Tolna Megyei Népújság, 1989. május (39. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-29 / 124. szám
2 TsfÉPÜJSÁG 1989. május 29. Hármas határ Éles viták a moszkvai kongresszuson (Folytatás az 1. oldalról.) Határőrvidék. A betoncsíkon autók suhannak, tőlük kartávolságnyira a műszaki határzár. Talán kétméternyi széles földcsík, jelzőrendszerrel, drótkerítéssel. Megborzong az ember. Határ, ami eltávolít. Határ, ami tiltást jelent. Határ, amit őrizni kell. A Duna-melléki embernek minden más. Az építészet, a falu, az emberek, a beszéd. Keveredik itt a horvát a magyarral, a magyar a némettel, a német a horváttal. Milyen csodálatos is: itt minden gyerek három nyelven beszél. Itt minden ember három ember. Különleges státus. Az őrségi lét ma inkább látványosság. Valamikor örtállást jelentett, annak minden keservével, minden nyűgével, minden félelmével. Moldova György 1974-ben írja az Őrség panasza cimű szociográfiájában: „Az Őrség története és jelen sorsa megér egy misét, mert a történelmi viharok - és mi volt más a mi történelmünkben, mint vihar - itt sokkal kiélezettebben, pusztítóbb nyomokkal söpörtek végig, mint az ország szerencsésebb vidékein. A villám mindig a szélső fába csap, a népek mindig a határvidékeiket pusztítják el először, az őrségi emberfajta kilenc évszázados történelme alatt egy napra sem volt bebiztosítva a végső pusztulás ellen, és ma sem áll távol tőle.” Ballagunk a poros úton. A kapuban öregember bámészkodik asszonyával. Bátyám, messze még a hármas határ? - kérdezzük. Értetlenül néz. - Nem tudom - válaszolja. Soha nem jártam arra. Megyünk tovább, halljuk, hogy az öregasz- szony magyarázza a férfinak németül, hogy mit is mondtunk. Az ég is kivirult, ontja a hőjét a nap. Az árnyas úton meg-megállunk. Fújtatunk, erőt gyűjtünk. Már csak két kilométer, aztán csak másfél a nedves, csúszós avaron. Fenyőerdőben, pompázatos páfrányok között. Meredek az emelkedő. Mindenféle szavak csapódnak fáról fára. Elcsigázott asszonyok és gyerekek, fiatalabbak és öregek kaptatnak föl a határra. Oda, ahol a három ország érintkezik: Magyarország, Jugoszlávia és Ausztria. Hangos az erdő. Már szól a fúvószene. Soha nem volt még ilyen határtalálkozó. Ez a föld még nem érhette meg, hogy három náció tapodja egyszerre. Az itt élő népeknek sokáig ellenségként kellett egymással szembenéziük. Amikor létezett még a „vasfüggöny”, amikor Tito „láncos kutya" volt. Lassan és nehezen oldódott a görcs. Húsz éve, hogy építgetik a kapcsolatokat. A néptánc hozta közelebb egymáshoz az itt élőket, s most itt fönt a hármashatár-kőnél kenyér, só, kóla, pálinka és sör várja az érkezőket. Népviseletbe öltözött lányok kedveskednek. A határőrök elvegyülnek a nép közé. Most nem őriznek semmit. A barátság, a béke követei ők is. Vannak csodák is. Nagy összeölelke- zések. Rokonok és barátok találkoznak fönt a hegyen a kőnél. A valamikori tiltott helynél. A szembenállás, az elválasztás látszólag elbonthatatlan sziklájánál. S most, amikor annyi bajunk van szomszédainkkal, a világgal, magunkkal, létrejön egy találkozó, ahol a népek nyújtanak egymásnak kezet. Vajon voltak-e ők egymással egyszer is haraggal. Nem csak a hatalmasságok, a kormányok és begö- zölt agyú politikusok állították szembe őket? Nem hiszem, hogy haragudott a magyar az osztrákra, az osztrák a horvát- ra, a horvát a magyarra. Szólnak a himnuszok. Minden nemzet hangosan a magáét énekli, a többi vi- gyázzba meredve tiszteletet ad. S a szó, az ének ott kering az erdőben, visszacsapódik a völgyekből, a fákról, messzire hallík a nemzeti