Tolna Megyei Népújság, 1989. április (39. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-08 / 82. szám
6 - TOLNATÁJ 1989. április 8. A költészet napja elé Baka István, Drescher J. Attila, G. Forrai Ágnes, Szokolay Zoltán versei , Baka István: Hajnaltól reggelig E szép és otthonos világban derűsen csillognak a kések, s a hajnal csodaszép - ezért is nem mulasztják el a szegények. A holddal áradt vizeket kihűlt szellőcske gyűri ráncba, az ág közt óvakodva leng a jóllakott szemek parázsa. A fák csupasz magányukat emelgetik: párjuk szerelmét, s egymásnak vetett vállukat összetartja a meztelenség. Most én is így állok veled, e szép világ magába békít, aludj csak! majd felkeltelek, mire a csillogás megérik. Drescher J. Attila: Fejlődés Most még a szerelem kíváncsi fénye ránkvilágít Aztán a magány sűrű lombja befedi álmunk Hullámfodrozó Felzokog az éjben egy tárogató ' párhívogató Sír könyörög kérlel szava izgató nászra biztató Diadalmas dallam násztól fáradó gyöngéd férfiszó Víz sodorja hordja a dal halkuló ringó-ringató Elhalkul a dallam az a lázító büszke riadó Néma csend a vízen a dal búcsúszó Hitves-sirató Megjött Megjött. Letette a hátitáskát; nem szólt, kiment megmosdani. „Beteg vagy, lelkem? Egyest kaptál...? A lelked nyomja valami?” Sem egyes, sem futó betegség, csak egy kis morc felnőtt-allűr... Pár perc: bejött és rámmosolygott, mert rendbe jött már ott, belül. G. Forrai Agnes: Nem jártam Nem jártam messzi tájakon. Ahol a jóság fogan. Falum lankái fogva tartanak. A földutak markai. Boldog rab vagyok. Mindenhol ott vagyok. Éhezők.álmába rozsot hullatok. Megkötött harang hangja vagyok. Hetyke meggyfák védő szirma - Ha túlnő rajtam saját virágom - lehullhatok. Szokolay Zoltán: Átok Alkalom jön az örömre tehát alkalmi öröm fekteti a fejem tönkre belül bizonyos körön Alkalom a szabadságra csonkolja két alkarom hűlt helyemen marad hátra konténernyi tárka lom Alkalmazott elméletek tépik zsigereimet s repülök mint pudvás retek neki majd a Semminek S ama jeles alkalomból midőn végleges hideg forma lesz a tartalomból álljon meg a te szíved ashingtonban egy orvoskongresszus szünetében találnak egymásra. Tihanyi nem ismeri fel rögtön Szikszait, talán a galambszürke garibaldis szakáll, a jócskán megnehezült test miatt, de egyébként is hosszú évtizedek teltek már el az egyetem elvégzése óta. Szik- szai kicsit meg is sértődik ezen, vagy legalábbis úgy mutatja, aztán nevetve legyint Tihanyi mentegetődzésére.- Ugyan hagyd el, nekem könnyebb volt, mert én már eleve magyarok után szimatoltam itt. Nem akadt nehezemre közülük kiválasztanom téged. Igaz, te valahogy nem is Változtál oiyan sokat. Se szakáll, se kilók, csak a hajad lett kevesebb. Meddig maradsz?- Holnapután már repülök is vissza.- Ilyen szűkre szabták a kimenődet?- Inkább a munka szabta szűkre, ami még otthon vár rám.- Értem. Holnapra van már programod?- Várost nézek, bevásárolok. Egyébként semmi különös.- Ne is legyen, mert nálunk vacsorázol. Csak így teheted jóvá, hogy nem ismertél rám nyomban. Add meg a hoteled címét, délután ötre érted jövök. Rendben?- Rendben. Másnap Szikszai Buickja pontban ötkor áll meg a hotel előtt. Tihanyi már várja a bejáratnál. Beül, elindulnak. Szikszai gyorsan hajt, de még így is beletelik egy jó félórába, amíg Washington központjából kiérnek Potomacba. Közben inkább a múltról beszélgetnek, hajdani professzorokról, egyetemi társakról, régi lányokról, kik az ő emlékezetükben még mindig szépek, fiatalok és természetesen 56-ról, mely egyiküket ilyen messzire sodorta. Tihanyiból sebészprofesszor lett otthon, egyetemi tanár, akadémikus, a belgyógyászként Washingtonba érkezett Szikszai pedig két évtizede már, hogy magánklinikáján gyógyítja az egészségben szegény, de anyagi javakban annál gazdagabb betegeket.- Ketten azért vittük valamire - mondja nevetve -, te nevet szereztél otthon, ém meg pénzt idekint. Kár, hogy ezt a kettőt nem lehet összestimmeltetni, pedig úgy lenne az igazi. De hát érjük be most már az eredményeinkkel külön- külön, ne legyünk elégedetlenek. A villa, amely előtt megállnak, nagyon tetszetős, de hát ilyen a környező többi is. Legfeljebb a formák és a színek váltakoznak, hol szolidabban, hol rikítóbban, attól függően, melyiknek a tulajdonosa akarja tükröztetni mind egyértelműbben a jólétet. Tihanyi úgy érzi, mintha hirtelen egy film szereplőjévé válna, ahol már annyiszor társult elé ez a látvány, ha a történet az amerikai dollárarisztokraták világában játszódott. Még Szikszai szalmaszőke, csontos, magas, két karján arany karpereceket csörgedeztető felesége is ismerősnek tetszik, amikor a kolléga bemutatja neki.- Óh, igazán nagyon örülök... - mondja a nő széles, nagy mosollyal villantva ki méregdrága fogsorát, aztán váratlanul hozzáteszi magyarul: - Szódabikarbóna. Tihanyi értetlenül néz Szikszaira, aki fuldoklik a röhögéstől.- Semmi... semmi... Tudod, bizonyítani akarja, hogy magyar szavakat is ismer... Még a házasságunk elején igyekeztem megtanítani az anyanyelvemre, de kudarcot vallottam... Azért néhány szó máig megmaradt benne, és érdekes módon éppen a nehezebbek közül...- Valami butaságot mondtam?- Dehogy, Patricia, dehogy... - simogatja meg engesztelésül Szikszai. - Nagyszerűen ejtetted ki, a barátom is tanúsíthatja... De tudod mit, mondj még néhányat!- Nem mondok, mert nevetni fogsz megint.- ígérem, hogy nem... Na, kis cicám, halljuk... Tihanyi kényelmetlenül érzi magát. Van ebben a szellemi idomárságban valami kegyetlen, ami messze esik a tréfálkozástól.- Szekérkerék... Kútgém... Dülőút... - erőlködj ki Patricia a szavakat, de Szikszai újból kipukkánó röhögésére abbahagyja.- Rossz ember... - mondja már ő is nevetve. - Ügye milyen kegyetlen? Ha egy honfitársával állít be hozzánk, mindig ilyesmivel gyötör. Kész! Nem mondok többet semmit. Inkább keverek nektek egy jó italt. A bárpulthoz megy, és hozzálát a koktél elkészítéséhez. A férfiak elhelyezkednek a dohányzóasztalt körbekaroló, puha kényelmet kínáló citromsárga bőrkanapén. Szikszai szivarral kínálja Tihanyit, de annak tagadó intésére csak ő gyújt rá. ' - Nem volt itt mindig ilyen csend - mutat körbe. - Amíg itthon tartózkodtak a lányaim, gyakran rendeztünk partikat. Sikeresen, mert mindkettő talált magának férjet. Marylin egy üzletembert, Kaliforniában élnek, Los Angelesben, Elizabeth pedig ügyvédhez ment, és New Yorkba kell repülnünk, ha látni akarjuk, ö egyébként sikeres divattervező. Maradtunk ketten Patríciával, és megvan ugyan a baráti körünk, de mostanában már csak nagy ritkán jövünk össze. Sok a munkám, nemegyszer még aludni sem tudok hazajönni, ott töltöm az éjszakát a klinikán. Nekem mindenről tudnom kell. Nem állami intézmény - pillant oldalvást Tihanyira -, hanem az enyém. Mint ez a zakó itt rajtam. Ha engedem összepiszkítani, magammal tolok ki. Nem hibáztathatok senki mást. Tóth-Máthé Miklós: A szülőház- Úgy látom, az a „zakó” - veszi át a hasonlatot Tihanyi - jól jövedelmezhet neked.- Igen, de ez itt csaknem természetes. Kinek vágjak föl vele? Az csak otthon divat, hogy valaki a pénzével tüntet. Patricia eléjük teszi az italokat. Elnézést kér, hogy kénytelen magukra hagyni őket, de még elő kell készítenie a vacsorát.- Menj csak, szivem - mondja Szikszai. Felemeli a poharát, koccint, isznak.- Kitűnő - mondja utána Tihanyi.- Azt meghiszem. Patricia nagyon ért az ilyesmihez. És most gyere - áll fel hirtelen Szikszai -, megmutatom neked a szülőházamat.- Micsodát?- Jól értetted. A szülőházamat.- Képen? Filmen?- Ugyan. A valóságban.- Viccelsz?- Nem. Meglátod. A teraszon keresztül mennek ki a villát körülölelő többhektáros parkba, mely minden szépsége ellenére valahogy túl „sterilnek" tűnikTihanyinak. Túlságosan is megkomponáltnak, és ráadásul mintha minden kicsit színesebb lenne a kelleténél. Zöldebb a pázsit, a bukszus- cserjék, a gondosan nyírott sövények is rikítóbbak, még a gruppokban, ágyasokban pompázó különös formájú, illatú egzotikus virágok is. Talán még a nyugodni készülő nyári nap is fényesebbnek tetszik, mint hatalmas aranypénz, ahogy mindinkább belecsúszik az azúrkék égi perselybei Megkerülik a tágas, nagyméretű fürdőmedencét, és hosszú, egyenes, kavicsos sétányon távolodnak mind mesz- szebb a villától. Szikszai nem szól, öles léptekkel siet előre, mint aki alig várja már, hogy célhoz érjen. A sétány később jobbra kanyarodik, Tihanyi számára ismeretlen, törpe növésű fák között halad tovább, és beletorkollik egy tahidba, mely mesterséges tavon ível keresztül. Átmennek a hídon, Szikszai néhány lépés után megtorpan, előre mutat.- Ott van! Győződj meg róla a saját szemeddel! Fehérre meszelt, sátortetős, cserepes magyar parasztház, oldalt hosszú ám- bitussal. Tihanyit váratlanul éri ez a látvány. Megkövültén áll, és egy pillanatra cserbenhagyja az idő- és térérzéke. Vajon hol is van ő most?- A szüleim elhaltak - mondja Szikszai -, maradt ez a ház, jóformán bagóért sem kellett volna senkinek, hiszen már a falumban is a kornak megfelelően építkeznek. Ezt pedig még a nagyapám csinálta valamikor a múlt század utolsó éveiben. Vályogfalú és eredetileg zsúptetős volt, amit később az apámék cseréltették ki cserepesre. Előbb-utóbb tönkrement volna, hiszen senkim sincs otthon néhány távoli rokonon kívül. De hát ez nekem a szülőházam. Miért menjen veszendőbe? Lebontattam, kihozattam, kerítettem magyar mestereket az öregebbek közül, akik itt újra felépítették. Pénzért mindent meg lehet valósítani, de nekem bőven megérte. Ha haza akarok menni, most már bármikor megtehetem. Gyere, nézd meg belülről is! Bemennek a házba. Középen a konyha, jobbról a padlós „tiszta szoba”, balról a hétköznapi, a sárpadlatú másik. Szikszai ez utóbbiba vezeti Tihanyit.- Minden úgy van, mint régen - mutat körbe -, még az apám első világháborús képe is itt a falon. Vagy ott az a homályos tükör, amibe még a nagyanyám kötötte meg a kendőjét, ha templomba készült. Nézd a kredencet, a karos lócát, az asztalt, a felpócolt ágyat, szinte sugározzák felém az emlékeket. Áz amerikaiak megőrülnek ezért a házért. Tudod, hányán akarták már megvenni? Nekik kuriózum, de nekem a múltam: Ha meg akarok pihenni, csak ide bújok el. A kredenc tetejéről zöld színű, csatos üveget vesz el. Odamutatja Tihanyinak.- Szilvapálinka. Otthoni fő^et. Ezt még a házzal együtt hoztam magammal. Ülj le. Igyunk. Valid be, hogy erre az egészre nem számítottál, professzor úr?- Nem... - mondja Tihanyi, és leül a karos lócára. Szikszai két pohárba töltöget a pálinkából, aztán maga is mellé telepszik. Koccintanak, isznak.- Amióta ez a ház itt van, valahogy sokkal jobb... Elüldögélek itt a karos lócán, és elképzelem, hogy újra otthon vagyok...- Arra nem gondoltál, hogy a valóságban is...- Hogy hazatelepüljek? Nem, arra nem. Öregségemre kezdjek mindent elölről? Ne feledd, azért itt már vagyok valaki. Most már minden ideköt. Még ez a ház is. - Elhallgat, tűnődve forgatja kezében a kiürült poharat, aztán csöndesen leteszi az asztalra. - Csak, tudod, akkor rossz, ha kimegyek innen, és nem érzem a Tisza szagát. Nem látom a homokos partot, a fűzfákkal. Közel volt hozzánk. Apám egy időben halászott is. Gyerekként sokszor beültem vele a ladikba, és néztem a vizet. Megunhatatla- nul. De hát, ugye, a Tiszát mégsem hozhatom ki?- Azt nem... - mondja Tihanyi. - És nem hozhatod ki azt a földet sem, amin ez a ház állt... Holott te is tudod, hogy az egész csak azzal együtt teljes...- Nem igaz! Nekem ez is elég, nekem nem kell több! Ne akard ezt elvenni tőlem, még gondolatban sem! Felugrik, kisiet. Tihanyi utána megy, ott találja az ámbitus egyik oszlopának dőlve.- Ne haragudj, nem akartalak megbántani... zikszai hirtelen szembefordul vele, ránéz.- Mondd, te azt hiszed, hogy én.. Hogy a lelkem meg... Hogy azt nem tudtam a szülőházammal együtt kihozni?- Nem mindegy, hogy én mit hiszek?- De igen... - mondja csendesen Szikszai -, végül is mindegy... Elfordítja a tekintetét a másikról, valahová messzire. Aztán váratlanul felnevet, ideges, apró kis nevetéssel. - Igaz is, a vacsora! Gyere, öregem, mert kikapunk Patríciától. \
