Tolna Megyei Népújság, 1989. május (39. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-20 / 117. szám
1989. május 20. TOLNATÁJ - 5 Mi lesz veled, emberke.- Körkérdés 110 érettségizőshöz Körkérdéseket feltenni cseppet sem újszerű és egyáltalán nem biztos, hogy szellemes, vagy éppen sikeres. Az alábbi se bizonyult minden szempontból annak. Zentai Andrásnak, a szekszárdi Garay gimnázium igazgatójának és az iskola tanárainak segítségével négy érettségi előtt álló osztály 110 diákjától kaptunk Írásos feleletet az alábbi kérdésre: „Mit gondolsz, mi lesz veled tíz év múlva?" A válaszokat aláírók 73 százaléka leány volt, ami adatszerűén is bizonyítja az iskolatípus elnőiesedését. Huszonketten úgy vélekedtek, hogy sejtelmük sincs, négy fiatal nagyjából úgy, hogy fütyül rá. De aztán, ami a részleteket illeti, válaszoltak, méghozzá nem csekély buzgalommal. Sőt, volt, aki vissza is kérdezett, mint például egy leány a 4/A osztályból: „Mit válaszolna rá az, aki kitalálta?" (Nem 18, hanem 61 éves lévén, valószínűleg meglehetősen borongós gondolatokat vetne papírra.) Ugyanebből az osztályból egy másik lány annak a reményének adott kifejezést, hogy.: „Remélem, jó utópia fog munkájából kikerekedni.” Nos, nem egészen így lett... Vágy és valóság Mikor legyenek az embernek vágyai, hanem 18 éves korában? Szerencsére vannak is, bőven. Autó, lakás, kertes ház, sok utazás (a válaszolók egyötödénél), sőt akár egy fekete csödör is. Az esetek többségében azonban mindezt eléggé tárgyilagosan ütköztetik a feltételezhető valósággal. A tárgyilagosság egyébként a lényegesen érettebben gondolkodó, magasabb színvonalú lányokra jellemző. Ami természetesen nem a férfinem lebecsülése, hanem életkori sajátosság. Sűrűn előfordul a hajszás élettől való visszahúzódás szándéka, nosztalgia a falu iránt. Pesszimizmus nem kevésbé: „ 10 év múlva már egyáltalán nem lehet megélni a fizetésből. ” A valószínűleg jogos optimizmus nem kevésbé: „...a férfiak még akkor is meg fognak fordulni utánam." A többségnek semmi kifogása iskolájának székhelye ellen, de persze akadnak kivételek is: „... semmiképpen nem akarokSzekszárdon élni.”„Nem szeretnékSzekszárdon élni, s ha ez az állapot így folytatódik, Magyarországon sem." Akadnak keményebb jellemek is, mint például egy fiú a 4/A-ból: „... nekem nem terveim, hanem elvéim vannak.” Egy nagyon rokonszenves leányvélemény: „Azt hiszem, a mi korosztályunknak kell valamiféle rendet teremteni, ami igen nehéz feladat lesz. ” Alighanem nehéz. Lássuk, milyen pályán haladva akarják megtenni? Pályakép Ami „az egyetemi és főiskolai tanulmányokra érett”-séget nyújtó bizonyítvány küszöbén eléggé furcsa, a válaszadónak csak alig több, mint a fele jelölte meg félreérthetetlenül, hogy ilyen szinten akar tovább tanulni. A közismerten kevésbé szorgalmas fiúk túlnyomó többsége (90 százalék), a lányoknak viszont alig valamivel több, mint harmada (39 százalék). Választani szánt szakot nem mindenki jelölte meg. Akik igen, azok a következő gyakorisági sorrendben: 1. tanár, tanító 16 2. orvos, fogorvos ' 4 3. közgazdász, számviteli 3 4. külkereskedő, újságíró, magánvállalkozó, mérnök 2-2 5. számítástechnikus, mozgásművész, agronómus, kertész, jogász, gyógytornász, pap 1-1 Jelek szerint a pedagógusi pálya további elnőiesedésnek néz elébe. 13 lány és 3 fiú tervei közt szerepel. Eléggé mérsékelt illúziókkal: „... tanári diplomával fogok rendelkezni, de hogy addigra mit lehet kezdeni vele, azt nem tudom." (Lány a 4/C-ből). Van, aki nem kerülgeti a forró kását, mint például egy fiú a 4/A-ból: „A pénzszerzés legköny- nyebb módját fogom választani.” Egyébként a személyes jövőjét, magánéletét illetően fiúk és lányok nagyjából ugyanolyan arányban optimisták, ami a megkérdezettek kereken fele-felét jelenti. Kategorikusan borúlátó 16 fiatal, közülük 13 lány. A többi bizonytalan. Családkép Borúlátás, bizonytalankodás, vagy ami a későbbiekből kiderül, az ország jövőjét illető szinte temetői hangulat ellenére, a családalapitási tervek meghatóan szépek és igényesek. Egykére szinte senki se gondol, hanem a többség 2-3, vagy éppenséggel 4 gyereket kíván. Bár akad lány, aki épp úgy szeretni akarja a férfiakat, mint jelenleg, mert az ilyesmi otthon tabu, vagy egy másik „nem szeretne csak... a családanyák olykor sivár sorsára jutni”, a 61 százalék valósággal lelkesedik a család, a gyerek gondolatáért. Fiúk, lányok közt szinte nincs különbség. Erre azonban mi, tisztelt szülők, ne legyünk nagyon büszkék. Az még megnyugtató, hogy van fiú, aki gyerekeit „az ész és szív igazsága szerint" neveli majd. Más azonban a „gyerekeivel nem fogja elkövetni a szülei hibáit", vagy éppenséggel „szeretne nem olyan felnőtt lenni, mint akik körülveszik.,, Másnál ez a vélemény: „Most a bezárkózás, a közösségtől való elhúzódás jellemző a szüléimre. Én nem akarok ilyen lenni.” Az se a mai gimnazisták hibája, ha egy lány az eljövendő világot „nagyon felgyorsulnak, egyre vadabbnak" képzeli. Ugyanis „Az emberek a pénz utáni hajszában elfelejtik egymást. Ez már most is probléma, de a közeljövőben még súlyosabbá válik. ” Az utóbbi néhány gondolat lányoké, de ez a fiúvélemény se valószínű, hogy történelmi tanulmányokban gyökerezne: „Az ország ügyei nem fognak érdekelni, mert úgyis néhány ember dönt fontos kérdésekben." A jövőkép Az eljövendő, várt egyéni jó sorssal szemben a jövőkép a megkérdezett fiatalok pontosan 3/4 részénél felér egy gyászjelentéssel. Az még csak hagyján, hogy valaki nem tudja elképzelni a jövőt Magyarországon, mert eddigi tapasztalatai arra vezették; „Nem hiszem, hogy a körülmények alkalmasak lesznek arra, hogy boldog életet élhessek megalkuvások, feszültségek nélkül.” Ez utóbbi két szóra tanácsos felfigyelni. Más szerint: „addigra már nem lesz élet a Földön. ” Vagy: „Elég ha csak aPAV felrobban és nekem erre a kérdésre nem kell válaszolnom. ” Bár 10 év (főleg fiatalnak) nagy idő, mégis: „ki tudja még addigra hány katasztrófa lesz, egy újabb atomrobbanás, esetleg egy újabb háború. ” Aki egy árnyalattal optimistább, az se vidámabb, mint a vészmadár Nostradamus volt: „Ha így folytatjuk, az ország el fog tűnni az emberek emlékezetéből... ez nemcsak az én véleményem." Csakugyan nem: „Nem vagyok benne biztos, hogy 10 év múlva lesz jövő, lesz Magyarország. Világ biztosan, de mi magyarok lassan eltűnünk...” amikor gimnazistáink a válaszokat írták, a Az olvasó tájékoztatására: KSH még nem hozta pyilvánosságra az évszázad legrosszabb népszaporodási ada- tait. Még a legoptimistábbak is, akiket nem kísért a nemzethalál réme, oékétlenek a mai belhoni viszonyokkal. Nem járnak csukott szemmel e hazában. „Ilyen társadalmi, politikai légkörben a jövő kilátástalan." „Azt szeretném, hogy a mostani hierarchikus viszonyok enyhüljenek... a mai forma tarthatatlan." „Nagyon feszültnek tartom a mai politikai légkört. És kicsit félek is... ” i Végül egy leány a 4/D-böl: „Szeretném, ha 10 év múlva a hibás döntéseknek lennének felelősei.” Bár már a legkisebb gyereke is elmúlt 18 éves, az utolsó három véleménnyel teljes mértékben egyetért a körkérdés kiagyalója: ORDAS IVÁNNyolc nyelven beszél Ez a fénykép 1935-ben készült Mary néni a Márvány-tenger partjáról Képek a század elejéről. Fürdőkabinok, úszódresszes lányok a tengerparti homokon. Hunyorgó tekintetek a szikrázó napfényben.- Lánykoromban minden nyarat itt töltöttünk, a márvány-tengerparti nyaralónkban - mutat a megsárgult, töredezett képre az idős, ősz hajú asszony. - Tudja, Isztambulban nehéz elviselni a júliusaugusztusi hőséget. A másik fotón három kislány néz bizakodóan a lencsébe fehér csipkegalléros ruhában, fejükön piciny kalap, kezükben iskolatáska, hátuk mögött díszes kovácsoltvas kapu. A kép hátulján elhalványult írás: 1924. Zita, Jolanda, Mary.- Négyéves múltam, amikor beírattak első osztályba az apácákhoz a zárdába,- emlékezik Mary néni. - A nővérem hétéves volt, a szüleim nem akarták egyedül elengedni. Én akkor már írtam, olvastam, *. hát eljártam vele. Tudja, akkor ott Törökországban nem volt korhoz kötve az iskolákban a beiratkozás. Olasz iskolába jártunk, apám ugyanis az első világháború után felvette az olasz állampolgárságot. Amúgy osztrák családból származott, először újságíró volt, majd gyógyszerész. Nemzetközi család, - gondolja az ember az 1920. március 15-én, Isztambulban született Rohmann Györgyné, született Mary Wegsmann iratait nézve. Édesanyja nemzetiségének ugyanis orosz van bejegyezve.- A Krím-félszigetről vándoroltak ki a múlt század végén - mondja Mary Wegsmann, - először Görögországban, Szalo- nikiben éltek, utána mentek át Törökországba. Ott ismerkedett össze édesapámmal, hét gyerekük született, én voltam a legkisebb. A kis Maryt még a széltől is óvták, dédelgették. A zárdában zenét, nyelveket tanult: olaszt, törököt és természetesen angolt. Otthon a testvéreivel franciául beszélt, édesanyjával oroszul, görögül, apjával németül. A család kirándulni járt, társaságba, klubokba, bálokra. A szőke hajú, nefelejcskék szemű, jó kedélyű, csinos Maryn sok fiú rajta felejtette a szemét. A szálfatermetű, jóképű, éppen munka nélkül lévő bátaszéki sváb ácslegény is akit Wegsmann mama fogadott fel, hogy a ház körül ezt-azt rendbe tegyen.- Megtetszettünk egymásnak, összekerültünk, buta voltam, fiatal, 15 éves, - mondja a múltról az ősz hajú, fekete ruTestvéreivel a Boszporusznál hás asszony. - A szüleim nem nézték jó szemmel a kapcsolatunkat, nagyon ellenezték, de mit tehettek? 16 évvel vagyok csak öregebb a lányomnál. A második világháborút megelőző években Törökországban a külföldieknek már nem jutott munka. A 29 éves Rohmann György is állás nélkül maradt. Hiába voltak referenciái, hiába dolgozott már 13 éve ott, hiába építette Kemal Ata- türk nyaralóját, most mégis ott állt munka nélkül. Fogta hát 17 éves feleségét, meg a karonülö pici lányát és hazajött velük Bátaszékre.- Nem szeretett soha az anyósom, nem voltam idevalósi, - mondja tárgyilagosan Mary néni. - Mikor idekerültem, rá két hétre kivittek a szőlőhegyre és két évig otthagytak. A kislányom ott tanult meg járni egyik szőlőkarótól a másikig. Városi lány voltam, nem értettem a földmunkához. Mondták, hogy kell kapálni, fogtam hát, aztán minden zöldet kikapáltam. Nem ismertem, melyik a gyom, melyik a palánta. A mostani ésszel biztosan nem csinálnám, de akkor nem tudtam mást tenni, haza sem mehettem húsz évig. A fiatal pár kint élt a hegyen, művelte a szőlőt, állatokat tartott. A fiatal asszony tanulta az itteni szokásokat, nevelte a kislányát, a férj eljárt halászni, vadászni. A szomszédok messze laktak.- Fiatal voltam, alkalmazkodtam, azt hittem így kell lennie. A férjem mindig mondogatta, ha tőlem azt hallod, hogy fölfelé folyik a víz, akkor neked azt kell mondanod^ hogy már fönn is van. Mary beletörődött. Harminckilencben a férj Németországban kapott munkát, negyvenben megszületett a fiuk. 1942- 43-ig az egész család kint volt Wesztfá- liában. Bár munkát kaptak, de élelmiszert csak jegyre, egy hétre .5 deka margarin járt.- Úgy csempészte ki a férjem a zsírt itthonról. Fölolvasztotta, 10 literes-demi- zsonba töltötte, mikor megszilárdult a tetejére öntött egy kis bort, - mosolyodik el Rohmanné. - Amikor az angolok, meg a Emlékek közt kutatva szövetségesek bombázni kezdték Észak-Németországot, akkor költöztünk. A bútoraink, ingóságaink mind ottmaradtak, csak a*gyerekeket tudtuk kimenekíteni. Egy-két év viszonylagos nyugalom után jöttek a kitelepítések. Rohmannék is a listán voltak, de végül csak az anyósnak kellett mennie, ők maradhattak. Az ifjabb Rohmann családot Mary néni nyelvtudása mentette meg.- Szükség volt rám, tolmácsolni kellett, vittek mindenhová, - mondja. - Pedig akkor még magyarul nem beszéltem, nem volt rá »szükségem, mert itt Bátaszéken mindenki tudott németül. A kitelepítések után mindenki félt, tilos volt a németet használni, akkor tanultam meg magyarul. Vittem a lányomat az iskolába és ott rámkiabált egy pedagógus, - hangsúlyozza ki a pedagógus szót az idős asszony, - hogy beszéljek magyarul. Olyan csúnyán szólt, hogy sírtam, és azt gondoltam, ha hét nyelven beszélek, akkor csak meg tudom tanulni ezt a nyolcadikat is. így aztán ahogy tanultak a gyerekeim az iskolában, úgy tanultam velük én is. Tisztán, szépen, szabatosan fogalmaz. Akcentus alig hallatszik a beszédén. Ilyen műveltséggel, nyolc nyelv anyanyelvű szintű bírásával sokra vihette volna nálunk.- Hívtak Pestre, az országos fordítóirodába, de az uram ragaszkodott a falujához. Itt maradtunk. Negyvennégy éves voltam már amikor elmentem dolgozni programozónak a helyi fémipari szövetkezethez. Amellett idegenvezetőként is dolgoztam, csoportokat kísértem külföldre. Haza, Isztambulba Rohmanné született Mary Wegsmann 20 év után tért visz- sza először. De akkor is miért?- Ötvenhatban a fiam disszidált Angliába. 16 éves volt. Majd bele bolondultam. Útlevelet kértem Isztambulba a testvéreimhez, leutaztam és a Vöröskereszt segítségével Londonból odahozattam a gyereket és hazajöttünk. Azóta éldegélünk. A lányom Kecskeméten, a fiam itt a ' faluban nem messze. Unokáim, dédunokáim vannak. Mióta a férjem 5 éve meghalt, azóta nagyon egyedül vagyok. Ötvenkét év után még most is néha idegennek érzem magam. Nem a jómód hiányzik nekem, hanem a megértés, a szeretet, a segítés. Én egy új ruhát nem irigylek, - magyarázza a régi kis kétszobás ház konyhájában a kék-fehér mintás terítővei letakart asztal mellett ülve, - de ha valaki azt mondja nekem, hogy megyek a testvéremhez beszélgetni, akkor fáj a szívem, mert nekem nincs kihez szólnom. Felnőttek a gyerekeim, nagyok az unokáim, dédunokáim vannak, nincs már rám szükség, felesleges vagyok. A könnyek lassan peregnek a ma is tengerkék szemekből, a két cirmos kandúr hízelkedve dörgölődzik a feketeha- risnyás lábakhoz, Cézár, a hatalmas, fehér bundájú kutya morogva őrködik. F. KOVÁTS ÉVA FOTÓ: GOTTVALD KÁROLY
