Tolna Megyei Népújság, 1989. április (39. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-11 / 84. szám
1989. április 11. NÉPÚJSÁG 3 Vélemények, viták - közügyben A krízis még ezután következik Magam is szeretném elmondani véleményemet a „Lesz-e agrárkibontakozás?” vitaindító cikkhez. * Külön örülök annak, hogy az első cikket, amely a vita alapjául szolgál, gyakorlatban dolgozó kolléga irta. Nagy szükségét érzem ugyanis ehhez hasonló vitáknak, mert egyértelműen meg vagyok győződve arról, hogy az emberek általában igen tájékozatlanok a tekintetben, hogy mi történik körülöttük. Nagyon sokat kell bosszankodni az utóbbi időben azon, hogy az oly-divatos agrárproblémákhoz és a vidéki települések problémáihoz azok is kapásból szólnak hozzá, akik eddig tudomást sem vettek rólunk. Azt pedig senki nem mondhatja el, hogy az elmúlt egy évtizedben nem hallattuk szavunkat. Ha most visszaemlékezem a tanfolyamokra és továbbképzésekre, - amelyeket valószínű azért hívtak össze, hogy megismerjék vélemérlyün- ket és azokból helyes intézkedéseket.hozzanak - igencsak bosszankodhatok. Ha ezekre odafigyelt volna a párt, a MÉM, a TOT, vagy a közvetlen irányító szerveink, most nem ilyen helyzetben lenne a magyar agrárágazat. Válságban van az egész gazdaság, ez igaz. így az agrárágazat is. Azért jutottunk ide, mert nagyhatalmú és tévedhetetlen emberek hozták úgy a döntéseket, hogy arról nem is kellett tudni, lent mi történik, azt nem kellett figyelembe venni, hogy miről „siránkoznak” az agrárágazatban. Tehát, amikor reformról, kibontakozásról, változásról beszélünk, vagy ezt tényleg akarjuk, előbb ézen a téren rendet kell csinálni. Halljuk meg végre egymás szavát. Nem kiváltságokat kért sohasem az agrárágazat. Nem azt kért a mezőgazdasági település sem, csak egyenlő elbírálást. Ezt nem kaptuk meg, így az elmúlt évtizedekben elért szép sikereink ellenére is, most azon siránkozhatunk, hogy ide jutottunk, ahol vagyunk. Az már külön is súlyosbító körülmény, amit cikkíró kollégám is fölemlít, hogy ágazaton belül is kizsákmányolták a termelőüzemeket és tanácsi szervezeteken belül is hátrasorolták a mezőgazda- sági településeket. Ezekből fakadhatott, hogy ágazaton belül is marcangoltuk egymást és kritizáltuk azokat a nagyvállalatokat, melyek kizsákmányolásunkban részt vettek. Az ágazat nagy hibájának tartom, hogy nem tudtunk egységesen föllépni és így a bennünk rejlő erő nem volt érzékelhető. Sokszor elmondtuk mi, hogy amikor ágazatunkat a termékek elhagyják, egyformán kellene osztoznunk a hasznon és viseljük egyformán a terheket. Nem sikerült. Meg kell találni azt a módot, hogy sztrájk nélkül is számoljanak velünk és ne tekintsenek bennünket játékszernek. Mit tartok én megújulásnak? Annak vége van, hogy parancsszóra termeljünk valamit. Volt ilyen is. Ha egyszer beszélünk róla, akkor lássuk az árakat, de abban felismerhető legyen, hogy mire van szüksége a népgazdaságnak. Az árakat úgy alakítsuk, hogy abból a képződő haszonból lehessen eszközt vásárolni. Éljünk meg abból, amit csinálunk. Sajátos agrárágazati gondjaink mellett ne folytogassanak bennünket irreális hitelkamatokkal. Annak és azért fizessünk csak, aki képviseli érdekeinket. Ne csak deklarálva legyen, hogy önállósága van a vállalatoknak, és különösen a szövetkezeteknek, hanem ez így is valósuljon meg a gyakorlatban. Sorolhatnám tovább a gondokat. Mikor ezeket leírom, valami még külön is rám nehezedik. Úgy érzem, a krízis még ezután következik gazdasági szinten. Örülnék annak, ha csak az agrárágazatnak kellene új pályára állni, de sajnos nem így van. Pártállástól függetlenül azoknak a táborához tartozom, akik gyakorlati lépéseket sürgetnek. Mikor úgy is tudom, hogy a fájdalmat elkerülni nem lehet, akkor miért várakozunk? Jobb túllenni a nehézségen, igaz ezt meg kell értetni az emberekkel. Döntsük el, mit akarunk a nagy beruházások terén, rendezzük le a veszteséges vállalatok problematikáját, szüntessük meg a költségvetés kizsákmányolását, adjuk meg az agrárágazatnak azt, ami általában Európában megjár. Én tehát azt mondom, hogy a jelenlegi intézkedések nem reformlépéseket mutatnak, nem a megújulást szolgálják, hanem az elmúlt időszak beidegződései szerint cselekszünk. Én az eddig kiadott agrártézisekben sem látom a megoldást. Jobban bízom abban, hogy a készülő szövetkezeti törvény és földtörvény ad majd lehetőséget egy új pályára állásnak. Én magam akkor fogom érezni a reform szellemét az agrárágazatban, ha igazságos intézkedéseket látok, ha visszajön a vállalkozó kedvünk és nemcsak a jelen miatt kell dolgoznom, hanem azt is látom, hogy távlatokban mi a teendő. Varga János tsz-elnok, Iregszemcse Az infláció anatómiája I. Az MKP inflációellenes programja, harc a forint megteremtéséért (Folytatás az 1. oldalról.) Közgazdasági meghatározás szerint infláción fölös mennyiségű pénz kibocsátását értjük, ami a hitelpénz, illetve a papírpénz vásárlóerejének lényeges csökkenéséhez, a pénz elértéktelenedéséhez vezet, s egyben előidézi a nemzeti jövedelem újraelosztását, és a forgalom mechanizmusának jelentős zavarait. Ez a jelenség bukkant fel a magyar gazdaságban 1941-től és fejlődött ki végletes, szélsőséges formában 1945-től. 1941 -tői fokozatosan, 1944 márciusától pedig intenziven érvényesült ez a hitelpolitika, amely fedezetlen bankjegykibocsátással igyekezett kielégíteni a háborús gazdaság pénzszükségletét. A Magyar Nemzeti Bank alapszabálya (az 1924. évi V. törvény) éppen az első világháborút követő infláció miatt tiltotta határozottan, hogy a bank a kormánynak fedezetlen kölcsönt adjon. De az 1938. évi, úgynevezett honvédelmi törvény lehetővé tette, hogy a kormány az ország érdekében túltegye magát az egyéb törvények megszorításain. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány a jogszabály alapján kötelezte a bankot a fedezetlen pénzkibocsátásra. Miután a debreceni kormány még nem rendelkezett hitelkibocsátási képességgel, 1945 nyaráig a forgalomban lévő pénz reálértéke - az 1939. évinek 39 százaléka - lényegében azonos volt a piaci vásárlóerővel és a nemzeti jövedelem akkori színvonalával. Miközben egyre nőttek a kormányzati kiadások, a rendkívüli viszonyok között az állami bevételek emelésére irányuló kísérletek sorra csődöt mondtak, s 1945. második felében a kiadásoknak csupán hét százalékát fedezték. Végeredményként a bankjegyforgalom az 1945. május végi 21,2 milliárd pengőről az év végéig 765,4 milliárdra nőtt, de még igy sem tudott lépést tartani a drágulással. A pénzszaporulatban az állami emisz- szión kívül közrejátszott az is, hogy 1946. január elsejéig, míg az állam be nem szüntette a pengőkibocsátást, a szovjet katonai főparancsnokság is mintegy 5 milliárd pengőt nyomtatott. 1946. február végén - ugyancsak a főparancsnokság határozata alapján vesztette el ez a pénz fizetőeszköz jellegét, illetve március végéig még át lehetett cserélni bankjegyekre. Szaporította a forgalomba került pénzmennyiséget az is, hogy a nyilas kormányzat által nyugatra szállított 9,1 milliárd pengő egy része visszaáramlott az országba. A kormányzat 1945. december 19-én, az infláció ütemének fékezése érdekében - dézsma formájában -, 75 százalékkal csökkentette a forgalomban lévő bankjegyek mennyiségét. Az így keletkezett mintegy 380 milliárd pengős egyszeri kincstári bevétel az államháztartás akkori havi szükségletének alig egyharma- dát fedezte. Ez az intézkedés az infláció ütemét csak néhány hétre mérsékelte, s a pénz elértéktelenedésének folyamata a következő hónapokban a végletekig fokozódott. Az állami bevételek növelését akadályozta, hogy az adók kivetése és befizetése között az infláció előrehaladásával mind nagyobb értékkülönbözet keletkezett. Az ebből származó veszteségek csökkentésére vezették be 1946. január 1-től az adópengőt, melynek pengőhöz viszonyított értékét napról napra állapították meg. Ez az eredetileg az állami bevételek fokozására szánt eszköz hamarosan tényleges pénzként kezdett funkcionálni, és egyre inkább kiszorította a pengőt a forgalomból. De 1946. július végére az adópengő is elvesztette funkcióját: a forgalomban lévő bankjegyek értéke (adójeggyel együtt) mindössze 600 ezer dollárt tett ki. Ez a pénzügyi összeomlás nem jelentette egyszersmind a kormányzat gazdasági csődjét, mivel az infláció - kiteljesedése során egyre inkább - a lakossági jövedelmek központi elvonásának és újraelosztásának általános eszközévé vált. 1946 közepére az állam a mezőgazdasággal szemben több mint 100 millió békepengő (1938. évi értékű pengő) adósságot halmozott fel, az iparral szemben pedig - korabeli becslés szerint - ennek körülbelül kétszeresét. A mezőgazdaság gyakorlatilag ellenérték nélkül kényszerült átengedni a közellátási célokra igénybe vett terményeket és jószágokat, az ipar esetében pedig a kifizetetlen megrendelések állománya halmozódott fel. A városi népesség a pengő értéktele- nedésével párhuzamosan kénytelen volt csereeszközként mobilizálni értékei egy részét. Nagyarányú valuta- és ékszer-feketepiac alakult ki, amelynek hasznát részben maguk a feketézők, részben a kormányzat (féllegális vállalkozásokkal: pl. West-Orient Rt. és rendőri eszközökkel: pl. a gazdasági rendőrség akcióival) fölözte le. Az inflációs finanszírozás Jerheit a társadalom minden rétege viselte, bár ez nem jelentett mindenki számára azonos megpróbáltatást: a bérből és fizetésből élők elemi szükségleteiket sem tudták kielégíteni, az újbirtokosok és a régi kisbirtokosok saját fogyasztásuk és gazdaságuk stabilizálásának rovására tehettek csak eleget kötelezettségeiknek, a tehetősebb rétegek tartalékaik egy részének felélésével tudták csak biztosítani fogyasztási szükségleteiket és a termelés költségeit. Az infláció mint a készletek és tartalékok mobilizálásának eszköze, mint finanszírozási eljárás, régóta ismert volt, már az első világháború után is számos országban kiterjedten alkalmazták. Azt is tudták azonban, hogy a pénzszaporításból eredő források hatékonyan csak bizonyos határok közt érvényesíthetők. Az infláció Magyarországon végül is mesz- sze túllépte a határokat. Előnyök ebből is származtak, hiszen a kormányzat a pengő teljes elértéktelenedésével még a stabilizáció utáni pénzváltási kötelezettségétől is megszabadult. De az infláció teljes elszabadulásával egyre erőteljesebbé váltak a hátrányok, mind nyilvánvalóbbá vált a dezorganizáló hatás: elapadt a pénzromlásból származó állami jövedelem, a pénz nélküli forgalom, a naturális árucsere vált jellemzővé, állandósultak a fizetési nehézségek, az állami pénzbevételek szüneteltek. Mindez elengedhetetlenné tette egyrészt a valutáris viszonyok, másrészt az államháztartás ügyeinek rendezését, vagyis a valutastabilizációt és az államháztartás szanálását (pénzügyi zavarainak megszüntetését). (Folytatjuk) DR. KOVÁCS JÁNOS Építőanyag-ipar Bátaszéken Még egy tégla a falban Áremelés irtáé sem teának minden igényt kielégíteni Az ad sajnálatos aktualitást ennek az írásnak, hogy ismét felemelték az építőanyagok árait. A Baranya-Tolna Megyei Tégla- és Cserépipari Vállalat Báta- széki Gyárában Szabó István gyáregység-igazgatótól kérdeztük ennek okait.- Az árakat természetesen nem mi állapítjuk meg itt a gyáregységben, hanem a vállalat és az árhivatal egyezkedése során alakultak ki az új árak. Az okok teljesen szokványosak, vagyis nem a saját nyereségünket akarjuk ezzel növelni, hanem kénytelenek vagyunk a bennünket terhelő költségek növekedését áthárítani a fogyasztókra. Például az utolsó áremelésünk óta 10 százalékkal nőttek az energiaárak, amit eddig nem érvényesítettünk árainkban, pedig a téglaipar köztudottan nagyon energiaigényes. De nyugati import alapanyagokat is használunk, ezek ára is folyamatosan nő az árfolyam- változások miatt.- Mondana néhány példát az új árakra ?- Legfontosabb termékünk a fokozott hőszigetelő képességű poroton tégla. Ennek új ára kézi rakatban 42 forint, egységrakatban 47 forint darabonként, A mázas színezett tetőcserepünk darabja 12 forint 50 fillér egységcsomagban. Ezekhez az árakhoz még hozzá kell számolni a 25 százalék áfát, de a vásárlás után ezt az összeget visszaigényelhetik az építkezők.- Aki építkezik vagy ilyen szándékai vannak, és esetleg nem tudná, azok számára elmondaná, hogyan lehet ezekhez a termékekhez hozzájutni?- A tavaly januári jelentős áremelések után a várakozásokkal ellentétben nem csökkent a kereslet termékeink iránt. Az áremelés előtti heves felvásárlási lázt követő rövid néhány hetes pangás után fokozódott az igény. Igaz, valameny- nyi téglaféleségünk megkapta a kiváló áru minősitést. A nagy keresletet nem tudjuk teljes mértékben kielégíteni, így, sajnos, a megrendelőknek várniuk kell néhány hónapot a szállításig. Gyáregységünk egyébként nem foglalkozik értékesítéssel, ezt teljes egészében a vállalati központ végzi Pécsen. Központunk a Tüzépen keresztül osztja el az árut papíron a Tüzép-telepek közt. A fogyasztónak tehát a Tüzép-telepek- re kell mennie, itt a megrendelését felveszik, utalványozzák, majd erről kartont küldenek hozzánk. Itt a gyárban a beérkezett igényeket számitógépes nyilvántartásba vesszük, sorszámmal látjuk el, és amikor a megrendelés a termeléstől függően sorra kerül, mi értesítjük a vásárlót, hogy jöhet a tégláért vagy cserépért. Az elszállításhoz itt helyben a vevők rendelkezésére áll a bonyhádi Volán néhány tehergépkocsija.- Fizetni nyilván a megrendeléskor kell a Tüzép-telepeken. Önök tehát a vásárlók pénzét kamat nélkül használják, amíg a megrendelést teljesítik, ami a mai inflációs időkben nem elhanyagolható szempont, hiszen magasak a kamatok...- Valóban érnek bennünket ilyen vádak, de alaptalanul. A Tüzép ugyanis csak a megrendelés teljesítése után utalja át az ellenértéket vállalatunknak, tehát a vásárlók pénzén a Tüzép „ül”. Én ezt az egész értékesítési formát nem tartom korszerűnek. Ez nem kereskedelem, hanem elosztás. Arról nem is beszélve, hogy a Tüzép csak némi papírmunkát végez, az áru nem fordul meg náluk, a „tisztes hasznot” viszont zsebre vágják.-És ez a gyár milyen haszonnal dolgozik, milyen eredményeik voltak tavaly?- 372 fős összlétszámmal több, mint 360 millió forint termelési értéket állítottunk elő, és 70 millió nyereséget könyvelhettünk el. 83 millió téglát és 15 millió cserepet gyártottunk. De azt feltétlenül el kell mondanom, hogy ilyen eredmények eléréséhez óriási terheket vállalt ez a kollektíva. Az 1973-as indítás óta a gyár feszített ütemben folyamatosan termel, az alagútkemencék egy percre sem álltak még le, már több, mint egymilliárd tégla és 150 millió cserép jött ki belőlük. A három műszakos munkarendhez és a nehéz munkakörülményekhez képest nem mondható soknak a bruttó 90 ezer forintos éves átlagbér.- És mit hozhat a jövő?- Divat ma a gyáregységek, üzemrészek önállósodása. Mi nem törekszünk az elszakadásra, ennek ma nincs meg a realitása. Túl sok szállal kötődünk a központhoz. De célunk az önállóság fokozatos növefése. Rövid távú célunk az eddigi jó eredmények szinten tartása. És ez nem kis feladat, ha az erősen elhasználódott termelőeszközeinket tekintjük. A termékeink iránti kereslet jelenleg igen magas. A jövőben - különösen, ha az árak tovább emelkednek - elképzelhető, hogy az építőanyag-iparban is kínálati piac alakul ki. Nyugodtan állíthatom, hogy ebben az esetben sem lennének értékesítési gondjaink, mert termékeink jó minőségűek, versenyképesek, akár nemzetközi összehasonlításban is. A gyárudvaron gépekkel rakják fel teherautókra a porotont