ének. Magyarul,németül és horvátul köszöntik a találkozón résztvevőket, s nem kéll tolmács. Mindenki érti, hogy miről beszél á magyar békeaktivista, az osztrák polgármester, a horvát szónok. A magyar azt mondja, hogy Európához akarunk tartozni. Európának be kell fogadnia a magyarokat. A magyaroknak európaivá kell válniuk. Szavak, szavak és szavak, mondhatnánk. De itt a három ország határainak a találkozójánál ez különleges jelentést kap. A merevség oldódását, egy korszák lezárását. Itt már csak emberek vagyunk. Hogy ki magyar, ki a német és ki a horvát, már nem is érdekes. A békegalambok gyors kört írnak le fölöttünk és eltűnnek a levegőégben. Egy darabig nézzük őket, forgatjuk a nyakunkat, s már csak a tiszta égboltot látjuk. Lefelé baktatva az erdőben mindenki visszafogja a hangját, csendesebbek vagyunk, mint kétórája, amikor fújtatva erőlködtünk a kaptatón. Felerősödik az énekesmadarak hangja, tüdőnk megtelik dús levegővel. A betoncsík mellett a mesterséges akadály, a drót az a kétméternyi földsáv, ami kerítés közé van szorítva, egyre kellemetlenebb látvány. A múlt megkövesült darabja. Felsöszölnökön voltunk, a hármashatár-kőnél, ahol határőrökön kívül csak most, egyetlen egyszer járt halandó, három nép: a magyar, a jugoszláv, az osztrák. A lélekben történt változás már megfordíthatatlan. HAZAFI JÓZSEF (Folytatás az 1. oldalról.) vetségi Tanács eredményeinek kihirdetése után megsemmisítő bírálattal illette a kongresszus eddigi munkáját, egyúttal sztálinista-brezsnyevistának nevezte az újonnan megválasztott Legfelsőbb Tanácsot. Hasonló éllel bírálta a tanácskozást a a következő hozzászóló, Gavril Popov is, aki a szószékről a demokratikus erők frakciójának megalapítását kezdeményezte. Afanaszjev kifejtette, hogy elkeseríti a kongresszus munkája. Utalt arra, hogy pénteken válasz nélkül maradt a karaba- hi küldött felszólalása, a litván delegációt pedig politikailag elszigetelték. Annak a véleménynek adott hangot, hogy a Legfelsőbb Tanács küldöttjeinek listáját kapkodva állították össze. Egyebek között ez a magyarázata annak, hogy az újonnan megválasztott állandó parlament a képviselők képzettsége és hozzáértése tekintetében „sztálinista-brezsnyevista Legfelsőbb Tanács" - állította. Május 27-én, szombaton reggel 6 órától este 6-ig két szavazókörzetbe várták Váralja választópolgárait, hogy a falu lakossága mondja ki a végső szót, továbbra is együtt kíván-e a nagyközséggel, Nagymányokkal maradni, vagy ezentúl inkább az önállóság útját járják. A két szavazóhelyen nyolc választókerületből 866 szavazati joggal rendelkező váraljai dobhatta hivatalosan urnába a véleményét. A 696 leadott voksból 644 érvéBírálta Gorbacsovot is, amiért „követi”, vagy éppenséggel „nagyon ügyesen irányítja a destruktiv többséget”. Mihail Gorbacsov - nyilván az elhangzottakra reagálva - arra hívta fel a küldöttek figyelmét, hogy a képviselők ne siessék el Afanaszjev és Popov beszédének megítélését, mert rendkívül komoly dologról, a kongresszus széteséséről van szó ebben a kritikus pillanatban és sok megfontolandó van a felszólalásokban. A továbbiakban többen is tiltakoztak Afanaszjev és Popov felszólalása ellen. Egyebek között úgy ítélték meg, hogy mindkét felszólalás a kisebbségben maradtak elégedetlenségéből fakad, most pedig megpróbálják szétzilálni a kongresszus sorait. A nap utolsó pontjaként Gorbacsov - élve az alkotmány biztosította jogával - javasolta a küldötteknek, hogy Anatolij Lukjanovot válasszák meg a Legfelsőbb Tanács első elnökhelyettesévé. A kongresszus ma délelőtt tíz órakor folytatódik. nyes, 52 érvénytelen volt. Az összesítésnél a következő derült ki: az önállóságra voksolt 590 lakos, ami a választásra jogosultaknak ez esetben 68,1 százalékát jelentette, míg 54-en inkább a nagyközségi közös tanácsi felállásnál maradtak volna, ez viszont a falu lakóinak csupán a 6,2 százaléka. Váralja tizennyolc év után újra önálló település lesz.- szs Pozsgay Imre: Váralja az önállóságra szavazott „Ezt a rendszert el kell takarítani” (Folytatás az 1. oldalról.) nék pártszakadás, akkor a párt teljesen szétmállna, és veszélyes hatalmi vákuum keletkeznék. Pozsgay nem tartja kizártnak, hogy az ősszel sorra kerülő pártértekezleten vagy pártkonferencián, lesznek olyanok, akik bírálják Grósz Károly főtitkári tevékenységét. Bárki lett volna a főtitkár az elmúlt esztendőben, követett volna el hibákat - állapította meg Pozsgay Imre. Az államminiszter szerint a következő magyarországi parlamenti választás • csakis többpártrendszerű szabad választás lehet, amelyet nem korlátozhatnak előzetes megkötések. Ez természetesen kockázatot jelent az MSZMP-nek, de - mint a válságot nagy részben előidéző pártnak - ezt vállalnia kell, szögezte le Pozsgay Irpre. (Folytatás az 1. oldalról.) Burlakov vezérezredes, a déli hadseregcsoport parancsnoka, Bíró Gyula, a Magyar-Szovjet Baráti Társaság főtitkára, valamint a hazánkban akkreditált katonai attasétestület tagjai. A gyűlés után a résztvevők jelenlétében indítottak el 15 harckocsit, 30 páncélozott szállítójárművet, s mintegy 600 katonát. A gépesített lövészezred feloszlik, zászlaja a szovjet Hadtörténelmi Múzeumba kerül. A személyi állomány egy részét leszerelik, illetve nyugállományba helyezik, a többiek hazájukban kerülnek beosztásra. A kivont harci technika egy részét megsemmisítik, másik részét megfelelő átalakítás után a polgári életben hasznosítják. A párttagságé a főszerep Politizáljunk a lakóterületen (is) Találkozunk este hatkor - A központok kialakulnak A sztálini, neosztálini struktúrából a szocializmusba A szocializmus néhány kérdése és a klasszikusok Mától péntekig az ötvenhat tanácstagi választási körzetben találkozhatnak egymással azok a szekszárdi párttagok, akik eddig is szomszédok voltak, csak nem mindannyian tudták egymásról, hogy ugyanazon pártközösség elkötelezettjei, mert napközben százfelé járnak dolgozni. A város párttagsága már az őszi pártértekezleten felismerte, hogy a politizálás fő színtere előbb-utóbb a lakóterület lesz. A városi pártbizottság az alapszervezetekre támaszkodva feltérképezte a városban élő és a pártbizottság hatáskörébe tartozókat. A cél mindenképpen az, hogy a mesterséges tanácstagi körzetek helyett természetes lakóegységekből, városrészekből, lakótelepekből alakuljanak ki a párt politizáló közösségei. A pártbizottság a tanácstagi beszámolókra már megpróbálta mozgósítani a tagságot. A következő lépés lesz a héten, az első igazi randevú, most még választási körzetenként, ötvenhat helyen. Csak ott kerül sor összevontan a találkozóra, ahol egy körzetben csak néhány párttag lakik. Az élet és a politikai viszonyok változásai megválaszolták azt a kérdést, amiről az év elején még vita folyt, hogy hol politizáljon az MSZMP és az egyes párttag, a lakóterületen-e, vagy pedig a munkahelyen. Azóta már mindenki számára nyilvánvaló, teljesen mindegy, hogy a párttagot hol regisztrálják, és melyik alapszervezethez tartozik e szempontból. Politizálni ott kell, ahol erre szükség van, vagyis mindenütt. Éppen ezért a lakóterületi politizálás feltételeinek megteremtésével és megszervezésével nem akarja a városi párt- bizottság meggyengíteni sem a munkahelyi pártszervezeteket. Hogy hol lesz több tennivaló, hogy kinek mihez lesz kedve, ideje és tehetsége, az a mindennapos politizálás közben kialakul, épp úgy, mint a természetes körzetek szerinti politikai központok. Biztosan szüksége van új típusú pártközösségekre a régiek mellett és azok helyett is, mert a politikai harc a lakóterületen dől majd el. Ennek a kimenetele azon is múlik, hogy mennyi hiteles embert sikerül a választási harcra szólítani. Természetesen a városi pártbizottság párbeszédre, amiben lehet, abban együttműködésre törekszik a többi politikai erővel. De ne legyenek illúzióink a választásokat illetően, hiszen ha lesz is koalíció, az csak a választások után alakulhat ki. Ha már mindenki megmérette magát, és kiderül, hogy melyik pártnak, politikai erőnek mekkora a tömegbázisa a pártonkivüli többség, az állampolgárok körében. A jövendő politikai centrumok olyanok lesznek és úgy fognak működni, ahogyan a párttagság azokat kialakítja és működteti. Természetesen nemcsak saját maga számára. Nyitott politikai központokra van szükség, ahol a párttagság találkozhat egymással és másokkal. Alkalmat adhatnak ezek a közösségi helyiségek arra, hogy minden érdeklődő tájékozódhasson a társadalmi politikai folyamatokban, választ kapjon kérdéseire, megvitathassa azokat a többi párttaggal, valamint más politikai csoportok képviselőivel. Olyan helynek kell lennie a politikai központnak, ahoFmód van a vitára és mód van az egyetértésre is. Ha arra van igény akkor találkozunk fehér asztal, vagy egy pohár sör mellett is, de minden politika iránt érdeklődő számára legyen egy hely, ahova szívesen elmegy és ahol jól érzi magát. A héten minden este más-más körzetben azért találkozik a párttagság, hogy kiderüljön, hányán akarnak részt venni egy új módon működő párt és politikai modell kialakításában. 1. A szocializmus föladásáról vagy eléréséről van szó? A szocializmus nem állapot, hanem folyamat, a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenet időszaka, a kommunizmus alsóbb, még fejletlenebb szakasza. Marx nem használja a „szocializmus” jelzőt erre a korszakra, ezt Engels nyomán Lenin vezeti be. A gothai program kritikájában (1875) Marx kifejti, hogy ez az átmeneti időszak a proletariátus diktatúrája, amelyben a politikai hatalmat megragadó proletariátus fokról fokra elhódítja az ideológiai, gazdasági hatalmat is a volt uralkodó osztályoktól. Szó sincs tehát kiirtásról, szibériai kényszermunkáról, kulá'klistáról, fizikai erőszakról. A volt uralkodó osztályokat korlátozzák politikai jogaikban, lassan lassan kiveszik a kezükből a termelőeszközök tulajdonjogát, ahogyan a proletariátus és a vele szövetséges osztályok, rétegek, csoportok (pl. az áta[akulásnak megnyert értelmiség) elsajátítják a gazdálkodás művészetét. A győztes proletáriátus él'ugyan az államosítás eszközével, azonban ez csupán kiinduló pontja a társadalmasításnak, azaz annak, hogy a termelési eszközök a dolgozók közvetlen tulajdonába mennek át. Ugyanakkor a proletárdiktatúra a dolgozó tömegek számára a legközvetlenebb demokrácia, melynek során kezükbe veszik saját ügyeik intézését, döntenek a közfunkciókat ellátó személyekről. Marx és Engels nem tartották árutermelő társadalomnak ezt az átmeneti társadal-' mat, ezért pl. fel sem vették a részvénytársasági tulajdonformát, mint a társadalmasítás egyik kézenfekvő módszerét. Ne feledjük el: elvetettek mindenfajta primitív egyenlősítő törekvést ebben a szakaszban, tehát a részvénytulajdonnak náluk nem lett volna elvi