Tolna Megyei Népújság, 1989. április (39. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-22 / 94. szám
4 - TOLNATÁJ 1989. április 22. Mama „mindenkié” Hogy tetszik lenni? Osztováta, mesterke, kislica „Minek él, aki csak úgy van?” „Annyira félek, hogy borzasztó...” A jó sem jó- Hogy tetszik lenni? - kopogtattunk a kérdéssel az 1. számú idősek klubja ajtaján, a Pollack utca 55. szám alatt, amikor ebéd utáni pihenőre gyűlnek össze az öregek.- Hangosabban tessék mondani - szólt a sarokból a biztató válasz. Amikor megismételtük a kérdést, volt egy olyan érzésem: az is szívesen hallgatta még egyszer, akinek kifogástalan a hallása, hiszen ebben az életkorban a legcsekélyebbb figyelem is balzsamként hat a közérzetre.- Hogy volnánk? Az ember tehetetlen, nyomorult. De itt jó, nagyon jó, nem lehet panaszunk, a vezetőnk is kitűnő. Csak hát... ilyen idős korban már a jó sem jó nekünk - mondta Gabi Józsefné. És az idős emberek egytől egyig bólogattak.- Akkor inkább arról beszéljünk, ami nem is olyan jó - indítványoztuk. Megkérdeztük: mi a véleményük a jelenlegi politikai változásokról, a nyugdíjról, a gyógyszerellátásról, az öregek iránti gondoskodásról. Válaszok- Válaszképpen inkább én kérdeznék valamit - ajánlotta Sulyok István. - Hányszor kezdik még a szocializmust felépíteni? Ha így megy tovább, sose lesz felépítve. Mi meg maradunk tovább a süllyesztőben...- Egy párnak közülünk a Parlamentbe kéne menni - jegyezte meg valaki epésen.- Kicsi kis nyugdíjból nem lehet olyan sok mindent kifizetni, amennyit kéne - jelentette ki Baumann Józsefné.- Valamit nem értek: hogy nem tudtak Szekszárdon egy olyan szociális otthont építeni nekünk, öregeknek, ahol éjjelnappal ott lehetnénk? Míg volt pénz rá, nem törődtek vele. Most meg félek, hogy késő. Sokunknak megoldaná a helyzetét, ha lenne. Nekem például hiába van meg a lakásom, fárasztó rendben tartani, elmenni az üzletbe, ide lejönni. Már minden fárasztó. Nincs senkim Szekszárdon, csak Pesten. Egyedül nem maradhatok. Hátha élek még öt évet, mint a Mama Bálint Imréné a 92 éves Búzás Jánosnéra mutat. - Ennek a receptjét kéne megszereznem, volna még vagy tíz évem... Mondják: nyolcvannegyedik évében szemüveg nélkül olvas, gyorsabban ir levelet bárkinél. Erről csak annyit mond: zseniroz a szemüveg, van belőle otthon négy-öt, de pihennek, nyugdíjaztam őket. És váratlanul hozzáteszi: félek egyedül. Mama nem beszél. Némán ül, mintha senki sem volna jelen körülötte. Nem hallja, amit beszélünk. Mégis mindent megtudunk róla, büszkén mondják a többiek: még meg tudja kapálni a paprikát, vigyáz a dédunokákra, árul a piacon. Ca- vintonon kívül nem szed semmit. Valaki azt mondja: Nem hiszem, hogy akad még ilyen idős korú Szekszárdon. Azt szokta kérdezni Bűtösné Antók Mártától, a klub vezetőjétől: Mártika, még meddig jöhetek? Már szégyenek ide járni. Pedig mind ide járnak, fognak is, amint azt némi morbid iróniával megállapítják, amíg meg nem jön az „örökös behívó.” Hátha olvassák az illetékesek Baumann Jánosné: - Fent lakom a Pincesoron, családi házban, egyedül. Tatarozni kéne a házat. Szeretném, ha eljöhetnék onnan, és ha kapnék egy kisebb lakást. Télen nem tudok kijárni. Átadnám, ha kapnék valami elfogadhatót. Mit lehet ezért tenni? Bűtösné Antók Márta: - Egy nagyon nagy gondunk van: a tél. Nehéz az idős embereknek közlekedni, hiszen van, aki reggel fél nyolckor jön ide, akkor még nincs eltakarítva az utcákon a hó, a jég. Kimegyünk eléjük, de ez nem megoldás. Erre csak a távolsági busz jár, nem áll meg. A másik klub előtt több busz is jár, megálló van, két-három éve felvetettük a problémát, amikor kint jártak nálunk a megyei tanács közlekedési osztályáról, de ebben az ügyben azóta sem történt semmi. Az elmúlt tél kivételesen enyhe volt, de erre nem lehet számítani. Mit lehetne tenni az öregek ide- és hazaszállításáért? Összesítő helyzetjelentés A klub jelenlegi létszáma: 27. Általában huszonötén jönnek be naponta. Két-há- rom tag betegség, kezelés, nyaralás miatt marad távol. Minden szerdán 9-11 óra között biztosított az orvosi ellátás. Hetente mérik az idős emberek vérnyomását. Napi kétszeri étkezést biztosítanak, a nyugdíjak arányában megszabott anyagi hozzájárulás maximuma az öregek részéről 14 forint. Az átlagéletkor 75 év. Nagy szerepe van a pszichés gondozásnak, hiszen a bejárók háromnegyedrésze egyedül él. Néha még zene-tánc is van, megünneplik az anyák napját, a nőnapot, a húsvétot, a karácsonyt - és őszszel az öregek napját. Gyakrabban kérdezhetnők meg tőlük: hogy tetszenek lenni? DOMOKOS ESZTER FOTÓ: GOTTVALD KÁROLY M: -i I Fejkendőbe és némaságba burkolózva: Mama Kellékek majosi családi ház legfényesebb szobájában felállított két szövőszéket. Amelyiknél a népművész most dolgozik, 1965- ben készült, a másikat két éve faragta a férje. Fő helyre kerültek, nagy a becsületük a családban. Őseiket menekülés közben a kocsiderékra erősítve hozták Istensegitsből Lőrincz Aladárné szülei.- Minden faluban volt egy asszony, aki többet tudott. Az én dédöreganyám is járt másoknak szövőt feltenni - meséli Lőrincz Aladárné, s egy pillanatra megáll a keze. Gondolatban „otthon” van. - Várda Barbina volt a dédanyám. Nagyon ügyes asszony volt. Gyógyszert is csinált, s azok a sok mesék... Harmincnyolctól negyvenötig, amíg ide nem kerültünk, nem volt lehetőség szőni. Mezőre kellett járni, s délben, míg a férfiak ettek, pihentek, anyámmal gyorsan befogtunk valamit. Nagyanyám korábban meghalt, ő valahogy kimaradt, de anyám is szőtt. Biztatott engem is: „ezt mindenkinek tudni kéne”. Szidott, ha rosszul csináltam. Mikor kezdtem gyűjteni? Nem is tudom. Anyám mindig mondta: eredj Regina né- nédhez, vannak szép mintái. Mire észbe kaptam, már nekem is tizenhét volt. Negyvenkilencben esküdtünk, ötvennyolcban tudtunk házat venni. Szerettem volna régi dolgokkal berendezni. Ez még hazulról való - simítja végig a gyönyörű térítőt - meg ez a mellényke is. Foszlik a dédelgetett bársony, fakó a fekete szoknyaszegély. Nagymama már a menyecske, aki viselte. Lörincz Aladárné 1963. óta résztvevője a megyei nép- művészeti szakkörvezetői továbbképzéseknek, 1966-ban kiválóan vizsgázott. 1970-ben a népművészet mestere lett, de már ’63-tól vezeti a majosi szakkört. Községi, megyei országos kiállításokon szerepelnek kis tanítványaival. Szépséges motívumai, feltüntetve azt is, kitől gyűjtötte őket, több kötetben megjelentek már.- Egyszer utaztam valahova, s Szekszárdon sokat kellett várni a buszra. Bementem a múzeumba nézelődni - emlékszik vissza első találkozására Babus Jolán muzeológussal, aki haláláig jó barátja, segítője, ösztönzője volt. - Nézegettük a mintákat, s mondtam a nevüket: vágottrózsás, kigyófejes, cserelapis, s már nem volt mentség. Volt idő, amikor (Folytatás az 1. oldalról.) Gyarapodik a terítő, s míg ujjai gyakorlottan járnak a készülő munkán, Lőrincz Aladárné Molnár Vilma szívesen mesél.