Tolna Megyei Népújság, 1989. május (39. évfolyam, 101-126. szám)

1989-05-25 / 121. szám

1989. május 25. KÉPÚJSÁG 3 Visszhang Egy hozzászólás a vadászati törvénytervezethez Akinek puskája van, még nem vadász Felháborodással olvastam az 1989. május 20-án megjelent „Demokrácia in­kognitóban” című, Bonyhádvarasdról szóló cikket. Annál is inkább igazságérzetemet sérti a cikk minden sora - ezért is ragadok tol­lat, Lendvai Józsefné vagyok, jelenleg nyugdíjas pedagógus - mert 1948. októ­ber 26-án helyeztek ide a községbe, ak­kor friss diplomával, amit a székesfehér­vári tanítóképzőben szereztem. Azóta élek itt a községben, tanítottam, tehát nem „képzetlenül”. Kikerültek a kezem alól mérnökök, iskolaigazgató, óvónők, tanárnők - ki-ki képessége szerint. 1971-ben körzetesítettek bennünket a teveli iskolához.- Az alsó tagozat még pár évig itt működött, utána még 8 évig Tevéi­re jártam én is tanítani. Még 3 évig alkal­maztak nyugdíjazásom után is. Úgy az igazgató, mint a nevelők olyan légkört te­remtettek a tanulóknak és nekünk peda­gógusoknak is, hogy nagyon megszeret­ték, megszerettük az iskolát. Ha megkér­deznék őket, egy se jönne vissza a falu­ba, még ha lehetősége volna is. nünk az elvtelen „szanálgatások” gya­korlatát, a szent tehenek társadalmi költ­ségen történő eltartását. A magyar gaz­daságnak ténylegesen be kell kapcso­lódni a világpiacba, mert annak jótékony hatását semmilyen „szabályozórend­szer” sem képes helyettesíteni. A szerke­zetátalakítás terén a szavak és fogadko­zások korszakából át kell lépnünk a cse­lekvés korába. A Németh-kormány saj­nos eddig nagy csalódást hozott e téren. Az az ország, amely évente nemzeti jö­vedelmének egynegyedét fordítja vesz­teséges tevékenységek, vállalatok, ága­zatok támogatására, reménytelen hely­zetbe hozza magát a nagy nemzetközi versenyfutásban. (Ezt az évi 250 milliárd Ft-ot kitevő egynegyed részt nyugodtan le lehet vonni a nemzeti jövedelemből, ennyivel kevesebb áll ugyanis hasznos célokra rendelkezésre!) „Előbb a veszte­séges vállalatok helyzetét rendezzük, azután lesz pénz a kiugróan jók fejlődé­sének segítésére.” Ez bizony ostobaság! A világ legfejlettebb országainak sem si­került még. Hogy ne lehessen a nemzeti jövede­lem egynegyedét elvonni a jól dolgozó vállalatoktól és ne lehessen ebből fönn­tartani a gazdaság szent teheneit, elen­gedhetetlen a politika és a gazdaság szétválasztása. Ha nem változtatunk jelenlegi gazda-' ságpolitikánkon, a XXI. században egy XIX. századi gazdaságszerkezettel fo­gunk átkullogni. Ez nemcsak ránk vonat­kozik! A szocialista világrendszer áll vesztésre a versenyfutásban! Lassan­ként megszűnik az eddigi hármas felállás a világban:- fejlett tőkés országok,- közepesen fejlett európai szocialista országok,- harmadik világ. A világ kétpólusúvá válik, mert a kö­zépső csoport lecsúszik a harmadikba és periferizálódik. Tajvan gépexportja a fejlett tőkés országokba háromszorosan felülmúlja a KGST ilyen irányú exportját. Egyre csökken a szocialista világ rész­aránya a nemzetközi kereskedelemből. (Magyarország részaránya az 1960. évi 0,9%-ról 1985-re 0,44%-ra csökkent!) A Szovjetunió gazdasági potenciálja nem áll arányban a szovjet általános technikai színvonallal; ez utóbbi messze alulmúlja a kívánatosat. 