis­mer emberi önmagára. Felismerje az em­beri természetben és a nemzeti történe-, lemben rejlő olyan összefüggéseket, amelyek hovatovább nélkülözhetetlenek, ha nem akarjuk tovább tűrni azt a közöm­bösséget, érdektelenséget, amely na­ponta forintok millióiban mérhető káro­kat okoz a termelésben. S ez csak az „emberi tényező" egyik, s nem is mindig a legfontosabb oldala. A másik: az oktatás, a tanulás, a szakmai felkészülés elengedhetetlen része, fon­tos kiegészítője, helyenként megalapo­zója mindaz, amit a fiatalság az iskolán kívül kap(hat). A világ megismerhető (és megtanítható) része egyre kevésbé fér a kötelező iskolai oktatás szűkös időkere­tei közé: Regényt olvasni, filmet, szfnhá- zat nézni, zenét hallgatni korábban is jó­részt a tanórákon kívül kellett, de a szá­mítógéppel játszani és prográmokat csi­nálni, a hangok, a nyelv, a pszichológiai .magatartásminták szövevényeiben el­igazodni is, jórészt már csak a kőtelező tanórákon lehet. Erre azért is van oly nagy szükség, mert ha az az iskola egy­séges és általános műveltséget tud adni (milyen jó lenne, ha ezt már maradéktala­nul nyújtaná), akkor azt az egyéni pluszt, azt az'egyedi valamit, amire az egyes ta­nulónak, az egyedi embernek van szük­sége, azt éppen az iskolán kívül lehet (kell) megszereznie. S ez nemcsak az is­kolás korú gyerekekre érvényes igazság. Aztán túlhajszolt korunkban az sem le­het mellékes szempont, hogy mikor pihe­nünk a nyolcórás helyett rendszerint 10-12-14 óráig tartó műszakok után? S hogy a kikapcsolódásnak a televízió ma- rad-e az egyetlen lehetséges módja? Egy parlamenti képviselő, egy vidéki or­voskar dékánja mondta egyszer az or­szággyűlés nyilvánossága előtt: a több emberi szó a gyógyításban a legmegbíz­hatóbb ellenszere a túlzott gyógyszerfo­gyasztásnak. Emberi szóra pedig nem­csak a betegnek van szüksége. Ez azt jelenti, hogy akkor mindenhon­nan el lehet venni pénzt, csak a kultúrától nem? Valószínűleg ezt senki sem gon­dolja komolyan. Ha tisztességgel meg­vizsgáltak minden költségvetési kiadást, és még mindig el kell vonni a kultúrától, akkor sem szabad ezt differenciálás nél­kül megtenni. Márcsak azért sem, mert az igényesebb kultúra tud igazán olyan te­kintélyt teremteni, amelyik közvetve fo­rintot kamatozik. Pécs balettje, zenei éle­te, egykori filmfesztiváljai nemzetközi ta­lálkozókon hozott már kemény devizát a városnak és az országnak. Csak éppen az így „megtermelt összeget” nem a kul­túra kapta kézhez! S végül persze az adott művészeti ága­kon belül is lehet takarékoskodni. Egy pazarlásra berendezkedett országban néha a művészek sem érzik eléggé, hogy jobb előkészítéssel, kiérlelt koncepció­val, az ihletre hivatkozó kapkodással szemben itt is nagy összegeket lehet megtakarítani. Nem a nagyvonalúság .el­lenében, hanem - ahol kell - a nagyvo­nalúság érdekében. Amikor az ősember még alig tudott több élelmet összegyűjte­ni, mint amit naponta megevett, a fenn­maradó kis szabadidejében már elkezd­te díszíteni a tárgyakat, amelyeket na­ponta használt. Azóta eltelt néhány millió év, s jó lenne ezt az őskori tapasztalatot nem elfelejteni. bERNÁTH LÁSZLÓ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents