Tolna Megyei Népújság, 1989. április (39. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-08 / 82. szám

1989. április 8. TOLNATÁJ - 7 Dombóvári Galéria Együtt Együtt. Szép gondolat. A mai kiállítás mottója, egyetlen kifejezésbe sűrített lé­nyege: - művészet és ember - igazság és szépség - tegnap és ma összetarto­zásának, annak, ami a Dombóvári Galé­riában az elmúlt években történt. Jubilál az országos hírű dombóvári művelődési ház - a galéria pedig sajátos Szerény üzenetével köszönti a közművelődés vá­rosi intézményét. Együtt - a galéria művészei, egy-egy alkotásuk ma jelzése korábbi önálló kiál­lításaiknak, de egymáshoz kapcsolódá­suknak is. Harminc alkotói világ, mely itt új szellemi kohézióban szól ma Dombó­vár művészetet igénylő és tisztelő embe­reihez. Együtt és egymásért! - Lehet ez a kiál­lítás a művészet napjainkban oly aktuális segélykiáltása, hozzánk, értünk; - lehet a XX. századi ember őszinte rádöbbenése a művészet már korábban leadott jelzé­seire; - de higgyük azt is, hogy lehet jel­képe a michelangelói üzenet máig ható érvényességének, melyet 1511-ben a Sixtusi kápolna nagyméretű freskója egy jelenetében, az „Ádám teremtésében” fogalmazott meg. Éreznünk kell a két egymás felé kinyúj­tott kar ujjainak elektromos szikráit, mely életre kelti, újra teremti a művészetek és ember egymáshoz tartozását. Ma, amikor a mosoly, a nyugalom, az embertisztelet, az értelmes küzdés, az őszinte együvétartozás - napi hiányunk -, a művészetek által teremtett találkozá­sok méltóságunkat visszaadó alkalmak, melyben éreznünk kell; értünk történik. És el kell érnünk a felénk nyújtott kezet. Mert abban a találkozásban, melyben a művészet, kultúra és ember szövetséget köt, a jövő biztonsága is megfogalmazó­dik. Lehet-e közömbös bárki részéről is te­hál, hogy mi és hogyan történik egy kiállí­Rékasy Csaba: Bábszínház Aki könnyen meghatódik, az vánnyadt. Ez a meggyőződésem, ne is próbáljanak cáfolni. A termete lehet akármekkora, a válla fal­döngető a lelke akkor is vánnyadt. Azt talán mondanom se kell, hogy nem szeretem a vá- nyadt embereket. Soha, sehol, de a mi szak­mánkban a legkevésbé. Gusztustalanok, úgy is mondhatnám, hogy biológiai undort keltők. Egyszer azonban én is meghatódottságon kaptam magamat. Tulajdonképpen ma sem tudom, hogy dühöngtem-e miatta vagy cso­dálkoztam. Azt hiszem inkább csak csodál­koztam. Korántse higgyék, hogy az alkalom, ponto­sabban az ilyenkor szokásos cécó ünnepé­lyessége mián történt a dolog. Az ünneplés­hez mi ugyanis igazán nem értünk. Csak ün- nepélyeskedünk. Drapéria az asztalon, drapé­ria a falon. Asztal mögött az elnökség, a fa­lon jelmondat. Egy kis túlzással azt is mond­hatnám, hogy a kettő felcserélhető. Nem tu­dom hány ezer év alatt, nem tudom hány ezer ember mondott már olyan bölcsességeket, melyeket alkalomadtán jól lehet szajkózni, bár legtöbbnyire se az alkalmat, se a szajkó­zást nem választjuk meg jól. Az akkori jelmon­datra egyébként már nem emlékszem, az el­nökségben ülők arcára is csak ködösen. De azt tudom, hogy külön szónoki pulpitust nem emeltek. Mikrofon se ágaskodott az asztalon, csak a szokásos kancsó víz tükre vibrált, meg a poharak. Nem voltunk sokan a teremben. Az Öregnek nem kellett megerőltetnie a hangszálait ahhoz, hogy valamennyi jelenlevő megértse. Szeren­Múzsa Juhos László rajza Elhaverosodás tóteremben. Szabad-e másként értel­mezni azt a feladatot, melyet a művészet és ember találkoztatásában vállalunk - mint felelős küldetést; és alkothat-e egyetlen alkotást is művész, melyben őt nem ez a felelősség irányítja? Nyilván, hogy nem, és mégis a valóság teli van csapdákkal, melyhez a művészet is, a közművelődés is sajnos adott és ad sze­replőket. A szellemi zsákutcák megteltek, ben- neszorultak áldozatok is - az ezen jót mulatók köre is jelentős. Emberségünkben alázódtunk meg, oly sokszor a kultúrában, művészetekben is - de megroppantak azok a művészek is, akik ragaszkodtak a maguk belső művé­szi feladataihoz, s elkerülte őket az állami elismerés. Csoda-e ha mi is eltorzultunk, ha ma a kultúra területén történő bármely ese­ményhez, alkotáshoz úgy viszonyulunk, hogy azonnal kritizálunk, uralkodni aka­runk felette - észre sem véve, hogy való­jában a magunk hiányosságairól vallunk. Pedig tudjuk: a kultúra, a művészet nem azonos azzal, amit ismerünk belőle - és azt is, hogy sem tiltó, sem megengedő vezényszóval nem lehet szüneteltetni majd folytatni, belső törvénye van, csak így maradhatott fenn évezredeken át. És azt is tudjuk, hogy ezen több évezredes orgonán a mi jelenlétünk pillanatban és csak olyan hangban jelenik meg, mely együtt tud zengeni a nagy értékharmó­niával. Át kell értelmeznünk kapcsolatunkat a művészettel, kultúrával. Mert nem a kul­túra van tehát válságban, hanem a szem­léletünk és minden más, ami fontos lenne a kultúra közvetítésében, abban, hogy természetesen kapcsolódjon áramkö­rünkbe. A művészet az elmúlt évtizedekben többet tett ezért a kapcsolatért, mint mi. A sértésre nem sértődéssel válaszolt, kö­zénk jött, vállalt bennünket. Vállalta a sokszor méltatlan környezetet, a hozzá nem értésünket, az alkotói szuverenitást megsértő sokszoros zsűrizést és többré­Varga Géza Ferenc: Hal-álom tű engedélyezést és ellenőrzést - nem adta fel őrhelyét. Ezért nagy öröm művésznek, művé­szeteknek, közönségnek és városi veze­tőknek egyaránt, hogy ebben a galériá­ban otthonra talált az ember és a művé­szetek megbecsülése. Mindez olyan kiállításrendezésekben, melyben gaz­dag és sajátos dialógus alakulhatott ki a művészet és közönség között. Zene, iro­dalom, tér - az alkotások egész tartalmá­nak formájává változtak, hogy igazi tartal­ma művészi hatást tehessen. Ez már a kiállítás kultúrája is. Bevallom, szeretem a művészet adta ünnep hangulatát. Kell a művészet nem csak mint tárlat, hangver­seny közvetlen élménye, nélkülözhetet­len ezen élmények továbbélése bennünk a közbeeső napokban, a munka feszített- ségében, az egymással való párbeszéd­ben, a mindig újra indulásban. Dombóvá­ron a képzőművészet jelenléte embert tisztelőén ünnepi. Köszönet ezért mindenkinek, aki tesz érte. Együtt és egymásért! - Lehet ez a kiál­lítás a művészet napjainkban oly aktuális segélykiáltása hozzánk, értünk. - Lehet, a 20. századi ember őszinte rádöbbené­se a művészet már korábban leadott jel­zéseire; - De higgyük azt is, hogy lehet jelképe az idézett michelangelói üzenet máig ható érvényességének. Éreznünk kell a két egymás felé kinyújtott kar ujjai­nak elektromos szikráit, mely életre kelti, újra teremti művészetek és ember egy­máshoz tartozását. Ma, amikor a mosoly, a nyugalom, az embertisztelet, az értelmes küzdés, az őszinte együvétartozás érzése - napi hiányunk - a művészetek által teremtett találkozások. FERTŐSZÖGI BÉLÁNÉ (Elhangzott Dombóváron, a kiállításmegnyitón) Szántó Piroska: Vörös Krisztus avagy Ezt tettétek velem az emléke­zetemre A rádióban, a tévében és a sajtóban nemrég új tudományág születéséről adtak hírt dr. Bar- ta András Kézikönyv az elsárkányosodásról cí­mű müve alapján. Az elsárkányosodás a nők­nek ama potenciálisan rossz tulajdonsága, amellyel a teremtés koronáinak életét meg­nyomoríthatják, megkeseríthetik. Tisztelettel bejelentem, hogy