- Egy nagyobb összejövetel alkalmával, búcsúkor, keresztelőkor, temetéskor az asszonyok körülnéztek, s ha láttak olyan mintát, amilyen nekik még nem volt, akkor utána alkalomadtán elkérték azt, és megcsinálták saját maguknak. Nem restellték a férfiak sem, hogy egy- egy mintáért elmenjenek. Én vagy százat tudok kívülről, ezeket könyvben is kiadták, s vagy hatvan viseleti mintát is ismerek. Itt Tolna megyében már senki sem szőtte és varrta a bukovinai mintákat, és ha egy kendedző elszakadt, el is dobták. Ezért nagyon nehéz ma e gazdag mintakincs kutatása. Langyos sugarakkal melengeti a nap a én is akartam menni dolgozni, mint a többiek, a pénz is kellett volna, de Jolánka nem engedte. Látta sokat, hogy hazajöttem a mezőről, etettem, főztem, fáradt voltam nagyon, de biztatott. Ne szőjek túl sokat, csak amennyit bírok, de abba ne hagyjam, mert már senki sincs rajtam kívül. Azt mondta, tudja, hogy hincs rózsákkal rakva az én utam, de ki törődik ezzel. Még sírt is. Nekem meg olyan érzékeny a szívem. Hát gyűjtögettem, pályázgattam, úgy ismertettem el a munkámat, hogy a mintákat olyan dolgokba szőttem bele, amiket a mai lakásokban is ki lehet tenni. Akkor kezdtem el igazán hinni abban, hogy jó, amit csinálok, mikor 64-ben az első díjat kaptam. Pénzt csak a Röpülj páva után kezdtem el keresni a szövéssel. Valahogy akkor jöttek rá a székelyek, hogy nem kell szégyellni a népművészetünket. A gyerekeim is tudnak szőni. Az egyiket Kónya István hegedűművész fia vette el, a másik iparművészetin végzett szövőként. Négy lányt nevel. Lapozgatjuk a székely mintagyűjteményt, félig vagy egészen megrajzolt motívumok, fehérek, feketék, bordók.- Sajnos, bordó fonalunk nagyon kevés van. Itt olyan igazit nem lehet kapni, amit mi szoktunk használni, otthonról meg most nem lehet hozni. Karácsony óta egy képeslap az összes életjel az odaát maradiakról... „Mindennap szövök” Bukovinai terítő készül Terelnénk vissza a szót a határon in- nenre, de ahogy megmutatja, hogyan kell írni a kislicával tojásra a gereblyés, papkalapos, vízfolyásos mintát, újra csak Andrásfalvára, Hadikra repül a gondolat. Egy négy nyüsttel szőtt fehér térítőt mutat.- Ezt a mintát anyámmal csak egyszer csináltuk, nem jöttem rá, hogyan kell. Aztán egyik éjjel álmomban kijött. Láttam a szemem előtt lenyomva a lábittót. Felkeltem, s megszőttem. Nagy nyugalom kell ehhez, és meg is nyugtat. Reggel, ha ébredek, már kell, hogy beleüljek a szövőszékbe, s dolgozzam. Olyan ez, mint mikor az ember megéhezik. A lányomék mondják is, hogy talán már túlzásba viszem, pihenni is kell, de hiába. Én sose jártam a presszóba. Az az idő mind ott van a szőttesekben. Főzés közben is leülök, ha eszembe jut, eléghet a hús is. Továbbadom, amit tudok, a majosi gyerekeknek, fiatalasszonyoknak, s most járok Zombára is. Türelmesek-e a gyerekek? Szeretnek szőni, de hamar megunják, kevés bennük a kitartás. De addig is, még próbálgatják, megismerik a népművészetet - elviszem őket múzeumba is -, fejlődik a kézügyességük, s legalább lekötik magukat. Mindegy nekem székelyek vagy nem, csak jöjjenek. Ha velük vagyok, szaladnak az órák, csak most hatvanévesen már hamarabb fáradok. De nem is tudom, minek él, aki csak úgy van? CSER ILDIKÓ FOTÓ: GOTTVALD KÁROLY
