Tolna Megyei Népújság, 1989. május (39. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-20 / 117. szám
6 - TOLNATÁJ 1989. május 20. Nem az okos igazodások embere Kányádi Sándor köszöntése Az elmúlt fél évszázadban jelentős költők egész sorát adta Erdély. Az idősebb nemzedékből Tompa László, Salamon László, Bartalis János, a tragikus sorsú Szabédi László és Szilágyi Domokos, a fiatalabbak közül Lász- lóffy Aladár, Farkas Árpád neve cseng biztosan, irodalomtörténeti érvénnyel, bár a névsort lehetne még folytatni. A prózaíró Sütő András neve a két ország határain túl is jól ismert, Kányádi Sándort sem kell bemutatni, költészete évről évre szemünk előtt gazdagodott. A romániai magyar költészet elválaszthatatlan líránk hétszáz éves hagyományaitól, ma is a magyar irodalom szerves részét alkotja, nemcsak a közös nyelv, hanem a közös fejlődés, az etnikai tudat alapján is. Ezen az sem változtat, hogy napjainkban a romániai magyar költészet hangját, szemléletét, mondanivalóját megszabja a nyelvi környezet, s szükségszerűen motiválja a politikai szándék, mert a kisebbségi sors a versekben is tükröződik s éppen ezt kell a költészetbe emelniük, úgy, hogy a vers együtt zengjen az európai líra kórusával, miként Kányádi korábbi nagy verse, a Halottak napja Bécsben, a magyarság szétszóratá- sánahf költeménye, melyben a fájdalom a négy világtáj magyarjait siratja, Szabófalvától San Franciscóig. Első verseskönyve, a Virágzik a cseresznyefa, ami 1955-ben jelent meg, derűs, impresszionista képek sora, de a következő években a hang fokozatosan keményebb lesz, a jelképek egyre határozottabb körvonalat kapnak, s az ötvenéves Kányádi Sándort már azzal köszöntötte Sütő András hogy „nem az okos igazodások embere. Ahogyan a fa növeszti évgyűrűit, úgy hódította meg költészetének új területeit”. S még ezt is írja: „Költészete úgy komorodott el, ahogyan a játék vált át szorongásos, nyugtalan életté.” Legújabb verseskönyve, amit itthon adtak ki hatvanadik születésnapjára s címe Sörény és koponya, a felelősség költőjének mutatja Kányádi Sándort, aki tudja, hogy szólnia kell, ha már szólnia adatott, mert kérdés, „lesz-e majd torok / elüvölteni, amit / most elhallgatunk?” Hatvanadik születésnapján portréfilmmel köszöntötte a televízió, ami nyilván jóval korábban készült. Kár, hogy Vári Attila kérdései nyomán nem kerekedett pályaképpé a portréfilm, inkább csak a pálya egyes állomásai villantak fél, a szülőföld, az anyanyelv meghatározó élménye, a költői felelősség, a kölcsönös szolgálat vállalása - ezek jelentik Kányádi Sándor költészetét. Megszívlelendő szavakkal szólt a gyerekversekről, maga is hatásos művelője a legifjabbakhoz szóló költészetnek, sőt szerkesztője is egy gyereklapnak, de fontosabb volt ennél, amit műfordítói munkásságáról mondott. A fordításnak a magyar irodalomban nagy hagyománya van, első versünk, az Omagyar Mária-siralom is fordítás, pontosabban művészi átkölT tés, Kazinczyéktól kezdve pedig elválaszthatatlan irodalmunktól a tökéletesen formahű forditás, egy-e'gy vers pedig, mint Goethe Über allen Gipfeln- je, visszatérő feladat, aminek átültetésével még Móricz Zsigmond is megpróbálkozott. Kányádit fordításaiban elsősorban a feladat érdekli, hogyan tudja a versekkel szolgálni a népek és irodalmak közeledését, s nemcsak román költőket szólaltatott meg magyarul, kötetnyit fordított a szász népköltészetből, legutóbb pedig a jószerint teljesen ismeretlen jiddis költészet jó néhány darabját ültette át. A vers valóban összekötő híd lehet a népek között, a költő pedig pótolhatja azt, amit a politika gyakran elmulasztott vagy egyszerűen elrontott. Verseket is mondott, szépséges gyerekverseket a nyári almafáról, a madáretetőről s új könyvéből egy megrendítő négysorost is hallhattunk, aminek ez a címe: Egy öreg ember utolsó fohásza: Bátoríts hogy a kötelet nyakamba tudjam vetni és adj erőt uram az elrugaszkodáshoz ámen Világirodalom, mondjuk, de több is annál. Egy európai rangra emelkedett költő fájdalmas sóhaja népéért, az emberségért, az igazságért. Ezt a nagy költőt köszöntjük mi is szeretettel hatvanadik születésnapján. CSÁNYI LÁSZLÓ Decsi Kiss János: Sörényeddel lobban Kányádi Sándor 60. születésnapjára Kolozsvár lángja. Sörényeddel lobban Koponyád mellett Üszkösül a rét Vidékeden fabulád Hangja robban Viseltes szókkal Káromol a lét Kátyújában veszett Hatalom horkan Isten alatt virraszt Pacsirta még Húsvéti körmöd Vonását lapoztam Szemem pataka Pilláimban ég Lippai Tamás illusztrációja Drescher J. Attila: * Magadról szólva Most már ez is bizonytalan A tegnapoknak ára van És az sem biztos ami volt . Ölre nem mentél senkivel (ölekre vágytál s menni el) A bűntelen fél szüntelen Ki múltadból építkezel vacogsz - meddő ma nem tüzel mert már jövőd is magtalan Hajótöröttként keresed a neked járó szigetet A messzeség nem andalít Hullám - napfény az arcokon sós íz remeg az ajkadon A tengervíz volt vagy a könny? (1989) Márai Sándor: Ég és föld- Részletek a kötetből Ég és föld között élek, van bennem valami halhatatlan és isteni, de szoktam az orrom is piszkálni, ha egyedül vagyok a szobában, lelkemben elfér India minden bölcsessége, de egyszer pofozkodtam a kávéházban egy részeg iparlovaggal, órákon át tudom nézni a vizet és a madarak repülését, de öngyilkossági tervekkel is foglalkoztam már, mert egy hetilapban pimasz hangon írtak egy könyvemről, Konfuce testvére vagyok az emberi dolgok megértésében és a bölcs közönyben, de nem bírom ki, ha a hírlapok nem említik meg a jelenvoltak között nevem, megállók az erdő szélén és káprázó , szemmel nézem az őszi lombok színeit, de nem tudok másként érezni a természet iránt, mint fenntartással és gyanakvással, hiszek az értelem felsöbbrendű erejében, s egészen ostoba társaságokban fecsegéssel töltöttem el életem legtöbb estéjét, hiszek a szerelemben, de legtöbbször fizetett nőkkel vagyok csak együtt, hiszek az égben és a földben, mert ember vagyok, ég és föld között, ámen. Kaland Élsz, s egyszerre megrohan a kaland. Mi ez a kaland? Nem ismertél meg senkit, nem nevetett szemedbe az olcsó, boldog, vacak öröm, egyedül vagy. S mégis történik ez órákban körülötted valami. Az élet, délután négykor, egyszerre izgalmas lesz és veszélyes. Mindenfelé jelek figyelmeztetnek, a köznapinak értelme van. Egy ajtó nyílik, mintha a végzet küldötte nyomná le a kilincset. A napsugár szíven döf, mint az orgyilkos pengéje. Fülelsz, neszelsz. Mi ez a kaland, amely betört az álmos-ólmos létezésbe? Aztán egyszerre megérted és elsápadsz. Megérted, hogy élsz. Ez az egyetlen kaland. A demokrácia Meghallgattam e mérges demokratát, aki bombát, kénkövet, poklot és a hét egyiptomi csapást kívánta a parancsuralmaknak, s ezt gondoltam:- Igen, a demokrácia végül győzni fog, de nem így s főként nem ilyen eszközökkel, mint e mérges és kétségbeesett demokrata hiszi. A demokrácia nem győzhet valamilyen történelmi pillanatban, csatatéren, kürtök bugása és zászlók lo- bogása közepette, mikor százmillió zsarnok hullája hever a harcmezőkön, s a diadalmas, a jó, a hibátlan és tökéletes Demokrácia rohamcsapatai díszlépésben elvonulnak a hullák fölött. Így, csak így nem győzhet a demokrácia.- De győzni fog, észrevétlenül, bennem és benned. Majd, ha mind műveltebbek, tehát emberebbek leszünk, ha mind tájékozottabbak, tehát jobbak leszünk, türelmesebbek, tehát férfiasabbak leszünk - mert az önkény mindig idegbajos és nőies -, majd akkor győz a demokrácia. Mikor? Kedden? Vagy szombaton? Nem hiszem. A végső győzelmeket nem adják ilyen olcsón és pontosan. Haza A hivatalos hazában, a történelmi hazában, a címeres és törvénytáras, a rendőrös és katonás, a lobogós és jelszavas hazában mindig, újra, egyre makacsab- bul, egyre fájdalmasabb figyelemmel, kitartással, gyöngédséggel és elnézéssel kell megkeresni az igazi hazát, amely talán a nyelv, talán a gyermekkor, talán egy utca, melyet platánok szegélyeznek, táján egy kapualj, ahol álltam valamikor, s egy dallamot hallgattam, mely az emeleti lakás nyitott ablakán át szállongott a Világba, talán ez a szó: esthajnal!...” Mindig keresem ezt a hazát, annál makacsabb szeretettel és figyelemmel, ahogy a másik, a hivatalos és történelmi, a címeres és lobogós, elfedi előlem. A Parlamentben * Mátyás Ferenc: * Ott áll csizmásán, fehér ingben, fekete gyűrött öltözetben, mint Veres Péter negyvenötben, s mint kit a történelerrt véletlen itt hagyott, pisszenni se mer, körüljáratja szemeit, mint akit öröm hiteget a gótikus arany teremben, áll tisztelettel, mint az ukrán mezőn századosa előtt, ki lóhátról korholta őt a visszavonuló seregben, s mint rozsdás kapa az állami föld fészer-múzeuma előtt a csendben, de helyét nem találja, csak hitvesét látja fekete képkeretben, asszojiya tükör, egy pillanatig itt tündököl, - ha élne, itt állna mellette áll félszegségben, rozzant inakkal hetvenévesen trombózis után, tüdőtágulással, földszínű paraszt az új nemzetben, s olyan ártatlan kedvesen, mint egy középkori ikon-Krisztus hét sebével a festett kereszten, túlélte halálát sokszorosan, az internálótáborok mélyén a szabadságban is belerokkant, s most nézi, amint mellére tűzik a Munka Érdemrend kitüntetést a Parlamentben, áll, történelmünk névtelen személyeként az ünneplő öröm fénye mellett, fekete öltözetben, meg se rezzen, mint Himnusz alatt a gyermek, mosolyogni szeretne, mert így könnyebb, de mosolyát elnyelik a könnyek, mint esőt a homok a tanyasi végtelenben. %