ennél még újabb és fonto­sabb tudományágat fedeztem fel a napokban. Az elhaverosodás diszciplínájáról van szó. Megcáfolhatatlan bizonyítékaim teljes fegy­vertárával állítom, hogy ez a kór kizárólag a férfi nemi hormonokat termelő, vezető beosz­tásúak meghitt, baráti, elvtársi (al)koholtan testvéri-rokoni kapcsolatában jelentkezik. Mindenféle érintkezés által terjed: tanácsi, ügyviteli, apparátusi, vállalati, kereskedelmi, szövetkezeti, maszek stb. Az orvostudomány egyelőre tehetetlen e falánk vírussal szemben, ezért újabban a jogtudósok próbálják kiope­rálni a társadalom és a párt szervezetébe is beépült szövevényes betegség rákfenéjét. A fertőzés diagnosztizálása nehézkesen halad, mert a sejtek kapcsolatai az egyszerű ember számára áttekinthetetlen láncot alkot­nak. Például az elhaverosodás szorosan ösz- szefügg az időjárással, amennyiben mindkettő lehet felhőtlen, kellemes, sőt forró. Az elegyen- getés és az elgereblyézés módszerével már a növénytermesztést, illetve a zöldség- és gyü­mölcskereskedelmet is hatalmába kerítette! Sőt, az újabban észlelhető elkanászosodás és eltehénkedés alapján arra következtetek, hogy állattenyésztésünk is bajban van. Elhall­gattatás, elfektetés, elrettentés - ezek a sze­mélyi kultusz-2 vírussal keresztezett elhave- rosodás heveny tünetei. Az eltussolás, elsekélyesedés, elhalászás víz- és halgazdasági kapcsolatokra utal, míg az elgáncsolás és az elbundásodás azt bizo­nyítja, hogy az elhaverosodás ellen a sportban sincs kivétel. Leggyakrabban még a kővetkező szimptó- mákról ismerhető fel: a. elvadászosodás, va­gyis egyenlőtlen, mindig győzedelmes harc a nyulakkal, özekkel, foglyokkal szemben; b. el- taposás, vagyis egyenlőtlen, mindig győzedel­mes harc a beosztottakkal szemben; c. elfaj- zás, azaz talpnak vagy annál feljebb lévő test- rész(ek)nek a nyalása: d. elbarátnősödés, pontosabban: nőnemű egyedek szexvizsgá­lata vállalati kocsiban, üdülőben, hivatalban, az erre a célra elkülönített pásztorórákon tár­sadalmi munkában. A Szovjetunióban már tömegesen alkalma­zott gyógyszerekben van minden reményünk! Elhaverosodás ellen már nálunk is szedhető a glasznoszty és a peresztrojka, bár az utóbbi időben akadozik az ellátás. És ami a legfur­csább, e két gyógyszernek határainkon belül speciális mellékhatása jelentkezik: túl nagyot kell nyelni hozzá, majd enyhe rosszullét után jön a felfelé bukás... SALGA ATTILA Ordas Iván: A Szakma cséré, mert nem szeretett hangosan beszélni, sőt tulajdonképpen beszélni se nagyon. Csak a legszükségesebbet, de azt félreérthetetle­nül.- A mi mesterségünknek is van természete­sen elmélete, abban azonban senki sem kétel­kedhet, hogy legfontosabb a gyakorlat - szok­ta volt mondani. , Azt hiszem, ha másra bízzák az ünnepi igé­ket, az egészet eleresztem a fülem mellett. Pél­dául valakire az elnökségben helyet foglaló idegenek közül. Megfigyelték már, hogy a kü­lönböző elnökségekben majdnem mindig vagy idegenek ülnek, vagy folyvást ugyanazok a félig-meddig prominens helybeliek, akik odalenn, közönséges, hétköznapi széksorok­ban már le se tudnák tenni a feneküket? Nos, ez az imént mondott vánnyadtság, át­meneti meghatódás alighanem azért vett erőt rajtam, mert az Öreget csakugyan becsültem. Sose szakadt el az évfolyamtól, csakugyan hozzáértőket akart faragni belőlünk. Emellett pedig tudtam, hogy mennyire kedve ellenére van, amit most csinálni kénytelen. Ö csak a munkahelyén érezte magát elemében, de ott aztán utolérhetetlen volt!