Tolna Megyei Népújság, 1989. május (39. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-16 / 113. szám
1989. május 16. NÉPÚJSÁG 3 _______________i____ T eljesebb kép- utoljára a Skála-ügyben (Folytatás az 1. oldalról.) Nagyon röviden a valóságról: április 25-én termelési tanácskozás volt. Ezen én valóban nem jelentem meg, de velem egyeztetve részt vett a helyettesem. A tanácskozáson néhány percben tájékoztatót kellett tartani, azaz kellett volna, mert helyettesemnek nem tették lehetővé, hogy elmondja. Miután megfelelő helyettesítésemről gondoskodtam, semmiféle mulasztás nem történt. Április 26-án Béres Vilmos személyesen tájékoztatta menesztésem okairól az áruház osztályvezetőit és helyetteseit. Indoklásként nagy súllyal felrótta, hogy az előző napi tanácskozáson nem én magam jelentem meg. Az indoklás ennyi volt, nem több! Május 2-án levelet írt, közel három oldalon a szakszervezeti főbizalminak, immáron terjedelmes indoklással, azzal a kéréssel, hogy azt a dolgozókkal ismertessék. A levelet az áruházban körbeadták, így többé-kevésbé hozzám is eljutott tartalma. Majd május 12- én a Népújságban jelent meg hosszas magyarázat távozásom indokairól. A magyarázatból (magyarázkodásból) kitűnt, hogy vállrángatóan meggondolatlan vagyok, nem csodálhatom, hogy megtörtént, ami megtörtént. Tapasztalataim szerint az ember emlékezete - távolodván időben az eseményektől - gyengülni és nem erősödni szokott.TJem így áfészéknél! Náluk minél távolabb kerülünk a „felmondástól”, annál bővebb, jobb az indoklás. Béres Vilmos válaszában dicsérőleg említi munkámat, az áruház eredményeit - két mondatban. Aztán ezt azonnal csökkenteni is igyekszik, amikor leszögezi, hogy néhány áfészesnek is volt érdeme, még ha ez meglepi is a dolgozókat. Azt hiszem, ezekben a mondatokban rejlik az alapvető különbség nézeteink között. Nem én, hanem a Skála Áruház dolgozói érdemelték volna meg, hogy az utóbbi évek eredményeit, újító kezdeményezéseit megfelelő súllyal értékelje az áfész, akkor is, most is. A dolgozók maguk is tudják, hogy a munkában az áfészesek is benne voltak, ez tehát aligha lepi meg őket. Az azonban bizonyára, hogy a cikkben az én kétmondatos érdemeimen felül csak az Áfészeseké nyer említést, az áruház dolgozóié nem. Eredményeinket pedig elsősorban ők érték el, még ha nem is egyedül, s ezt éppen „gazdájuknak” kellett volna megemlíteni, saját dicsérete helyett. Vétkeim felsorolására természetesen nemcsak két mondatot szentel a válasz, hiszen azok számosak. így például egyhónapi szabadságot merészeltem kérni, mert autót szándékoztam külföldön vásárolni. Januárban, amikor az év végi nagy vásárlási-ajándékozási láz után könnyed szívvel mehettem el, kevesebb munkát hagyva helyetteseimre. Csak két hétig voltam távol, holott még az előző évi szabadságomat sem vettem ki. Az elnök kifejezett kegyként hangsúlyozza, hogy az autóvásárlásban nem akadályozott meg. Köszönöm! Nehéz is lett volna törvényes szabadságom ideje alatt megtenni, s megakadályozni azt, amit bármelyik magyar állampolgár kegy nélkül is megtehet, fő idényben. Külföldön élő rokonaimtól ajándékba kaptam égy hat és fél éves autót, s ez vált egyik vétkemmé. Előző évi és ez évi rendes szabadságom töredékének igénybevételéből így lesz felhánytorgatható mulasztás, ami az áruház dolgozóinak íródott levélben, már „rendkívüli” szabadsággá, tehát engedélyhez köthetővé vált. (A munkajog ezt másként tudja.) Ugyancsak hánytorgat- ható dologgá minősül az, hogy az áfész segítette lakáshoz jutásomat. Nyilván azért, mert letelepedésem, gondom megoldása neki és érdekében állt. Csupán megemlítem, hogy lakásom megvásárlásában még nagyon sokan segítettek, talán nagyobb súllyal, mint saját munkáltatóm, de nem vetette szememre egyikük sem. A lakásról még annyit: az autót eladtam, hogy kevesebb kölcsö- nöm legyen. Elveimmel ellenkezett volna bármifélé munkahelyi támogatás, kölcsön igénybevétele akkor, amikor kisfizetésű dolgozóknak nem tudnak adni. (Lehetséges, hogy ezt az áfésznél nem mindenki gondolja így, nekik azonban senki sem hányja a szemükre, hogy negi csekély támogatással lakást kaptak.) A katonai szolgálat alóli mentesítésben is segítségemre voltak, sorolja tovább Béres Vilmos, én pedig hozzáteszem, saját érdekükben is, különben nagyon nehezen magyaráznák meg. Annak idején egyébként ezt is megköszöntem, hitem szerint munkámmal meg is háláltam. Kudarcnak tekintettem azt, hogy az 1988-as év nem sikerült annyira, hogy dolgozóinknak az ígért pénzt kifizethessük. Nyereségünk a „kudarc" évében is több volt a tervezett minimálisnál, s hogy a maximális terv miért nem teljesült, az is megérne egy misét: Béres Vilmossal ezt a szakmai kérdést is szívesen tisztázom. Azt pedig nem lehet felróni, hogy a dolgozóknak adott szavamat kötelező becsületszónak tartottam, s tartom ma is. Ezért szörnyű érzés, hogy nem teljesíthettem. Sosem tettem vállvonogatóan meggondolatlan kijelentéseket, így fel sem mondtam. Kétségtelenül említettem, hogy miután együtt dolgozni nehezen tudunk, nagyobb munkáim befejeztével új munkahely után nézek. Ennél többet később sem mondtam, s ettől fügetlenül munkám során olyan dolgok megvalósításába fogtam, amelyeknek gyümölcse később érik be, nem nekem. Egyszerűen azért, mert szeretek tisztességesen dolgozni. Hogy távozási szándékom jövőbeli megemlítése miként minősül felmondásnak, erről ellentmondóan szól a cikkbeli válasz, és a dolgozóknak írt levél, de talán nem is ez a lényeg. Ha Béres Vilmos szerint én április 14-én olyan kijelentést tettem, ami szóbeli felmondásnak minősül, magyarázza meg, hogy ennek „elfogadását” miért csupán április 26-án látta szükségesnek a felmondási idő közlésével és azzal, hogy másnaptól már csak vásárlóként léphetek be az áruházba! S azt miért látta szükségesnek, hogy elég nagy forgalmú időszakban, raktár megnyitása, tízéves évforduló embert próbáló időszakában eltávolitson! Azt hiszem, a dolgozók - velem együtt - ezt sérelmezték, ezt nem értették, s ez az, amire a válasz - terjedelme ellenére - nem ad feleletet. A dolgozókhoz Írott levél „logikája” és tételes szövege szerint azért, 'mert ha én nem átallottam volna annak idején egy hónapra elmenni (két hét lett belőle), akkor távollétem most sem okoz gondot. Hiba csak abban van, hogy szabadságomat jó előre megbeszéltem mindenkivel, felkészült gárda működött volna távollétemben egy viszonylag kis forgalmú időszakban. Míg most, egy nagyobb feladatokkal terhes, időszakban váratlanul állt mindenki azonnali felmentésem előtt. Ennyi történt, és így. Nem fordultam panaszommal sehová, holott a munkajogi eszközök rendelkezésemre álltak. Nyilvánvalóan nem tudtam volna együtt dolgozni azzal az emberrel, aki munkámat ennyire semmibe véve, az áruház érdekeivel is ellentétben,, egyik napról a másikra még munkám végzésétől is megfosztott. Meghatott, hogy a dolgozók érdekemben levelet írtak, egy újság nyilvánosságához fordultak értem, nevüket is adva a véleményükhöz. Ezt Béres Vilmos nem tudja elvenni tőlem. Még azzal sem, hogy a dolgozók nyilatkozatait tájékozatlanságuknak tudja be, célozgatva arra is, hogy nevüket nem adták az újságcikkhez. Nem biszem, hogy az áruház dolgozóinak hetven százalékát kitevő aláírók tájékozatlanok lehettek, ha kifejezett tájékoztatásukra hívták össze vezetőiket április 26-ára. Ha mégis, annak csak egy oka lehet: a tájékoztatás nem adta meg azt a magyarázatot, amit vártak. Lehet ezt még magyarázni, hangulatot kelteni, a lényeg változatlan marad: Ha követtem is el hibát, munkámat tisztességgel végeztem, elnyertem a dolgozók bizalmát. Ennek elismerése mellett, legalább az áruház érdekében, időt hagyva a felkészült megválásra, megkímélhettek volna engem egy keserű és meg nem érdemelt megaláztatástól, magukat pedig a magyarázkodás kényszerétől, a rossz izű „híressé” válástól. ■ Hogy mégsem vagyok elkeseredett? Kilencven ember aláírása nyugtatott meg. Köszönet érte! FRITZ JÓZSEF (Miután az érintett feleket az eredeti cikk megjelenése előtt is megkérdeztük, majd véleményüket ismételten közöltük, a vitát a lap hasábjain tovább nem kívánjuk folytatni. A szerkesztőség.) Minden motívum mást jelent Tisztelet az embernek Emlék az erdésznek Lombos fák árnyékában faragott tölgyfa oszlop áll a Gemenci Erdő- és Vadgazdaság Pörbölyi Rakodó- és Fafeldolgozó Erdészetének telepén. A három méternél magasabb kopjafa Juhos László szobrászművész alkotása. Tövében bevésés: Barabás Ferenc emlékére, 1989.- Harminc esztendeig volt ennek a területnek a gazdája a Feri bácsi - mondja az egykori tanítvány, Sztárcsevity Ervin erdészetvezétő mérnök. - Rendkívüli vezetői képességei voltak, mert a legegyszerűbb emberekkel éppúgy megértette magát, minta minisztériumból érkezett látogatókkal.'Ő volt a főnököm. Amikor az egyetem után idekerültem, azzal kezdte, hogy kivitt egy innen hat kilométerre fekvő fa- kitermeléshez lovaskocsin, mert akkor még azzal közlekedtünk és egy rakás fára rámutatva azt mondta, hogy ezt holnap reggelre beszállíttatod a telepre! Hogy mivel, meg hogyan, az nem érdekel, az a te dolgod. Amikor ézt megcsináltam, akkor elfogadott vezetőnek. Barabás Ferenc hat éve már, hogy az elíziumi mezők lakója. Most, május 2-án lett volna 66 éves. Emlékére, tiszteletére emeltették volt kollégái a kopjafát, melynek minden faragása jelképez valamit. Székely származására, természetszeretetére utal az oszlop tetején a levélminta. Csavaros észjárására a spirálvonal. A két tartóoszlop a családot - fiát, lányát - jelképezi. A kopjafa tövében lévő virágcsokrok, koszorúk pedig a szereteted melyet még ma is éreznek iránta oly sokan, egykori kollégái, ismerőséi, barátai. _ fk6 _ k _ Ordas Iván: Őr az udvaron Börtönélmények 1956-57-bői 15. II. A vasáradat A hajnali ágyúlövések ilyen misztikus, felvonásbefejező értelmezése természetesen csak utólagos. Akkor egy alapos ijedtségnél nem okozott egyebet. Hajnalig tovább aludtunk, és vasárnap lévén talán csak negyed nyolc lehetett, amikor szokás szerint bekapcsoltam a rádiót. A Himnusz nem keltett különösebb feltűnést, az utóbbi napokban többször hallottuk, mint az előző években összesen. Méltán hihettük, hogy a vasárnapot is ezzel kezdik. Aztán váratlanul megszólalt Nagy Imre ismert, jellegzetes, és ezúttal az izgalomtól remegő hangja. Elmondta drámai nyilatkozatát, ami megrázó volt és tragikus. Feleségemmel egymásra néztünk és hallgattunk. Azok után, amit napokon át a tulajdon szemünkkel láttunk, nem kellett különösebben éles ész ahhoz, hogy megértsük, mit jelent, ha: - „Csapataink harcban állnak...” Első értelmes gondolatom jellegzetesen kisszerű volt. László Kazi jutott az eszembe, aki 24 órával előbb ment fel egy élelmiszer-szállítmánnyal Budapestre és akihez magam .is szerettem volna csatlakozni. A rádió nem sokkal később végérvényesen elhallgatott. Nem emlékszem már pontosan, hogy mikor szólalt meg újra - ez volt a Kádár-kormány első hivatalos megnyilatkozása. Az én pártpolitikailag iskolázatlan fülemnek-édeskeveset mondott az, hogy az idáig forradalomként ismert eseményeket ellenforradalomként minősítették. A hosszú „forradalmi”, „munkás” és „paraszt” jelzőkkel ellátott kormány neve pedig egész egyszerűen nevetségesnek tűnt volna - más körülmények közt. így nem volt egyéb, mint tragikus. Alig hiszem, hogy ezzel a véleményemmel akkor egyedül álltam az országban. Más lapra tartozik, hogy én ma hogyan értékelem a jelenlegi rendszert, ami azóta szerencséjére és talán szükségszerűen is sokat változott, de ezeknek az oldalaknak nem az a céljuk, hogy a jelenlegi, hanem, hogy az akkori véleményemet, állásfoglalásomat és érzéseimet tükrözzék. Nem hiszem, hogy másként vélekedtem volna, ha hasonló módszerekkel német, angol, amerikai, vagy bármilyen hadsereg juttat hatalomra egy kis embercsoportot. Ugyanezen a reggelen a gépállomás életében is zajlott egy érdekes esemény. Akkor ugyancsak jelentéktelen részletét láttam, de mivel teljes egészében idetartozik, kiegészítem a később megismertekkel és most vázolom. Bácskai Sándor gépállomási igazgatót ugyanis ezen a reggelen letartóztatták. A letartóztatás kissé más körülmények közt zajlott le, mint amilyenekben negyed évvel később nekem részem volt. Épp az utca felé nyíló szobaablakban álltam, amikor Bácskai egy csoport idegen társaságában, beszélgetve elment a ház előtt. Ha később pontosan meg nem tudom, hogy ez a séta volt a letartóztatás, a magam eszétől soha ki nem találom. A körülötte lévő férfiak egyike volt a helyi nemzetőrség parancsnoka akinek később pontosan egyesztendei börtönébe került,’ hogy a gépállomási igazgatót lakásáról bekísérte a talán egy kilométerre lévő tanácsházára és onnan másfél óra múlva sértetlenül hazaengedte. Ha teljesen hívek akarunk maradni a történelmi igazsághoz, Bácskai szokásos fecsegéseinek egyike került egy észtén-. dejébe. (Folytatása következik)