1980 óta könyvtáros vagyok, köteteink száma 3800. A beiratkozott olvasók 154- en vannak. Tehát van élet a faluban. A kultúrházról írtak sem fedik a valóságot - most lett tatarozva, gyönyörűen kifest­ve. A KISZ-klub is működik, kéthetente diszkó van a fiataloknak, zenegép, mag­nó, lemezjátszó felszerelés. A vezetőkkel kapcsolatban sem értek egyet, ugyanis nagyon sokat tettek a fa­luért, az egész községben járda, kövesút, ravatalozó is van, és olyan korszerű óvo­da, amilyen a környéken sincs. Ezenkívül nagyon szép orvosi rendelő, várók és még lehetne sorolni. Bírálatként közlöm, hogy az újságíró kartársnő kereste volna fel a falu megbí­zott vezetőit is - népfrontelnök, titkár, párttitkár - akkor nem lett volna ilyen egyoldalú a cikk, ami a faluban általános felháborodást keltett. Végezetül csak annyit, ez a kis falu olyan csendes volt, az emberek békésen éltek, mindenki tette a kötelességét, munkáját, és most egy ember hóbortos­A szocializmus történelme óta mind­össze egyetlen nagy innovációtartalmú fogyasztási cikk indult el e szférából világhódító útjára: a Rubik-kocka. Ez bi­zony sovány eredmény. Ma már nem le­het a történelmi elmaradottságra, vagy a ránk kényézerített katonai terhekre hivat­kozni. A fogyasztási cikkek gyatra szín­vonalának például semmi köze a fegy­verkezéshez. Az elmúlt évtizedben az emberiség fejlődésének súlypontja újra a fejlett nyugati országok szférájából to­lódott át, mi pedig kikerültünk a fejlődés fő áramából. Az idő sürget, a szociáliz- mus nagy történelmi kihívással néz szembe napjainkban: be kell bizonyíta­nia életképességét. Korunk alapegyenlete: életképesség = megújulási képesség Az a társadalom, amely erőforrásait arra fordítja, hogy a meglévő struktúrát és viszonyokat megőrizze, előbb utóbb kénytelen lesz szembenézni a lét és nemlét kérdésével. Ma a stabilitás leg­főbb biztosítéka éppen a változásra való hajlam. A fejlett nyugati országok bámu­latos megújulási képességről tettek ta­núbizonyságot az elmúlt évtizedben. Olyan grandiózus változások zajlottak le a világgazdaságban, amelyek csak a nagy világgazdasági korszakváltások­hoz (tűzfeltalálása, ipari forradalom, stb.) hasonlíthatók. A szocialista társadalom kimaradt ebből az átalakulási folyamat­ból. Ha a létező szocializmus be akarja tölteni világtörténelmi szerepét, radikális megújuláson kell átmennie, mégpedig igen rövid idő alatt. Lehet hogy csak nagy társadalmi megrázkódtatások fognak bennünket elindítani a változások útján. Ezt elkerülhetjük, ha a marxi tudatos jövőbelátás szellemében képesek le­szünk időben megérteni a kort, amely­ben élünk és képesek leszünk tudatos cselekvések láncolatával a kívánt válto­zásaikat kieszközölni, végrehajtani. „Én mondom, még nem nagy az ember, De képzeli hát szertelen. Kísérje két szülője szemmel: A szellem és a szerelem!” (József Attila) . GAZDAG LÁSZLÓ ságán fölbolydult. Mire kell ez? Az ilyet le kell állítani. Tisztelettel: Lendvai Józsefné * Örömmel olvastuk kedves levélírónk sorait, mert szinte minden szavával meg­erősítette azt, amit magunk is sejtetni kí­vántunk riportunkban. Sajnálatos, hogy elkerülte figyelmét, mikor beszéltek a falu lakói, s mikor ma­ga az újságíró. Én magam ugyanis sem a pedagógusok, sem a vezetők érdemeit, sem a település komfortosságát nem vontam kétségbe - sőt, utaltam arra, mi­lyen szép, rendezett házakban élnek a bonyhádvarasdiak -, az ön által kifogá­solt kritikák az ott lakó, megkérdezett emberek szájából hangzottak el. (Azt is érzékeltetni igyekeztem, hogy gyakran csak meghívónk unszolására.) Itt jegyzem meg, hogy a község veze­tőit nem felejtettük ki, hiszen nyilatkozott a vb-titkár, s maga az elöljáró is. Ami pedig a szétválás iránti igényt je­lenti, úgy vélem, szintén egyétértünk ab­ban, hányán is akarhatják igazán. Nem véletlenül került írásunk két címének vé­gére is kérdőjel. CSER ILDIKÓ Január óta módositgatják a vadászati törvénytervezetet. Az őszi Országgyűlés elé akarják bocsátani megvitatásra és el­fogadtatásra. Addig előzetes állásfogla­lásokat, javaslatokat kérnek az érintet­tektől. A tervezet legkényesebb, legtöbb vitát, konfliktust kiváltó pontja: kié a vad? Eddig az államé volt a vadállomány. Az állami erdőgazdaságok adták bérbe a te­rületeket a vadásztársaságoknak. A vál­tozást úgy szeretnék, legyen azé a vad, akié a föld (téeszeké, vízügyi társaságo­ké, magánszemélyeké). A Szakszervezeti Vadásztársaság va­dászmestere Csabai János. Ö nem ért egyet ezzel az elképzeléssel. - A vad mozgásterülete óriási - mondja. - Egy vaddisznó 20 km-t is megtesz egy éjsza­ka. A szarvas néha 40-et is. Ma itt van, holnap ott. Ha belép a területemre, lelű- hetem?! Ezt nem gondolhatják komo­lyan. Félek, hogy a téeszek csak a vesz­teséges ágazatok megsegítésének sze­repét szánják a vadászatnak. Tönkrete­szik, amit a háború óta elértünk. Ök sem­mit nem tettek eddig a mai vadért, a mai vadászátért. A tarlóégetésekkel, vegy­szerezéssel, meliorációs munkákkal csak pusztították az állományt, az élőhe­lyeket. Előfordult, hogy egy búzatáblá­ban 100-120 őz pusztult el a kemizálás- tól. Huszonnégy óra alatt elbomló szer volt, s ha szólnak, a vadászok riasztással távol tartották volna a vadat. A Szakszervezeti Vadásztársaság összterülete 12 700 hektár, hozzávetőle­gesen Szekszárdtól - Ófaluig húzódik. Az öt vezetőségi tag (elnök, titkár, va­dászmester, környezetvédelmi-, és gaz­dasági felelős) társadalmi munkában lát­ja el a feladatokat. Van még négy hivatá­sos vadászunk is. A létszám: 40.- Nálunk repivadászat nincs - folytatja a vadászmester. Gazdálkodó egység va­gyunk. Évi 350-400 nagyvadat ejt el a társaság. Ezek egy részét külföldi vadá­szok lövik, más részét mi, kereskedelmi cégeknek adjuk el, akik devizáért érté­kesítik. A befolyt pénzeknek kb. 2/3-a marad nálunk, forintban. Fizetnünk kell a vadkárt (zöldkárt), a hivatásos vadászok bérét (5-6000 forint) a magaslesek, ete­tők, vadászati létesítmények készítését, felújítását és a takarmányokat. Télen- nyáron etetünk. Az állatok zölden elfo­gyasztanak évente 10-12 tonna ter­ményt, szemes takarmányból 350-400 mázsát, szálasból 150 mázsát, és télen 3-400 mázsa silót. Az államnak nemigen kell semmit ráfordítani. A vadásztársasá­gok mindent elintéznek, és valutát hoz­nak. Ez a mostani forma jól működik. Mért kellene változtatni rajta? Csabai János, ahogy mondani szokás „foglalkozására nézve” gépkocsivezető, de a társaságnak vannak tagjai a társa­dalom minden rétegéből, a segédmun­kástól az orvosig.- Az én véleményem jelen esetben az - összegez a vadászmester -, hogy a mi területünkön, Szálkán lőtték az első vi­lágrekorder gimet, 1891-ben. Az állo­mány azóta is ismert, jól ellátott, gondo­zott. De most egy nem hozzáértő réteg kezébe kerülne az irányítás, akik vagy csak üzletet látnak benne, vagy csak sa­ját szórakozásukat akarnák előtérbe he­lyezni. Szakmailag nincsenek felkészül­ve. Akinek puskája van, még nem jelenti azt, hogy vadász. Meg kell nézni a téesz- területeken álló kastélyokat! Azokkal se foglalkoztak, a vadakkal se lenne más a helyzet. Egy vaddal nemcsak annyi a „dolog”, hogy lelőjük! Akadtak köztünk is olyanok, akik több kárt okoztak, mint hasznot az állománynak is, a vadászok hírnevének is. De akik véleményt monda­nak az ország 40 ezer vadászáról, azok ne abból az 500-ból induljanak ki, akik visszaéltek a helyzetükkel, e lehetősé- „geikkel! Az igazi vadász féltő gonddal végzi a dolgát. WESSELY GÁBOR Porleválasztási kísérletek a műegyetemen Az ipar számos területén egyre több gondot fordítanak a szűréstechnikai kutatásokra. A Budapesti Műszaki Egyetem Járműgépészeti Intézet munkatársai most egy ipari porlevá­lasztó berendezésen végeznek soro­zatvizsgálatokat. A kísérlet folyamán zeolitot és bentolitot - púderszerü anyagokat - szűrnek a laboratórium­ban felépített berendezés segítségé­vel. A munka egyaránt szolgálja a tu­dományos célokat és közvetlen üzemi felhasználás révén a népgazdasági érdekeket. Ordas Iván: Őr az udvaron Börtönélmények 1956-57-ből 22. A minisztériumi bizottság megállapította, hogy Bácskai Sándor bőségesen elég hibát követett el ugyan egy fegyelmi eljárás lefolytatásához, annyira azonban nem vétkes, hogy ezért el kellene mozdítani az állásából. De mert a gépállomá­son olyan a helyzet, hogy a személyes torzsalkodások nem teszik lehetővé a tisztességes munkát, az igazgató levál­tására tesznek javaslatot a miniszternek. Amíg az erről szóló határozat meg nem érkezik, Bácskai igazgató marad. Később, a tulajdon megyei bírósági tárgyalásomon meg­tudtam, hogy ez csak afféle mézesmadzag volt, amit elhúztak a felhevült munkástanácstagok orra előtt. Tabi Antal, a me­gyei gépállomások igazgatója, tudatosan elfektette Bácskai ügyét, várva a kedélyek lecsillapodását. Örök időkre rejtély marad előttem, hogy erre mi szükség volt. Azt mindannyian - Tabi is - látták, hogy Bácskai lejáratott pojáca, akire senki sem politikai természetű okokból haragszik, hanem egész egyszerűen emberileg játszotta el a tekintélyét, aminek a beosztásával kellett volna járnia. Még csak azt se lehetett mondani, hogy egy munkáskádert védtek a felbőszült reak­ciósok támadása ellen. Hiszen az igazgató inkább lumpen- proletár-káder volt, a munkástanácsban pedig kilenc volt MDP-tag is ült. Noha ezek kiválasztása egyáltalán nem volt tu­datos, utóbb kiderült, hogy - szerencsémre. A minisztériumiak jelenlétében a munkástanács tökélete­sen egységes volt. Gáspár József a tulajdon ingét marcan­golta szónoki hevében és Tatár István is a legkonokabban kö­vetelte az igazgató leváltását. Később mindketten a lehető legterhelőbb vallomást tették a rendőrségen - ellenem. Amit aztán, kemény jellemük újabb bizonyságaként, a többi tanú­val együtt, majdnem kivétel nélkül, visszavontak. A munkástanács decemberi tevékenységébe alig avatkoz­tam be. Elment a kedvem az egésztől. Politikai ostobaságom fényes bizonyítéka volt, hogy .egyáltalán szerepet vállaltam benne. Több mint egy hónappal október után, amikor már minden tisztán gondolkodó ember tudván tudta, hogy a leg­keményebb visszahatás időszaka következik, én akkor kezd­tem el - korlátoltan bízva a formális jogszabályok erejében - az elképzelhető legapolitikusabban bekapcsolódni a munkástanácsok tevékenységébe. Egy olyan szervébe, mely szemmel láthatólag a párt kikapcsolásával akarta irányítani a tömegeket, abban a hitben, hogy a tömegek egyáltalán tudják önmagukat iranyítani. Jószándékú voltam és ostoba. 1957. január 7-én lemondtam munkástanácstagságomról és ezzel lehetőséget nyújtottam az igazgatónak, hogy a lét­számcsökkentési, úgynevezett „racionalizálási” rendeletet rám is kiterjessze. A mezőgazdászokat sorra bocsátották el, mert a körzetünkbe tartozó termelőszövetkezetek vagy fel­bomlottak vagy olyannyira csökkent a területük, hogy szak- irányításukhoz lényegesen kevesebb ember is elegendő volt. Megkaptam hatheti fizetésemet, a szolgálati lakásban megmaradtam, és egész egyszerűen nem volt mit csinálnom. Valahol az ország másik végében kínálkozott ugyan egy la­boratóriumvezetői állás, eggyel Kecskeméten is biztattak, de lényegében nem történt semmi. A faluban egyre sűrűbben fordult meg a karhatalmisták teherautója, de mi a feleségem­mel valahogy kívül éltünk a világon. Mintha azzal, hogy a gép­állomás kötelékéből kiváltam, egyszeriben meg is szűntem volna a részére. Sajnos nem így volt. Ha nyomban elköltözünk, vagyis ha lett volna hová költöznünk, akkor talán igen. Ilyesformán azon­ban állandóan szem előtt voltunk. Naponta látni kényszerül­tem Bácskait, de ami sokkal rosszabb - ő is engem. Sokkal nehezebben viselte el ezt az élvezetet, mint én. Természete­sen légüres térként keresztül néztem rajta, ő hasonló módon, ilyesformán jókora szálka lehettem a szemében. Ezt a szálkát utóbb igen alaposan kihúzta. Február 14-én ütött vissza először. (Folytatása következik.)

Next

/
Thumbnails
Contents