akadálya! A történelem másként alakult, nagyobb vargabetűt irt le, mint ahogy a klasszikusok gondolták, gondolhatták. A proletárdiktatúra jött létre a fejletlen régiókban hatalomra jutó szocialisztikus struktúrákban. i Azt is be kell látnunk, hogy a szocialista országok ezt a sztálini sturktúrát „ragozzák”, „reformálgatják”, toldozgatják továbbra is. A magyar társadalom 1956 után végeredményben restaurálta ezt a felépítményt, lenyesegetve annak durva kinövéseit. Demokratizálás helyett liberalizálgatás folyt napjainkig, de a struktúra immár végképp kimerítette önnön lehetőségeit', fejlődésképtelenné vált. A legutolsó másfél évtized már egyértelműen a helyben járás, a ■stagnálás másfél évtizede volt, az 1968-as félreform végképp kifulladt, megkezdődött az ország leszakadása a középmezőnyből, fönnáll a veszélye annak, hogy néhány éven belül lecsúszunk a fejlődő országok közé, a „futottak még” országok csoportjába. Mindez lassan aláássa a politikai nyugalom és stabilitás nemrég még kikezdhetet- lennek hitt építményét is... A tulajdon Mindenekelőtt egy tévedésről: „akkor mennek jól a dolgok, ha hagyjuk az ideológiát és a praktikummal törődünk”. Amíg Magyarországon a felemás reform eredményeket tudott felmutatni, Nyugaton azt sugallták, hogy „lámlám, a magyarok engedtek az ideológiai dogmákból és máris milyen eredményeik vannak”. A valóság az, hogy súlyos gondjainkért, a szocializmus általános válságáért éppen az ideológiai tisztázatlanság, az eszmei tévelygés a felelős. Sőt, a tőkés világrendszer is mindenkor az elméleti-gazdaságelméleti kérdések tisztázása után lépett a prosperitás útjára. Gondoljunk Keynes-re, vagy Friedman-ra. Az elméleti alapoknál már a tulajdon tekintetében súlyos tévedésekre bukkanunk. Például a legtöbb szocialista országban még ma is az állami tulajdon az „igazán szocialista” tulajdon, amit az „össznépi tulajdon” kifejezés is manifesztál. Magyarországon is csak addig jutottunk el, hogy a szövetkezeti tulajdon már „egyenrangú” az államival. Még messze vagyunk attól, hogy tudatosuljon: az állami tulajdon nem társadalmi tulajdon. Marx mindenütt társadalmasításról ír és seholsem államosításról. (Államosítás és államelhalás egymást kizáró dolgok!) A „létező” szocializmusban már hire- hamva sincs évtizedek óta a volt uralkodó osztályoknak, ennek ellenére az állami tulajdon és gyámkodás, a mindenható állami bürokrácia erősebb mint valaha. A Szovjetunióban 18 millió fő „dolgozik” az állami és „mozgalmi” apparátusban; Magyarországon 7-8 százezer fő. A Gazdasági filozófiai kéziratokban Marx a nyerskommunizmusnak nevezett formát hosszan elemzi. „De tulajdonnélküliség és tulajdon ellentéte egy még közömbös... még nem ellentmondásként felfogott ellentét, ameddig nem a munka ésa tőke ellentéteként fogják fel. A magántulajdon előrehaladott mozgása nélkül is - a régi Rómában, Törökországban, stb. - kimondhatja magát ez az ellentét az első alakban.” Figyelemre méltó, hogy Marx a tulajdonnélküliség és tulajdon ellentétének első alakját nem különbözteti meg a régi Róma vagy Törökország, illetve az általa felvázolt nyerskommunisztikus forma esetében. Másrészt megkülönbözteti az ellentmondás és az ellentét fogalmát. A mindenható állami tulajdon - Rómában az ager publi- kus, Törökországban a szultán mindent átfogó állami földtulajdona, a nyerskommunisztikus formában az államosított tulajdon - szemben áll a tömegek tulajdonnélküli- ségévet; azonban ez az ellentét itt, ezen esetekben nem ellentmondásként manifesztálódik. Csak a tőke és munka ellentéHazament a lövészezred