- A szakmát mlvelni kell, nem fecsegni róla! - ez is a szavajárása volt. - Aki kiváncsi rá, az nézze meg a kész munkadarabot! Az majd saját maga helyett is beszél... Később többnyire hozzátette:- Hacsak el nem fuserálják! Lehet, hogy tanuló, vagy kezdő segéd korá­ban vele is megesett ilyesmi, de ma már elkép­zelni se lehetett, hogy az Öreg keze alól selejt kerüljön ki. Neki a kisujjában, a hüvelykjében, a csukló­jában, könyökében, karjában, válában ott volt a mesterség valamennyi csínja-bínja. Ezt min­den mozdulatán érezni lehetett. Persze ne higgyék, hogy az Öreg valamiféle szakbarbár lett volna, egy a nem ritka régi mesterek közül, akik mindent csak manuális készségre alapoznak. Elsőéves korunkban, amikor jószerivel csak a helyükre tennünk, fognunk és megfele­lően rögzítenünk volt szabad a munkadarabo­kat, a legszigorúbban megkövetelte az elmé­leti tanulást. Szerkezettant, eszköztant, mechanikát, szilárdságtant, gravitációt, a munkadarabokra ható bármiféle erő pontos kiszámítását, ideértve a természetes anyag­ellenállást is. Én az egyik tárgyat, melyet saj­nos csak fél évig hallgattunk, a szakmatörté­netet különösen szerettem. Ennek révén lehe­tett legjobban érzékelni a fejlődést és meg­érezni azt, hogy a mi szakmánk sose gépie- sedhet el teljesen. Nem vitatom a műszaki fejlődés fontosságát, de legalább ilyen fontos, hogy nálunk mindig tér nyílik az egyéni képes­ség, az intuíció érvényesítésére. Sok szem­pontból ez már nem is annyira szakma, vagy mesterség, mint inkább művészet. Hadd fi­gyelmeztessek arra, hogy a művészember és a mesterember elválasztása alig néhány száz éves. * Michelangelo és Leonardo da Vinci még tudták, hogy a művészethez mesterségbeli tu­dás, a mesterség igazi gyakorlásához pedig művészet kell. Nem akarok eltérni a tárgytól, de percig se kételkedek benne, hogy a kutakodó kedvű Leonardo a mi munkaterületünkön is mara­dandót tudott volna alkotni. Nem a levegőbe beszélek, sok rajzából kö­vetkeztetek erre... Mindez akkor jutott eszembe, amikor az Öreg egy percre megszakította a beszédét, töltött magának és ivott egy korty vizet. Azok a fafejü laikusok, ott az elnökségben, ügyet se vetettek a poharat körül ölelő ujjaira. Az Öregnek hosszú, izmos, de mégis karcsú ujjai vannak, igazi művész-ujjak. Valaki, egy régebbi évfolyamból, járt egyszer a lakásán, azóta tudjuk, hogy odahaza előszeretettel zongorázik. Bizonyára szépen, én nem értek a zenéhez. Azt azonban számtalanszor megfi- ' gyeltem, hogy az ujjait szinte a nap minden órájában fáradhatatlanul tornáztatja. Ki-be hajlítja, szétnyitja, összecsukja, ökölbe szorít­ja. Valószínűleg ez a szüntelen tréning is köz­rejátszott páratlan kézügyességének kifej­lesztésében. Amikor utolsóéves korunkban már önállóan is engedett dolgozni bennünket; miközben persze állandóan a közelünkben maradt; elő­fordult, hogy az utolsó pillanatban nem en­gedte befejezni a munkát.- Ezt nem így tanítottam! - mondta ilyenkor szomorú és szelíd fejcsóválással, kissé bána­tos arckifejezéssel, miközben villámgyorsan helyrehozta a hibát. Csak ezután engedte út­jára a munkadarabot: - így jó! Mehet!- Most abban a reményben bocsátom útra önöket - fejezte be a beszédét -, hogy bár so­kat tanultak, semmit se felejtsenek! A tanulás­ban nincs megállás! Minden diploma elévül egyszer, folyamatos érvényességükről önma­guknak kell gondoskodtok... Bízom abban, hogy ezt eljövendő pályafutásuk során soha el nem felejtik! Következett a kézszorltás az Öreggel és a szakmunkás-bizonyítványok kiosztása. A diszes papírra nyomtatott szöveg tanúbi­zonysága szerint bármilyen ítélet végrehajtá­sára szakképesítést nyert, okleveles hóhérok lettünk.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents